Az újrakezdés 1. fázisa - A kommunikáció (last part)

Minden órán Lisander-rel leveleztem. Kitárgyaltuk a kedvenc zenekarainkat, íróinkat, sőt még a világ kegyetlenségéről is beszéltünk.

A szünetekben megismerkedtem három kedves lánnyal is. Iris-szel, Rosaly-val és Violett-tel. Eddig mind nagyon kedvesnek tűntek, remélem így is marad. Irisz nagyon segítőkész, bár kicsit pletykás. Rosaly olyan igazi „menő” lány. Violett pedig csendes, visszafogott művész. Bár, ha rajzokról van szó, megered a nyelve.

Örülök, hogy idejöttem. Nem is gondoltam volna, de mindenki egyedi a maga nemében. Bezzeg a régi sulim, mintha klónokkal lett volna tele. Itt senkinek nincs oka kiközösíteni a másikat, mert mindenki különc. Ha fogalmazhatok így.

Az óráknak vége. Mindenkitől Elköszöntem, és célba vettem a lépcsőket. Mikor odaértem Castiel a lépcsőn ülve várt. Amint meglátott, felpattant és előhúzott egy kulcsot a farzsebéből. A gyűrűjénél az ujjára akasztva lóbálta.

- Gyere, mutatok valami szépet! – eresztett el egy kétértelmű mosolyt.

Csak bólintottam. Elindult felfelé, én pedig követtem.

- Azt hiszem, tudom hová vezet.

Egy zárt ajtóval találtam szembe magunk. Castiel hátrafordult, rám vigyorgott és felmutatta a kulcsot.

- Csukd be a szemed! – utasított, én pedig engedelmeskedtem. - Ne less!

- Oké-oké! – takartam le a szemeim a kezemmel.

Megfogta a karomat, s kivezetett az ajtón. Csukott, letakart szemmel is érzékeltem, kint sokkal világosabb van. Mikor az épület széléhez értünk, Castiel elengedte a karom.

- Most már kinyithatod!

Kinyitottam a szemem. Pár másodpercre szükségem volt, míg hozzászokok a fényhez. Amint ez megtörtént, a látvány elbűvölt. Csak néztem a tájat, ami elém tárult. Jobbra hegyek, balra hegyek, szemben pedig az óceán. Csodálatos.

- Még sosem láttam ilyen szépet! – kiáltottam Castiel felé csillogó szemekkel. Úgy éreztem, mindjárt kiesnek.

Castiel elpirult, és az óceán felé nézett.

- Valóban páratlan. – könyökölt a párkányra //írói megj.: fogalmam sincs, hogy hívják azt az izét, de arra… xD// - Ez az én titkos helyem. Itt egyedül lehetek. Itt írom többnyire a dalaimat is.

Ahogyan Castiel-t néztem, nem is tudom leírni mit is éreztem. Csodálattal töltött el, milyen komoly, fájdalmas, ám mégis nyugodt tekintettel néz le a suli tetejéről. nem tudtam megfékezni magam. Közvetlen melléálltam, hogy vállaink összeérjenek. Ráfeküdtem a párkányon körbefont karjaimra és onnan néztem fel rá. Castiel - anélkül, hogy a fejét elfordította volna – a szeme sarkából lenézett rám.

- Ugye eljöhetek veled ide máskor is? – kérdeztem.

Castiel megfordult, és felült mellém.

- Akkor legyen ez a mi titkos helyünk. – kacsintott rám, és a kisujját nyújtotta felém.

- A mi titkunk. – kisujjam összekapcsoltam az övével.

Egy darabig így maradtunk, és csak mosolyogtunk egymásra.

Sokat beszélgettünk odafenn. Elsőre bunkónak tűnhet, de tényleg nagyon kedves. Az épület tetején valahogy más volt. Szimpatikus srác.

Gyorsan elrepült az idő. Láttunk a naplementét. Gyönyörű volt. Amint a nap eltűnt a hegyek mögött, elindultunk lefelé. Szerencsére nem találkoztunk senkivel sem.

- Megúsztuk! – sóhajtottam.

- Elég későre jár. Hazakísérlek.

- Igazán nem szükséges. – legyintettem – Nagylány vagyok már! Tudok vigyázni magamra. – mosolyogtam.

- Biztos vagy benne? Ez egy vissza nem térő alkalom. – húzta fel fél szemöldökét.

Bólintottam.

- Hát… akkor rendben. Holnap találkozunk! – mosolygott.

- Igen. – mosolyogtam vissza.

Megfordult, majd menetközben még intett egyet. A mosoly fokozatosan tűnt el az arcomról. Megvártam, még a suli sarkánál lekanyarodik, majd én is elindultam.

- Eh?! Mi ez? M-mi… én sírok? Miért?! Pedig ez csodálatos nap volt. Álmodni sem álmodhattam szebbet. De akkor miért?

Ezekkel és hasonló gondolatokkal sétáltam haza. A kapuban gyorsan letöröltem a könnyeim.

- Minden rendben. Hirtelen jött a sok jó. Nem vagyok hozzászokva, de sírni még nem kellene miatta. - paskoltam meg az arcom.

Amint összeszedtem magam, bementem.

- Elég későn jöttél kishölgy! – ugyanaz a beállás, mint reggel.

- Másodjára már nem annyira vicces.

A konyhába vettem az irányt. Későre járt, kezdtem éhes lenni.

- Miért nem írtál?

- Elég dühösnek néz ki. Azt mondtad, akkor írjak, ha valami fiúnál alszom. Itthon vagyok, és szerintem elég ébernek tűnök.

- Jól van, na! – sóhajtott – De már nagyon aggódtam. Szólhattál volna. – nézett rám aggódó arccal.

- Éké, felfogtam. Sajnálom. Legközelebb értesítelek.

- El is várom. – elővett két tányért, és müzlit öntött mindkettőbe, majd az egyiket elém csúsztatta, én meg csak pislogtam. – Fontos az egészséges táplálkozás! Semmi zsírosat éjszakára- töltött tejet a tálakba.

- És a csokis müzli mióta egészséges? – vontam kérdőre ezt a hatalmas ellentmondásosságot., felhúzott szemöldök kíséretében. Mindketten elnevettük magunk, majd elkezdtünk enni.

- És mesélj, milyen volt az első nap?

Persze a kétértelmű mosoly nem maradhatott el. Tudtam, mire gondolt, de nem adtam meg neki azt az örömöt.

- Egész jól. – válaszoltam, majd kiittam a csokis tejet a tányéromból.

Részleteket! – hajolt elém az asztal felett, egész közel az arcomhoz.

Muszáj volt hátrébb hőkölnöm, különben még elcsattant volna az a bizonyos első. Komolyan, néha nem látszik rajta, hogy a harmadik X közelében jár.

- Egy kis önuralmat… ha kérhetem. – nevettem, és a tenyerem az arca elé emeltem.

- Oh… - ült vissza a helyére. – Szóval?

- Megismerkedtem pár kedves emberrel.

- Név, külső, belső… a részletek azok részletek. – nézett rám szigorúan, és a kanalával hadonászott.

- Értettem… - sóhajtottam – Akkor sorban.

Bólintott egyetértően.

- Nataniel: szőke, mézbarna-szemű, lazán elegáns. Kedves, segítőkész, megbízhatónak tűnik.

   Castiel: vörös, barnaszemű, rockos. Elsőre bunkónak tűnhet, de valójában aranyos. Egy bandában gitározik. Nagy odaadással írja a dalait. A zene a mindene.

   Lisander: fehér-szürke hajú, heterokróm szemű, viktoriánus stílusú srác. Kellemes hangja van. Biztosan elolvadnál tőle. A beszéd nem az erőssége, de sokat leveleztünk. Ugyanabban a zenekarban énekel, ahol Castiel is játszik. Ő a szövegíró. Gyönyörű verseket ír. – sóhajtottam. Kicsit már belefáradtam a jellemzésbe, így felgyorsítottam a tempóm. - Végül Iris, Rosalia és Violett.

   Iris: vörös, bohókás stílusú. Kedves, segítőkész, beszédes – kicsit talán pletykás.

   Rosalia: hosszú, fehérhajú, a stílusát nem tudnám behatárolni. Kedves, titokzatos. Többnyire a telefonjával van elfoglalva… biztos a barátjával SMS-ezik.

   Violett: lilahajú, stílusát a lolitával tudnám jellemezi. Csendes lány, de ha rajzokról van szó, szinte le se lehet állítani.

- Ennyi? – csodálkozott – Több emberrel nem is beszéltél?

- Állj-állj! Már ez is hatalmas előrelépés. Eddig csak Kennel beszélgettem a suliban. Ráadásul annak is már három hónapja. – mentegetőztem – Nemhogy megdicsérnél…

- Rendben. Nyugi. – felállt, majd mellém lépett – Ügyes kislány! – gügyögte, megpaskolta a fejem, majd elment.

- Mi vagyok én, kutya?! – mosolyogtam rá.

Gonoszan felnevetett, majd bement a fürdőbe. Eltakarítottam magunk után, majd felfelé vettem az irányt, egyenesen a fürdőszobámba.

Letusoltam, fogat mostam, majd pizsamában ágyba bújtam. Alvás előtt még játszottam egy kicsit.

- Rossz érzésem támadt a holnapi nappal kapcsolatban. Remélem minden rendben lesz. – letettem a PSP-m és álomra hajtottam a fejem. – Remélem… minden… rend-…