Az újrakezdés 6. fázisa - Információfeldolgozás

Reggeli után gyorsan összekaptam magam, és indultam a suliba. Épp nyúltam a kilincsért, mikor hallottam, hogy kopognak az ajtón. Kinyitottam, és Castiel állt a túloldalán.

- Hát te? – lepődtem meg.

- Nem valami szép fogadtatás… – nevette el magát.

- Bo-bocs, csak nagyon meglepődtem. – dadogtam zavaromban.

- Semmi. Hoztam a ruháidat. – nyújtott felém egy papírzacskót.

- Köszi! – vettem el a szatyrot, és a kanapéra dobtam. – De… honnan tudod a címem? – billentettem oldalra a fejem.

- Mivel megígértem, hogy visszakapod a cuccaidat, magam akartam gondoskodni róla, hogy el is jusson hozzád. De elég későn jutott eszembe, hogy nem nagyon tudom, hol is laksz, így csak egy lehetőségem maradt… Nathaniel. Felhívtam, ő pedig kínkeservesen, de megadta címed. Viszont most ő is itt van. – súgta a fülem mellé az utolsó mondatot. – Aggódott, hogy mit akarok csinálni, így megígértette velem, hogy nem jövök el nélküle. – mutatott az utca túloldalára, ahol Nathaniel idegesen fel-le járkált, néha felénk pillantva. – Látom te is épp a suliba indulsz. – egyenesedett ki. – Mehetnénk együtt.

- Oké. – Becsuktam az ajtót, majd Castiel-lel Nathaniel felé vettük az irányt. – Szia Nathaniel! – köszöntem vidáman.

- Hello! – mosolygott.

És így sétáltunk a suliba hármasban. Nathaniel nagy bőszen olvasott valamilyen a ’70-es, ’80-as években kiadott könyvet, legalább is a dohos szagából úgy ítéltem, hogy akkori. Castiel elszívott egy szál cigit. Engem is megkínált, de kézzel-lábbal tiltakoztam, mire elnevette magát. Hát igen, az első cigis élményem megpecsételte a többi sorsát. Kb. a harmadik slukk után letüdőztem, és taknyom-nyálam egybefolyt, ráadásul a tüdőmet is majdnem kiköptem. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem szívok egy szálat sem. Nem éri meg, hogy talán még egyszer átéljem azt az „élményt”.

Csöngetés előtt pár perccel értünk be, szóval utam egyenesen a terembe vezetett. Beérve összefutottam a lányokkal, és beszéltünk pár szót. Amint a tanár beért, gyorsan lehuppantam a helyemre. Lisander nagy munkálatokban volt, szóval nem zavartam, és inkább rajzolgattam az órán. Az órák unalmasak voltak, a szünetek szokásosak. Nagyszünetben fogtam a kajászacskóm és a PSP-m, majd a kertészklub melletti eldugott padon helyezkedtem el. Épp nekikezdtem volna az evésnek, mikor Ken megjelent előttem.

- Szia Ken! – mosolyogtam, bár kicsit idegesített, hogy megzavarták a „15 perc csak magamra” szünetem.

- Szia! – sóhajtotta, majd mellém ült.

- Mi a baj? Elég le… – nem tudtam folytatni, mert felemelte a kezét, ezzel megálljt parancsolva.

- Bocsi, hogy félbeszakítalak, de valami fontosat szeretnék mondani, és jobb lenne, ha nem kérdeznél semmit. – mondta halálkomyol arccal. Még sosem láttam ilyennek. Még sosem hallottam így beszélni. Valami gond van… 100%. – El kell hagynom egy időre ezt a sulit. Hogy mi?! Elmondtam apukámnak, hogy mi történt velem a suliban - hogy mit tett Amber. Mivel ellene nem tud tenni, így engem fog kikupálni. Katonaiskolába íratott. Igazából, már a héten nem ide járok, de még bejöttem, mert szerettem volna elbúcsúzni tőled. Ez a tiéd… – nyújtott felém egy szivecskés-pulcsis plüssmacit. – Remélem, tetszik, és megőrzöd. – mosolygott.

- Mindenféleképpen! – vettem el a macit, majd megöleltem őt. – Sosem fogom elfelejteni, hogy te voltál az első ember a suliban, aki hozzám szólt, és emberként kezelt. – éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Ken mindig is olyan volt, mint… mint egy testvér. Vagy valami hasonló. Nem is tudom.

- Ne sírj! – tolt el magától. – Nem örökre megyek. Igyekszem minél hamarabb elérni az elvárt szintet, és visszajövök. – mosolygott. Felállt, és elment.

- Aztán legyen belőled igazi férfi! – kiáltottam utána. Hát ennyi volt. Ken-t valószínűleg utoljára láttam ép arccal. Hogy fogja szegény kibírni a katonasulit? A társai tuti kipécézik.

A csengetés hangja ugrasztott ki a gondolataimból. Ennyit a szünetemről. Morgolódtam egy sort, majd bementem a terembe.

A nap többi része nyugisan, unalmasan telt. Nem történt semmi érdekes. Egész nap Ken-en járt az eszem. Sajnáltam, hogy az apja ilyen szigorú vele, mégis örültem, hogy férfit faragnak belőle, és majd a későbbiekben ez az erő csak a hasznára fog válni. Remélem, nem esik baja. Órák után egyenesen hazafelé vettem az utat. Az iskola kapujában összefutottam Alexy-vel és Armin-nal. Alexy rögtön a nyakamba ugrott.

- Szia Lisi!!! – kiáltotta a fülembe, amitől majdnem szétszakadt a fejem. Kezeimet a fülemhez emeltem, hátha javítok a helyzeten.

- Szia! – nevetet Armin.

- Sziasztok! – hántottam le magamról a kékséget. A fülem még mindig csengett. – Ja, először is. Alexy, már többször eszemben volt, hogy megkérjelek valamire…

- Mire? Mire? – pattogott, de a fekete lefogta, és lenyugodott.

- Arra, hogy… – vakartam zavartan a tarkóm. – furcsa ilyet kérni, mert igazából nem nagyon szokott hasonlóval problémám lenni, de megkérhetlek… hogy ne szólíts Lisi-nek. – nyögtem ki végül. A két srác elröhögte magát.

- Már... meg-ilyedtem, hogy randira akarsz hívni… – törölt ki egy könnycseppet a szeméből Alexy.

- Ja, azt hittem valami komolyabbról van szó… – egészítette ki Armin. Egy darabig csak pislogtam, majd zavartan elnevettem magam.

- Hát igen, elég kínosan hoztam fel a témát. De, – hagytam abba a nevetetést. – miért lenne ijesztő, ha randira hívnálak? – kérdeztem elgondolkodva. A fiúk elkomorodtak. Alexy a vállamra tette a kezét, majd szomorúan elmosolyodott.

- Tudod, én nem tudnálak boldoggá tenni, és én sem lennék boldog melletted egy kapcsolatban. Jobb, ha barátok maradunk. Plusz, ha összejönnénk, egy harmadik fél sérülne a legjobban.

- N-nem akartalak randira hívni, meg se fordult ilyesmi a fejemben. – szabadkoztam. – Csak furcsán reagáltatok, ezért kíváncsi lettem. – magyaráztam.

- Ennek örülök! – sóhajtott a kék. – Viszont, – hajolt közelebb – jobb, ha tudsz rólam még valamit… Meleg vagyok. – súgta fülembe, majd hátrébblépett, hogy lássa a reakciómat. Szemeim kikerekedtek. Elakadt a szavam.

- HOGY ME… – ordítottam volna végül, de Armin gyors volt, és letapasztotta a szám. Hála!! Már majdnem szétkürtöltem az egész suliban. Pár szem ránk szegeződött. Armin addig nem vette le kezét a számról, még el nem oszlott a nagyobbacska tömeg. Eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt, majd elvette a kezét. Nyeltem egy nagyot. – Hogy mi vagy? – mondtam végül olyan halkan, amennyire csak tudtam.

- Azt hiszem ki kellett volna hangsúlyoznom, azt szeretném, hogy csak te tudd rólam, és nem az egész suli. – nevetett. – Szerencsére Armin gyors volt. – bökte oldalba testvérét.

- Bo-bocsi… – sütöttem le a szemem. – És köszi Armin! Ha te nem vagy… Nem volt szándékomban elkiabálni, de nagyon meglepődtem.

- Szívesen máskor is! – paskolta meg a fejem. – Elég megdöbbentő hír lehetett ez neked. – mosolygott.

- É-és te? – néztem ártatlanul a feketére.

- Ne-nem! Dehogy! – emelte fel tiltakozón kezeit. – Én határozottan egy nőnemű személyhez vonzódom. – igazgatta meg zavartan a ruháit. Arca teljesen vörös volt. Alexy csak kuncogott mellettünk.

- Egy? Szóval tetszik valaki? – csillant fel a szemem. – Ki az? Ismerem? – teljesen izgatott lettem. Alexy röhögésben tört ki, Armin pedig idegesen köhögött. Most mi van?

- Tök cuki vagy, ahogy így pattogsz! – nevetett a kék.

- Ismered, de most még nem tudhatod meg ki az. – mondta végül a fekete. Beletörődően sóhajtottam egyet. Alexy belénk karolt, majd elkezdett húzni minket az utca felé.

- Gyere, hazakísérünk. – mosolygott.

Így sétáltunk haza hármasban. Egy kicsit deja vu érzésem van. Armin szinte nem is beszélt. Enyhe pírrel az arcán nyomogatta a PSP-jét. Alexy-vel megbeszéltük, hogy Lisa becenév mindkettőnknek megfelel. Egyeztettünk egy időpontot is. Elvisz vásárolni. Nem nagyon vonzanak az ilyen „csajos” dolgok, de egye fene. Legalább jó társaságom lesz. Megérkezünk a házunkhoz. Elérkezett a búcsú ideje.

- Ha gondoljátok, bejöhettek. – mosolyogtam. Ők egymásra néztek. Olyan, mintha ilyenkor a gondolataikban beszélgetnének…

- Szívesen maradnánk…

- De sajnos sok dolgunk van még. – néztek rám szomorúan.

- Rendben van… Akkor, sziasztok. – mosolyogtam.

- Szia!! – integettek vidáman, majd elmentek.

Egészen estig gépeztem. Vacsoráztam végre van kaja!!, beszéltem Aghata-val tegnap a munka miatt elmaradt sajnos…, lefürödtem, és szakszerűen beugrottam az ágyba. A csendben a gondolataim előbújtak, és vad cikázásba kezdtek. Majdnem egész éjszaka Ken-en, Armin-on és Alexy-n járt az agyam. Ken katonaiskolába megy, ki tudja mikor látom újra. Armin-nak tetszik egy lány, akit ismerek, de még nem tudhatom meg ki az. Alexy pedig… ez döbbentett le a legjobban, Alexy meleg. Hogy? Mikor? Miért? És miért csak most mondja? Én meg beleszerettem az első pillanatban. Mondjuk nem tartott sokáig... Körülbelül fél négyig ezeken járt az agyam, majd azzal nyugtázva, „holnap átgondolom”, elaludtam.