Az újrakezdés 3. fázisa - Vagy mégsem?

Reggel egész kellemesen keltem, de mikor a tükörbe néztem, konkrétan felsikoltottam.

- Mi történt? – rontott be Agatha. Lassan megfordultam, és az arcomra mutattam.

- Most mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten, könnyekkel küszködve. A szemeim be voltak dagadva és vörösen izzottak.

- Bízd ezt rá a te kedves keresztanyádra! Profi vagyok, ne aggódj. – Mondta, majd kiszaladt a szobámból. Egy perccel később egy hatalmas neszesszerrel tért vissza. Rám szánt negyed órát, és olyan voltam, mint mindig.

- Egy tündér vagy! – borultam a nyakába – Köszönöm!

- Hát igen, több mint 10 éves tapasztalattal rendelkezem. – dicsekedett és fújta meg a kezében lévő ecsetet. Lementünk, megreggeliztünk, és már a suliban is voltam. Először meg kell találnom Lisander-t, hogy visszaadjam a füzetét. Szerencsémre a teremben a helyén idegeskedett. Az összes cucca a padon volt, és karja a válláig a táskájában.

- Szia Lisander! Mit keresel ily bőszen? – ültem mellé. Meglepetten nézett rám, majd sóhajtott.

- A jegyzetfüzetem. Nem tudom hová tettem. Nem láttad valahol? – kutatott tovább.

- Most, hogy mondod… - emeltem fel a mutatóujjam. Hirtelen megállt, és rám nézett. Elővettem a füzetet, majd felé nyújtottam. - Ez az, igaz? – mosolyogtam.

- Miért van nálad? Beleolvastál?! – ugrott fel, és kiáltott rám.

- Ho-ho-ho! Nyugi! – csitítgattam. A vállánál fogva leültettem, majd a többiek felé mosolyogtam. Ezzel üzentem „minden rendben”. Fogták az adást. Folytatták a dolgukat.

- Szóval? – kérdezte Lisander, már sokkal halkabban. Kicsit elszégyellte magát a kirohanásáért.

- Tegnap hagytad el, mikor délután olyan hirtelen elfutottál.

- De nem olvastál vele, igaz? – aggodalmaskodott. Mi lehet benne ilyen fontos?

- Nehéz volt megállni… - sóhajtottam – de nem, nem olvastam bele. – mosolyogtam.

- Rendben. – sóhajtott megkönnyebbülten. Látszott, hogy egy nagy kő esett le a szívéről.

A nap további részében nem szólt hozzám. Mellette ültem ugyan, próbáltam elolvasni, mit is ír, de úgy ült, hogy semmiféleképpen ne lássam. Mi lehet ilyen titkos? Csak nem szidalmazó verset ír rólam? Vagy valami perverz dalszöveget… nem értem.

Nem csak Lisander, de a többi fiú is került, Kent kivéve. Castiel, ha meglátott, elindult az ellenkező irányba. Nataniel úgyszintén. Armin-nal akárhányszor találkoztam, úgy tett, mintha nem is ismerne. Mellette Alexy mindig hangosan köszönt,és vidáman  integetett, de sosem állt meg. Követte Armin-t.

A napot Kennel és a lányokkal töltöttem. Bemutattak egy Melody és egy Kim nevű lánynak. És, természetesen Amber sem maradhatott ki, a már így is elcseszett napomból.

- Nézzétek, az új lány megint ledarálta ruháját, mielőtt felvette. – nevetett. Meg se szólaltam. Ismerem a fajtáját. Ha visszaszólok, csak felbátorodik. – Na mi van? A cica elvitte e nyelved? Nem csak öltözködni, de még beszélni sem tudsz. – gúnyolódott. Mennék a dolgomra, ha nem zavarna… Csak nem mondj semmit Lis, rosszabb lenne. – Mi van, olyan nagyra tartod magad, hogy már nem is szólsz hozzám? – ordította, majd fellökött. A folyosón mindenki minket nézett. És akkor, előbukkant… Ken.

- Ne bántsd Elisabeth-et! – állt elém széttárt karokkal.

- Chö… Azt hiszed, te meg tudsz állítani? – röhögött, majd ellökte őt is. Már közelített felém, mikor megjelent a hősöm… vagyis a hősnőm.

- Na, mi van csajszi? – nyújtotta kezét, hogy felsegítsen. Amber lefagyott. Felálltam, leporoltam magam, majd köszönet gyanánt bólintottam Kim-nek. – Ha bántani akarod a barátnőmet, először velem kell verekedned! – vállamnál fogva magához húzott, az öklével pedig megsimogatta a fejemet. Amber-ék ijedten elszaladtak, mi pedig röhögtünk. – Jól vagy csajszi? – szórította meg a vállam.

- Igen, kösz Kim! – fontam át a karjaim derekán, hogy átöleljem. – Jaj, Ken! – eszméltem fel, és odaszaladtam hozzá. Kim követett.

- Jól vagy Kenci? – kérdezte aggódóan Kim, én pedig felsegítettem.

- Igen, rendben vagyok. Nem ez az első eset. – simogatta zavartan tarkóját.

- Ez meg hogy érted? – kérdeztem.

- Már többször elvették a pénzem… durva módszereik vannak.

- Ezt nem hagyhatod szó nélkül! Értesítened kellene az igazgatónőt! – szorítottam meg a vállát.

- Lehet, de azzal nem sokra mennénk csajszi… - tájékoztatott Kim. Enyhítettem a szorítást Ken vállán, és Kim-re néztem. – A diri, mondhatni Amber csatlósa. Tudod, a szülei lelkesen támogatják az iskolát. Sokat köszönhet neki. Amber pedig ezt ki is használja.

- Értem, de akkor is tennünk kellene valamit. – néztem szomorúan Ken-re.

- Miattam ne aggódj! Rendben leszek. – mosolygott rám.

- Hát ez gyönyörű befejezés volt, és elnézném még egy darabig, de nekem most húznom kell órára. – állt fel Kim. Tényleg az óra… Mindenki fogta magát, és ment a saját termébe.

A nap hátralévő része nyugisan telt, de a fiúk viselkedése még mindig zavart. Castiel-t és Nataniel-t még megértem, hogy kerülnek a verekedés miatt, de a többieket nem vágom. Tudtommal nem ártottam senkinek semmit. Főleg az ikreknek. Alig beszéltünk, még csak nem ismerem őket…

Csak úgy repült az idő. Tanítás után fogtam magam, és egyenesen hazamentem. Otthon felpakoltam magam nassal és bezárkóztam a szobámba.

- Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte halkan Agatha az ajtó túloldaláról.

- Nem, most inkább nem…

- Rendben, de tudod hol találsz… - mosolyodott el; hallottam – Rám mindig számíthatsz.

- Ühüm… - válaszoltam – Tudom. – súgtam halkan magam elé.

Kiborítottam a táskámból a szerzeményem magam elé a földre. Nekidőltem háttal az ágynak és a lábamra fektettem a szintim. Az ágyamról lehalásztam a párnám, majd a hátam mögé tuszkoltam, hogy kényelmesebb legyen. Bedugtam a fülest, és pirkadatig csak játszottam. Próbáltam nem gondolni semmire.

„Másnap” ott ébredtem, ahol elaludtam… a szintim fölött. Sokkal világosabb volt, mint szokott. Basszus! Elaludtam! Összekaptam magam és lerohantam. Gyorsan bedobtam a táskámba két almát, és már indultam is.

- Máh befóltam, hogy nyem méf! – közölte nyugodtan Agatha. Nem fordult felém, de tudtam… croissant.

- M-mi?! – szaladtam elé, és lehajtottam a gépét. Letette a croissant-nyát a szájából, elhessegetett a gépétől, és felállt.

- Tegnap nem voltál valami jó passzban, szóval még este beszóltam, hogy lebetegedtél, és a héten már nem mész. Összerogytam… elsírtam magam. Ő finoman átölelt, majd felültetett a kanapéra.

- Kö-köszönöm! – szipogtam. Ezért szeretem Agatha-t. Tudja, mikor van rá szükségem, és mikor, mit kell tennie, hogy jobb legyen nekem.

- Jaj, butus… Ez csak természetes. – simította végig az arcom – Most menny fel szépen, búj bele a pizsidbe, és használd ki ezt a pár napot. – nyomott egy hatalmas puszit a homlokomra. Én csak néztem, néztem könnyes szemekkel. – Na, eridj! – mutatott a lépcső felé. Nem mondtam semmit, felpattantam, és rohantam a szobámba. Agatha-val nem lehet ellenkezni. Ha mást nem is, de ezt megtanultam róla… és egész mélyen az emlékezetembe véstem.

Sokkal erősebbnek gondoltam magam ennél. Nem hittem volna, hogy egy ilyen dolog miatt ennyire összetörök. Még csak három nap telt el a suliból… az istenért. Nem is értem, mi borított ki ennyire. Fogalmam sincs. A lényeg, hogy van négy napom, hogy túltegyem magam rajta, és elfelejtsem az összes srácot.

Az otthon töltött napok kellemesen teltek. Szinte ki sem mozdultam az én kis „rezidenciámból”. Amikor mégis kajautánpótlásra volt szükségem, összefutottam párszor keresztanyuval, de nem beszélgettünk. Játszottam, rajzolta, festettem és írtam… napi két novellát, melyek elég negatívra sikeredtek. Mindeközben zeneszólt, a klasszikustól, a punkon keresztül, a metálig minden. El is határoztam magam, hogy megtanulok basszusozni, és hogy venni fogok egy gitárt…

Végül eljött a „várva-várt” hétfő reggel…

- Lis! Ébresztő!!

- …

- LIS!!

- Jól van, kelek már! – dobtam le magamról a takarót, és bevettem a fürdőszobát. Mikor lementem egy mosolygó Agatha, és egy mosolygó reggeli várt.

- Ez… most komoly?! – nevettem, és a tányéromra mutattam. – Elég, hogy is mondjam… béna.

- De nevettél nem? Szóval már megérte. – mosolygott, közben narancslevet töltött.

- Jó, jó igazad van! – ültem le. Gyorsan befaltam a reggelit, majd elindultam. Újult erővel vágtam neki a hétnek… Mindhiába.

A következő három hét úgy telt, mint az utolsó napom; a fiúk kerültek, Amber szekált, ráadásul, még a diri is rám szállt a szőke és köztem történtek miatt. Ken és a lányok viszont rendíthetetlenül mellettem álltak. Most is hálás vagyok nekik ezért.

Nem is tudom hova gondoltam, mikor azt hittem, sokkal jobb lesz ez a suli, mint a másik. Talán még rosszabb is. Eddig nem zavart, hogy kerültek vagy piszkáltak, de most, hogy megtapasztaltam, milyen ha vannak barátaim, igaz barátaim… rosszul esik.

Az a négy nap sokat segített, de nem volt valami tartós. Elhatároztam magam… visszaváltozom. Olyan leszek, mint régen… Igen! Ezt fogom tenni!!