Halloween

//írói megj.: Sziasztok!! Egy kis külön történettel szeretnék nektek kedveskedni, így Halloween alkalmából. 
Ez egy olyan fejezet, amely fontos lesz majd késő~~bb, de az alap történetszálban nem szerepel. Jó szórakozást! :3//

Épp a felsőm vettem fel, amikor kopogást hallottam. Gyorsan lerohantam, és ajtót nyitottam.

- Hali! – köszönt az ajtóban álló személy. Arcát gázálarc fedte. Acélbetétes bakancsot, terepmintás nadrágot és egy fekete, „Slipknot” mintás pulóvert viselt.

- Szia! – köszöntem neki megszeppenve. – Gyere beljebb, kint elég hűvös van. – mutattam a ház belseje felé.

- Kösz!- lépett be. Levette a gázálarcát, felakasztotta a fogasra, és kedvesen mosolygott.

A fényben jobban megnéztem magamnak a srácot. Elég magas, úgy 180 centi. A válláig sem érek. Rövid, fekete, kékfényű, kicsit felzselézett haj; enyhén mandulavágású, igéző sötéttürkiz szemek. Telt ajkak. Fülbevalók. Egyik fülében egy sima, másikfülében pedig egy sima és egy helix. Arca vonása lágy, mégis határozott. Egész helyes. A pulcsi takarása ellenére is tudtam valahonnan… izmos. Tekintetem visszatért az arcára, melyen kujon mosoly húzódott. Most vettem csak észre, mennyire lángol az arcom és a bensőm. Becsukta az ajtót, majd közelebb lépett.

- Egész cuki lettél! – hajolt közvetlen az arcom elé. Orrunk majdhogynem összeért. Hátrébbhőköltem, de fal megállított. Ő alkarjával támasztotta magát. Szája résnyire nyílt, és egyre közelebb került az enyémhez.

- A csokid! – jutott eszembe. Örültem, hogy találtam valami kibúvót. Gyorsan átslisszoltam a karja alatt. Pár pillanattal később egy tábla csokival tértem vissza.

- Gyors voltál! – dicsért meg. A kanapén ült, de felpattant, s már előttem is volt. Állam mutató- és hüvelykujja közéfogta. Legszívesebben ott helyben agyonvertem volna, de ledermedtem. Nem mozdult a testem. – Tiszta vörös az arcod, tudsz róla? – nevette el magát halkan.

- Gúnyolódással nálam nem sokra mész! – tájékoztattam, bár örültem volna, ha a hangom nem remeg bele. Kicsit ledöbbent, de nem tartott sokáig. Úgy tűnt a válaszom csak adott neki egy löketet. Elmosolyodott. Szorított egyet az államon – szinte már fájt –, majd keményen megcsókolt. Szemeim tágra nyíltak, a csoki kiesett a kezemből. Az nem lehet, hogy így történjen meg az első csókom! Egyszerűen nem!! A csoki puffanására felcsillant a szeme. Ajkait halk cuppanással választotta el enyéimtől. Eleresztette az állam. Már naivan a végéről gondolkodtam, mikor előhúzta ugyanazt a mosolyt. Egyik kezével végigsimított arcomon, majd beletúrt a hajamba. Közben tekintete lassan szemeimről ajkaim felé vándorolt. Ezalatt másik kezét hátamról lassan csípőmre csúsztatta, és egy gyors mozdulattal magához vont. Keze visszafelé is megtette azt az utat, de már a pólóm alatt simogatott. Mozdulni még mindig nem tudtam, csak sodródtam az árral. És ez engem nagyon, de nagyon aggasztott, hogy így le tudott taglózni az előttem álló srác. Szépen lassan hátrafelé vezetett. Egyszer csak a sarkam belecsapódott valamibe. A kanapéba. Finoman ellökött, én pedig eldőltem. Rámfeküdt. Nem teljes súlyával. Épp annyira, hogy éreztesse velem, semmi esélyem a menekülésre. Tenyerem a mellkasának feszítettem. Hüvelykujját végighúzta a számon, ami ettől résnyire nyílt. Elmosolyodott. Lassan lecsúsztatta kezét egészen a csípőmig, ahol bebújtatta a pólóm alá. Mindeközben mélyen a szemembe nézett. Keze egyre fentebbcsúszott. Kikapcsolta a melltartómat. Na, erre már egy aprócska erőt vettem magamon, és nyomtam egyet a mellkasán. Kapcsolt. Nem ment tovább. Becsukta a szemeit. Ajkaink újra egyesültek. Most másképp. Az előzőhöz képest, mintha… kedvesebb lett volna. Lágyan, mégis hevesen csókolt. Elmém teljesen kiürült. Csak rá koncentráltam. Már majdhogynem visszacsókoltam, amikor elvált tőlem. Elmosolyodott. Valószínű, érezte, hogy viszonoztam volna. Megnyalta a fülem, majd belefújt. Az egész testem beleborzongott. Elérte a célját. Lentebb vezette ajkát végig a bőrömhöz simulva. Még az álkapcsom alá nem ért, apró puszikat lehelt az arcomra. Ott elidőzött egy darabig. Belecsókolt a nyakamba, amitől hátravetettem a fejem. Nem szívesen vallom be, de élveztem. Halkan elnevette magát, majd folytatta útját egészen a kulcscsontomig. Ajkait erősen rászorította, csóknyomot hagyva maga után. Dolga végeztével elégedetten mosolygott, felegyenesedett és hátrébb lépett. Felültem, de másra nem voltam képes. Meg sem mozdultam. Meredtem figyeltem tetteit. Lehajolt és felvette a csokit. Szája halvány mosolyra húzódott.

- Köszönöm! – érintette alsóajkához a táblát. – Hangulatos kis házikó! – jegyezte meg körbenézve, majd távozás előtt még visszanézett az ajtóból – Remélem, járok még erre!

Az ajtó csapódására feleszméltem. Hogy lehetek ennyire tehetetlen. Hogy hagyhattam mindezt. Ujjaim végigsimítottam csókjai helyén. Felálltam és az ajtóhoz rohantam. Kinéztem a kukucskálón. A kapuban ált. Úgy tűnt telefonál. Nem is tudom miért, de a fogasra pillantottam, ahol megláttam a gázálarcot. A francba! Vihetem utána. Gyorsan felkaptam a tornacsukám, az álarcot, majd kirohantam az ajtón. Az utca végén értem csak utol.

- Vá-várj! – lihegtem. A fiú meglepetten hátrafordult, majd gonoszan elmosolyodott.

- Jöttél a repetáért? – lépett szembe velem. Nyújtotta a karját, hogy megragadja a kezem, de hátrébb léptem.

- Nem, csak gondoltam hiányolnád a gázálarcod a következő áldozatodnál… - nyomtam a hasához az álarcot. Láthatóan meglepődött.

- Következő? Áldozat? Miről beszélsz? – billentette oldalra a fejét. – Én csak hozzád jöttem. – mondta ártatlanul.

- Én meg már azt hittem így csajozol Haloween-kor. – nevettem keserűen, gúnyosan. – És mi az, hogy csak hozzám?! Még csak nem is ismerlek.

- Christian vagyok! – nyújtotta a jobb kezét mosolyogva. Csak pislogtam. Sóhajtott egyet. – Ilyenkor a másik fél megfogja a partnere kezét, és megrázza… – magyarázta, miközben kezemet felemelte balljával, majd jobbjával megragadta és megrázta. – Most kell mondani a neved. – súgta a kézfeje mellett.

- E-elisabeth! – dadogtam.

- Nagyon ügyes! – eresztette el a kezem, és megpaskolta a fejem búbját. – Legközelebb már magadtól is menni fog! – mosolygott bíztatóan.

- Tudok kezet fogni!! – mondtam sértődötten, karba fontam a kezeim, majd kilencven fokkal elfordultam.

- Persze-persze! Mindenki tud. – nevetett halkan. Közelebb lépett. Finoman megragadta a tarkóm, és magához vont. Szorosan megölelt, egy darabig meg sem mozdult. Eleresztett, majd puhán megcsókolt. – Még biztos találkozni fogunk! – lépett el tőlem. Megfordult, intett, és lekanyarodott a sarkon.

Csak néztem ki a fejemből. Elámultam. Hogy volt képes minderre? Miért nem avatkoztam közbe? Mint egy zombi, kullogtam vissza a házba. Becsuktam az ajtót, ledobtam a cipőm, felmentem, és egyszerűen eldőltem a padlómon. Míg el nem aludtam a plafont bámultam, és az éppen foglalkoztató kérdések cikáztak a fejemben. Ki volt ő? Mit akart tőlem? Miért tőlem? Miért tűnt úgy, mintha ő már ismerne engem? Honnan ismer?...