- Lis! – hallom
a nevem, de olyan távolinak tűnik. – Lis, ideje felkelni! – egyre hangosabb.
- Csak öt percet… csak had aludjak még.
– LIS!!!!
- Kelek már,
kelek már… - hátamra fordulok, ledobom magamról a takarót, és a plafon felé
bambulok. Valahogy elveszett a tegnapi lelkesedésem. Nem is értem. Semmi
veszteni valóm sincs.
- Lis, kérlek,
ne húzd az időt! – mintha közelebbről szólna. Be fog jönni… - Lis, mi a fenét
tudsz mé…
- Jó
reggelt!! – vágok a szavába. Sikerült felülnöm, és egy száz-wattos mosollyal köszöntenem
őt.
- Végre, hogy
felkeltél. El fogsz késni. És mi ez az ijesztő mosoly?! – nézett
kétségbeesetten rám.
- Próbálkozni
már csak lehet… nem? – felálltam és indultam is a reggeli rutinra. Egy gyors
tus, fogmosás, öltözködés… Már csak a táskám és indulhatok is.
- Reggeli
nélkül sehova kislány? – meglepő látvány. Keresztbe font karok, fejcsóva és
„dádá” tekintet.
- Ez… ez
neked nagyon nem áll jól! – nem bírtam megállni… muszáj volt röhögnöm.
- Le-lehetséges…
- engedte le karjait és köhögött. Nem tudta leplezni a zavarát… – De végre
sikerült kicsikarni belőled egy valódi mosolyt. – nevette el magát. – Kaja
nélkül akkor sem mész suliba. Tessék enni szépen valamit!
- Rendben… - sóhajtottam,
és elővettem egy müzli-szeletet, amit meg is ettem.
- Csináltam
neked uzsonnát is. Vidd el! – nyomott kezembe egy papírzacskót.
- Neked aztán
nem lehet nemet mondani… - mosolyogtam. Megfogtam a zacskót, és rohantam is. –
Szia! Majd jövök!
- Szia! Ha
valami fiúnál alszol, dobj egy üzit!! – kiáltotta utánam a kapuból.
Legalább
öten néztek rám, mikor ezt meghallották. Éreztem, hogy az egész arcom vörös.
- Agatha most komolyan. Ezt miért kellett?!
20 perc séta
után elértem a sulit. Hatalmas. Tuti el fogok veszni benne. A tömeg is óriási.
- Mi lesz itt velem?! – gondoltam
kétségbeesetten. – Muszáj lesz
elindulnom. Először is beszélnem kell az igazgatónővel.
- Jó reggelt!!
– sikerült megtalálnom az igazgatóit, és szerencsémre a keresett személy is
bent volt.
- Jó reggelt!
Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen az idős hölgy.
Látszott a
tekintetén, hogy nem tetszett neki a külsőm, de örülök, hogy nem az volt az
első, hogy leordítson a megjelenésem miatt.
- Új diák
vagyok, és úgy tudom önt kellett megkeresnem először. – ez volt az első
beszélgetésem idegennel Ken óta. Eléggé zavarban voltam.
- Elisabeth
Smith kisasszony? Igen. Van pár papír, amit még alá kell írnia. Az iratokat a
DÖK elnöknél találja. Natanielt keresse. – kísért a DÖK terem elé.
- Kö-köszönöm
szépen a segítséget! – bólintottam határozottan.
- Igazán nem
tesz semmit. Érezze jól magát nálunk! – mosolygott, és útnak indult.
Figyeltem,
míg el nem kanyarodott a folyosó végén, majd bekopogtam az előttem álló ajtón.
- Jó reggelt!
– nyitottam be az ajtón félénken.
- Szia! Kit
keresel? – kérdezte kedvesen a bent lévő srác.
Egy szőke
hajú, mézbarna szemű fiú állt előttem, meglehetősen elegáns, ám laza
öltözetben.
- A DÖK
elnököt keresem… (apró gondolkodási szünet) Natanielt.
- Akkor az én
lennék. Miben segíthetek?
- Az
igazgatónő küldött aláírandó iratok miatt. – mondtam… és elég összeszedetten.
Nem dadogtam, és nem is rontottam el. Büszke vagyok magamra.
- Rendben…
Elnézést, de hogy is hívnak? – zavartan elmosolyodott és a mutató ujjával az
arcát vakargatta.
- Ez a beállás hihetetlenül aranyos. –
gondoltam magamba.
Egy darabig
a hatása alatt lehettem, mert Nataniel „figyelmeztető köhögése” hozott vissza.
- E-elisabeth
Smith! – dadogtam égő arccal.
- Ügyes kislány! Sikerült… pedig eddig olyan
jól ment! – szidtam magam.
Keresgélt
egy kicsit a papírok között, majd előhúzott egy sárga mappát, és kinyitva az
asztalra tette.
- Meg is van.
– nyújtott felém egy tollat. – Itt kéne aláírni. – mutatott egy lapalján lévő
vonalra.
- Re-rendben!
– elvettem a tollat, és aláfirkantottam.
Felvette a
dossziét. Lapozgatta. Majd egy határozott, gyors mozdulattal összecsapta. A
csapódás hangjába belerezzentem. Ő pedig bocsánatkérő pillantást vetett rám.
- Hiányzik
még valami. – nézett mélyen a szemembe. – Szükség lenne még egy igazolványképre
is. Tudsz szerezni?
- Pe-persze!
Nem akadály. Mindig van nálam. – mutattam a táskámra. Rövid keresgélés után meg
is találtam a pénztárcámat. Előhúztam belőle a szükséges képet, és felé
nyújtottam. – Ez megfelel?
- Igen,
tökéletes. – húzta mosolyra a száját. Majd a pénztárcámra pillantott és, hogy
is tudnám leírni… felcsillant a szeme. – A-az te vagy?!
- Eh?! –
néztem kérdően rá. Majd bevillant, hogy a tárcámban hordok magamról egy kiskori
képet. – Igen, itt 10 éves voltam!
- Megnézhetem?
– nézett rám boci szemekkel.
- Persze! –
nyújtottam felé büszkén a képet.
Ugyanis
sosem féltem bevallani, hogy büszke vagyok a kiskori énemre. Iszonyat cuki
voltam akkoriban. És ez nem egoizmus. Még a legkritikusabb emberek is azt
mondanák - igen, egész aranyos.
Ahogy
Nataniel a rólam készült képet nézte, legjobban egy kisfiúra emlékeztetett, aki
épp most kapta meg azt a kisautót, amire mindig is vágyott.
- Nagyon
aranyos voltál! – mutatott a képre, közben csillogó szemeivel mélyen az
enyéimbe nézett.
- Kö-köszönöm!
– mondtam zavartan.
- Na tessék! Már megint. Az az érzés, mint
reggel. Az összes vér az arcomba folyt. Biztos úgy néztem ki, mint egy… mint egy…
mint egy paradicsom. Igen, egy paradicsom. Tiszta égő. Nataniel rólam alkotott
első képe: PARADICSOM! Egy szép érett paradicsom. Az első benyomás fontos. Erre
én bevörösödök, és paradicsom lesz a becenevem.
Csak ezek a
hülye gondolatok kavarogtak bennem. Nem is vettem észre mennyire eltelt az idő.
Becsöngettek.
- Akkor most
már minden rendben lesz? – hadartam.
- I-igen
persze! – Nataniel idegesen nyújtotta felém a képet, és még egyszer gyorsan
átfutotta a mappát. Majd rám nézett és bólintott.
- Még egy
kérdésem lenne! – elővettem az órarendet, és az első órára mutattam. – Hová
kell mennem?! – néztem rá kétségbeesetten.
- Hm… -
Nataniel a semmibe nézet, majd gyorsan válaszolt – Ne aggódj a szemben lévő
teremben lesz órád.
- Köszönök
mindent! – kiáltottam az ajtóból. És már rohantam is.
Kérlek folytasd. *itt a bociszem is*
VálaszTörlésIgyekszem... ^^
VálaszTörlés