Képzelődtem,
vagy tényleg mintha nem is törődött volna a külsőmmel. Nagyon kedves volt. Még
egy aprócska megvető pillantást sem vetett rám… sőt.
Már majdnem
beértem a terembe, de sikerült beleütköznöm valakibe a folyosó közepén. A
papírok csak úgy szálltak minden felé. Rögtön letérdeltem, hogy segítsek a
vörösnek összeszedni a papírjait. Kották voltak.
- Na-nagyon
sajnálom. – nyújtottam felé egy kisebb papírköteget. – Dalokat írsz?
- Igen. –
lassan végigmért, és egy elismerő tekintettel jutalmazott. – Szép póló!
- Kössz!! –
húztam ki magam. – a tiéd sem rossz! Látom hasonlít a zenei stílusunk. – dobtam
meg egy kedves mosollyal.
Na, ilyen is
történhet velem, ha a kedvenc HIM-es pólómban díszelgek.
- Úgy tűnik!
– mosolygott vissza.
- De sajnos
sietnem kell! – néztem az órámra. – Még a tanár előtt be kéne érnem…
Csak
nyugodtan! Amúgy Castiel vagyok. Az udvaron általában megtalálsz, ha beszélni
lenne kedved. – indult is kifelé.
- Elisabeth
vagyok! – kiáltottam utána, és már a teremben is voltam.
Automatikusan
indultam a terem végébe. Mondjuk a célom eléréséhez jobb lett volna előre ülni,
de már nem fordulhatok vissza. Elég gáz lenne. Szóval mentem az utolsó padsor
felé, ahol megpillantottam egy valódi egyéniséget…
Szürke-fehér
haj, felemás szemek, viktoriánus stílusú ruhák. Összekapcsolódott a
tekintetünk. Mindketten elég meglepetten néztük egymást, majd egy
megkönnyebbült sóhaj és mosoly kíséretében lehuppantam mellé.
A tanár
belépett. Mindenki felállt, majd leült. Az óra kezdetét vette. A mellettem ülő
heterokróm srác egy aprócska jegyzetfüzetet csúsztatott elém.
„Lisander
vagyok. Téged hogy hívnak?”
„Elisabeth”
– látszott a tőlem megszokott rövid válasz.
„Új lány
vagy igaz? Honnan jöttél?”
„Londonból.
Nyáron költöztem ide.”
„És eddig
hogy tetszik?”
„Nem nagyon
néztem még körbe. A suli az első hely, ahova jöttem.”
„D:>”
Ezen elnevettem
magam. Nem hittem, hogy hangulatjelet fog használni.
„A
szocializálódás nem az én világom, de igyekszem tenni ellene.” –
magyarázkodtam.
„Értem. Ha
gondolod, valamikor majd megmutathatok pár jó helyet.”
„Azt
megköszönném.”
Az írás is
kommunikációnak számít, nem? Igazam van, vagy igazam van? Semmi kétség.
Társalogtam, még ha csak egy füzet lapjain is.
Egész órán
leveleztünk. Megtudtam, hogy Lisander-rel is hasonló zenéket kedvelünk, sőt,
hogy neki is van egy zenekara, ahol ő az énekes. Ő írja a dalok szövegét és egy
másik tag pedig magát a dalokat. Mutatott pár szöveget is. Nagyon szép verseket
ír. Szívesen meghallgatnám őket…
Én
elmeséltem, milyen voltam a régi sulimban, és hogy én is szeretek írni.
Novellákat. Nekem valahogy a versírás túl komplikált. A rímek még csak-csak
meglennének, de a többi… Ekkor elnevette magát.
Nagyon jól
éreztem magam a társaságában. Egy róla készült rajzocskával köszöntem el tőle
az óra végén. Siettem megkeresni Castiel-t.
- Várj,
Elisabeth! – egy gyönyörű, selymes, lágyan simogató, mély férfihang szólt
utánam.
- Csak nem? – fordultam meg. - Lisander? Nem csodálom, hogy énekes. Ezzel a
hanggal? Hallanom kell!!
- M-majd még
beszéljünk, jó? – billentette oldalra fejét és mosolygott.
- Istenem, de aranyos!! – a gondolatba
bele is pirultam. – Re-rendben! Mindenféleképpen. – mosolyogtam vissza, és már
mentem is az udvarra.
Castiel az
egyik fa alatt ült és a kottáit vizslatta.
- Szia! –
köszöntem és melléültem.
- Helló!
Milyen volt az első óra! – kérdezte kedvesen.
- Valóban
érdekel? – húztam fel egyik szemöldököm.
- Próbáltam
kedves lenni, de ha ez téged zavar…
Bedühödött,
de elpirult... Egy ilyen keményfiút vörös arccal látni… Álom. Hihetetlenül
édes.
- Csak
vicceltem! Egész jó volt. Megismertem egy srácot, és vele leveleztem egész
órán. – meséltem vidáman.
- Tényleg? –
nézett rám… nem is tudom behatárolni hogyan. – Véletlenül nem Lisander-nek
hívják?
- Honnan tudta? – szemeim tágra nyíltak.
Meglepődtem. – Ismered?
- Igen. Egy
zenekarban játszunk. Barátok vagyunk.
- Komoly? Ez
tök jó!
Feltérdeltem,
hogy a szemébe tudjak nézni.. (Egész nyáron a kommunikáció alapjait
tanulmányoztam. Azt olvastam, a szemkontaktus nagyon fontos, hogy
kialakulhasson egy kölcsönös bizalom a beszédpartnerek között. //írói megj.: A
feltevésnek semmi valós alapja nincs, csak kitaláltam. Ettől függetlenül lehet
igaz. Nem olvastam utána.//)
- Akkor te
írod a dalokat, igaz?
- Igen. Mit
mondott még Lisander?
- Eh?! Most mi van? Nem értem. Mintha nem
tetszene neki, hogy Lisander-rel leveletem. Lehet nem akarta, hogy tudjak a
bandáról? Semmi különöset. Azt írta, ő az énekes, és az egyik társa írja a
dalokat. Megmutatta még pár versét… de ennyi.
- Értem. De
honnan tudtad, hogy én írom a dalokat?! – értetlenkedett.
- Kikövetkeztettem.
– válaszoltam határozottan jobb mutatóujjamat az ég felé emelve.
- Ügyes. –
dícsért meg egy elismerő mosoly kíséretében.
- Majd
megmutatod a dalaidat? Kíváncsi vagyok. Ahogyan az előbb azokat a kottákat
nézted, úgy éreztem, a zene a mindened. Nagy odaadással dolgozhatsz a dalokon.
Biztos szépek. – mondtam, közben lassan visszaültem mellé és az eget
vizslattam. A végén pedig rámosolyogtam.
- Talán
egyszer megmutatom. – fordult az ellenkező irányba.
- Zavarba hoztam? Nem is olyan kemény, mint
amilyennek látszik… - nevettem el magam.
- Most mit
nevetsz? – húzta föl magát.
- Nyugi! Csak
azon gondolkodtam, milyen jófej srác vagy.
Eléggé
meglepettnek tűnt. Felálltam, leporoltam magam, és felé nyújtottam a kezem.
- Gyere,
mindjárt csöngetnek.
Oldalra
billentettem a fejem és mosolyogtam. Ó pedig a tenyerét mutatta felém.
- Kössz nem!
A matek nem a kedvencem…
- Hát akkor
rendben. Majd még találkozunk. – indultam az épületbe.
- Suli után! –
kiáltott utánam.
- Tessék? –
fordultam vissza.
Castiel
odafutott hozzám, és kezét a vállamra tette.
- Suli után találkozzunk
a lépcsőknél. – lihegte.
- Rendben.
Akkor suli után...
Meghallottam
a csengőt, szóval futottam az órára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése