Az újrakezdés 7. fázisa - Magány… (last part)

Közel egy óra lazítás után kikecmeregtem a kádból, majd rendbe hoztam magam. Két óra készülődés után kész is lettem. Megettem egy almát, és mentem is dolgozni. Beérve gyorsan átöltöztem, és munkába álltam.

- Visszajöttem még az este, de mondták, hogy a tulaj hazaküldött. – jelent meg előttem Vincent egy gonosz mosollyal az arcán. – Mit tettél, amitől ennyire berágott rád. – simított végig az arcomon. A gondolataimban átfutottak az aznapesti „élmények”. Castiel szülei, ahogy megragadja a csuklóm, ahogyan a falhoz nyom, ahogy homlokát az enyémnek szegezi és mélyen a szemeimbe néz… és ahogyan puszit ad a fejemre. Elpirultam.

- Én semmit! Inkább ő volt az, akit tett valamit. – ütöttem le kezét, és duzzogva elfordultam.

- Nocsak-nocsak, de durcás vagy… – nevetett. – Még ilyenek se láttalak.

- Nem, mintha olyan régóta ismernél! – vágtam rá idegesen.

- No, egy kis tiszteletet, ha kérhetek. – nézett rám szidalmazón.

- Bocs, csak elragadtak az indulatok. – néztem megbánón. Elröhögte magát.

- Megbocsájtok, de csak mert olyan édes vagy, amikor dühöngsz. – paskolta meg a fejem, majd továbbállt. Egy darabig csak álltam. Próbáltam helyretenni a gondolataimat, és lenyugodni. Ha továbbra is ilyen ideges maradok, akkor lehet a vendégekkel sem bánok majd a megfelelő módon. Muszáj lehűteni magam.

Mivel épp nem volt dolgom, kiugrottam a hátsóajtón a vendéglő mögötti kis sikátorba. Kilépve az ajtón egy hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Fél pillanattal később észrevettem egy füstölő alakot a kukáknál.

- Gabe, te cigizel? – léptem közelebb hozzá. Hangom hallatán fuldokló köhögésbe kezdett. Na ennél jobban nem is lephettem volna meg…

- Lis… – hallatszott ki a nevem a vad köhögés közül. – Te mit csinálsz itt?

- Épp levegőzni jöttem, de úgy tűnik te épp az ellenkezőjét próbálod… – nevettem.

- Mondhatni. – nyomta el nevetve a csikket. – A kérdésedre válaszolva pedig; alkalmanként. Elég ritkán folyamodom ehhez a fajta „nyugtató szerhez”.

- Mert általában gyógyszerezed magad? – billentettem oldalra a fejem. Ezek után, ez egy teljesen logikus kérdés… Először meglepetten pislogott, majd elröhögte magát.

- Nem, dehogy! Többnyire egy kamillatea is elég, de néha rá kell segíteni. – magyarázta.

- Értem. És működik?

- Elég hatásos, de te nehogy rászokj!! – aggodalmaskodott.

- Távol álljon tőlem! – nevettem. – Ki húzott fel ennyire, ha megkérdezhetem…

- Természetesen Vince. – sóhajtott. – 5 perc vele töltött idő is kínszenvedés, nemhogy egy 4 órás műszak…

- Ennyire nem kedveled őt? – kérdeztem. Gabe már épp válaszra nyitotta volna a száját…

- Elisabeth!! Gabriel!!! – hallottam egy hangot bentről, majd kicsapódott az ajtó. Mindketten odakaptuk a tekintetünk. – Hát itt vagytok!! – lihegte Camille. – Munka van, nincs idő cseverészésre. – húzott be minket a konyhába. – Gabe 2-es, Lis 6-os. Sipirc!! – nyomott egy-egy jegyzettömböt és tollat a kezünkbe. Gabe-bel összemosolyogtunk, bólintottunk, és rohantunk az asztalainkhoz.

A munka kellemesen telt. Senkivel nem kerültem összetűzésbe. A műszakom végén siettem átöltözni, és indultam is haza. Az épületből kilépve meglepetten konstatáltam, hogy Lisander-rel állok szemben.

- Hello! – köszönt kedvesen.

- Szia… Te mit csinálsz itt?

- Téged vártalak. – mondta még mindig nyugodt arccal.

- Miért, és honnan tudod, hogy itt dolgozom? Mióta állsz itt? Elég késő van, nem? – bombáztam kérdéseimmel. Eddig bírta komoly arccal, elnevette magát.

- Mert beszélni szeretnék veled. Castiel mondta, hogy itt dolgozol, és hogy tízkor végzel. Úgy öt perce érkeztem.

- Holnap nem érne rá? – kérdeztem fáradsággal a hangomban.

- Sajnos holnap elutazom egy időre, szóval nem, nem érne rá. – ragadta meg a csuklóm. – Viszont hazakísérlek. Útközben beszélhetünk.

- Rendben. – ásítottam. – Szóval, – szólaltam meg egy sarokkal később – miről szeretnél beszélni?

- Nem igazán tudom, hogy mivel, de megbántottalak… szeretnék elnézést kérni. – mondta egyenesen előre meredve.

- Megvolt. – mosolyogtam. – Igazából nem a te hibád volt, csak ideges voltam. Nekem kellene bocsánatot kérnem. – sóhajtottam. – Viszont mennyit láttál az „amberes” ügyből reggel.

- Hm… úgy a „ahhoz nincs közöd, hogy mit hordok magammal a suliba!” résznél kapcsolódtam be.

- És miért is vagyok vicces lány? – érdeklődtem.

- Mert mindenki tudja, hogy az Violette báránya… – nevetett.

- Ez komoly? De…

- … Violette nem tud róla. – fejezte be a mondatom. – Amber is valószínűleg azért lepődött meg annyira, mert nem tagadtad, hogy tiéd lenne. – magyarázta.

- Értem. Szegény Violette meg teljesen be volt parázva…

Lisander nagyon kedves volt. Elmesélte, hogy meglátogatja a szüleit, akik jelenleg Franciaország túlsó végében tartózkodnak. Egy hétig lesz távol. Kérdezett a munkahelyemről, de nem sok mindent tudtam elmesélni, hiszem tulajdonképpen még csak egy teljes műszakot vittem véghez. A kapuhoz érve kaptam egy rövid ölelést, majd elköszöntünk egymástól. Gyorsan letusoltam, ettem valamit, majd indultam aludni. A szokásoshoz képest egész korán. Bebújtam a jó meleg ágyikómba, és a csendben újra előbújtak a mélyebb tartalmú gondolataim. Ne mo~st!! Elfelejtettem a fiúkon gondolkodni… Mindegy, lehet jobb is nem túlgondolni ezt az egészet. Ezzel a gondolattal elintézve fogtam magam, és elaludtam.