Az újrakezdés 5. fázisa - Ütközések (part2)

A terembe lépve köszöntem, majd a helyemre siettem. Lehuppantam Lisander mellé.

- Szia Elisabeth! – köszönt rám vidáman, majd aggodalom ült az arcára. – Neked vizes a hajad!

- Jaj, még mindig? – bosszankodtam. – Azt hittem eddigre már megszárad. – simítottam végig a hajamon.

- Ennyi? Ennyivel elintézed? – fordult teljesen felém. – Meg fogsz fázni. – jelentette ki. Végigsimított a hátamon, felpattant, megragadt a csuklóm, és kivezetett egészen a lánymosdó elé. – Tiszta víz a hátad! Menj és szárítsd meg magad… Itt várlak. Majd mondom, hogy rosszul érezted magad, és elkísértelek.

- De…

- Nincs semmi de! Nyomás befelé! – lökött be óvatosan az ajtón.

Most esik csak le, hogy még sosem jártam a suli mosdójában. Levettem a pulcsim. Csak egy bugyi és egy topp maradt rajtam. //írói megj.: Ez csak azért lehetséges, mert Elisabeth reggel valami nem szakadt, egyszerű dolgot kapott magára. Ez nem más volt, mint egy combközépig érő hosszított fekete pulóver, természetes HIM mintával. Ez majdnem olyan, mintha egy egyberuhát vett volna fel. Az alá sem szokás nadrágot húzni. Ő sem tette.// Benyomtam a kézszárító gombját, majd alátartottam a pulcsim. Mikor az megszáradt, én hajoltam alá, hogy megszárítsam a hajam.

- Elisabeth… – nyikkant meg az ajtó – Rendben vagy, mert elég ré… – lépett be Lisander. Ahogy felé fordultam, bevertem a fejem a száríróba, és összerogytam. //„Ütközés 2”// Ő felém rohant, kezével az orrán. Ujjai közül vér csordogált.

- Li-lisander! Te jól vagy? – fogtam meg a vállát, és aggódón néztem rá.

- Velem minden rendben. – mondta orrhangon, majd felállt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Felálltunk, nevettünk egy sort.

- Mi történt az orroddal? – aggodalmaskodtam – Beütötted?

- Nem. Nem igazán tudom, mi történt. Bejöttem, megláttalak, majd elkezdett folyni. – vándorolt lefelé szépen lassan a tekintete az arcomról, majd teljesen vörös lett és elfordult. – Vennél fel még valamit magadra?

- Upsz! – néztem magamra, majd gyorsan felkaptam a pulcsim – Bocsi! Nem számítottam arra, hogy bejössz. – sütöttem le szemem. Arcom égett. Törögettem az ujjam.

- Ezt… – fordult hirtelen felém Lisander, és elválasztotta kezeimet egymástól – Ezt ne csináld a szép kezeiddel! – nézett rájuk szomorúan. Orra még mindig véres volt. – Jajj, összevéreztem a kezed! – húzta ki magát, majd a csaphoz rángatott, és megnyitotta a vizet. Mozdulni sem tudtam, csak figyeltem. Lisander-re pillantottam, elszánt arccal mosta le a vér az ujjaimról. Majd, ahogyan az ajka felé irányult a tekintetem, feleszméltem a sok vér láttam. Elrántottam a kezem, a zsebemből elővettem egy zsepit, bevizeztem, elkaptam Lisander tarkóját, hogy megtartsam a fejét, majd a másik kezemmel gyengéden letöröltem a vért az orra alól.

- Így sokkal jobb, nem? – mosolyogtam rá.

- De, de, köszönöm! – fogta meg a vállam, és egy puszit nyomott a homlokomra. A puszi helyére helyezte saját homlokát. Mélyen a szemembe nézett, és mosolygott. Nem tudtam mozdulni. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam, és úsztam a tekintetében.

A jelzőcsengetés //írói megj.: Ez egy olyan csengetés, mely a kicsöngő előtt öt perccel jelzi a tanároknak – és a diákoknak – , hogy már nincs sok hátra. Nem tudom, hogy máshol van-e ilyen, de mi iskolánkban van.// szakított szét minket egymástól. Gyorsan összekaptuk magunkat, kirohantunk a folyosóra. Előtte alaposan szétnéztem, nehogy észrevegyék Lisander-t kimasírozni a női mosdóból. A termünk ajtaja nyitva volt. Besétáltunk. Tanár sehol. Rosa elénk ugrott és ravaszul mosolygott.

- Merre jártatok? – csücsörített, és a mutatóujjával kocogtatta az alsóajkát. Lisander-rel meglepettem egymásra néztünk. – Majd később elmeséled! – súgta a fülembe Rosa. – De most… örüljetek, hogy megúsztátok a lógásotokat! – mutatott ránk a mutató- és a középsőujjával, amiket fel-le mozgatott. – A tanár fél perccel azután, érkezett, hogy kirohantatok… Azt mondta: „Sajnos elmarad az óra egy fontos megbeszélés miatt. Legyetek Csendben! Ne rosszalkodjatok!” – utánozta Mr. Faraize hangját, és szemüveget formált az ujjaiból. Lisander-rel sóhajtottunk egyet, majd elnevettük magunk.

A nap további része kellemesen telt. Sajnos Nataniel-nek még mindig sokat kellett dolgoznia; Castiel még mindig nem jött suliba; furcsamód Ken-nel sem találkoztam egész nap. Érdeklődtem felőle, de senki nem tudta mi lehet vele. Kicsit aggódtam érte a tegnap történtek miatt.

Tanítás után mindenkitől elköszöntem. Már épp a kapun léptem ki, mikor valaki a hátamra ugrott.

- E-li-sa-beth! – kiáltotta vidáman.

- Szia Rose! – hámoztam le magamról a lányt.

- Hova ilyen sietősen? – kérdezte lebiggyesztve alsóajkát. – Megígérted, hogy elmeséled, mi történt Lis és közted. – billentette oldalra a fejét, és kérlelőn bámult rám.

- Rendben. – sóhajtottam – Elmesélem, de akkor el kell kísérned bevásárolni! – mutattam fel egy cetlit, amire a nap folyamán felírtam, mire lesz szükségem.

- Tökéletes!! – mosolygott, megragadta csuklóm, és már mentünk is.

Elmeséltem mindent Rosalia-nak, bár kicsit átírtam a történetet. Kihagytam a puszit, a homlokos dolgot, plusz az orrvérzést is úgy adtam, be, hogy beütötte a hirtelen visszacsapódó ajtóba. Mégsem mondhatok el neki mindent. Kell pár aprócska titok.

- Ez, ez oltári! – röhögött könnyes szemmel.

- Ne mond el senkinek, jó!! – néztem rá aggódó tekintettel és megszorítottam a könyökét.

- T-tartom a szám… – törölt le egy könnycseppet – De most… – vette komolyra szót – Az új munkádról. Ma kezdesz igaz?

- Igen. – sóhajtottam. – Kicsit félek. Sosem dolgoztam még… Ráadásul in medias res, rögtön a mélyvízben kezdem pincérként.

- Jaj, ne aggódj ennyit! Neked menni fog! – bíztatott.

Elbeszélgettük az időt. Arra kaptam fel a fejem, hogy hallom az ötórás harangjátékot.

- A francba!! Már ennyi az idő?! – pattantam fel. – Hatkor kezdődik a műszakom, sietnem kell!! – nyomtam még egy puszit Rose arcára, s már rohantam is.

- Vigyázz magadra!!! És jó szórakozást!! – kiáltotta vidáman integetve.