Az újrakezdés 5. fázisa - Ütközések (part3)

//írói megj.: Mivel Elisabeth-nek dolgoznia kell, nem hagyhatom ki a munkahelyi jeleneteket sem. Sajnos a kávézóban nem használhatom fel a sulis karaktereket, szóval kénytelen voltam pár új szereplőt megalkotni. Remélem nem nagyon bánjátok. Velük nem sokat találkozunk majd, de nem árt ha vannak. Vicces helyzetek alakulhatnak belőle. ^^//

Hazaérve gyorsan bedobtam a cuccot a hűtőbe, felszaladtam, letisztítottam magam, s már rohantam is. Hat előtt tíz perccel értem oda a kávézó bejáratához. Az új munkahelyem nem más lesz, mint a híres Pour aimer et être aimé (Szeretni és szeretve lenni) kávézó. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam.

Nagyon hangulatos kávézó. A domináns szín határozottan a vörös. Azt egy kis bézzsel és feketével egészítették ki itt-ott. Hétköznap estéhez képest egész sokan ültek az asztaloknál, vagy épp a bárpultnál.

- Miben segíthetek kisasszony? – lépett elém egy nagyon csinosan öltözött, középkorú nő.

- É-én dolgozni jöttem… – dadogtam.

- Akkor biztosan te vagy Elisabeth! Az én nevem Camille //kámill – rövid „á”-val//, én leszek a főnököd. – karolt belém, és a bárpult mögé vezetett, majd be egy ajtón. – Tudom, hogy furcsa lesz rögtön kint kezdeni a vendégeknél, de sajnos elvesztettük a legjobb emberünket, és egy fiatal tetszetős lányra volt szükségünk! – magyarázta egy apró helységbe érve. – Itt tudsz átöltözni. Van saját szekrényed is – mutatott az egyik vastömb felé –, ahova leteheted a cuccaidat. Örülök, hogy Rosa egy ilyen szép kislányt talált nekünk. – mondta végigsimítva a hajamon. Kislány?! Ebben az évben töltöm a 17-et!! – A szekrényben megtalálod az egyenruhád. Siess! – lépett ki az ajtón. – Két perc múlva bemutatlak a „mentorodnak”. //írói megj.: Először senpai-t akartam írni, de ad1: nem Japánban vagyunk; ad2: nem mindenki értené. Viszont magyar szót nem nagyon találok rá. A mentora lesz az a személy, aki mellé beosztják, és elmagyarázza neki, mit-hogyan csináljon. Egyfajta felettes, betanító.//

- I-igenis hölgyem!! – húztam ki magam, majd gyorsan átkaptam az egyenruhám. Elég kihívó volt. Egy fehér, mélydekoltázsú, háromnegyedes ujjú ingből; vörös nyakkendőből; egy fekete, passzos, miniszoknyából; testszínű harisnyából és egy fekete körömcipőből állt. Hajamat szoros kontyba tűztem, majd kiléptem az ajtón. A kijövetelem elég balul sült el. Nekimentem egy pincérnek hátulról, aki majdnem leejtette az üres poharakat a kezéből. //„Ütközés 3”//

- Mi a büdös francot csinálsz?! – szitkozódott.

- Na-nagyon sajnálom!! – hajoltam meg mélyen. Először belefutok Armin-ba, aztán lefejelem a kézszárítót, most meg ez!! Milyen nap ez már!! Lassan felemeltem a fejem, és egy iszonyat helyes, nagyjából 20 év körüli sráccal találtam szembe magam. Gyorsan végigmértem. Úgy 175 centi magas. Hosszú, összekötött, sötétszőke haj; nagy, sötétkék szemek; vékonykeretes szemüveg. Arca nem változott az első pillantás óta. Egyszerű, lágy vonások. Még mindig helyes. Kezei a normálnál nagyobbak, amit főként a hosszú ujjai eredményeztek. Összesen három gyűrű volt a kezein. Nagyon megnyerőek, és különlegesek. Bal csuklóján egy a gyűrűivel harmonizáló óra díszelgett. Nem túl izmos, az a „pont elég” fajta. Egyenruhája kellően megfeszült a testén. Beleharaptam az alsóajkamba. Szexi. Mikor elindultam arca még döbbent volt, de mire visszaértem, száját kujon mosolyra húzta. Az én arcom pedig hirtelen felforrósodott.

- Áh, szóval már találkoztatok!! – lépett mellénk Camille ragyogó mosollyal. Elvette a tálcát a fiútól, majd átadta az éppen bejövő pincérnek. – Nos – ölelte át a vállam – ő lesz a te mentorod, Vincent //vinszent//. – mutatott az előttem álló srác felé. – Nagyon ügyes fiú. Lassan négy éve, hogy itt dolgozik. A lehető legjobb kezekben vagy.

- Szi-szia! Elisabeth vagyok! – nyújtottam a jobb kezem. Kezét enyém alá csúsztatta, lehajolt, és egy csókot lehelt az ujjaimra.

- Örvendek a találkozásnak! – egyenesedett ki, de kezem nem engedte. – Beth //besz//, ha szólíthatlak így. – mosolygott.

- Semmi akadálya! – mosolyogtam, majd elvettem a kezem. – Vince //vinsz//, ha szólíthatlak így. – utánoztam, mire elnevette magát.

- Boldoggá tenne! – bólintott egyet. Camille csak pislogott.

- Nos, ha már így felfűtöttétek a levegőt, ideje lehűteni egy kis munkával. – taszított minket gyengéden a konyha felé.

Vince körbevezetett, és bemutatott a legtöbb embernek, akinek lehetett. Elmagyarázta, mi, hogy működik, és mi is lesz pontosan a dolgom.

- Vince, hatos! – szólt hátulról egy hang.

- Megyek! – kiáltotta vissza. – Először te csak csendben figyeled minden mozdulatom, és minden szavam. A vendégekkel - még az idegesítőekkel is - kedvesen, tisztelettudóan kell bánni. – magyarázta, míg az asztalhoz nem értünk. Hevesen bólogattam.

- Héj, Vince!! Szia!! – integetett egy csoport lány az egyik asztalnál.

- Az ilyen esetekre értettem… – súgta a fülem mellé. – Üdvözöllek titeket a Pour aimer et être aimé-ban! Mivel szolgálhatok?

- Jaj, Vince… ne legyél már ilyen formális. – bökte oldalba az egyik lány.

- Amúgy… ki ez a kis cukiság melletted? – kérdezte egy másik a száját csücsörítve.

- Ő az én mentoráltam. Épp azt figyelné, hogyan dolgozom… már ha hagynátok. – erőltetett magára mosolyt. – Szóval, mit szeretnétek? – csattintotta be a tollát, és a jegyzettömbje elé emelte.

- Hát Vince, tudod… amit mi szeretnénk, azt itt nem tudod megadni… – körzött ujjával az asztalon a lány, és csábosan a srácra nézett. Ezek sem szomjasak már! Egy megvető pillantást vetett rám, majd felpattant, és szájon csókolta a mentorom. A copfos láthatóan viszonozta, majd dühösen visszaültette a lányt.

- Kértek valamit, vagy inkább távoznátok? – tette fel a kérdést Vince. A lányok sértődötten felálltak, egyikük megragadta az asztalra helyezett vázát, Vince fejére öntötte tartalmát, majd a földhöz vágta. Egyszerre kiöltötték a nyelvüket, és távoztak. Valahogy nagyon emlékeztetnek egy másik hasonló lánycsoportra…  A srác némán leguggolt és elkezdte összeszedni a törött szilánkokat. Én a segítségére siettem. A kapott pici kötényembe pakoltam a darabokat. Egyikkel megvágtam magam. Vince elkapta a kezem, megnyalta, majd szopogatni kezdte a sérült ujjamat. Közben mélyen a szemembe nézett. Teljesen letaglózott. Arcom lángolt. Megjelent egy árny Vince mögött, majd ököllel a fejére csapott.

- Au! Gabe //géb//, ne már!! Épp valaminek a közepén jártam, ha nem láttad volna! – pattant fel.

- Gabriel //gébriel//? – álltam fel én is óvatosan.

- Lis, mondtam már, hogy szólíts nyugodtan Gabe-nek! – mosolygott aranyosan. – Megsérültél. – jelentette ki nyugodt arccal, megragadta a kezem, majd a pult felé húzott. – Ellátom a sebed…  – mondta lágyan. – Vince, te meg szedd össze a maradék szilánkot!! – morgott rá Vince-re.

Gabriel azok közé az emberek közé tartozott, akiket Vince első körben bemutatott. Gabe alig tíz centivel volt magasabb nálam, ami elég furcsa volt, mert a fiúk többségének szinte a válláig sem értem, Gabe szemébe pedig könnyedén bele tudtam nézni (főleg így, magassarkúban). Úgy egy év lehet köztünk… ő az idősebb. Félhosszú, égszínkék haj; nagy, ugyan olyan színű szemek; cuki arc. Merőben Vincent ellentéte. Tévedés ne essék, ő is nagyon helyes, de nem a szexi, hanem az édes/aranyos értelemben. Vastagabb keretes szemüvegét majdnem orra hegyére tolva viselte. Haját egyik oldalról, hullámcsatokkal tűzte el az arcából, így megmutatva fülét. Egy fülbevaló és két helix. Igazán megnyerő. Fehérarany gyűrűk, szegecses karkötő, feketére lakkozott körmök. Mintha ezekkel próbálta volna aranyos megjelenését ellensúlyozni. Az egyenruha rajta is tökéletesen állt. Ő is izmos.

- Kész is van! – húzta meg, majd fogával eltépte a szalagot. – Most már rendben leszel! – mosolygott ujjait az enyéim közé fűzve.

- Köszönöm szépen! – bólintottam.

- Igazán nincs mit! – lehelt egy csókot a kötésemre. – Legközelebb jobban vigyázz magadra… főleg, ha annak a perverznek a társaságában vagy…

- Re-rendben! – válaszoltam, majd siettem vissza segíteni a mentoromnak.

- Megvagy Vince? – kérdeztem aggódón.

- Persze! Minden rendben, és még végeztem is. – mosolygott. – Viszont csurom víz vagyok, szóval egyedül kell végigvinned a műszakod. – nézett szomorúan. – Menni fog?

- Persze! – mondta lelkesen.

- Ennek örülök… Vigyázz magadra kislány! – tette kezét a fejemre, majd gyengéden megsimogatta. Elindult a hátsó ajtó felé. – Két nap múlva találkozunk! – intett.

- Ma már nem is jössz vissza? – kérdeztem ártatlanul. A srác megállt, majd egészen közelre visszasétált elém. Belesimított a hajamba.

- Ennyire hiányozni fogok? – kérdezte ajkát biggyesztve. – Van még hely a kocsimban… otthon pedig elmúlathatnánk az időt.

- Nem, – emeltem le kezét arcomról – nem így értettem. – Meglepetten pislogott. – Ha már így is kevesen vagyunk… ha elmész ki fog téged pótolni? – billentettem oldalra fejem. Sóhajtott egy mélyet, elnevette magát, és zavartan beletúrt a hajába. Ennél jobban nem is érthetett volna félre…

- Emiatt ne aggódj. Te ma nem voltál beosztva sehova… most viszont viszed az én műszakom. – vállon veregetett, és elment.

Kissé meg voltam szeppenve az elején, de egész jól belejöttem. A vendégek kedvesek voltak, toleránsak. Szegény Vince, a lehető legrosszabb csapatot kapta meg. Sok dicséretet kaptam mind Camille-től, mind Gabe-től. Jól esett. Nagyon jól ment a munka, amíg…