Az újrakezdés 2. fázisa - Konfliktuskezelés (part2)

Rövid keresgélés után megtaláltam Castiel-t a lépcsőknél. – Hogy nem tud valahol lehorgonyozni? De legalább most nem telt annyi időbe megtalálni.

- Még egyszer, utoljára megkérdezem… Biztos nem akarod aláírni?

- Te aztán elég kitartó vagy… - szorította ökölbe a kezét.

- Nem tehetek mást… - magyaráztam – Megígértem Nataniel-nek, hogy segítek… - vontam vállat.

- Minek ígérsz olyat, ami teljességgel lehetetlen… - fonta karba a kezeit.

- Nem is tudom… - néztem a plafont. – Lehet túl kedves vagyok. – jelentettem ki, tök komoly arccal.

- Chh!! – nevetett fel hangosan – De ami fontosabb… - köszörülte meg a torkát, és egy komolyabb hangnemre váltott – nem írom alá a papírt, mert ha ezt megteszem, konkrétan beleegyezek a kirúgásomba. – sóhajtott. Közelebb lépet, majd kezét a vállamra tette – ezt akarod?

- Kirúgnak? Mi?! Dehogy! Ezt nem akarom. Ha tudtam volna, meg se próbáltam volna aláíratni veled. – néztem rá teljesen kétségbeesetten, és összezavarodottan.

- Ennek örülök! – veregetett vállon, majd elindult fel a lépcsőn. – félúton megállt, mintha eszébe jutott volna valami – Köszönöm, hogy megértesz! – fordult vissza mosolygó arccal.

- Ni… - be se fejeztem, már ott sem volt. Az arcom persze lángolt. – Ne már!! – sóhajtottam egy hatalmasat, és álltam egy darabig, míg visszanyertem a természetes színem – Na ezzel megvolnánk. Már csak Nataniel-lel kell közölnöm a hírt.

Következő szünetben Nataniel-t a folyosón találtam.

- Nataniel, itt vannak a papírok. Nem írattam alá…

- Gondoltam! Te is olyan vagy, mint ő… - emelte kezét kékült arcához.

- Ezt meg hogy érted?! – csattantam fel - Én próbálok segíteni neked, te pedig így hálálod meg? Még jó, hogy nem írja alá, ha ezzel kirúgatja magát.

Nataniel ledermedt. Köpni-nyelni nem tudott.

- Felháborító… - fogtam magam és otthagytam. Nem akartam hallani, mit mond ezután.

Éppen beestem az utolsó órámra. Sík ideg voltam. Ezt többen is észrevették. Lisander is. Ilyen idegállapotban nem tudnám kezelni a „lisanderes” helyzetet. Le kell nyugodnom. Majd holnap.

Végre vége a sulinak és mehetek haza. Ki kell pihennem ezt a napot... Mi… mi ez? Nataniel… és Castiel… vitatkoznak?

- Miért kell másokat belekeverni? Ha igazi férfi lennél, te jöttél volna aláíratni a papírokat!!

- Óh, valóban? Ha te igazi férfi lennél, vállalnád a felelősséget a hülyeségeid miatt!!

Közelebb lopakodtam, és megbújtam az egyik szekrénysor mögött… Na ne! Ezek nem simán veszekednek. Mindjárt összeverik egymást. Le kell állítanom őket…

- Hé! Hé, fiúk! Elég lesz. Ne itt verekedjetek már! – álltam közéjük.

Mind a ketten szigorúan rám néztek. Srácok ugye most nem találtatok egy közös ellenséget? Ugye nem? – mosolyogtam zavartan.

- Ehhez semmi közöd! Ne avatkozz közbe! – kiáltott rám Castiel, és erősebb lökéssel odébb taszított.

- Ahogy akarjátok… - húztam ki magam, és megigazítottam a ruhámat – De ha már a férfiasságról vitatkoztok, akkor ne úgy viselkedjetek, mint két óvodás kislány, akik az utolsó HelloKitty-s csillámpóniért tépik egymás haját! Szánalmas!

Lefagytak. Csak néztek rám tátott szájjal, én meg azon morfondíroztam, honnan a kisujjamból szoptam ki ezt a hasonlatot… A lényeg, tudtam, hogy igazam van. Nem voltam egyedül, nekik is tudniuk kellet. Eleresztették egymást, majd hárman háromfelé vettük az irányt.

- Holnap remélem, már normálisak lesznek. – sóhajtottam.

Mikor megfordultam és kinyitottam a szemem – túlzások nélkül – a fél sulival találtam szemben magam. Ez gáz, ez nagyon gáz… Mindenki hallotta. Ne~~ biztos tiszta vörös az arcom… Mindenki döbbenten állt előttem. Síri csend volt, csak pár ember sutyorgott hátrébb. Hirtelen valaki átölelte a vállam. Felnéztem, és nem hittem a szemeimnek… Egy kékhajú srác vigyorgott rám. Igazán helyes volt. Most már nem a szégyen miatt pirultam el.

- Vége a látványosságnak! Mindenki menyjen a dolgára! – szólt egy hang a másik oldalamról. odakaptam a tekintetem, és elámultam. A kék srác tökéletes fekete másolata állt mellettem. Ilyen nincs, ikrek! Egy ikerpár védett meg a teljes megszégyenüléstől. - Már amennyire ez lehetséges. – Ez de menő!! – csillogott a szemem a fekete felé, ő pedig rám mosolygott. Ba-dumm! Kész, végem, meghaltam! Egy kicsi én sikoltozva, véres orral rohangált fel-alá a fejemben. A higgadt énem pedig nyálát csorgatva próbálta csitítani… sikertelenül.

- Most már minden rendben lesz… - nyugtatott a kék – pár nap, és elfelejtik az egészet.

Hevesen bólogattam. Közben a tömeg szépen lassan feloszlott, mi pedig mozdulatlanul vártuk, míg az utolsó ember is felszívódik.

- Armin vagyok. – fordult szembe velem a fekete. Lehámozta rólam a testvérét, és kedvesen megveregette a hátát.

- Alexy! – ölelt meg a kék, majd a másik iker mellé állt.

- É-én E-elisabeth! – mondtam bizonytalanul, a föld felé nézve, jobb kezemmel megfogva bal csuklómat a mellkasom előtt.

Összenéztek, elmosolyodtak… - Örülünk, hogy találkoztunk!! – kiáltották végül közösen.

- N-nem is tudom mit mondjak… - kezeimet a combjaimra helyeztem – Kö-köszönöm a segítséget!! – hajoltam meg mélyen.

- Jajj, ezt igazán nem kellene!! – ugrott elém Armin, majd a vállaimnál fogva felegyenesített. Az arca tiszta vörös volt. Alexy pedig fuldoklott a röhögéstől. Armin-nal mi is elnevettük magunkat zavarunkban. Nem sokkal ezután megpillantottam valakit a fiúk mögött… Leolvadt a mosoly az arcomról az ő arcát látva... mintha bűntudat üldözne.