Az újrakezdés 1. fázisa - A kommunikáció (part1)

- Lis! – hallom a nevem, de olyan távolinak tűnik. – Lis, ideje felkelni! – egyre hangosabb.

- Csak öt percet… csak had aludjak még.

– LIS!!!!

- Kelek már, kelek már… - hátamra fordulok, ledobom magamról a takarót, és a plafon felé bambulok. Valahogy elveszett a tegnapi lelkesedésem. Nem is értem. Semmi veszteni valóm sincs.

- Lis, kérlek, ne húzd az időt! – mintha közelebbről szólna. Be fog jönni… - Lis, mi a fenét tudsz mé…

- Jó reggelt!! – vágok a szavába. Sikerült felülnöm, és egy száz-wattos mosollyal köszöntenem őt.

- Végre, hogy felkeltél. El fogsz késni. És mi ez az ijesztő mosoly?! – nézett kétségbeesetten rám.

- Próbálkozni már csak lehet… nem? – felálltam és indultam is a reggeli rutinra. Egy gyors tus, fogmosás, öltözködés… Már csak a táskám és indulhatok is.

- Reggeli nélkül sehova kislány? – meglepő látvány. Keresztbe font karok, fejcsóva és „dádá” tekintet.

- Ez… ez neked nagyon nem áll jól! – nem bírtam megállni… muszáj volt röhögnöm.

- Le-lehetséges… - engedte le karjait és köhögött. Nem tudta leplezni a zavarát… – De végre sikerült kicsikarni belőled egy valódi mosolyt. – nevette el magát. – Kaja nélkül akkor sem mész suliba. Tessék enni szépen valamit!

- Rendben… - sóhajtottam, és elővettem egy müzli-szeletet, amit meg is ettem.

- Csináltam neked uzsonnát is. Vidd el! – nyomott kezembe egy papírzacskót.

- Neked aztán nem lehet nemet mondani… - mosolyogtam. Megfogtam a zacskót, és rohantam is. – Szia! Majd jövök!

- Szia! Ha valami fiúnál alszol, dobj egy üzit!! – kiáltotta utánam a kapuból.

Legalább öten néztek rám, mikor ezt meghallották. Éreztem, hogy az egész arcom vörös.

- Agatha most komolyan. Ezt miért kellett?!

20 perc séta után elértem a sulit. Hatalmas. Tuti el fogok veszni benne. A tömeg is óriási.

- Mi lesz itt velem?! – gondoltam kétségbeesetten. – Muszáj lesz elindulnom. Először is beszélnem kell az igazgatónővel.

- Jó reggelt!! – sikerült megtalálnom az igazgatóit, és szerencsémre a keresett személy is bent volt.

- Jó reggelt! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen az idős hölgy.

Látszott a tekintetén, hogy nem tetszett neki a külsőm, de örülök, hogy nem az volt az első, hogy leordítson a megjelenésem miatt.

- Új diák vagyok, és úgy tudom önt kellett megkeresnem először. – ez volt az első beszélgetésem idegennel Ken óta. Eléggé zavarban voltam.

- Elisabeth Smith kisasszony? Igen. Van pár papír, amit még alá kell írnia. Az iratokat a DÖK elnöknél találja. Natanielt keresse. – kísért a DÖK terem elé.

- Kö-köszönöm szépen a segítséget! – bólintottam határozottan.

- Igazán nem tesz semmit. Érezze jól magát nálunk! – mosolygott, és útnak indult.

Figyeltem, míg el nem kanyarodott a folyosó végén, majd bekopogtam az előttem álló ajtón.

- Jó reggelt! – nyitottam be az ajtón félénken.

- Szia! Kit keresel? – kérdezte kedvesen a bent lévő srác.

Egy szőke hajú, mézbarna szemű fiú állt előttem, meglehetősen elegáns, ám laza öltözetben.

- A DÖK elnököt keresem… (apró gondolkodási szünet) Natanielt.

- Akkor az én lennék. Miben segíthetek?

- Az igazgatónő küldött aláírandó iratok miatt. – mondtam… és elég összeszedetten. Nem dadogtam, és nem is rontottam el. Büszke vagyok magamra.

- Rendben… Elnézést, de hogy is hívnak? – zavartan elmosolyodott és a mutató ujjával az arcát vakargatta.

- Ez a beállás hihetetlenül aranyos. – gondoltam magamba.

Egy darabig a hatása alatt lehettem, mert Nataniel „figyelmeztető köhögése” hozott vissza.

- E-elisabeth Smith! – dadogtam égő arccal.

- Ügyes kislány! Sikerült… pedig eddig olyan jól ment! – szidtam magam.

Keresgélt egy kicsit a papírok között, majd előhúzott egy sárga mappát, és kinyitva az asztalra tette.

- Meg is van. – nyújtott felém egy tollat. – Itt kéne aláírni. – mutatott egy lapalján lévő vonalra.

- Re-rendben! – elvettem a tollat, és aláfirkantottam.

Felvette a dossziét. Lapozgatta. Majd egy határozott, gyors mozdulattal összecsapta. A csapódás hangjába belerezzentem. Ő pedig bocsánatkérő pillantást vetett rám.

- Hiányzik még valami. – nézett mélyen a szemembe. – Szükség lenne még egy igazolványképre is. Tudsz szerezni?

- Pe-persze! Nem akadály. Mindig van nálam. – mutattam a táskámra. Rövid keresgélés után meg is találtam a pénztárcámat. Előhúztam belőle a szükséges képet, és felé nyújtottam. – Ez megfelel?

- Igen, tökéletes. – húzta mosolyra a száját. Majd a pénztárcámra pillantott és, hogy is tudnám leírni… felcsillant a szeme. – A-az te vagy?!

- Eh?! – néztem kérdően rá. Majd bevillant, hogy a tárcámban hordok magamról egy kiskori képet. – Igen, itt 10 éves voltam!

- Megnézhetem? – nézett rám boci szemekkel.

- Persze! – nyújtottam felé büszkén a képet.

Ugyanis sosem féltem bevallani, hogy büszke vagyok a kiskori énemre. Iszonyat cuki voltam akkoriban. És ez nem egoizmus. Még a legkritikusabb emberek is azt mondanák - igen, egész aranyos.

Ahogy Nataniel a rólam készült képet nézte, legjobban egy kisfiúra emlékeztetett, aki épp most kapta meg azt a kisautót, amire mindig is vágyott.

- Nagyon aranyos voltál! – mutatott a képre, közben csillogó szemeivel mélyen az enyéimbe nézett.

- Kö-köszönöm! – mondtam zavartan.

- Na tessék! Már megint. Az az érzés, mint reggel. Az összes vér az arcomba folyt. Biztos úgy néztem ki, mint egy… mint egy… mint egy paradicsom. Igen, egy paradicsom. Tiszta égő. Nataniel rólam alkotott első képe: PARADICSOM! Egy szép érett paradicsom. Az első benyomás fontos. Erre én bevörösödök, és paradicsom lesz a becenevem.

Csak ezek a hülye gondolatok kavarogtak bennem. Nem is vettem észre mennyire eltelt az idő. Becsöngettek.

- Akkor most már minden rendben lesz? – hadartam.

- I-igen persze! – Nataniel idegesen nyújtotta felém a képet, és még egyszer gyorsan átfutotta a mappát. Majd rám nézett és bólintott.

- Még egy kérdésem lenne! – elővettem az órarendet, és az első órára mutattam. – Hová kell mennem?! – néztem rá kétségbeesetten.

- Hm… - Nataniel a semmibe nézet, majd gyorsan válaszolt – Ne aggódj a szemben lévő teremben lesz órád.

- Köszönök mindent! – kiáltottam az ajtóból. És már rohantam is.