Az újrakezdés 2. fázisa - Konfliktuskezelés (last part)

Lisander? Azt hittem, ő már hazament. Teljesen elsápadt. Mintha szellemet látott volna. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, megfordult és futásnak eredt. Futás közben elejtette a jegyzetfüzetét, de úgy tűnt nem vette észre. Mi üthetett belé!

- Vele meg mi történt? – kérdezte Armin, majd Alexy odaszaladt, és felvette a füzetet.

- Te ismered, nem igaz? – nyújtotta felém.

- Igen. De ezt honnan tudod? – vettem el a füzetet, és a táskámba tettem.

- Iris mesélte tegnap, hogy az összes órán leveleztetek és nevetgéltetek. – magyarázta Alexy. Nem is tudom miért, de Armin-ra néztem. Szomorúnak tűnt. Rámosolyogtam, ő pedig elkapta a tekintetét.

- És hogyhogy kiálltatok mellettem?

- Az úgy volt… - Kezdte Alexy, de Armin a szavába vágott.

- Alexy első látásra megkedvelt… az ő ötlete volt. – mondta kicsit még zavartan. Alexy-re pillantottam, aki pedig kérdőn nézett Armin felé. Egy darabig hunyorgott, majd „megvilágosodtam” fejet vágott. – És… nekem is szimpatikusnak tűntél. – halkult el a hangja. Alexy-vel összemosolyogtunk.

- Megkedveltél? – csodálkoztam.

- Igen! – fogta meg a kezeim. Egy ravasz pillantást vetett a feketére, majd újra felém vigyorgott – Vonzanak az egyéniségek, rólad pedig virít, hogy az vagy. – mondta lelkesen. Ragyog! – Gyönyörű vagy! – ölelt meg. Alig kaptam levegőt a szorításától. Elengedett, én meg úgy maradtam. Égett az arcom. Még sosem mondott nekem senki ilyen szépet… Csak álltam, és Alexy-t néztem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Ő volt a legszebb dolog, ami történt velem. Ez lenne a szerelem? Megfogott a nyíltsága… ráadásul még helyes is. Ennél jobbat keresve sem találnék.

- Nekünk most mennünk kell! – húzta el tőlem a kéket idegesen testvére.

- Mi?! De mé… - nem tudta befejezni, mert Armin a kezével betapasztotta a száját.

- Nagyon örültünk, de még van pár dolgunk. – vágott hozzám egy erőltetett mosolyt, majd elkezdte Alexy-t a kezénél fogva rángatni.

- Szia Lisi! Majd még beszéljünk! – kiabált és integetett vidáman a kék. Eléggé meg voltam illetődve. Nem igazán értettem az egész helyzetet. Lisi? Már becenevet is kaptam? Majd legközelebb mondom neki, hogy inkább hívjon Lis-nek… Mosolyogtam és integettem nekik. Armin csak a szeme sarkából nézett vissza egy pillanatra. Ahogy azokkal a szemekkel nézett rossz érzés fogott el. Nem is tudom miért. Nem tettem semmi rosszat… tudtommal, mégis úgy éreztem, mintha leszidtak volna. Nem értem. A mosoly fokozatosan olvadt le az arcomról. A kezem elgyengült és lassan leereszkedett.

- Alexy, én nem így értettem. Azt hi… - a végét már nem hallottam. Eltűntek a fal mögött. Mi?! Már megint? Na ne már! Ráadásul még a suliban vagyok. Eddig sosem sírtam, most meg egymás után kétszer is. A tegnapit azt hiszem megértettem, de a mait… fogalmam sincs.

Gyorsan elfutottam, és alaposan meggyőződtem róla, biztos nem látott-e senki. Nyugodt szívvel konstatáltam, egyedül vagyok. Elindultam hazafelé. Egészen a kapuig sírdogáltam, s próbáltam kitalálni, mi okból. Nem vágom… tényleg nem. Az az érzés. Armin. A nézése váltotta ki belőlem. Nem értem… na mindegy. Egyszer majd csak fény derül rá. Letöröltem a könnyeim és bementem. Agatha a számítógépnél ült. Úgy tűnt dolgozik.

- Megjöttem! – dobtam le a cipőm.

- Ütf itthfon! – fordult hátra. Szájából egy csokis-croissant lógott ki. Állandóan eszik, és nem szed fel egy kilót sem… mások ölnének ezért az adottságért. Bár én sem panaszkodhatok, ugyan ilyen vagyok. Családi vonás.

- A szobámban leszek. – néztem vissza a lépcsőről.

- Majt facsinál mefélj! – nézett rám a gép mögül.

Elterültem a szobám padlóján, és elkezdtem keresni a táskámban a PSP-met. Hm? Ez meg mi? Kezemben egy aprócska füzetet tartottam.

- Tényleg! – csaptam a fejemhez – Lisander jegyzetfüzete. Bent akartam hagyni a szekrényemben. Nem olvashatok bele, nem szabad! Csak egy kicsi~~t… Nem! Önuralom, ön-u-ra-lom. Egy gyors mozdulattal a táskám mélyére dugtam. Elővettem a PSP-m, és játszottam egy kicsit.

- Vacsi. – nyitott be a szobámba Agatha két órácskával később.

- Megyek – ugrottam fel, majd lementünk, és elkezdtünk enni.

- Na mesélj!!

- Furcsa volt…

- Ezt meg hogy érted?

- Ken átiratkozott. – mondtam higgadtam. Félúton megállt a kanala. Visszatette a tányérba, és meglepetten, mégis izgatottan nézett rám.

- Az a Ken? Az első barátod Ken? – hajolt közelebb.

- Igen, ő. – sóhajtottam. Ezek után részletesen elmeséltem mindent a verekedés, Armin és Alexy kivételével. Plusz a Lisander-rel délután történteket is kihagytam.

- Ez a Ken beléd van zúgva. – magyarázta kanalával hadonászva. – Az az Amber pedig egy bunkó. Egy kényes picsa. Tuti apuci pici lánya. – tette le kanalát. Egyetértően bólogattam, majd elpakoltam.

- Köszi a vacsit! Megyek, lefekszek.

- Egészségedre! – mosolygott – Ilyen korán? – nézett a karjára, amin persze nem volt óra, de tudta, még nincs itt az alvás ideje.

- Még tusolok is… ne aggódj! – nevettem.

- Hát, akkor jó éjt! – törődött bele.

- Neked is! – mosolyogtam, majd elindultam. Felérve befoglaltam a fürdőt. Fél óra múlva pizsamában ágyba bújtam. Játék közben párszor a táskámra pillantottam. Vonzott az a füzet. Kíváncsi voltam. Nem! Nem szabad! Letettem a játékot, és próbáltam elaludni. Többször lejátszódtak előttem a nap eseményei. Forgolódtam, de végül sikerült valamikor elaludnom.