Az újrakezdés 7. fázisa - Magány… (last part)

Közel egy óra lazítás után kikecmeregtem a kádból, majd rendbe hoztam magam. Két óra készülődés után kész is lettem. Megettem egy almát, és mentem is dolgozni. Beérve gyorsan átöltöztem, és munkába álltam.

- Visszajöttem még az este, de mondták, hogy a tulaj hazaküldött. – jelent meg előttem Vincent egy gonosz mosollyal az arcán. – Mit tettél, amitől ennyire berágott rád. – simított végig az arcomon. A gondolataimban átfutottak az aznapesti „élmények”. Castiel szülei, ahogy megragadja a csuklóm, ahogyan a falhoz nyom, ahogy homlokát az enyémnek szegezi és mélyen a szemeimbe néz… és ahogyan puszit ad a fejemre. Elpirultam.

- Én semmit! Inkább ő volt az, akit tett valamit. – ütöttem le kezét, és duzzogva elfordultam.

- Nocsak-nocsak, de durcás vagy… – nevetett. – Még ilyenek se láttalak.

- Nem, mintha olyan régóta ismernél! – vágtam rá idegesen.

- No, egy kis tiszteletet, ha kérhetek. – nézett rám szidalmazón.

- Bocs, csak elragadtak az indulatok. – néztem megbánón. Elröhögte magát.

- Megbocsájtok, de csak mert olyan édes vagy, amikor dühöngsz. – paskolta meg a fejem, majd továbbállt. Egy darabig csak álltam. Próbáltam helyretenni a gondolataimat, és lenyugodni. Ha továbbra is ilyen ideges maradok, akkor lehet a vendégekkel sem bánok majd a megfelelő módon. Muszáj lehűteni magam.

Mivel épp nem volt dolgom, kiugrottam a hátsóajtón a vendéglő mögötti kis sikátorba. Kilépve az ajtón egy hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Fél pillanattal később észrevettem egy füstölő alakot a kukáknál.

- Gabe, te cigizel? – léptem közelebb hozzá. Hangom hallatán fuldokló köhögésbe kezdett. Na ennél jobban nem is lephettem volna meg…

- Lis… – hallatszott ki a nevem a vad köhögés közül. – Te mit csinálsz itt?

- Épp levegőzni jöttem, de úgy tűnik te épp az ellenkezőjét próbálod… – nevettem.

- Mondhatni. – nyomta el nevetve a csikket. – A kérdésedre válaszolva pedig; alkalmanként. Elég ritkán folyamodom ehhez a fajta „nyugtató szerhez”.

- Mert általában gyógyszerezed magad? – billentettem oldalra a fejem. Ezek után, ez egy teljesen logikus kérdés… Először meglepetten pislogott, majd elröhögte magát.

- Nem, dehogy! Többnyire egy kamillatea is elég, de néha rá kell segíteni. – magyarázta.

- Értem. És működik?

- Elég hatásos, de te nehogy rászokj!! – aggodalmaskodott.

- Távol álljon tőlem! – nevettem. – Ki húzott fel ennyire, ha megkérdezhetem…

- Természetesen Vince. – sóhajtott. – 5 perc vele töltött idő is kínszenvedés, nemhogy egy 4 órás műszak…

- Ennyire nem kedveled őt? – kérdeztem. Gabe már épp válaszra nyitotta volna a száját…

- Elisabeth!! Gabriel!!! – hallottam egy hangot bentről, majd kicsapódott az ajtó. Mindketten odakaptuk a tekintetünk. – Hát itt vagytok!! – lihegte Camille. – Munka van, nincs idő cseverészésre. – húzott be minket a konyhába. – Gabe 2-es, Lis 6-os. Sipirc!! – nyomott egy-egy jegyzettömböt és tollat a kezünkbe. Gabe-bel összemosolyogtunk, bólintottunk, és rohantunk az asztalainkhoz.

A munka kellemesen telt. Senkivel nem kerültem összetűzésbe. A műszakom végén siettem átöltözni, és indultam is haza. Az épületből kilépve meglepetten konstatáltam, hogy Lisander-rel állok szemben.

- Hello! – köszönt kedvesen.

- Szia… Te mit csinálsz itt?

- Téged vártalak. – mondta még mindig nyugodt arccal.

- Miért, és honnan tudod, hogy itt dolgozom? Mióta állsz itt? Elég késő van, nem? – bombáztam kérdéseimmel. Eddig bírta komoly arccal, elnevette magát.

- Mert beszélni szeretnék veled. Castiel mondta, hogy itt dolgozol, és hogy tízkor végzel. Úgy öt perce érkeztem.

- Holnap nem érne rá? – kérdeztem fáradsággal a hangomban.

- Sajnos holnap elutazom egy időre, szóval nem, nem érne rá. – ragadta meg a csuklóm. – Viszont hazakísérlek. Útközben beszélhetünk.

- Rendben. – ásítottam. – Szóval, – szólaltam meg egy sarokkal később – miről szeretnél beszélni?

- Nem igazán tudom, hogy mivel, de megbántottalak… szeretnék elnézést kérni. – mondta egyenesen előre meredve.

- Megvolt. – mosolyogtam. – Igazából nem a te hibád volt, csak ideges voltam. Nekem kellene bocsánatot kérnem. – sóhajtottam. – Viszont mennyit láttál az „amberes” ügyből reggel.

- Hm… úgy a „ahhoz nincs közöd, hogy mit hordok magammal a suliba!” résznél kapcsolódtam be.

- És miért is vagyok vicces lány? – érdeklődtem.

- Mert mindenki tudja, hogy az Violette báránya… – nevetett.

- Ez komoly? De…

- … Violette nem tud róla. – fejezte be a mondatom. – Amber is valószínűleg azért lepődött meg annyira, mert nem tagadtad, hogy tiéd lenne. – magyarázta.

- Értem. Szegény Violette meg teljesen be volt parázva…

Lisander nagyon kedves volt. Elmesélte, hogy meglátogatja a szüleit, akik jelenleg Franciaország túlsó végében tartózkodnak. Egy hétig lesz távol. Kérdezett a munkahelyemről, de nem sok mindent tudtam elmesélni, hiszem tulajdonképpen még csak egy teljes műszakot vittem véghez. A kapuhoz érve kaptam egy rövid ölelést, majd elköszöntünk egymástól. Gyorsan letusoltam, ettem valamit, majd indultam aludni. A szokásoshoz képest egész korán. Bebújtam a jó meleg ágyikómba, és a csendben újra előbújtak a mélyebb tartalmú gondolataim. Ne mo~st!! Elfelejtettem a fiúkon gondolkodni… Mindegy, lehet jobb is nem túlgondolni ezt az egészet. Ezzel a gondolattal elintézve fogtam magam, és elaludtam.

Az újrakezdés 7. fázisa - Magány… (part1)

Reggel mondhatni csodásan keltem így kb. 3 óra alvás után. De most komolyan. Tényleg kipihent voltam. A gamer élet megedzett az évek során. Azok az insták… Mégsem hagyhattam, hogy bannoljanak. A régi szép idők! Az átjátszott éjszakák. Fincsi…

Gyorsan összeszedtem magam, megreggeliztem, és indultam a suliba. Elég korán elkészültem, de nem baj… Az út magányosan telt. A fülemben visszhangzó Lonely Day csak fokozta ezt az érzést. Hiányzik Aghata. Furcsa egyedül lakni. Az udvarba érve hirtelen elterült előttem valaki.

- Violette!! Minden rendben?! – siettem felsegíteni.

- I-igen persze?

- Biztos? Nem ütötted meg magad? – egyenesítettem ki.

- Nem, nem, jól vagyok. – mosolygott. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Nem igazán szoktam aggódni az emberek miatt, többnyire csak röhögök, ha elesik egy, de Violette olyan törékenynek tűnik…

- Hova siettél ennyire, hogy meg kellet pihenned útközben? – kérdeztem rezzenéstelen arccal. Elröhögte magát. Siker!! – Szóval, mi ilyen sürgős.

- Elhagytam valami olyat, amit nem igazán kellett volna. – sütötte le a szemét.

- Hm… Ilyen korán? Még fél sincs? Mióta vagy itt, hogy már el is hagytál valamit?! – estem kétségbe.

- Nem… – nevetett – Még tegnap hagytam el, de csak otthon vettem észre. Muszáj megtalálnom. Senki sem láthatja meg! Főleg Amber nem.

- Jogos. – jelentettem ki. – És mi lenne az, már ha megkérdezhetem.

- Ki fogsz nevetni… – simogatta zavartan az alkarját.

- Szerintem ez igazán nem nagy ár, hogy megtaláld. Még segítenék is… – mosolyogtam. – De szerintem ismersz annyira, hogy nem nevetlek ki.

- Igaz. – sóhajtotta. – Egy plüssállat. – súgta a lehető leghalkabban.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Én is imádom őket!! Van tarantulám, kobrám, békám, sőt még egy ET-m is. – soroltam az ujjaimra szedve.

- Hát… – nevetett zavartan.

- Jó-jó, tudom, téged nem az ilyenek hoznak lázba. – veregettem meg a vállát. – Vannak ám - úgymond - „normális” plüsseim is. Nos, milyen kis valamit is keresünk? – vettem komolyra a szót.

- Egy bárányt…

- Értem. Merre kerested már, és hol kellene még keresnünk. Még van időnk.

- Mindenhol megnéztem, már csak a termek maradtak.

- Akkor lássunk is hozzá. – javasoltam, majd indultam is a termek felé. Még szerencse, hogy ilyen korán van, szinte senki sincs még itt. Minél hamarabb megtalálom, annál kisebb az esélye, hogy valaki kellemetlen személybe (Amber) ütközök.

Felkutattam pár termet, végül a sajátunkban megtaláltam. Miért nem itt kezdtem… Én hülye! Eldugtam a bárányt a táskámba, és siettem megkeresni Violette-et. Amint kiléptem éreztem, hogy a lehető legrosszabb helyzetben vagyok, amiben csak lehetek. Amber-rel egyszerre léptünk a folyosóra. Eddig sikerült elkerülnöm. Mintha megérezte volna, hogy épp most talál rajtam fogást; szélesen elvigyorodott, és felém csörtetett. A táskám gyorsan még jobban a hátam mögé löktem.

- Nocsak-nocsak! A punk csaj végre nem szakadt ruhákban járkál. – nyávogta. Nem is tudom honnan, de megjelent a két pincsije is. – Látjátok lányok? Milyen jólnevelt! Hallgat a szép szóra. – kacagott, majd mutatóujjával megbökte a homlokom. Már bánom, hogy így öltöztem.

- Kérlek, hagyj békén. Épp indulni készültem! – mondtam, majd próbáltam átmenni köztük… sikertelenül. Teljesen körbevettek.

- Jé, megszólalt a kis csitri! – lepődött meg, persze ironikusan. – Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – mordult rám. – Fizess, és mehetsz! – tartotta elém a tenyerét.

- Nincs nálam pénz! Pont az ilyen esetek miatt!

- Persze, majd hiszek is neked! – rántotta le a vállamról a táskám majd ellökött. Komolyan, gyúrni fogok járni. Ez megengedhetetlen. Hogy lehetek ilyen gyenge?! – Ez meg mi a szent fene? //írói megj.: Nem írok csúnya szavakat a blogomba. ˇ^ˇ Bár ezt már az előző részekben is észrevehettétek. Többnyire a fenét vagy a francot használom mindenre. ^^’ Ez a kulturált káromkodásom. Egyfajta cenzúra. Mondjuk a World még ezeket is „durva, obszcén vagy bántó szó”-nak titulálja.// Egy plüssbárány?! Ti is látjátok ezt? A nagyszájú egy plüssállattal jár a suliba! Micsoda lúzer. Sajnálom szüleid…

- Befejezted?! Mert tényleg lenne jobb dolgom nálad! – vettem ki a táskát és a barit a kezéből. – Sem a szüleimhez, sem ahhoz nincs közöd, hogy mit hordok magammal a suliba! – taszítottam arrébb, majd szinte futva távoztam a helyszínről. Gyorsan betuszkoltam a plüsst a táskámba.

- Lisander? Te mit…

- Tényleg vicces lány vagy… – mosolygott.

- Kösz a bíztatást! – intettem, és rohantam tovább. A kertészklubban kifújtam magam. Megjelent Violette is.

- Te-tessék Violette, itt a bárányod! – nyújtottam felé.

- Hallottam mindent! – nézett szomorúan. – Miattam piszkáltak.

- De…

- Nem, az én hibám volt. Sajnálom! És nagyon szépen köszönök mindent. – ölelt meg szorosan.

- Nincs mit! – mosolyogtam.

A nap többi része nyugisan telt. Hogy pontosítsak, unalmasan. Lisander-re kicsit dühös voltam. Valószínűleg mindent látott, és most nevet rajtam magában. Nem volt kedvem senkivel sem beszélgetni a reggel történtek után. Órákon próbáltam a tananyagra figyelni, hátha az lenyugtat, de csak bealudtam. Szünetekben pedig csak a PSP-m volt a társam, mint a legtöbb esetben. Tanítás után egyenesen haza mentem. Semmi kitérő. Senki kísérő.

Otthon megengedtem egy nagy kád forró vizet, gyertyákkal díszítettem körbe és besötétítettem. Bekapcsoltam egy kis nyugtató klasszikus zenét, majd becsobbantam a kádba. Relax time!!

Az újrakezdés 6. fázisa - Információfeldolgozás

Reggeli után gyorsan összekaptam magam, és indultam a suliba. Épp nyúltam a kilincsért, mikor hallottam, hogy kopognak az ajtón. Kinyitottam, és Castiel állt a túloldalán.

- Hát te? – lepődtem meg.

- Nem valami szép fogadtatás… – nevette el magát.

- Bo-bocs, csak nagyon meglepődtem. – dadogtam zavaromban.

- Semmi. Hoztam a ruháidat. – nyújtott felém egy papírzacskót.

- Köszi! – vettem el a szatyrot, és a kanapéra dobtam. – De… honnan tudod a címem? – billentettem oldalra a fejem.

- Mivel megígértem, hogy visszakapod a cuccaidat, magam akartam gondoskodni róla, hogy el is jusson hozzád. De elég későn jutott eszembe, hogy nem nagyon tudom, hol is laksz, így csak egy lehetőségem maradt… Nathaniel. Felhívtam, ő pedig kínkeservesen, de megadta címed. Viszont most ő is itt van. – súgta a fülem mellé az utolsó mondatot. – Aggódott, hogy mit akarok csinálni, így megígértette velem, hogy nem jövök el nélküle. – mutatott az utca túloldalára, ahol Nathaniel idegesen fel-le járkált, néha felénk pillantva. – Látom te is épp a suliba indulsz. – egyenesedett ki. – Mehetnénk együtt.

- Oké. – Becsuktam az ajtót, majd Castiel-lel Nathaniel felé vettük az irányt. – Szia Nathaniel! – köszöntem vidáman.

- Hello! – mosolygott.

És így sétáltunk a suliba hármasban. Nathaniel nagy bőszen olvasott valamilyen a ’70-es, ’80-as években kiadott könyvet, legalább is a dohos szagából úgy ítéltem, hogy akkori. Castiel elszívott egy szál cigit. Engem is megkínált, de kézzel-lábbal tiltakoztam, mire elnevette magát. Hát igen, az első cigis élményem megpecsételte a többi sorsát. Kb. a harmadik slukk után letüdőztem, és taknyom-nyálam egybefolyt, ráadásul a tüdőmet is majdnem kiköptem. Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem szívok egy szálat sem. Nem éri meg, hogy talán még egyszer átéljem azt az „élményt”.

Csöngetés előtt pár perccel értünk be, szóval utam egyenesen a terembe vezetett. Beérve összefutottam a lányokkal, és beszéltünk pár szót. Amint a tanár beért, gyorsan lehuppantam a helyemre. Lisander nagy munkálatokban volt, szóval nem zavartam, és inkább rajzolgattam az órán. Az órák unalmasak voltak, a szünetek szokásosak. Nagyszünetben fogtam a kajászacskóm és a PSP-m, majd a kertészklub melletti eldugott padon helyezkedtem el. Épp nekikezdtem volna az evésnek, mikor Ken megjelent előttem.

- Szia Ken! – mosolyogtam, bár kicsit idegesített, hogy megzavarták a „15 perc csak magamra” szünetem.

- Szia! – sóhajtotta, majd mellém ült.

- Mi a baj? Elég le… – nem tudtam folytatni, mert felemelte a kezét, ezzel megálljt parancsolva.

- Bocsi, hogy félbeszakítalak, de valami fontosat szeretnék mondani, és jobb lenne, ha nem kérdeznél semmit. – mondta halálkomyol arccal. Még sosem láttam ilyennek. Még sosem hallottam így beszélni. Valami gond van… 100%. – El kell hagynom egy időre ezt a sulit. Hogy mi?! Elmondtam apukámnak, hogy mi történt velem a suliban - hogy mit tett Amber. Mivel ellene nem tud tenni, így engem fog kikupálni. Katonaiskolába íratott. Igazából, már a héten nem ide járok, de még bejöttem, mert szerettem volna elbúcsúzni tőled. Ez a tiéd… – nyújtott felém egy szivecskés-pulcsis plüssmacit. – Remélem, tetszik, és megőrzöd. – mosolygott.

- Mindenféleképpen! – vettem el a macit, majd megöleltem őt. – Sosem fogom elfelejteni, hogy te voltál az első ember a suliban, aki hozzám szólt, és emberként kezelt. – éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Ken mindig is olyan volt, mint… mint egy testvér. Vagy valami hasonló. Nem is tudom.

- Ne sírj! – tolt el magától. – Nem örökre megyek. Igyekszem minél hamarabb elérni az elvárt szintet, és visszajövök. – mosolygott. Felállt, és elment.

- Aztán legyen belőled igazi férfi! – kiáltottam utána. Hát ennyi volt. Ken-t valószínűleg utoljára láttam ép arccal. Hogy fogja szegény kibírni a katonasulit? A társai tuti kipécézik.

A csengetés hangja ugrasztott ki a gondolataimból. Ennyit a szünetemről. Morgolódtam egy sort, majd bementem a terembe.

A nap többi része nyugisan, unalmasan telt. Nem történt semmi érdekes. Egész nap Ken-en járt az eszem. Sajnáltam, hogy az apja ilyen szigorú vele, mégis örültem, hogy férfit faragnak belőle, és majd a későbbiekben ez az erő csak a hasznára fog válni. Remélem, nem esik baja. Órák után egyenesen hazafelé vettem az utat. Az iskola kapujában összefutottam Alexy-vel és Armin-nal. Alexy rögtön a nyakamba ugrott.

- Szia Lisi!!! – kiáltotta a fülembe, amitől majdnem szétszakadt a fejem. Kezeimet a fülemhez emeltem, hátha javítok a helyzeten.

- Szia! – nevetet Armin.

- Sziasztok! – hántottam le magamról a kékséget. A fülem még mindig csengett. – Ja, először is. Alexy, már többször eszemben volt, hogy megkérjelek valamire…

- Mire? Mire? – pattogott, de a fekete lefogta, és lenyugodott.

- Arra, hogy… – vakartam zavartan a tarkóm. – furcsa ilyet kérni, mert igazából nem nagyon szokott hasonlóval problémám lenni, de megkérhetlek… hogy ne szólíts Lisi-nek. – nyögtem ki végül. A két srác elröhögte magát.

- Már... meg-ilyedtem, hogy randira akarsz hívni… – törölt ki egy könnycseppet a szeméből Alexy.

- Ja, azt hittem valami komolyabbról van szó… – egészítette ki Armin. Egy darabig csak pislogtam, majd zavartan elnevettem magam.

- Hát igen, elég kínosan hoztam fel a témát. De, – hagytam abba a nevetetést. – miért lenne ijesztő, ha randira hívnálak? – kérdeztem elgondolkodva. A fiúk elkomorodtak. Alexy a vállamra tette a kezét, majd szomorúan elmosolyodott.

- Tudod, én nem tudnálak boldoggá tenni, és én sem lennék boldog melletted egy kapcsolatban. Jobb, ha barátok maradunk. Plusz, ha összejönnénk, egy harmadik fél sérülne a legjobban.

- N-nem akartalak randira hívni, meg se fordult ilyesmi a fejemben. – szabadkoztam. – Csak furcsán reagáltatok, ezért kíváncsi lettem. – magyaráztam.

- Ennek örülök! – sóhajtott a kék. – Viszont, – hajolt közelebb – jobb, ha tudsz rólam még valamit… Meleg vagyok. – súgta fülembe, majd hátrébblépett, hogy lássa a reakciómat. Szemeim kikerekedtek. Elakadt a szavam.

- HOGY ME… – ordítottam volna végül, de Armin gyors volt, és letapasztotta a szám. Hála!! Már majdnem szétkürtöltem az egész suliban. Pár szem ránk szegeződött. Armin addig nem vette le kezét a számról, még el nem oszlott a nagyobbacska tömeg. Eleresztett egy megkönnyebbült sóhajt, majd elvette a kezét. Nyeltem egy nagyot. – Hogy mi vagy? – mondtam végül olyan halkan, amennyire csak tudtam.

- Azt hiszem ki kellett volna hangsúlyoznom, azt szeretném, hogy csak te tudd rólam, és nem az egész suli. – nevetett. – Szerencsére Armin gyors volt. – bökte oldalba testvérét.

- Bo-bocsi… – sütöttem le a szemem. – És köszi Armin! Ha te nem vagy… Nem volt szándékomban elkiabálni, de nagyon meglepődtem.

- Szívesen máskor is! – paskolta meg a fejem. – Elég megdöbbentő hír lehetett ez neked. – mosolygott.

- É-és te? – néztem ártatlanul a feketére.

- Ne-nem! Dehogy! – emelte fel tiltakozón kezeit. – Én határozottan egy nőnemű személyhez vonzódom. – igazgatta meg zavartan a ruháit. Arca teljesen vörös volt. Alexy csak kuncogott mellettünk.

- Egy? Szóval tetszik valaki? – csillant fel a szemem. – Ki az? Ismerem? – teljesen izgatott lettem. Alexy röhögésben tört ki, Armin pedig idegesen köhögött. Most mi van?

- Tök cuki vagy, ahogy így pattogsz! – nevetett a kék.

- Ismered, de most még nem tudhatod meg ki az. – mondta végül a fekete. Beletörődően sóhajtottam egyet. Alexy belénk karolt, majd elkezdett húzni minket az utca felé.

- Gyere, hazakísérünk. – mosolygott.

Így sétáltunk haza hármasban. Egy kicsit deja vu érzésem van. Armin szinte nem is beszélt. Enyhe pírrel az arcán nyomogatta a PSP-jét. Alexy-vel megbeszéltük, hogy Lisa becenév mindkettőnknek megfelel. Egyeztettünk egy időpontot is. Elvisz vásárolni. Nem nagyon vonzanak az ilyen „csajos” dolgok, de egye fene. Legalább jó társaságom lesz. Megérkezünk a házunkhoz. Elérkezett a búcsú ideje.

- Ha gondoljátok, bejöhettek. – mosolyogtam. Ők egymásra néztek. Olyan, mintha ilyenkor a gondolataikban beszélgetnének…

- Szívesen maradnánk…

- De sajnos sok dolgunk van még. – néztek rám szomorúan.

- Rendben van… Akkor, sziasztok. – mosolyogtam.

- Szia!! – integettek vidáman, majd elmentek.

Egészen estig gépeztem. Vacsoráztam végre van kaja!!, beszéltem Aghata-val tegnap a munka miatt elmaradt sajnos…, lefürödtem, és szakszerűen beugrottam az ágyba. A csendben a gondolataim előbújtak, és vad cikázásba kezdtek. Majdnem egész éjszaka Ken-en, Armin-on és Alexy-n járt az agyam. Ken katonaiskolába megy, ki tudja mikor látom újra. Armin-nak tetszik egy lány, akit ismerek, de még nem tudhatom meg ki az. Alexy pedig… ez döbbentett le a legjobban, Alexy meleg. Hogy? Mikor? Miért? És miért csak most mondja? Én meg beleszerettem az első pillanatban. Mondjuk nem tartott sokáig... Körülbelül fél négyig ezeken járt az agyam, majd azzal nyugtázva, „holnap átgondolom”, elaludtam.

Az újrakezdés 5. fázisa - Ütközések (last part)

// Először is elnézést, hogy ilyen későn hoztam, de volt pár elintéznivalóm. Sajnos lesz is, szóval áttérnék a "heti egy rész" módszerre. (Persze előfordulhat, hogy meglepetésszerűen megjelenek hét közepén egy résszel, de az majd csak fokozza az örömötök. :) - Most jelzem, hogy nem túl sűrűn fog előfordulni, max. ha hirtelen homlokon csókol az a bizonyos múzsa... ;D )
Másodszor pedig, nagyon szépen köszönöm minden olvasónak, aki eddig olvasta a blogomat... remélem tetszik. Külön köszönöm azoknak, akik kommenteltek eddig. Nagyon jól esik. Jó tudni, hogy van egy-két rendszeres olvasóm. ^^ //


- Lis, új vedégek!! Hármas asztal!

- Megyek!! – kaptam fel egy jegyzettömböt és siettem a kiadott asztalhoz. – Üdvözlöm önöket a Pour aimer et être aimé kávézóban. Mivel szo… – felpillantottam, és olyat láttam, amire egyáltalán nem számítottam. A jegyzettömb kiesett a kezemből. Castiel?! Mit keres ő egy ilyen helyen? //„Ütközés 4” – nagyon idézőjelesen// Láthatóan ő is meglepődött. Majdnem le is esett a székről.

- Eli…

- Cas… – próbáltuk kinyögni egymás nevét.

- Elisabeth, te mit keresel itt? – kérdezte végül Castiel kikerekedett szemekkel.

- Én… nekem… Ro… Rosalia!!! Ezért még kapsz!

|Visszaemlékezés a hétvégi telefonbeszélgetés egy részletére|

- Dolgozni?! Miért akarsz te dolgozni? – kérdezte Rosa, szinte felháborodva.

- Nyugi Rosa. Pénzre van szükségem az új gitárra…

- Miért nem kérsz a szüleidtől… – halkult el.

- Mert fogalmam sincs, merre járnak. – tájékoztattam.

- Akkor… akkor a keresztanyud adhatna, nem?

- Nincs szívem tőle kérni. Így is annyi mindent adott már.

- Értem.

- Plusz magam szeretném megkeresni rá a pénzt.

- Ha~~ – nagy sóhajtás – Ha ennyire nagyon munkát akarsz, akkor a családunk egyik barátjának van egy takaros kis kávézója nem messze a sulitól. Új pincérnőt keresnek.

- Komoly?! – üvöltöttem a telefonba. – Miért nem ezzel kezdted?

- Mert próbáltam valami kis észt verni a fejedbe.

- Ja, ja persze… Mindent mesélj el a helyről! MINDENT!!

|Visszaemlékezés a hétvégi telefonbeszélgetés egy részletére|

- Mindegy, hagyjuk. – fordult vissza helyére. Ahogy lenyugodtam, végignéztem rajta. Teljesen máshogyan festett, mint szokott. Sötét farmer, fekete converse cipő, fekete ing, piros nyakkendő, hátrazselézett haj //olyan, mint amilyen a 2013-as Halloween-i epiben… *q*//. Egyenesen szívdöglesztő volt. Gyorsan összekaptam magam, felvettem a tömböt, majd a társaság másik két tagjára néztem. A szülei? Az úr rövid, fekete hajú, szemüveges, jóképű, erős férfi. A hölgy egyenes, hátközépig érő, vörös hajú. Bőre szinte fehér, ajka élénkvörös. Gyönyörű, mint egy porcelánbaba. Meg se mondanám, hogy erősen középkorúak. Néhány aprócska ránc árulkodik csak korukról. Castiel észrevehette, hogy a szüleit méregetem… – Anya, apa – sóhajtott. – Ő itt Elisabeth, egy iskolába járunk.

- Na-nagyon örvendek! – hajoltam meg. Az úr felállt, elém lépett, és a kezét nyújtotta.

- Sébastien vagyok. Én is nagyon örvendek. – rázta meg a kezem, közben balljával fentebb tolta a szemüvegét. Kedvesen mosolygott. Kicsit zavarba jöttem. Közelebbről is végigmértem az arcát. Markáns, mégis finom vonalak. Szeme sötétbarna. Fekete öltönyt viselt, tűzvörös inget és fekete nyakkendőt. Már tudom, miért olyan helyes Castiel, és miért ilyen dögös a stílusa! Ekkor a vörös hölgy is mellém lépett. Egy gyönyörű térd fölé érő fekete sifonruha volt rajta. Nagyon összhangban volt a megjelenése az egész családnak. A domináns színek a fekete és a vörös, mint a kávézóban. Kedvesen mosolygott, majd megölelt.

- Émilie. – eresztett el, és adott két puszit. – Örülök, hogy találkoztunk. – fogta meg a kezem. Castiel anyukája, közelről is igazán szép. Smaragdzöld szemei tökéletesen harmonizáltak karmazsinvörös hajával. A tökéletes pár. – Miért nem csatlakozol hozzánk? – szorított egyet a kezemen. Gyorsan feleszméltem.

- Ne-nem lehet. Sajnálom! Dolgoznom kell. – szabadkoztam.

- De így már furcsa lenne! – biggyesztette alsó ajkát, én meg teljesen elpirultam. Fogalmam sem volt… mit kellett volna erre lépnem.

- Anya! Hagyd már szegény lányt dolgozni… – sóhajtott Castiel. – Meg amúgy is, nézz már rá! Teljesen zavarba hoztad. – mondta, anélkül, hogy felénk fordult volna. Nem is tudom miért, de most örültem, hogy le akar koptatni.

- De… – nézett rám Émilie hatalmas zöld szemeivel.

- Drágám, – rakta Sébatien kezeit a hölgy vállaira – a fiunknak igaza van. Csak rá kell nézni szegényre.

- De én annyira megkedveltem. – fordult a férje felé, és homlokát az állának támasztotta. És azt hogy? Nincs negyed órája, hogy egyáltalán találkoztunk. Csak pislogtam. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki megragadja csuklóm, és a hátsó ajtó felé rángat.

- Egy pillanat és visszajövök! – kiáltotta Castiel. Apja csak bólintott egyet, a vörös hölgyet pedig leültette a székre; elé térdelt, és az arcát simogatta. Ezután pedig már csak az ajtót láttam. A vörös rántott rajtam egyet, majd a falnak nyomott. Az ütődés okozta fájdalom végigcikázott az egész testemen. Castiel az alkarjára támaszkodott, és egész közel hajolt hozzám. Az orrunk hegye majdnem összeért. – Most komolyan… Mi a büdös francot csinálsz itt?  – suttogta idegesen. A lehelettét éreztem az arcomon. Tehetetlenségemből adódóan zavarba jöttem.

- Ha eddig nem tűnt volna fel, dolgozok. – feleltem kicsit cinikusan. Elmosolyodott.

- Rossz helyen találtál munkát… Miért pont itt? – ütött a falba az öklével.

- Rosalia mondta, hogy itt szükség van még egy pincérre. – válaszoltam remegő hanggal. Kicsit sem voltam beijedve. Hát… engem mindjárt megvernek.

- Rosalia! Tudhattam volna. – húzta félmosolyra száját. – Nagyon szeret belekavarni a dolgaimba. – sóhajtott. – Most el kell menned. – nyomta homlokát az enyémhez, közben mélyen a szemembe nézett.

- Mi-miért? – dadogtam.

- Van még pár hasonlóan hülye kérdésed? – emelte el homlokát.

- Mi? Ez egyáltalán nem hülye kérdés! Ha már el kell mennem, legalább okot adj! – löktem el magamtól.

- Rendben. – sóhajtott. – Jönni fog ide valaki, akivel nem akarom, hogy találkozz.

- Milyen hülye indok ez? Ezért nem rúgatom ki magam, szükségem van a pénzre!

- Mennyi kel? Adok én. – mondta halál nyugodt arccal, s nyúlt a hátsózsebéhez.

- Nincs szükségem a pénzedre! – fogtam le a kezét.

- Amúgy is az én pénzemet kapod!! Akkor már nem mindegy?! – kiáltotta, és két ujja közé fogta az állam.

- E-ezt meg hogy érted? – kérdeztem zavartan.

- Ez… – engedte el az állam. – Ez a szüleim kávézója. – mutatott az épület felé.

- Komoly? – hitetlenkedtem.

- Igen, szóval nem aggódj a munkád miatt, elintézem… Csak kérlek, menj haza! – nézett mélyen a szemembe. Megfogta két kezével a vállam, majd egy puszit nyomot a fejem tetejére. – Most menj! – lökött az utca felé.

- De… legalább a cuccaim… – néztem rá kérlelőn.

- Azokat is megkapod, ne félj… Csak menj már. – súgta. Nem ellenkeztem. Elindultam. A sarokról még visszanéztem, és láttam, ahogyan idegesen belép az ajtón. Hazafelé a kávézó bejárata felé mentem. A szememmel a hármas asztalt kerestem. Megvan! Már négyen voltak. Castiel egy hosszú barnahajú, Adria-kék ruhás lány vállát ölelte.

Ezután arra eszméltem, hogy az ágyamban fekszek, és a párnámat ölelgetem. Forgolódtam. Sehogy sem volt jó. Végül a Holdat bámulva sikerült álomba szenderülnöm.

Az újrakezdés 5. fázisa - Ütközések (part3)

//írói megj.: Mivel Elisabeth-nek dolgoznia kell, nem hagyhatom ki a munkahelyi jeleneteket sem. Sajnos a kávézóban nem használhatom fel a sulis karaktereket, szóval kénytelen voltam pár új szereplőt megalkotni. Remélem nem nagyon bánjátok. Velük nem sokat találkozunk majd, de nem árt ha vannak. Vicces helyzetek alakulhatnak belőle. ^^//

Hazaérve gyorsan bedobtam a cuccot a hűtőbe, felszaladtam, letisztítottam magam, s már rohantam is. Hat előtt tíz perccel értem oda a kávézó bejáratához. Az új munkahelyem nem más lesz, mint a híres Pour aimer et être aimé (Szeretni és szeretve lenni) kávézó. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam.

Nagyon hangulatos kávézó. A domináns szín határozottan a vörös. Azt egy kis bézzsel és feketével egészítették ki itt-ott. Hétköznap estéhez képest egész sokan ültek az asztaloknál, vagy épp a bárpultnál.

- Miben segíthetek kisasszony? – lépett elém egy nagyon csinosan öltözött, középkorú nő.

- É-én dolgozni jöttem… – dadogtam.

- Akkor biztosan te vagy Elisabeth! Az én nevem Camille //kámill – rövid „á”-val//, én leszek a főnököd. – karolt belém, és a bárpult mögé vezetett, majd be egy ajtón. – Tudom, hogy furcsa lesz rögtön kint kezdeni a vendégeknél, de sajnos elvesztettük a legjobb emberünket, és egy fiatal tetszetős lányra volt szükségünk! – magyarázta egy apró helységbe érve. – Itt tudsz átöltözni. Van saját szekrényed is – mutatott az egyik vastömb felé –, ahova leteheted a cuccaidat. Örülök, hogy Rosa egy ilyen szép kislányt talált nekünk. – mondta végigsimítva a hajamon. Kislány?! Ebben az évben töltöm a 17-et!! – A szekrényben megtalálod az egyenruhád. Siess! – lépett ki az ajtón. – Két perc múlva bemutatlak a „mentorodnak”. //írói megj.: Először senpai-t akartam írni, de ad1: nem Japánban vagyunk; ad2: nem mindenki értené. Viszont magyar szót nem nagyon találok rá. A mentora lesz az a személy, aki mellé beosztják, és elmagyarázza neki, mit-hogyan csináljon. Egyfajta felettes, betanító.//

- I-igenis hölgyem!! – húztam ki magam, majd gyorsan átkaptam az egyenruhám. Elég kihívó volt. Egy fehér, mélydekoltázsú, háromnegyedes ujjú ingből; vörös nyakkendőből; egy fekete, passzos, miniszoknyából; testszínű harisnyából és egy fekete körömcipőből állt. Hajamat szoros kontyba tűztem, majd kiléptem az ajtón. A kijövetelem elég balul sült el. Nekimentem egy pincérnek hátulról, aki majdnem leejtette az üres poharakat a kezéből. //„Ütközés 3”//

- Mi a büdös francot csinálsz?! – szitkozódott.

- Na-nagyon sajnálom!! – hajoltam meg mélyen. Először belefutok Armin-ba, aztán lefejelem a kézszárítót, most meg ez!! Milyen nap ez már!! Lassan felemeltem a fejem, és egy iszonyat helyes, nagyjából 20 év körüli sráccal találtam szembe magam. Gyorsan végigmértem. Úgy 175 centi magas. Hosszú, összekötött, sötétszőke haj; nagy, sötétkék szemek; vékonykeretes szemüveg. Arca nem változott az első pillantás óta. Egyszerű, lágy vonások. Még mindig helyes. Kezei a normálnál nagyobbak, amit főként a hosszú ujjai eredményeztek. Összesen három gyűrű volt a kezein. Nagyon megnyerőek, és különlegesek. Bal csuklóján egy a gyűrűivel harmonizáló óra díszelgett. Nem túl izmos, az a „pont elég” fajta. Egyenruhája kellően megfeszült a testén. Beleharaptam az alsóajkamba. Szexi. Mikor elindultam arca még döbbent volt, de mire visszaértem, száját kujon mosolyra húzta. Az én arcom pedig hirtelen felforrósodott.

- Áh, szóval már találkoztatok!! – lépett mellénk Camille ragyogó mosollyal. Elvette a tálcát a fiútól, majd átadta az éppen bejövő pincérnek. – Nos – ölelte át a vállam – ő lesz a te mentorod, Vincent //vinszent//. – mutatott az előttem álló srác felé. – Nagyon ügyes fiú. Lassan négy éve, hogy itt dolgozik. A lehető legjobb kezekben vagy.

- Szi-szia! Elisabeth vagyok! – nyújtottam a jobb kezem. Kezét enyém alá csúsztatta, lehajolt, és egy csókot lehelt az ujjaimra.

- Örvendek a találkozásnak! – egyenesedett ki, de kezem nem engedte. – Beth //besz//, ha szólíthatlak így. – mosolygott.

- Semmi akadálya! – mosolyogtam, majd elvettem a kezem. – Vince //vinsz//, ha szólíthatlak így. – utánoztam, mire elnevette magát.

- Boldoggá tenne! – bólintott egyet. Camille csak pislogott.

- Nos, ha már így felfűtöttétek a levegőt, ideje lehűteni egy kis munkával. – taszított minket gyengéden a konyha felé.

Vince körbevezetett, és bemutatott a legtöbb embernek, akinek lehetett. Elmagyarázta, mi, hogy működik, és mi is lesz pontosan a dolgom.

- Vince, hatos! – szólt hátulról egy hang.

- Megyek! – kiáltotta vissza. – Először te csak csendben figyeled minden mozdulatom, és minden szavam. A vendégekkel - még az idegesítőekkel is - kedvesen, tisztelettudóan kell bánni. – magyarázta, míg az asztalhoz nem értünk. Hevesen bólogattam.

- Héj, Vince!! Szia!! – integetett egy csoport lány az egyik asztalnál.

- Az ilyen esetekre értettem… – súgta a fülem mellé. – Üdvözöllek titeket a Pour aimer et être aimé-ban! Mivel szolgálhatok?

- Jaj, Vince… ne legyél már ilyen formális. – bökte oldalba az egyik lány.

- Amúgy… ki ez a kis cukiság melletted? – kérdezte egy másik a száját csücsörítve.

- Ő az én mentoráltam. Épp azt figyelné, hogyan dolgozom… már ha hagynátok. – erőltetett magára mosolyt. – Szóval, mit szeretnétek? – csattintotta be a tollát, és a jegyzettömbje elé emelte.

- Hát Vince, tudod… amit mi szeretnénk, azt itt nem tudod megadni… – körzött ujjával az asztalon a lány, és csábosan a srácra nézett. Ezek sem szomjasak már! Egy megvető pillantást vetett rám, majd felpattant, és szájon csókolta a mentorom. A copfos láthatóan viszonozta, majd dühösen visszaültette a lányt.

- Kértek valamit, vagy inkább távoznátok? – tette fel a kérdést Vince. A lányok sértődötten felálltak, egyikük megragadta az asztalra helyezett vázát, Vince fejére öntötte tartalmát, majd a földhöz vágta. Egyszerre kiöltötték a nyelvüket, és távoztak. Valahogy nagyon emlékeztetnek egy másik hasonló lánycsoportra…  A srác némán leguggolt és elkezdte összeszedni a törött szilánkokat. Én a segítségére siettem. A kapott pici kötényembe pakoltam a darabokat. Egyikkel megvágtam magam. Vince elkapta a kezem, megnyalta, majd szopogatni kezdte a sérült ujjamat. Közben mélyen a szemembe nézett. Teljesen letaglózott. Arcom lángolt. Megjelent egy árny Vince mögött, majd ököllel a fejére csapott.

- Au! Gabe //géb//, ne már!! Épp valaminek a közepén jártam, ha nem láttad volna! – pattant fel.

- Gabriel //gébriel//? – álltam fel én is óvatosan.

- Lis, mondtam már, hogy szólíts nyugodtan Gabe-nek! – mosolygott aranyosan. – Megsérültél. – jelentette ki nyugodt arccal, megragadta a kezem, majd a pult felé húzott. – Ellátom a sebed…  – mondta lágyan. – Vince, te meg szedd össze a maradék szilánkot!! – morgott rá Vince-re.

Gabriel azok közé az emberek közé tartozott, akiket Vince első körben bemutatott. Gabe alig tíz centivel volt magasabb nálam, ami elég furcsa volt, mert a fiúk többségének szinte a válláig sem értem, Gabe szemébe pedig könnyedén bele tudtam nézni (főleg így, magassarkúban). Úgy egy év lehet köztünk… ő az idősebb. Félhosszú, égszínkék haj; nagy, ugyan olyan színű szemek; cuki arc. Merőben Vincent ellentéte. Tévedés ne essék, ő is nagyon helyes, de nem a szexi, hanem az édes/aranyos értelemben. Vastagabb keretes szemüvegét majdnem orra hegyére tolva viselte. Haját egyik oldalról, hullámcsatokkal tűzte el az arcából, így megmutatva fülét. Egy fülbevaló és két helix. Igazán megnyerő. Fehérarany gyűrűk, szegecses karkötő, feketére lakkozott körmök. Mintha ezekkel próbálta volna aranyos megjelenését ellensúlyozni. Az egyenruha rajta is tökéletesen állt. Ő is izmos.

- Kész is van! – húzta meg, majd fogával eltépte a szalagot. – Most már rendben leszel! – mosolygott ujjait az enyéim közé fűzve.

- Köszönöm szépen! – bólintottam.

- Igazán nincs mit! – lehelt egy csókot a kötésemre. – Legközelebb jobban vigyázz magadra… főleg, ha annak a perverznek a társaságában vagy…

- Re-rendben! – válaszoltam, majd siettem vissza segíteni a mentoromnak.

- Megvagy Vince? – kérdeztem aggódón.

- Persze! Minden rendben, és még végeztem is. – mosolygott. – Viszont csurom víz vagyok, szóval egyedül kell végigvinned a műszakod. – nézett szomorúan. – Menni fog?

- Persze! – mondta lelkesen.

- Ennek örülök… Vigyázz magadra kislány! – tette kezét a fejemre, majd gyengéden megsimogatta. Elindult a hátsó ajtó felé. – Két nap múlva találkozunk! – intett.

- Ma már nem is jössz vissza? – kérdeztem ártatlanul. A srác megállt, majd egészen közelre visszasétált elém. Belesimított a hajamba.

- Ennyire hiányozni fogok? – kérdezte ajkát biggyesztve. – Van még hely a kocsimban… otthon pedig elmúlathatnánk az időt.

- Nem, – emeltem le kezét arcomról – nem így értettem. – Meglepetten pislogott. – Ha már így is kevesen vagyunk… ha elmész ki fog téged pótolni? – billentettem oldalra fejem. Sóhajtott egy mélyet, elnevette magát, és zavartan beletúrt a hajába. Ennél jobban nem is érthetett volna félre…

- Emiatt ne aggódj. Te ma nem voltál beosztva sehova… most viszont viszed az én műszakom. – vállon veregetett, és elment.

Kissé meg voltam szeppenve az elején, de egész jól belejöttem. A vendégek kedvesek voltak, toleránsak. Szegény Vince, a lehető legrosszabb csapatot kapta meg. Sok dicséretet kaptam mind Camille-től, mind Gabe-től. Jól esett. Nagyon jól ment a munka, amíg…

Az újrakezdés 5. fázisa - Ütközések (part2)

A terembe lépve köszöntem, majd a helyemre siettem. Lehuppantam Lisander mellé.

- Szia Elisabeth! – köszönt rám vidáman, majd aggodalom ült az arcára. – Neked vizes a hajad!

- Jaj, még mindig? – bosszankodtam. – Azt hittem eddigre már megszárad. – simítottam végig a hajamon.

- Ennyi? Ennyivel elintézed? – fordult teljesen felém. – Meg fogsz fázni. – jelentette ki. Végigsimított a hátamon, felpattant, megragadt a csuklóm, és kivezetett egészen a lánymosdó elé. – Tiszta víz a hátad! Menj és szárítsd meg magad… Itt várlak. Majd mondom, hogy rosszul érezted magad, és elkísértelek.

- De…

- Nincs semmi de! Nyomás befelé! – lökött be óvatosan az ajtón.

Most esik csak le, hogy még sosem jártam a suli mosdójában. Levettem a pulcsim. Csak egy bugyi és egy topp maradt rajtam. //írói megj.: Ez csak azért lehetséges, mert Elisabeth reggel valami nem szakadt, egyszerű dolgot kapott magára. Ez nem más volt, mint egy combközépig érő hosszított fekete pulóver, természetes HIM mintával. Ez majdnem olyan, mintha egy egyberuhát vett volna fel. Az alá sem szokás nadrágot húzni. Ő sem tette.// Benyomtam a kézszárító gombját, majd alátartottam a pulcsim. Mikor az megszáradt, én hajoltam alá, hogy megszárítsam a hajam.

- Elisabeth… – nyikkant meg az ajtó – Rendben vagy, mert elég ré… – lépett be Lisander. Ahogy felé fordultam, bevertem a fejem a száríróba, és összerogytam. //„Ütközés 2”// Ő felém rohant, kezével az orrán. Ujjai közül vér csordogált.

- Li-lisander! Te jól vagy? – fogtam meg a vállát, és aggódón néztem rá.

- Velem minden rendben. – mondta orrhangon, majd felállt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Felálltunk, nevettünk egy sort.

- Mi történt az orroddal? – aggodalmaskodtam – Beütötted?

- Nem. Nem igazán tudom, mi történt. Bejöttem, megláttalak, majd elkezdett folyni. – vándorolt lefelé szépen lassan a tekintete az arcomról, majd teljesen vörös lett és elfordult. – Vennél fel még valamit magadra?

- Upsz! – néztem magamra, majd gyorsan felkaptam a pulcsim – Bocsi! Nem számítottam arra, hogy bejössz. – sütöttem le szemem. Arcom égett. Törögettem az ujjam.

- Ezt… – fordult hirtelen felém Lisander, és elválasztotta kezeimet egymástól – Ezt ne csináld a szép kezeiddel! – nézett rájuk szomorúan. Orra még mindig véres volt. – Jajj, összevéreztem a kezed! – húzta ki magát, majd a csaphoz rángatott, és megnyitotta a vizet. Mozdulni sem tudtam, csak figyeltem. Lisander-re pillantottam, elszánt arccal mosta le a vér az ujjaimról. Majd, ahogyan az ajka felé irányult a tekintetem, feleszméltem a sok vér láttam. Elrántottam a kezem, a zsebemből elővettem egy zsepit, bevizeztem, elkaptam Lisander tarkóját, hogy megtartsam a fejét, majd a másik kezemmel gyengéden letöröltem a vért az orra alól.

- Így sokkal jobb, nem? – mosolyogtam rá.

- De, de, köszönöm! – fogta meg a vállam, és egy puszit nyomott a homlokomra. A puszi helyére helyezte saját homlokát. Mélyen a szemembe nézett, és mosolygott. Nem tudtam mozdulni. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam, és úsztam a tekintetében.

A jelzőcsengetés //írói megj.: Ez egy olyan csengetés, mely a kicsöngő előtt öt perccel jelzi a tanároknak – és a diákoknak – , hogy már nincs sok hátra. Nem tudom, hogy máshol van-e ilyen, de mi iskolánkban van.// szakított szét minket egymástól. Gyorsan összekaptuk magunkat, kirohantunk a folyosóra. Előtte alaposan szétnéztem, nehogy észrevegyék Lisander-t kimasírozni a női mosdóból. A termünk ajtaja nyitva volt. Besétáltunk. Tanár sehol. Rosa elénk ugrott és ravaszul mosolygott.

- Merre jártatok? – csücsörített, és a mutatóujjával kocogtatta az alsóajkát. Lisander-rel meglepettem egymásra néztünk. – Majd később elmeséled! – súgta a fülembe Rosa. – De most… örüljetek, hogy megúsztátok a lógásotokat! – mutatott ránk a mutató- és a középsőujjával, amiket fel-le mozgatott. – A tanár fél perccel azután, érkezett, hogy kirohantatok… Azt mondta: „Sajnos elmarad az óra egy fontos megbeszélés miatt. Legyetek Csendben! Ne rosszalkodjatok!” – utánozta Mr. Faraize hangját, és szemüveget formált az ujjaiból. Lisander-rel sóhajtottunk egyet, majd elnevettük magunk.

A nap további része kellemesen telt. Sajnos Nataniel-nek még mindig sokat kellett dolgoznia; Castiel még mindig nem jött suliba; furcsamód Ken-nel sem találkoztam egész nap. Érdeklődtem felőle, de senki nem tudta mi lehet vele. Kicsit aggódtam érte a tegnap történtek miatt.

Tanítás után mindenkitől elköszöntem. Már épp a kapun léptem ki, mikor valaki a hátamra ugrott.

- E-li-sa-beth! – kiáltotta vidáman.

- Szia Rose! – hámoztam le magamról a lányt.

- Hova ilyen sietősen? – kérdezte lebiggyesztve alsóajkát. – Megígérted, hogy elmeséled, mi történt Lis és közted. – billentette oldalra a fejét, és kérlelőn bámult rám.

- Rendben. – sóhajtottam – Elmesélem, de akkor el kell kísérned bevásárolni! – mutattam fel egy cetlit, amire a nap folyamán felírtam, mire lesz szükségem.

- Tökéletes!! – mosolygott, megragadta csuklóm, és már mentünk is.

Elmeséltem mindent Rosalia-nak, bár kicsit átírtam a történetet. Kihagytam a puszit, a homlokos dolgot, plusz az orrvérzést is úgy adtam, be, hogy beütötte a hirtelen visszacsapódó ajtóba. Mégsem mondhatok el neki mindent. Kell pár aprócska titok.

- Ez, ez oltári! – röhögött könnyes szemmel.

- Ne mond el senkinek, jó!! – néztem rá aggódó tekintettel és megszorítottam a könyökét.

- T-tartom a szám… – törölt le egy könnycseppet – De most… – vette komolyra szót – Az új munkádról. Ma kezdesz igaz?

- Igen. – sóhajtottam. – Kicsit félek. Sosem dolgoztam még… Ráadásul in medias res, rögtön a mélyvízben kezdem pincérként.

- Jaj, ne aggódj ennyit! Neked menni fog! – bíztatott.

Elbeszélgettük az időt. Arra kaptam fel a fejem, hogy hallom az ötórás harangjátékot.

- A francba!! Már ennyi az idő?! – pattantam fel. – Hatkor kezdődik a műszakom, sietnem kell!! – nyomtam még egy puszit Rose arcára, s már rohantam is.

- Vigyázz magadra!!! És jó szórakozást!! – kiáltotta vidáman integetve.

Az újrakezdés 5. fázisa - Ütközések (part1)

Reggel a kanapé előtt riadtam fel. Az órára pillantottam. Még csak hat óra? Eh?! Felültem és a hajamhoz kaptam a kezem, majd a pólómra pillantottam, ami rámtapadt az izzadságtól. Tisza víz vagyok! A fejem is iszonyatosan fáj. Felálltam, kikapcsoltam a tv-t, és elindultam fel a fürdőbe. Bedobtam a sarokba az izzadt ruháimat, majd beálltam a tus alá. Képek derengtek fel az álmomból, de mind homályos volt. Azt viszont éreztem, hogy nem épp a legkedvesebb és legidillibb álom lehetett. Még mindig reszkettem. Fürdés után már kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Gyorsan előkaptam a hajszárítót. Ahj… ez legalább fél órába fog telni. Erre nincs időm. Valahogy kiügyeskedtem, hogy a szárító megálljon magától, majd hozzáláttam a fogmosáshoz… szembeszélben. Nem volt valami egyszerű. Mikor végeztem, átvettem az irányítást. Nem szárítottam meg teljesen, ezért nem is kötöttem fel. Majd odafelé megszárad. Gyorsan felkaptam valami egyszerűt. Semmi szakadtat… konfliktuskerülés céljából. Ebbe a napba nem kell nekem Amber beszólása is. Felvettem a táskám, lerohantam, kinyitottam a hűtőt.

- Basszus!! Elfelejtettem! – csaptam be azzal a lendülettel az ajtaját. Nincs kaja… Leemeltem a malacot, ami gúnyosan vigyorgott rám. – Nem röhög, együttérez!! – mondtam dühösen, majd kivettem belőle, annyi pénzt, hogy hazafelé be tudjak majd vásárolni. Már majdnem köszöntem Agatha-nak is. Elég szétszórt vagyok ma…

A suliba próbáltam a leglassabb tempómban haladni. Még alig volt negyed, én pedig kevesebb, mint 10 perc alatt beérek. Néztem a tájat, közben lengettem a hajam, hogy jobban fújja szél. Még mindig elég nedves volt. Meg fogok fázni. A suli kapujába érve száradt valamicskét, de még mindig nyirkos volt.

- Szia Elisa!! – köszönt rám a hátam mögül Jade. Megfordultam. Egy hatalmas hibiszkusz volt a kezében. Botladozott. Majdnem elesett, de gyorsan felé nyúltam, és átvettem a virágcserepet. – Kö-köszönöm! – sóhajtotta.

- Szia! – mosolyogtam – Merre viszed ezt a monstrumot? – tettem le a földre a cserepet.

- Épp az üvegházba. Segítesz? – mutatott a vörös virágra.

- Persze! – mondtam, majd két oldalról megragadtuk az agyagedényt, és becipeltük az üvegházba.

- Köszönöm szépen!! – fogta meg a kezem, és kedvesen mosolygott.

- Igazán nincs mit! – pirultam el. – Most megyek, mert lassan csöngetnek. – mutattam az iskola épülete felé, s azzal a lendülettel indultam is.

- Várj! – szorította meg a kezem lágyan. Letépett egy virágot a hibiszkuszról, és a hajamba tűzte. – Ezt, amiért segítettél ma. – közelebb hajolt, végül egy puszit nyomott az arcomra – Ezt pedig, amiért tegnap segítettél. – súgta fülembe. Ledermedtem. Égett az arcom. Elhajolt, csábosan mosolygott, majd elindult háttal az házikó végébe, és lelkesen integetett – Köszi még egyszer!! – kiáltotta. Megfordult, és eltűnt a növények rengetegében. Kezemet az arcomhoz emeltem, végighúztam az ujjaimat a puszija helyén. Neee… Megpaskoltam az arcom, és nagylendülettel elindultam a termem felé. Szinte futottam, és belerohantam valakibe az udvaron. Elestem. Pontosan rá, szegény áldozatomra. //„Ütközés 1”// Négykézlábra emelkedtem, majd kinyitottam a szemem. A srác, akit fellöktem nem volt más, mint Armin.

- Szia neked is. – mondta vörös arccal rám se nézve. Kicsit fentebbcsúszott, és az alkarjára támaszkodott. – Hogy vagy mostanság? Rég beszéltünk. – mosolygott.

- Na-nagyon sajnálom!! – ültem vele szembe – Nem figyeltem és-és… Tényleg sajnálom!! – hajoltam meg.

- Már megint ez a gesztus… – sóhajtotta, majd az államnál fogva felemelte a fejem, hogy tekintetünk találkozzon – Nekem kéne elnézést kérnem a viselkedésemért. – mondta halálnyugodt arccal. – Nem épp úgy viselkedtem, ahogyan azt illett volna. – eresztette le a karját. Csak pislogtam rá. – Megbocsájtasz? – nézett mélyen, mélyen a szemembe.

- Csak, ha te is!! – mosolyogtam. Ekkor megjelent Alexy könnyes szemekkel. Letörölt egy cseppet, majd felém nyújtotta a kezét.

- Hát ez… hatalmas volt! – nevetett, és felsegített mindkettőnket.

- Már megint röhögtél rajtam a háttérből, mi? – mondta Armin kicsit idegesen, de aztán elnevette magát.

- Nagyon vicces esés volt, na! Te meg elpirultál… nem tudtam megállni. – veregette meg a fekete vállát. – Viszont Lisi már akkor is piros arccal rohangált. – hajolt Alexy közel… nagyon közel… nagyon, nagyon közel hozzám. Az orrunk majdnem összeért, és bandzsítanom kellett, hogy a szemébe tudja nézni. Elpirultam.

- Há… hát… – nem jött ki több szó a számon. A kék elnevette magát majd megölelt.

- Bocsi… bocsi! Nem firtatom. – nevetett, majd eleresztett – Viszont nagyon szép a virágod. Honnan van?

- Kaptam. Jade-től. – simítottam végig a virágon, majd az arcomon is.

- Óh, ő az a nagyon helyes és kedves kertészfiú, igaz? – bökte oldalba Armint.

- I-igen. – dadogtam, és meglepettem néztem a fiúkra. Nem értettem Alexy tettét… Mint eddig egyszer sem.

- Miért kaptad? – nézett szomorúan másfelé a fekete.

- Mert segítettem neki bevinni a hibiszkuszt reggel. – mondtam határozottan. Armin megkönnyebbülten sóhajtott.

- Értem. – mosolygott olyan vidáman, mint eddig még soha nem láttam. Alexy a csengő hallatán belém karolt, másik kezével megfogta testvéréjét, majd az épület belsejébe vette az irányt. Engem elengedett a termemnél, és vidáman integetve továbbhaladtak.