Bemutatkozás

Az első előtti nap

Elisabeth vagyok, Elisabeth Smith. 17 éves. Egyke. Anyukám francia író, apukám pedig angol tudós, akit pár éve lovaggá ütött a királynő. Nem rég kötöztem Franciaországba. Eddig Londonban éltem, de a szüleim elhatározták, hogy világkörüli útra mennek… természetesen nélkülem. Egyetlen fogadóképes ismerősük pedig Nice-ben él, és ő nem más, mint az én kedves keresztanyám. Mindig is ő volt az egyetlen, akiben bíztam annyira, hogy tanácsokat kérjek. Mondhatni a legjobb barátnőm volt mindig is.

A költözéssel kapcsolatban ambivalens érzések kavarogtak bennem. Örültem, hogy újra találkozhatok Ahatha-val, és féltem az új suli miatt. A régi sulimban sem voltam valami „népszerű”. Pontosabban semmi társasági életet nem éltem. A legtöbben kerültek, mert egyedi stílusom van legjobban a „színes punk” összetétellel tudnám körülírni). Agatha a „művész lélek” jelzővel szokott illetni… Ez magyarul annyit tesz, „különc”, „fura” és egyesek számára még talán „taszító”.

A tanórákon többnyire megbújtam a terem végében. Zenét hallgattam, rajzoltam, aludtam, vagy épp a telefonomon vagy a PSP-men játszottam. Ha érdekesebbnek gondoltam az órát, akkor pedig csukott szemmel füleltem. Magam sem értem hogyan, de jó tanuló voltam… annak ellenére, hogy az órák nagy részén nem figyeltem, otthon pedig inkább zongoráztam, számítógépeztem, olvastam vagy Lilith-tel, a tarantulámmal játszottam. (Szegényt el kellet ajándékoznom, mert nem hozhattam magammal. Hiányzik.) A dogák sikerültek valahogy, felelni pedig sosem feleltem. Ugyanis betanultam a „figyelem elterelés” módszerét. //írói megj.: Kuroko no Basuke behatás… Az animében a Kuroko nevű szereplő képes volt saját magáról elterelni a figyelmet, és ezzel tökéletes passzokat végrehajtani a kosármeccseken, valamint vicces pillanatokat okozni a mindennapokban.// Konkrétan beolvadtam a falba. A tanárok nem is ismertek.

A szünetekben próbáltam kerülni a tömeget. Az idő nagy részét a suli tetején vagy az épület mögötti zöld területen töltöttem egy fa tövében. Festettem, rajzoltam vagy épp játszottam zenehallgatás közben. Volt egy fiú egy másik osztályból, akinek „megmozgathattam a fantáziáját”, mert állandóan követett. Kezdetben csak nézett messziről, majd egyre közelebbről. Később már mellettem ült csendben és figyelte, éppen mit alkotok.  Az utolsó hetekben pedig beszélgettünk is, már amennyire ez velem lehetséges. A „beszélgetés” többnyire abból állt, hogy feltett egy kérdést, amire válaszoltam és visszakérdeztem ugyan azt… Állandóan csokis kekszet evett, és azzal kínált. Furcsa srác volt, de aranyos volt tőle, hogy egy olyan különccel szóba állt, mint én. Ő volt az első, akivel beszélgettem a suliban… az első barátom.

Remélem, le tudom vetkőzni a gátlásaimat, és az új suliban új életet kezdhetek. Lehet, még barátaim is lesznek. Netán beleszeretek valakibe, amiről eddig még csak álmodni sem mertem.

Holnap kezdődik a suli. Csak pozitív gondolatok juthatnak addig eszembe. „Minden rendben lesz. Kedves diákokkal találkozom majd. Találok „lelki társakat”, akikkel beszélgethetek. Jófejek lesznek a tanárok.” Mindenesetre hiányozni fognak a magányos napjaim… DE meg kell változnom!

Kívánjatok sok sikert!