Az újrakezdés 2. fázisa - Konfliktuskezelés (part1)

Reggel mikor felébredtem zúgott a fejem.

- Ajjaj! Ez rossz. Valami nem stimmel.

Gyorsan felkeltem és elintéztem a reggeli dolgokat. Leszaladtam, megreggeliztem.

- Neked nincs rossz érzésed a mai nappal kapcsolatban? – néztem aggódó arccal Agatha felé.

- Nyem, nyinycs. – csámcsogta.

- Rendben… akkor én megyek. – ugrottam fel az asztaltól.

- Ilyen korán? – nézett az órára.

- Tényleg! – lepődtem meg. – Na mindegy, egyszer korán is beérhetek. – mosolyogtam, és indultam a bejárat felé.

- Sok siket, és ne aggódj nekem annyit! – kacsintott rám.

- Oké! – kiáltottam vissza az ajtóból.

A sulihoz érve megpillantottam egy személyt, akire egyáltalán nem számítottam.

- Szia Elisabeth! – kiáltott és rohant felém.

- Sz-szia! Ken? Te mit csinálsz itt? – döbbentem le – Hogy kerülsz ide?

- Átiratkoztam én is ebbe a suliba. – vigyorgott.

- D-de… - nem jött ki több a számon.

- Egész nyáron franciát tanultam, hogy idejöhessek. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- A sz-szüleid? – pislogtam. Teljesen leesett az állam.

- Elmagyaráztam nekik. Megértették. Ideköltöztünk.

- Miért? – ráztam meg a fejem. Kezdtem magamhoz térni.

- Mert egy suliba akartam veled járni.

- Most ez komoly?! Értem én, hogy belém zúgott… de ennyire?! Értem… tegnap hogyhogy nem voltál? Nem bánthatom meg, mégiscsak ő volt az első… barátom.

- Még volt pár dolgom a költözés miatt. De most már mindig itt leszek.

- Eh?! Kezdek félni tőle. Ha állandóan velem lesz, akkor a többiekkel hogyan beszélgetek? – mosolyogtam. - Szerintem bemegyek, mert nemsokára csöngetnek. – indultam a kapu felé.

- Sajnos más osztályba kerültem. – ballagott mellettem lehajtott fejjel.

- Tényleg?! – Istenem, de gonosz vagyok… teljes mértékben megkönnyebbültem.

Megláttam Castiel-t az udvaron, köszöntem neki, de mintha észre se vett volna. Mi történhetett? Mindenesetre nem zavartam. Siettem órára; az ajtónál Ken-nel kétfelé váltunk.

A terem mellett Lisander állt a falnak támasztva a hátát. A jegyzetfüzetébe írogatott.

- Szia!! Mit írsz? – hajoltam a füzet és az arca közé mosolyogva.

- Semmi közöd hozzá! – förmedt rám, majd becsapta füzetét. Becsukta a szemét, sóhajtott és bement a terembe.

- Zavarba jött! Talán túl közel hajoltam? - belepirultam a gondolatba… Tényleg közelebb hajoltam a kelleténél.

Még a tanár érkezése előtt beszaladtam a terembe, s leültem Lisander mellé. „Sajnálom” – írtam a füzetem sarkára, de nem jött válasz. Egész órán írogatott, én pedig rajzolgattam. Nem szóltunk egymáshoz. Lehangoló óra volt.

Csengetés után inkább kimentem. – Majd hozzám szól, ha megbékél… - gondoltam. Amint kiértem a teremből egy szőke, egy barna és egy ázsiai lánnyal találtam szembe magam.

- Te vagy az új lány? Mi ez a ruha rajtad?! Mintha megtéptek volna… - nevetett kárörvendően.

Csak néztem rá az „akarsz még valamit, vagy befejezted” nézésemmel.

- Te és az az új srác… Ken egy suliból jöttetek, igaz? Hallom miattad iratkozott át ide? Ő a pasid? Szerencsétlen. Mondjuk, illetek is egymáshoz. – szája elé emelve kézfejét felnevetett, majd a csípőjére tette a kezét.

Éreztem, hogy valaki mögöttem ál… Lisander volt az. Elég meglepettnek tűnt.

- Ez téves információ! – fordultam vissza szőke felé – Csak barátok vagyunk.

- Nem kell magyarázkodnod… Lúzer! – gonosz kacaj kíséretében megfordult és elment, a kutyái pedig követték.

A heterokrómra néztem. Még mindig ugyan úgy állt. Lefagyott.

- Li… - próbáltam volna valami magyarázatot adni, erre ő enyhén meglökve kikerült, majd feldúltan távozott. – Na mindegy… Nem értem és a srácokat. – nyugodtam bele, és utamat az udvar felé vettem.

Kicsit zavart, hogy Lisander még csak szóra sem méltatott, de jobb ez így. Ha lenyugszik, beszélünk. Én bocsánatot kértem…

Kint Cantiel után kutattam, de sehol sem találtam. Pedig azt hittem itt lesz. Beszélni akartam vele. Megköszönni a tegnapit…

- Elisabeth!! – hallottam Nataniel hangját a hátam mögül. A DÖK-terem ablakán könyökölt ki. Odamentem.

- Mondd csak. – néztem fel rá.

- Hallottam összetűzésbe kerültél a húgommal, Amber-rel és a barátnőivel. Rendben vagy? – kérdezte aggódó arccal.

- Ebben a suliban milyen gyorsan terjednek a dolgok!! – csodálkoztam – De köszönöm, megvagyok. Már hozzászoktam az effajta megjegyzésekhez. Szerintem egész jó kezelem. – legyintettem és mosolyogtam.

- Mindenesetre beszélek vele. Nem túl kedves az újakkal… - emelkedett fel. Na tessék megint ez az iszonyat cuki beállás.

- Ne-nem szükséges… - jöttem „enyhén” zavarba.

- De-de! Muszáj lesz… Amúgy kérhetek egy szívességet?

- Szívességet? – ismételtem.

- Igen. Lenne pár papír, amit Castiel-nek alá kellene írnia a hiányzásokkal kapcsolatban…

- Miért nem te íratod alá? – kérdeztem ártatlanul.

- Nem vagyok vele valami jóban…

- Értem... Castiel viszont nem hiszem, hogy valami készséges lesz.

- Tudom. De neked hamarabb alá fogja írni, mint nekem… - nyújtotta felém egy dossziét.

- Rendben megpróbálom, de nem ígérek semmit. – vettem el a sárga kartont.

- Köszönöm! – dobott meg egy édes mosollyal.

Visszamentem órára… Eltelt az egész szünet, és Castiel-t nem találtam sehol… Ráadásul itt ez a hülye papír is… - mérgelődtem.

Castiel-ért a következő két szünetben felkutattam az egész sulit, végül a negyedik szünetben megtaláltam az udvaron.

- Szia Castiel! Egész nap téged kerestelek. – köszöntem rá messziről, majd odasiettem.

- Hello! Mit akarsz?

- Mi ez a kedves fogadtatás? – billentettem oldalra a fejem és mosolyogtam.

- Csak bökd ki, mi a dolgod velem?

- Elég idegesnek tűnik. Nem húzom az agyát. Először is: nagyon szépen köszönöm a tegnapit. – súgtam a füle mellé, majd egy lépést hátraléptem. – Másodszor: ezt alá kellene írnod.

- Nataniel küldött?! Nem fogom aláírni… Nyugodtan megmondhatod neki.

- Biztos? – noszogattam.

- Száz százalék! – mondta idegesen, majd odébbállt.

- Cö… felőlem. Akkor következő szünetben közlöm a fejleményeket Nataniel-lel.

Az órákon Lisander egyáltalán nem foglalkozott velem. Ennyire megbántottam volna valamivel? Amint elintéztem ez a papíros cuccot, vele is beszélnem kell. Csengő után szaladtam is Nataniel-hez, minél gyorsabban túl akartam lenni ezen az egészen.

- Nataniel, Castiel nem fogja aláírni a papírt! – jelentőségteljes pillantást vetettem felé – Száz százalék...

- Nem győzködted eléggé… nem próbálnád meg még egyszer?

- Hogy mi?! Segítek neki és még én csinálom rosszul?! – egy sóhajtással próbáltam lenyugtatni magam, sikerrel… - Amúgy miért Castiel írja alá? Nem a szüleinek kellene?

- De, de Castiel kivételes eset. A szülei szinte sosincsenek otthon. A munkájuk miatt állandóan utazniuk kell, így ő írja alá a sulis papírokat… - magyarázta – Akkor visszamész?

- Még egyszer megpróbálom, de ha nem írja alá, nem tehetek semmit, oké?

- Rendben! Köszi!