Az újrakezdés 5. fázisa - Ütközések (last part)

// Először is elnézést, hogy ilyen későn hoztam, de volt pár elintéznivalóm. Sajnos lesz is, szóval áttérnék a "heti egy rész" módszerre. (Persze előfordulhat, hogy meglepetésszerűen megjelenek hét közepén egy résszel, de az majd csak fokozza az örömötök. :) - Most jelzem, hogy nem túl sűrűn fog előfordulni, max. ha hirtelen homlokon csókol az a bizonyos múzsa... ;D )
Másodszor pedig, nagyon szépen köszönöm minden olvasónak, aki eddig olvasta a blogomat... remélem tetszik. Külön köszönöm azoknak, akik kommenteltek eddig. Nagyon jól esik. Jó tudni, hogy van egy-két rendszeres olvasóm. ^^ //


- Lis, új vedégek!! Hármas asztal!

- Megyek!! – kaptam fel egy jegyzettömböt és siettem a kiadott asztalhoz. – Üdvözlöm önöket a Pour aimer et être aimé kávézóban. Mivel szo… – felpillantottam, és olyat láttam, amire egyáltalán nem számítottam. A jegyzettömb kiesett a kezemből. Castiel?! Mit keres ő egy ilyen helyen? //„Ütközés 4” – nagyon idézőjelesen// Láthatóan ő is meglepődött. Majdnem le is esett a székről.

- Eli…

- Cas… – próbáltuk kinyögni egymás nevét.

- Elisabeth, te mit keresel itt? – kérdezte végül Castiel kikerekedett szemekkel.

- Én… nekem… Ro… Rosalia!!! Ezért még kapsz!

|Visszaemlékezés a hétvégi telefonbeszélgetés egy részletére|

- Dolgozni?! Miért akarsz te dolgozni? – kérdezte Rosa, szinte felháborodva.

- Nyugi Rosa. Pénzre van szükségem az új gitárra…

- Miért nem kérsz a szüleidtől… – halkult el.

- Mert fogalmam sincs, merre járnak. – tájékoztattam.

- Akkor… akkor a keresztanyud adhatna, nem?

- Nincs szívem tőle kérni. Így is annyi mindent adott már.

- Értem.

- Plusz magam szeretném megkeresni rá a pénzt.

- Ha~~ – nagy sóhajtás – Ha ennyire nagyon munkát akarsz, akkor a családunk egyik barátjának van egy takaros kis kávézója nem messze a sulitól. Új pincérnőt keresnek.

- Komoly?! – üvöltöttem a telefonba. – Miért nem ezzel kezdted?

- Mert próbáltam valami kis észt verni a fejedbe.

- Ja, ja persze… Mindent mesélj el a helyről! MINDENT!!

|Visszaemlékezés a hétvégi telefonbeszélgetés egy részletére|

- Mindegy, hagyjuk. – fordult vissza helyére. Ahogy lenyugodtam, végignéztem rajta. Teljesen máshogyan festett, mint szokott. Sötét farmer, fekete converse cipő, fekete ing, piros nyakkendő, hátrazselézett haj //olyan, mint amilyen a 2013-as Halloween-i epiben… *q*//. Egyenesen szívdöglesztő volt. Gyorsan összekaptam magam, felvettem a tömböt, majd a társaság másik két tagjára néztem. A szülei? Az úr rövid, fekete hajú, szemüveges, jóképű, erős férfi. A hölgy egyenes, hátközépig érő, vörös hajú. Bőre szinte fehér, ajka élénkvörös. Gyönyörű, mint egy porcelánbaba. Meg se mondanám, hogy erősen középkorúak. Néhány aprócska ránc árulkodik csak korukról. Castiel észrevehette, hogy a szüleit méregetem… – Anya, apa – sóhajtott. – Ő itt Elisabeth, egy iskolába járunk.

- Na-nagyon örvendek! – hajoltam meg. Az úr felállt, elém lépett, és a kezét nyújtotta.

- Sébastien vagyok. Én is nagyon örvendek. – rázta meg a kezem, közben balljával fentebb tolta a szemüvegét. Kedvesen mosolygott. Kicsit zavarba jöttem. Közelebbről is végigmértem az arcát. Markáns, mégis finom vonalak. Szeme sötétbarna. Fekete öltönyt viselt, tűzvörös inget és fekete nyakkendőt. Már tudom, miért olyan helyes Castiel, és miért ilyen dögös a stílusa! Ekkor a vörös hölgy is mellém lépett. Egy gyönyörű térd fölé érő fekete sifonruha volt rajta. Nagyon összhangban volt a megjelenése az egész családnak. A domináns színek a fekete és a vörös, mint a kávézóban. Kedvesen mosolygott, majd megölelt.

- Émilie. – eresztett el, és adott két puszit. – Örülök, hogy találkoztunk. – fogta meg a kezem. Castiel anyukája, közelről is igazán szép. Smaragdzöld szemei tökéletesen harmonizáltak karmazsinvörös hajával. A tökéletes pár. – Miért nem csatlakozol hozzánk? – szorított egyet a kezemen. Gyorsan feleszméltem.

- Ne-nem lehet. Sajnálom! Dolgoznom kell. – szabadkoztam.

- De így már furcsa lenne! – biggyesztette alsó ajkát, én meg teljesen elpirultam. Fogalmam sem volt… mit kellett volna erre lépnem.

- Anya! Hagyd már szegény lányt dolgozni… – sóhajtott Castiel. – Meg amúgy is, nézz már rá! Teljesen zavarba hoztad. – mondta, anélkül, hogy felénk fordult volna. Nem is tudom miért, de most örültem, hogy le akar koptatni.

- De… – nézett rám Émilie hatalmas zöld szemeivel.

- Drágám, – rakta Sébatien kezeit a hölgy vállaira – a fiunknak igaza van. Csak rá kell nézni szegényre.

- De én annyira megkedveltem. – fordult a férje felé, és homlokát az állának támasztotta. És azt hogy? Nincs negyed órája, hogy egyáltalán találkoztunk. Csak pislogtam. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki megragadja csuklóm, és a hátsó ajtó felé rángat.

- Egy pillanat és visszajövök! – kiáltotta Castiel. Apja csak bólintott egyet, a vörös hölgyet pedig leültette a székre; elé térdelt, és az arcát simogatta. Ezután pedig már csak az ajtót láttam. A vörös rántott rajtam egyet, majd a falnak nyomott. Az ütődés okozta fájdalom végigcikázott az egész testemen. Castiel az alkarjára támaszkodott, és egész közel hajolt hozzám. Az orrunk hegye majdnem összeért. – Most komolyan… Mi a büdös francot csinálsz itt?  – suttogta idegesen. A lehelettét éreztem az arcomon. Tehetetlenségemből adódóan zavarba jöttem.

- Ha eddig nem tűnt volna fel, dolgozok. – feleltem kicsit cinikusan. Elmosolyodott.

- Rossz helyen találtál munkát… Miért pont itt? – ütött a falba az öklével.

- Rosalia mondta, hogy itt szükség van még egy pincérre. – válaszoltam remegő hanggal. Kicsit sem voltam beijedve. Hát… engem mindjárt megvernek.

- Rosalia! Tudhattam volna. – húzta félmosolyra száját. – Nagyon szeret belekavarni a dolgaimba. – sóhajtott. – Most el kell menned. – nyomta homlokát az enyémhez, közben mélyen a szemembe nézett.

- Mi-miért? – dadogtam.

- Van még pár hasonlóan hülye kérdésed? – emelte el homlokát.

- Mi? Ez egyáltalán nem hülye kérdés! Ha már el kell mennem, legalább okot adj! – löktem el magamtól.

- Rendben. – sóhajtott. – Jönni fog ide valaki, akivel nem akarom, hogy találkozz.

- Milyen hülye indok ez? Ezért nem rúgatom ki magam, szükségem van a pénzre!

- Mennyi kel? Adok én. – mondta halál nyugodt arccal, s nyúlt a hátsózsebéhez.

- Nincs szükségem a pénzedre! – fogtam le a kezét.

- Amúgy is az én pénzemet kapod!! Akkor már nem mindegy?! – kiáltotta, és két ujja közé fogta az állam.

- E-ezt meg hogy érted? – kérdeztem zavartan.

- Ez… – engedte el az állam. – Ez a szüleim kávézója. – mutatott az épület felé.

- Komoly? – hitetlenkedtem.

- Igen, szóval nem aggódj a munkád miatt, elintézem… Csak kérlek, menj haza! – nézett mélyen a szemembe. Megfogta két kezével a vállam, majd egy puszit nyomot a fejem tetejére. – Most menj! – lökött az utca felé.

- De… legalább a cuccaim… – néztem rá kérlelőn.

- Azokat is megkapod, ne félj… Csak menj már. – súgta. Nem ellenkeztem. Elindultam. A sarokról még visszanéztem, és láttam, ahogyan idegesen belép az ajtón. Hazafelé a kávézó bejárata felé mentem. A szememmel a hármas asztalt kerestem. Megvan! Már négyen voltak. Castiel egy hosszú barnahajú, Adria-kék ruhás lány vállát ölelte.

Ezután arra eszméltem, hogy az ágyamban fekszek, és a párnámat ölelgetem. Forgolódtam. Sehogy sem volt jó. Végül a Holdat bámulva sikerült álomba szenderülnöm.