Halloween

//írói megj.: Sziasztok!! Egy kis külön történettel szeretnék nektek kedveskedni, így Halloween alkalmából. 
Ez egy olyan fejezet, amely fontos lesz majd késő~~bb, de az alap történetszálban nem szerepel. Jó szórakozást! :3//

Épp a felsőm vettem fel, amikor kopogást hallottam. Gyorsan lerohantam, és ajtót nyitottam.

- Hali! – köszönt az ajtóban álló személy. Arcát gázálarc fedte. Acélbetétes bakancsot, terepmintás nadrágot és egy fekete, „Slipknot” mintás pulóvert viselt.

- Szia! – köszöntem neki megszeppenve. – Gyere beljebb, kint elég hűvös van. – mutattam a ház belseje felé.

- Kösz!- lépett be. Levette a gázálarcát, felakasztotta a fogasra, és kedvesen mosolygott.

A fényben jobban megnéztem magamnak a srácot. Elég magas, úgy 180 centi. A válláig sem érek. Rövid, fekete, kékfényű, kicsit felzselézett haj; enyhén mandulavágású, igéző sötéttürkiz szemek. Telt ajkak. Fülbevalók. Egyik fülében egy sima, másikfülében pedig egy sima és egy helix. Arca vonása lágy, mégis határozott. Egész helyes. A pulcsi takarása ellenére is tudtam valahonnan… izmos. Tekintetem visszatért az arcára, melyen kujon mosoly húzódott. Most vettem csak észre, mennyire lángol az arcom és a bensőm. Becsukta az ajtót, majd közelebb lépett.

- Egész cuki lettél! – hajolt közvetlen az arcom elé. Orrunk majdhogynem összeért. Hátrébbhőköltem, de fal megállított. Ő alkarjával támasztotta magát. Szája résnyire nyílt, és egyre közelebb került az enyémhez.

- A csokid! – jutott eszembe. Örültem, hogy találtam valami kibúvót. Gyorsan átslisszoltam a karja alatt. Pár pillanattal később egy tábla csokival tértem vissza.

- Gyors voltál! – dicsért meg. A kanapén ült, de felpattant, s már előttem is volt. Állam mutató- és hüvelykujja közéfogta. Legszívesebben ott helyben agyonvertem volna, de ledermedtem. Nem mozdult a testem. – Tiszta vörös az arcod, tudsz róla? – nevette el magát halkan.

- Gúnyolódással nálam nem sokra mész! – tájékoztattam, bár örültem volna, ha a hangom nem remeg bele. Kicsit ledöbbent, de nem tartott sokáig. Úgy tűnt a válaszom csak adott neki egy löketet. Elmosolyodott. Szorított egyet az államon – szinte már fájt –, majd keményen megcsókolt. Szemeim tágra nyíltak, a csoki kiesett a kezemből. Az nem lehet, hogy így történjen meg az első csókom! Egyszerűen nem!! A csoki puffanására felcsillant a szeme. Ajkait halk cuppanással választotta el enyéimtől. Eleresztette az állam. Már naivan a végéről gondolkodtam, mikor előhúzta ugyanazt a mosolyt. Egyik kezével végigsimított arcomon, majd beletúrt a hajamba. Közben tekintete lassan szemeimről ajkaim felé vándorolt. Ezalatt másik kezét hátamról lassan csípőmre csúsztatta, és egy gyors mozdulattal magához vont. Keze visszafelé is megtette azt az utat, de már a pólóm alatt simogatott. Mozdulni még mindig nem tudtam, csak sodródtam az árral. És ez engem nagyon, de nagyon aggasztott, hogy így le tudott taglózni az előttem álló srác. Szépen lassan hátrafelé vezetett. Egyszer csak a sarkam belecsapódott valamibe. A kanapéba. Finoman ellökött, én pedig eldőltem. Rámfeküdt. Nem teljes súlyával. Épp annyira, hogy éreztesse velem, semmi esélyem a menekülésre. Tenyerem a mellkasának feszítettem. Hüvelykujját végighúzta a számon, ami ettől résnyire nyílt. Elmosolyodott. Lassan lecsúsztatta kezét egészen a csípőmig, ahol bebújtatta a pólóm alá. Mindeközben mélyen a szemembe nézett. Keze egyre fentebbcsúszott. Kikapcsolta a melltartómat. Na, erre már egy aprócska erőt vettem magamon, és nyomtam egyet a mellkasán. Kapcsolt. Nem ment tovább. Becsukta a szemeit. Ajkaink újra egyesültek. Most másképp. Az előzőhöz képest, mintha… kedvesebb lett volna. Lágyan, mégis hevesen csókolt. Elmém teljesen kiürült. Csak rá koncentráltam. Már majdhogynem visszacsókoltam, amikor elvált tőlem. Elmosolyodott. Valószínű, érezte, hogy viszonoztam volna. Megnyalta a fülem, majd belefújt. Az egész testem beleborzongott. Elérte a célját. Lentebb vezette ajkát végig a bőrömhöz simulva. Még az álkapcsom alá nem ért, apró puszikat lehelt az arcomra. Ott elidőzött egy darabig. Belecsókolt a nyakamba, amitől hátravetettem a fejem. Nem szívesen vallom be, de élveztem. Halkan elnevette magát, majd folytatta útját egészen a kulcscsontomig. Ajkait erősen rászorította, csóknyomot hagyva maga után. Dolga végeztével elégedetten mosolygott, felegyenesedett és hátrébb lépett. Felültem, de másra nem voltam képes. Meg sem mozdultam. Meredtem figyeltem tetteit. Lehajolt és felvette a csokit. Szája halvány mosolyra húzódott.

- Köszönöm! – érintette alsóajkához a táblát. – Hangulatos kis házikó! – jegyezte meg körbenézve, majd távozás előtt még visszanézett az ajtóból – Remélem, járok még erre!

Az ajtó csapódására feleszméltem. Hogy lehetek ennyire tehetetlen. Hogy hagyhattam mindezt. Ujjaim végigsimítottam csókjai helyén. Felálltam és az ajtóhoz rohantam. Kinéztem a kukucskálón. A kapuban ált. Úgy tűnt telefonál. Nem is tudom miért, de a fogasra pillantottam, ahol megláttam a gázálarcot. A francba! Vihetem utána. Gyorsan felkaptam a tornacsukám, az álarcot, majd kirohantam az ajtón. Az utca végén értem csak utol.

- Vá-várj! – lihegtem. A fiú meglepetten hátrafordult, majd gonoszan elmosolyodott.

- Jöttél a repetáért? – lépett szembe velem. Nyújtotta a karját, hogy megragadja a kezem, de hátrébb léptem.

- Nem, csak gondoltam hiányolnád a gázálarcod a következő áldozatodnál… - nyomtam a hasához az álarcot. Láthatóan meglepődött.

- Következő? Áldozat? Miről beszélsz? – billentette oldalra a fejét. – Én csak hozzád jöttem. – mondta ártatlanul.

- Én meg már azt hittem így csajozol Haloween-kor. – nevettem keserűen, gúnyosan. – És mi az, hogy csak hozzám?! Még csak nem is ismerlek.

- Christian vagyok! – nyújtotta a jobb kezét mosolyogva. Csak pislogtam. Sóhajtott egyet. – Ilyenkor a másik fél megfogja a partnere kezét, és megrázza… – magyarázta, miközben kezemet felemelte balljával, majd jobbjával megragadta és megrázta. – Most kell mondani a neved. – súgta a kézfeje mellett.

- E-elisabeth! – dadogtam.

- Nagyon ügyes! – eresztette el a kezem, és megpaskolta a fejem búbját. – Legközelebb már magadtól is menni fog! – mosolygott bíztatóan.

- Tudok kezet fogni!! – mondtam sértődötten, karba fontam a kezeim, majd kilencven fokkal elfordultam.

- Persze-persze! Mindenki tud. – nevetett halkan. Közelebb lépett. Finoman megragadta a tarkóm, és magához vont. Szorosan megölelt, egy darabig meg sem mozdult. Eleresztett, majd puhán megcsókolt. – Még biztos találkozni fogunk! – lépett el tőlem. Megfordult, intett, és lekanyarodott a sarkon.

Csak néztem ki a fejemből. Elámultam. Hogy volt képes minderre? Miért nem avatkoztam közbe? Mint egy zombi, kullogtam vissza a házba. Becsuktam az ajtót, ledobtam a cipőm, felmentem, és egyszerűen eldőltem a padlómon. Míg el nem aludtam a plafont bámultam, és az éppen foglalkoztató kérdések cikáztak a fejemben. Ki volt ő? Mit akart tőlem? Miért tőlem? Miért tűnt úgy, mintha ő már ismerne engem? Honnan ismer?...

Az újrakezdés 4. fázisa - Re-reset

Egy új hét, egy új hónap… egy új én. Nem is értem, miért nem gondoltam erre hamarabb. Egész hétvégén a visszaváltozásomra koncentráltam. Valamennyire sikerült is. Nekivágtam a napnak egy újult énnel.

Egész időben sikerült felkelnem… magamtól.

- De korán keltél! – lepődött meg keresztanyu, a gáztűzhely mellett állva.

- Igen! – mosolyogtam. – Elhatároztam magam. Izgulok egy kicsit.

- Elhatároztad magad? – tette elém az omlettem.

- Nem igazán lényeges. – legyintettem. – Elhatároztam, hogy túlteszem magam a srácokon, és olyan leszek, mint régen. – magyaráztam. Agatha szemei kikerekedtek.

- Mint régen?! De nem úgy volt, hogy új életet kezdesz?

- Mivel az nem épp úgy sikerült, ahogyan gondoltam, visszatérek a jól bevált életmódszeremhez. – ettem egy falatot – Ja, és képzeld! Dolgozni fogok. Holnap kezdek.

- Eh? – lepődött meg Agatha, annyira, hogy majdnem kiköpte a narancslevét. – Dolgozni? De miért?

- Venni szeretnék egy basszusgitárt. – álltam fel, majd elpakoltam magunk után.

- Na! Ez érdekesen hangzik! – mosolygott. – Kíváncsi vagyok. Tanulj meg rajta gyorsan játszani! – állt fel - Hallani akarom!! – csípte meg az arcom.

- Igyekszem! – mondtam, s azzal a lendülettel már úton is voltam az iskolába.

Amint beértem a suliba, az igazgatónővel futottam össze. Úgy tűnt már lehiggadt az utóbbiakhoz képest.

- Elisabeth kisasszony!

- I-igen, igazgatónő?

- Már egy hónapja ebbe az iskolába jár, ideje volna választania egy klubot!

- Itt vannak klubok? – lepődtem meg – Mik a választási lehetőségeim?

- Kisasszony, mi vagyok én? – emelte fel a hangját – Két lábon járó lexikon? Kérdezze a DÖK elnököt! – mondta, majd sietősen távozott. A francba! Akkor most beszélnem kell Nataniel-lel! Még van pár percem gyorsan elintézem, mielőtt még elfelejteném.

- Szia Nataniel! – nyitottam be kopogás után a DÖK terembe.

- Sz-szia Elisabeth! – köszönt… elég zavartnak tűnt. – Elég sok a dolgom szóval…

- Oh, jöjjek később? – mutattam az ajtó felé.

- Nem, nem, csak gyorsan intézzük el. – pakolászta az asztalon heverő iratokat.

- Oké… Az igazgatónő utasított arra, hogy lépjek be egy klubba, és azt mondta, tőled kérjek segítséget a választékkal kapcsolatban. – hadartam. Felnézett. Egy pillanatig nem mondott semmit. Elég lassan tölt. Mosolyogtam.

- Rendben. Megnézem, hol van még hely. – mondta, majd elővet egy hatalmas gyűrűsmappát, melynek minden oldala egy-egy klubot jelentett. – Meg is van! – tette le a dossziét – A kosárlabda és a kertész klub közül választhatsz.

- Az hiszem a kertészkedést fogom választani… – motyogtam – Nem tudod véletlenül merre van a kertész klub, vagy ismersz valakit, aki abba klubba jár?

- Megmutatnám, de lassan csöngetnek és mennem kell… Sajnos nem ismerek senkit. Elnézést. – tuszkolt ki finoman az ajtón, majd becsukta. Hát… ez kicsit sem volt furcsa.

Ugyan kíváncsi voltam, miért is viselkedik így Nataniel, de már becsöngettek, szóval siettem órára. Lisander a helyén ült. Mikor észrevett rám mosolygott. Ebbe meg mi ütött? Végre meg békélt, vagy mi? Elfoglaltam a helyem. Mikor leültem belépett a tanár, és kezdődött az óra. Lisander elém csúsztatott egy lapot.

„Sajnálom, mostanában elég hülyén viselkedtem.” – látszott az egyértelmű bocsánatkérés.

„Semmi gond! :D Mi volt a probléma? :/” – írtam a választ.

„Nem szeretnék róla beszélni…

            Amúgy, hogy vagy? Rég beszéltünk. :D”

„Valóban elég rég. ^^”

Egész órán leveleztünk. Ahogy kérte, a gondját nem firtattam, bármennyire is furdalta az oldalam az a fene kíváncsiság. Elmesélte, hogy írtak jó pár új dalt Castiel-lel, és hogy talán jövőre már koncertjük is lesz. Nagyon örültem ennek a hírnek… Végre hallhatom majd őket zenélni! Én is elmeséltem, hogy elhatároztam, megtanulok basszusgitározni, és dolgozni fogok, hogy megszerezzem a pénzt a gitárra. Erre ő felajánlotta a basszus posztját nekem, mert eddig ők még csak ketten vannak, és amúgy sem ismernek senki szimpatikusat, aki tudna rajta játszani. Én pedig örömmel elfogadtam. Ennyit a visszaváltozásomról. Végül is elég hülye gondolat volt. Szeretek a fiúkkal beszélgetni. Remélem a többiek is hamar megbékélnek.

A nap folyamán jól éreztem magam. A legtöbb időt Lisander-rel töltöttem. Ebből kifolyólag Amber hozzám se szól. A heterokróm megmutatta, hol találom a kertész klubot. Nagyon hangulatos hely. Szeretem a virágokat. Azt hiszem megtaláltam az új törzshelyem. A klubban találkoztam egy Jade nevű sráccal. Egész helyes volt, de a modora lehetett volna jobb is. Mindenesetre nem lesz ez rossz hely. Violett is szereti ezt a helyet. Legfeljebb majd együtt festegetünk.

Nataniel úgy tűnt reggel tényleg nem túlzott. Az összes szünetet a DÖK teremben töltötte az iratok között. Rengeteg dolga lehetett. Armin és Alexy viselkedése maradt a régiben. Eléggé lehangolt. Viszont Castiel-t nem láttam egész nap. Kicsit aggódtam.

- Castiel beteg? – kérdeztem Lisander-t, remélve, ő tudja a választ.

- Nem, úgy tudom a szülei hazautaztak a hétvégén. Biztos velük tölti azt a pár napot, míg itthon vannak. – magyarázta – Miért kérdezed? – húzta össze szemeit.

- Puszta kíváncsiságból. – válaszoltam – Eddig még sosem hiányzott. Csak érdekesnek találtam, mert nem annak a beteges típusnak tűnik. De a szülős dolog mindenre magyarázat. – mosolyogtam.

Az órák után elváltunk Lisander-rel egymástól. Ő mehetett haza, nekem meg Ken szólt, hogy segítenem kell Jade-nek a klubban. Igen a nap folyamán arra is fény derült, hogy Ken szintén a kertész klubot választotta. Passzol hozzá. Szóval az utamat a klub felé vettem.

- Jade! Itt vagy valahol? – kiáltottam, mikor nem láttam sehol.

- Itt vagyok Elisa. – szólt az egyik rózsabokor mögül kikecmeregve. Karja és arca tele volt apró vágásokkal.

- E-ezt biztos így kell csinálni? – kérdeztem aggódó pillantással.

- Nem, de így egyszerűbb. – válaszolta mosolyogva. Mondom, hogy helyes, csak mosolyognia kell!

- Ja, igen! Ken szólt, hogy lenne egy kis dolgom.

- Igen. Ken-re nem mertem bízni, mert… hogy is mondjam, elég… esetlen. – vakarta zavartan a tarkóját.

- Hát igen, Ken az már csak Ken marad. – nevettem. Ő is nevetett velem.

- Szóval, lassan teleltetni kell a növényeket, mert éjszaka már elég hűvös van; nem szeretném, hogy megfagyjanak… Ma csak annyit kellene tenni, hogy bevisszük a cserepes növényeket az üvegházba.

- Étettem! Akkor lássunk is neki! – mosolyogtam.

- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy.

- Amúgy már kérdezni akartam, te ide jársz, mert nekem nagyon nem úgy tűnik.

- Nem, én nem ide járok. – emelt fel egy cserepet. Követtem a példáját, majd elindultunk. – Én már nem vagyok gimnazista. Tavaly végeztem, de szeretek ebbe a kertbe visszajönni néha… besegítek.

- Értem. Ez nagyon kedves tőled. – mosolyogtam.

Egy óra alatt bepakoltuk az összes cserepes virágot. Egész jól éreztem magam. Elhamarkodottan ítéltem meg Jade-et. Nagyon kedves, érzelmes fiú. Dolgunk végeztével, elköszöntünk egymástól.

Az épületből kifelé menet összetalálkoztam Ken-nel. Elég nyúzottnak tűnt.

- Ken, nem vagy épp a legjobb formádban. Jól érzed magad? – kérdeztem aggódó hangon.

- Igen, jól vagyok, köszönöm. – sóhajtotta.

- Hát nekem nem éppen úgy tűnik. – fogtam meg a karját, s a legközelebbi padhoz rángattam és leültettem – Mond el mi történt! – simítottam meg a vállát. Szemeibe könny gyűlt.

- Amber… - sóhajtotta.

- Áh, már minden világos. – dőltem hátra. – Mit csinált már megint az a… - idegesedtem be. Miért nem tud nyugton maradni?!

- Tényleg nem kell velem foglalkoznod!

- Hogy ne kéne?! Barátok vagyunk! A barátok, ha mást nem is, de meghallgatják egymás problémáját, aztán, ha tudnak, segítenek… Néha még akkor is, ha nem. – mosolyogtam. Ken csak nézett rám, majd erőt vett magán.

- Miután találkoztunk… a szekrényemhez mentem, hogy összepakoljam a cuccaim. Egyszer csak hárman körém álltak, egyikük ellökött, lefogta a fejem, a másik hátul összefogta a kezeim, Amber pedig elvette a pénztárcám, majd belém rúgott. Kivette a pénzem, és a fejemhez vágta a tárcám.

- Úr isten… Ken! – öleltem meg szorosan – De azért te jól vagy, nem?

- Köszönöm, de én meg vagyok. Nem kell értem aggódni. – tolt el magától. Meghallottam a harangszót.

- Már öt óra? Nekem mennem kell!! – pattantam fel, majd a négyszemű felé nyújtottam a kezem – Nem jössz velem? – mosolyogtam – Kekszem is van, kérsz?

- Megyek! – nevette el magát. – De hová is?

- Gitárt szeretnék venni, és előre kinézem a modellt, hogy tudjam, mennyit kell összespórolnom rá. – tettem egy kekszet a számba.

- Értem.

Ken-nel elmentünk a hangszerboltba, felpróbáltam pár gitárt… melyik állna jobban. Az eladó is nagyon segítőkész volt. Jól éreztem magam, sőt ezzel a kis kiruccanással Ken-t is fel tudtam vidítani egy kicsit. Ki néztem magamnak egy 1000 Frankos (~ 45000 Forint) matt fekete szépséget. Eléggé össze kell húznom magam. Megbeszéltem az eladóval, hogy a közeljövőben jönni fogok érte, szóval nehogy eladja valaki másnak. Még jó, hogy van egy kis spórolt pénzem. Fogalmam sincs mennyi, de van! A hangszerbolt ajtajában ketten kétfelé mentünk. Ken-nek most egy barátra volt szüksége, látszott rajta, hogy a gitárnézés után már jobban érezte magát.

Hazaérve Agatha-t nem találtam otthon. Biztos megbeszélésen van. Elindultam a konyha felé, hogy egyek valamit, de találtam egy cetlit a hűtő ajtaján.

„Kedves Lis!

Sajnos el kellett utaznom pár napra. Akartalak hívni, de tönkre ment a telefonom; út közben veszek egyet. Holnap mindenféleképpen beszélünk! Nem tudom, meddig maradok távol, de egy hétnél nem hiszem, hogy tovább tartana.

Egyél rendesen, feküdj le időben és ne hozz fiúkat a házba! Figyellek!

Sok puszi

            A te tündér keresztanyád”

Sóhajtottam egy nagyot, majd kinyitottam a hűtőt. Üres… túlzások nélkül. Egy kisüveges víz és egy cetli díszelgett benne. Kivettem a vizet, megittam, majd elolvastam a cetlit.

„Bocsi! Nem volt időm bevásárolni… Hagytam egy kis pénzt a hűtő tetején lévő malacban. Oszd be!!

Tényleg sajnálom…”

- Ennyit a vacsiról. – sóhajtottam. Kellett nekem az összes nasst megenni a depresszióm idején! Betettem egy filmet, de a feléig sem jutottam, és bealudtam.

Pár apróság

Születési név: Elisabeth Smith

Születési hely: London

Születési év/hónap/nap: 1996/november/13

Horoszkóp: Skorpió

Vércsoport: AB-

Magasság: 158 cm

Súly: 49 kg

Család: apa és anya; jelenleg keresztanya

Hobby: zongora, PSP, számítógép, novella, zene

Kedvenc zenekar(ok): HIM, System Of A Down, Metallica, Slipknot, AC/DC, Scorpions, Nirvana

Kedvenc étel(ek): curry (jó csípősen)

Kedvenc ital(ok): zöldtea (minden mennyiségben)

Kedvenc édesség(ek): epres-habos torta (csokival leöntve)

Kedvenc szín: nem igazán van, minden szín jöhet (a rózsaszín és a lila jóval kisebb mértékben)
Kedvenc állat: ezt több értelemben kifejtem, ha már lehetőség van rá...
  - házi: kutya, papagáj
  - vad: farkas, panda, szarvas
  - mitikus/fantasy: sárkány, farkas a Trónok harcából (ha eszembe jut leírom, de asszem rémfarkas)
…

// Itt bővebben olvashattok róla. //

Az újrakezdés 3. fázisa - Vagy mégsem?

Reggel egész kellemesen keltem, de mikor a tükörbe néztem, konkrétan felsikoltottam.

- Mi történt? – rontott be Agatha. Lassan megfordultam, és az arcomra mutattam.

- Most mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten, könnyekkel küszködve. A szemeim be voltak dagadva és vörösen izzottak.

- Bízd ezt rá a te kedves keresztanyádra! Profi vagyok, ne aggódj. – Mondta, majd kiszaladt a szobámból. Egy perccel később egy hatalmas neszesszerrel tért vissza. Rám szánt negyed órát, és olyan voltam, mint mindig.

- Egy tündér vagy! – borultam a nyakába – Köszönöm!

- Hát igen, több mint 10 éves tapasztalattal rendelkezem. – dicsekedett és fújta meg a kezében lévő ecsetet. Lementünk, megreggeliztünk, és már a suliban is voltam. Először meg kell találnom Lisander-t, hogy visszaadjam a füzetét. Szerencsémre a teremben a helyén idegeskedett. Az összes cucca a padon volt, és karja a válláig a táskájában.

- Szia Lisander! Mit keresel ily bőszen? – ültem mellé. Meglepetten nézett rám, majd sóhajtott.

- A jegyzetfüzetem. Nem tudom hová tettem. Nem láttad valahol? – kutatott tovább.

- Most, hogy mondod… - emeltem fel a mutatóujjam. Hirtelen megállt, és rám nézett. Elővettem a füzetet, majd felé nyújtottam. - Ez az, igaz? – mosolyogtam.

- Miért van nálad? Beleolvastál?! – ugrott fel, és kiáltott rám.

- Ho-ho-ho! Nyugi! – csitítgattam. A vállánál fogva leültettem, majd a többiek felé mosolyogtam. Ezzel üzentem „minden rendben”. Fogták az adást. Folytatták a dolgukat.

- Szóval? – kérdezte Lisander, már sokkal halkabban. Kicsit elszégyellte magát a kirohanásáért.

- Tegnap hagytad el, mikor délután olyan hirtelen elfutottál.

- De nem olvastál vele, igaz? – aggodalmaskodott. Mi lehet benne ilyen fontos?

- Nehéz volt megállni… - sóhajtottam – de nem, nem olvastam bele. – mosolyogtam.

- Rendben. – sóhajtott megkönnyebbülten. Látszott, hogy egy nagy kő esett le a szívéről.

A nap további részében nem szólt hozzám. Mellette ültem ugyan, próbáltam elolvasni, mit is ír, de úgy ült, hogy semmiféleképpen ne lássam. Mi lehet ilyen titkos? Csak nem szidalmazó verset ír rólam? Vagy valami perverz dalszöveget… nem értem.

Nem csak Lisander, de a többi fiú is került, Kent kivéve. Castiel, ha meglátott, elindult az ellenkező irányba. Nataniel úgyszintén. Armin-nal akárhányszor találkoztam, úgy tett, mintha nem is ismerne. Mellette Alexy mindig hangosan köszönt,és vidáman  integetett, de sosem állt meg. Követte Armin-t.

A napot Kennel és a lányokkal töltöttem. Bemutattak egy Melody és egy Kim nevű lánynak. És, természetesen Amber sem maradhatott ki, a már így is elcseszett napomból.

- Nézzétek, az új lány megint ledarálta ruháját, mielőtt felvette. – nevetett. Meg se szólaltam. Ismerem a fajtáját. Ha visszaszólok, csak felbátorodik. – Na mi van? A cica elvitte e nyelved? Nem csak öltözködni, de még beszélni sem tudsz. – gúnyolódott. Mennék a dolgomra, ha nem zavarna… Csak nem mondj semmit Lis, rosszabb lenne. – Mi van, olyan nagyra tartod magad, hogy már nem is szólsz hozzám? – ordította, majd fellökött. A folyosón mindenki minket nézett. És akkor, előbukkant… Ken.

- Ne bántsd Elisabeth-et! – állt elém széttárt karokkal.

- Chö… Azt hiszed, te meg tudsz állítani? – röhögött, majd ellökte őt is. Már közelített felém, mikor megjelent a hősöm… vagyis a hősnőm.

- Na, mi van csajszi? – nyújtotta kezét, hogy felsegítsen. Amber lefagyott. Felálltam, leporoltam magam, majd köszönet gyanánt bólintottam Kim-nek. – Ha bántani akarod a barátnőmet, először velem kell verekedned! – vállamnál fogva magához húzott, az öklével pedig megsimogatta a fejemet. Amber-ék ijedten elszaladtak, mi pedig röhögtünk. – Jól vagy csajszi? – szórította meg a vállam.

- Igen, kösz Kim! – fontam át a karjaim derekán, hogy átöleljem. – Jaj, Ken! – eszméltem fel, és odaszaladtam hozzá. Kim követett.

- Jól vagy Kenci? – kérdezte aggódóan Kim, én pedig felsegítettem.

- Igen, rendben vagyok. Nem ez az első eset. – simogatta zavartan tarkóját.

- Ez meg hogy érted? – kérdeztem.

- Már többször elvették a pénzem… durva módszereik vannak.

- Ezt nem hagyhatod szó nélkül! Értesítened kellene az igazgatónőt! – szorítottam meg a vállát.

- Lehet, de azzal nem sokra mennénk csajszi… - tájékoztatott Kim. Enyhítettem a szorítást Ken vállán, és Kim-re néztem. – A diri, mondhatni Amber csatlósa. Tudod, a szülei lelkesen támogatják az iskolát. Sokat köszönhet neki. Amber pedig ezt ki is használja.

- Értem, de akkor is tennünk kellene valamit. – néztem szomorúan Ken-re.

- Miattam ne aggódj! Rendben leszek. – mosolygott rám.

- Hát ez gyönyörű befejezés volt, és elnézném még egy darabig, de nekem most húznom kell órára. – állt fel Kim. Tényleg az óra… Mindenki fogta magát, és ment a saját termébe.

A nap hátralévő része nyugisan telt, de a fiúk viselkedése még mindig zavart. Castiel-t és Nataniel-t még megértem, hogy kerülnek a verekedés miatt, de a többieket nem vágom. Tudtommal nem ártottam senkinek semmit. Főleg az ikreknek. Alig beszéltünk, még csak nem ismerem őket…

Csak úgy repült az idő. Tanítás után fogtam magam, és egyenesen hazamentem. Otthon felpakoltam magam nassal és bezárkóztam a szobámba.

- Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte halkan Agatha az ajtó túloldaláról.

- Nem, most inkább nem…

- Rendben, de tudod hol találsz… - mosolyodott el; hallottam – Rám mindig számíthatsz.

- Ühüm… - válaszoltam – Tudom. – súgtam halkan magam elé.

Kiborítottam a táskámból a szerzeményem magam elé a földre. Nekidőltem háttal az ágynak és a lábamra fektettem a szintim. Az ágyamról lehalásztam a párnám, majd a hátam mögé tuszkoltam, hogy kényelmesebb legyen. Bedugtam a fülest, és pirkadatig csak játszottam. Próbáltam nem gondolni semmire.

„Másnap” ott ébredtem, ahol elaludtam… a szintim fölött. Sokkal világosabb volt, mint szokott. Basszus! Elaludtam! Összekaptam magam és lerohantam. Gyorsan bedobtam a táskámba két almát, és már indultam is.

- Máh befóltam, hogy nyem méf! – közölte nyugodtan Agatha. Nem fordult felém, de tudtam… croissant.

- M-mi?! – szaladtam elé, és lehajtottam a gépét. Letette a croissant-nyát a szájából, elhessegetett a gépétől, és felállt.

- Tegnap nem voltál valami jó passzban, szóval még este beszóltam, hogy lebetegedtél, és a héten már nem mész. Összerogytam… elsírtam magam. Ő finoman átölelt, majd felültetett a kanapéra.

- Kö-köszönöm! – szipogtam. Ezért szeretem Agatha-t. Tudja, mikor van rá szükségem, és mikor, mit kell tennie, hogy jobb legyen nekem.

- Jaj, butus… Ez csak természetes. – simította végig az arcom – Most menny fel szépen, búj bele a pizsidbe, és használd ki ezt a pár napot. – nyomott egy hatalmas puszit a homlokomra. Én csak néztem, néztem könnyes szemekkel. – Na, eridj! – mutatott a lépcső felé. Nem mondtam semmit, felpattantam, és rohantam a szobámba. Agatha-val nem lehet ellenkezni. Ha mást nem is, de ezt megtanultam róla… és egész mélyen az emlékezetembe véstem.

Sokkal erősebbnek gondoltam magam ennél. Nem hittem volna, hogy egy ilyen dolog miatt ennyire összetörök. Még csak három nap telt el a suliból… az istenért. Nem is értem, mi borított ki ennyire. Fogalmam sincs. A lényeg, hogy van négy napom, hogy túltegyem magam rajta, és elfelejtsem az összes srácot.

Az otthon töltött napok kellemesen teltek. Szinte ki sem mozdultam az én kis „rezidenciámból”. Amikor mégis kajautánpótlásra volt szükségem, összefutottam párszor keresztanyuval, de nem beszélgettünk. Játszottam, rajzolta, festettem és írtam… napi két novellát, melyek elég negatívra sikeredtek. Mindeközben zeneszólt, a klasszikustól, a punkon keresztül, a metálig minden. El is határoztam magam, hogy megtanulok basszusozni, és hogy venni fogok egy gitárt…

Végül eljött a „várva-várt” hétfő reggel…

- Lis! Ébresztő!!

- …

- LIS!!

- Jól van, kelek már! – dobtam le magamról a takarót, és bevettem a fürdőszobát. Mikor lementem egy mosolygó Agatha, és egy mosolygó reggeli várt.

- Ez… most komoly?! – nevettem, és a tányéromra mutattam. – Elég, hogy is mondjam… béna.

- De nevettél nem? Szóval már megérte. – mosolygott, közben narancslevet töltött.

- Jó, jó igazad van! – ültem le. Gyorsan befaltam a reggelit, majd elindultam. Újult erővel vágtam neki a hétnek… Mindhiába.

A következő három hét úgy telt, mint az utolsó napom; a fiúk kerültek, Amber szekált, ráadásul, még a diri is rám szállt a szőke és köztem történtek miatt. Ken és a lányok viszont rendíthetetlenül mellettem álltak. Most is hálás vagyok nekik ezért.

Nem is tudom hova gondoltam, mikor azt hittem, sokkal jobb lesz ez a suli, mint a másik. Talán még rosszabb is. Eddig nem zavart, hogy kerültek vagy piszkáltak, de most, hogy megtapasztaltam, milyen ha vannak barátaim, igaz barátaim… rosszul esik.

Az a négy nap sokat segített, de nem volt valami tartós. Elhatároztam magam… visszaváltozom. Olyan leszek, mint régen… Igen! Ezt fogom tenni!!

Az újrakezdés 2. fázisa - Konfliktuskezelés (last part)

Lisander? Azt hittem, ő már hazament. Teljesen elsápadt. Mintha szellemet látott volna. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, megfordult és futásnak eredt. Futás közben elejtette a jegyzetfüzetét, de úgy tűnt nem vette észre. Mi üthetett belé!

- Vele meg mi történt? – kérdezte Armin, majd Alexy odaszaladt, és felvette a füzetet.

- Te ismered, nem igaz? – nyújtotta felém.

- Igen. De ezt honnan tudod? – vettem el a füzetet, és a táskámba tettem.

- Iris mesélte tegnap, hogy az összes órán leveleztetek és nevetgéltetek. – magyarázta Alexy. Nem is tudom miért, de Armin-ra néztem. Szomorúnak tűnt. Rámosolyogtam, ő pedig elkapta a tekintetét.

- És hogyhogy kiálltatok mellettem?

- Az úgy volt… - Kezdte Alexy, de Armin a szavába vágott.

- Alexy első látásra megkedvelt… az ő ötlete volt. – mondta kicsit még zavartan. Alexy-re pillantottam, aki pedig kérdőn nézett Armin felé. Egy darabig hunyorgott, majd „megvilágosodtam” fejet vágott. – És… nekem is szimpatikusnak tűntél. – halkult el a hangja. Alexy-vel összemosolyogtunk.

- Megkedveltél? – csodálkoztam.

- Igen! – fogta meg a kezeim. Egy ravasz pillantást vetett a feketére, majd újra felém vigyorgott – Vonzanak az egyéniségek, rólad pedig virít, hogy az vagy. – mondta lelkesen. Ragyog! – Gyönyörű vagy! – ölelt meg. Alig kaptam levegőt a szorításától. Elengedett, én meg úgy maradtam. Égett az arcom. Még sosem mondott nekem senki ilyen szépet… Csak álltam, és Alexy-t néztem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Ő volt a legszebb dolog, ami történt velem. Ez lenne a szerelem? Megfogott a nyíltsága… ráadásul még helyes is. Ennél jobbat keresve sem találnék.

- Nekünk most mennünk kell! – húzta el tőlem a kéket idegesen testvére.

- Mi?! De mé… - nem tudta befejezni, mert Armin a kezével betapasztotta a száját.

- Nagyon örültünk, de még van pár dolgunk. – vágott hozzám egy erőltetett mosolyt, majd elkezdte Alexy-t a kezénél fogva rángatni.

- Szia Lisi! Majd még beszéljünk! – kiabált és integetett vidáman a kék. Eléggé meg voltam illetődve. Nem igazán értettem az egész helyzetet. Lisi? Már becenevet is kaptam? Majd legközelebb mondom neki, hogy inkább hívjon Lis-nek… Mosolyogtam és integettem nekik. Armin csak a szeme sarkából nézett vissza egy pillanatra. Ahogy azokkal a szemekkel nézett rossz érzés fogott el. Nem is tudom miért. Nem tettem semmi rosszat… tudtommal, mégis úgy éreztem, mintha leszidtak volna. Nem értem. A mosoly fokozatosan olvadt le az arcomról. A kezem elgyengült és lassan leereszkedett.

- Alexy, én nem így értettem. Azt hi… - a végét már nem hallottam. Eltűntek a fal mögött. Mi?! Már megint? Na ne már! Ráadásul még a suliban vagyok. Eddig sosem sírtam, most meg egymás után kétszer is. A tegnapit azt hiszem megértettem, de a mait… fogalmam sincs.

Gyorsan elfutottam, és alaposan meggyőződtem róla, biztos nem látott-e senki. Nyugodt szívvel konstatáltam, egyedül vagyok. Elindultam hazafelé. Egészen a kapuig sírdogáltam, s próbáltam kitalálni, mi okból. Nem vágom… tényleg nem. Az az érzés. Armin. A nézése váltotta ki belőlem. Nem értem… na mindegy. Egyszer majd csak fény derül rá. Letöröltem a könnyeim és bementem. Agatha a számítógépnél ült. Úgy tűnt dolgozik.

- Megjöttem! – dobtam le a cipőm.

- Ütf itthfon! – fordult hátra. Szájából egy csokis-croissant lógott ki. Állandóan eszik, és nem szed fel egy kilót sem… mások ölnének ezért az adottságért. Bár én sem panaszkodhatok, ugyan ilyen vagyok. Családi vonás.

- A szobámban leszek. – néztem vissza a lépcsőről.

- Majt facsinál mefélj! – nézett rám a gép mögül.

Elterültem a szobám padlóján, és elkezdtem keresni a táskámban a PSP-met. Hm? Ez meg mi? Kezemben egy aprócska füzetet tartottam.

- Tényleg! – csaptam a fejemhez – Lisander jegyzetfüzete. Bent akartam hagyni a szekrényemben. Nem olvashatok bele, nem szabad! Csak egy kicsi~~t… Nem! Önuralom, ön-u-ra-lom. Egy gyors mozdulattal a táskám mélyére dugtam. Elővettem a PSP-m, és játszottam egy kicsit.

- Vacsi. – nyitott be a szobámba Agatha két órácskával később.

- Megyek – ugrottam fel, majd lementünk, és elkezdtünk enni.

- Na mesélj!!

- Furcsa volt…

- Ezt meg hogy érted?

- Ken átiratkozott. – mondtam higgadtam. Félúton megállt a kanala. Visszatette a tányérba, és meglepetten, mégis izgatottan nézett rám.

- Az a Ken? Az első barátod Ken? – hajolt közelebb.

- Igen, ő. – sóhajtottam. Ezek után részletesen elmeséltem mindent a verekedés, Armin és Alexy kivételével. Plusz a Lisander-rel délután történteket is kihagytam.

- Ez a Ken beléd van zúgva. – magyarázta kanalával hadonászva. – Az az Amber pedig egy bunkó. Egy kényes picsa. Tuti apuci pici lánya. – tette le kanalát. Egyetértően bólogattam, majd elpakoltam.

- Köszi a vacsit! Megyek, lefekszek.

- Egészségedre! – mosolygott – Ilyen korán? – nézett a karjára, amin persze nem volt óra, de tudta, még nincs itt az alvás ideje.

- Még tusolok is… ne aggódj! – nevettem.

- Hát, akkor jó éjt! – törődött bele.

- Neked is! – mosolyogtam, majd elindultam. Felérve befoglaltam a fürdőt. Fél óra múlva pizsamában ágyba bújtam. Játék közben párszor a táskámra pillantottam. Vonzott az a füzet. Kíváncsi voltam. Nem! Nem szabad! Letettem a játékot, és próbáltam elaludni. Többször lejátszódtak előttem a nap eseményei. Forgolódtam, de végül sikerült valamikor elaludnom.

Az újrakezdés 2. fázisa - Konfliktuskezelés (part2)

Rövid keresgélés után megtaláltam Castiel-t a lépcsőknél. – Hogy nem tud valahol lehorgonyozni? De legalább most nem telt annyi időbe megtalálni.

- Még egyszer, utoljára megkérdezem… Biztos nem akarod aláírni?

- Te aztán elég kitartó vagy… - szorította ökölbe a kezét.

- Nem tehetek mást… - magyaráztam – Megígértem Nataniel-nek, hogy segítek… - vontam vállat.

- Minek ígérsz olyat, ami teljességgel lehetetlen… - fonta karba a kezeit.

- Nem is tudom… - néztem a plafont. – Lehet túl kedves vagyok. – jelentettem ki, tök komoly arccal.

- Chh!! – nevetett fel hangosan – De ami fontosabb… - köszörülte meg a torkát, és egy komolyabb hangnemre váltott – nem írom alá a papírt, mert ha ezt megteszem, konkrétan beleegyezek a kirúgásomba. – sóhajtott. Közelebb lépet, majd kezét a vállamra tette – ezt akarod?

- Kirúgnak? Mi?! Dehogy! Ezt nem akarom. Ha tudtam volna, meg se próbáltam volna aláíratni veled. – néztem rá teljesen kétségbeesetten, és összezavarodottan.

- Ennek örülök! – veregetett vállon, majd elindult fel a lépcsőn. – félúton megállt, mintha eszébe jutott volna valami – Köszönöm, hogy megértesz! – fordult vissza mosolygó arccal.

- Ni… - be se fejeztem, már ott sem volt. Az arcom persze lángolt. – Ne már!! – sóhajtottam egy hatalmasat, és álltam egy darabig, míg visszanyertem a természetes színem – Na ezzel megvolnánk. Már csak Nataniel-lel kell közölnöm a hírt.

Következő szünetben Nataniel-t a folyosón találtam.

- Nataniel, itt vannak a papírok. Nem írattam alá…

- Gondoltam! Te is olyan vagy, mint ő… - emelte kezét kékült arcához.

- Ezt meg hogy érted?! – csattantam fel - Én próbálok segíteni neked, te pedig így hálálod meg? Még jó, hogy nem írja alá, ha ezzel kirúgatja magát.

Nataniel ledermedt. Köpni-nyelni nem tudott.

- Felháborító… - fogtam magam és otthagytam. Nem akartam hallani, mit mond ezután.

Éppen beestem az utolsó órámra. Sík ideg voltam. Ezt többen is észrevették. Lisander is. Ilyen idegállapotban nem tudnám kezelni a „lisanderes” helyzetet. Le kell nyugodnom. Majd holnap.

Végre vége a sulinak és mehetek haza. Ki kell pihennem ezt a napot... Mi… mi ez? Nataniel… és Castiel… vitatkoznak?

- Miért kell másokat belekeverni? Ha igazi férfi lennél, te jöttél volna aláíratni a papírokat!!

- Óh, valóban? Ha te igazi férfi lennél, vállalnád a felelősséget a hülyeségeid miatt!!

Közelebb lopakodtam, és megbújtam az egyik szekrénysor mögött… Na ne! Ezek nem simán veszekednek. Mindjárt összeverik egymást. Le kell állítanom őket…

- Hé! Hé, fiúk! Elég lesz. Ne itt verekedjetek már! – álltam közéjük.

Mind a ketten szigorúan rám néztek. Srácok ugye most nem találtatok egy közös ellenséget? Ugye nem? – mosolyogtam zavartan.

- Ehhez semmi közöd! Ne avatkozz közbe! – kiáltott rám Castiel, és erősebb lökéssel odébb taszított.

- Ahogy akarjátok… - húztam ki magam, és megigazítottam a ruhámat – De ha már a férfiasságról vitatkoztok, akkor ne úgy viselkedjetek, mint két óvodás kislány, akik az utolsó HelloKitty-s csillámpóniért tépik egymás haját! Szánalmas!

Lefagytak. Csak néztek rám tátott szájjal, én meg azon morfondíroztam, honnan a kisujjamból szoptam ki ezt a hasonlatot… A lényeg, tudtam, hogy igazam van. Nem voltam egyedül, nekik is tudniuk kellet. Eleresztették egymást, majd hárman háromfelé vettük az irányt.

- Holnap remélem, már normálisak lesznek. – sóhajtottam.

Mikor megfordultam és kinyitottam a szemem – túlzások nélkül – a fél sulival találtam szemben magam. Ez gáz, ez nagyon gáz… Mindenki hallotta. Ne~~ biztos tiszta vörös az arcom… Mindenki döbbenten állt előttem. Síri csend volt, csak pár ember sutyorgott hátrébb. Hirtelen valaki átölelte a vállam. Felnéztem, és nem hittem a szemeimnek… Egy kékhajú srác vigyorgott rám. Igazán helyes volt. Most már nem a szégyen miatt pirultam el.

- Vége a látványosságnak! Mindenki menyjen a dolgára! – szólt egy hang a másik oldalamról. odakaptam a tekintetem, és elámultam. A kék srác tökéletes fekete másolata állt mellettem. Ilyen nincs, ikrek! Egy ikerpár védett meg a teljes megszégyenüléstől. - Már amennyire ez lehetséges. – Ez de menő!! – csillogott a szemem a fekete felé, ő pedig rám mosolygott. Ba-dumm! Kész, végem, meghaltam! Egy kicsi én sikoltozva, véres orral rohangált fel-alá a fejemben. A higgadt énem pedig nyálát csorgatva próbálta csitítani… sikertelenül.

- Most már minden rendben lesz… - nyugtatott a kék – pár nap, és elfelejtik az egészet.

Hevesen bólogattam. Közben a tömeg szépen lassan feloszlott, mi pedig mozdulatlanul vártuk, míg az utolsó ember is felszívódik.

- Armin vagyok. – fordult szembe velem a fekete. Lehámozta rólam a testvérét, és kedvesen megveregette a hátát.

- Alexy! – ölelt meg a kék, majd a másik iker mellé állt.

- É-én E-elisabeth! – mondtam bizonytalanul, a föld felé nézve, jobb kezemmel megfogva bal csuklómat a mellkasom előtt.

Összenéztek, elmosolyodtak… - Örülünk, hogy találkoztunk!! – kiáltották végül közösen.

- N-nem is tudom mit mondjak… - kezeimet a combjaimra helyeztem – Kö-köszönöm a segítséget!! – hajoltam meg mélyen.

- Jajj, ezt igazán nem kellene!! – ugrott elém Armin, majd a vállaimnál fogva felegyenesített. Az arca tiszta vörös volt. Alexy pedig fuldoklott a röhögéstől. Armin-nal mi is elnevettük magunkat zavarunkban. Nem sokkal ezután megpillantottam valakit a fiúk mögött… Leolvadt a mosoly az arcomról az ő arcát látva... mintha bűntudat üldözne.

Az újrakezdés 2. fázisa - Konfliktuskezelés (part1)

Reggel mikor felébredtem zúgott a fejem.

- Ajjaj! Ez rossz. Valami nem stimmel.

Gyorsan felkeltem és elintéztem a reggeli dolgokat. Leszaladtam, megreggeliztem.

- Neked nincs rossz érzésed a mai nappal kapcsolatban? – néztem aggódó arccal Agatha felé.

- Nyem, nyinycs. – csámcsogta.

- Rendben… akkor én megyek. – ugrottam fel az asztaltól.

- Ilyen korán? – nézett az órára.

- Tényleg! – lepődtem meg. – Na mindegy, egyszer korán is beérhetek. – mosolyogtam, és indultam a bejárat felé.

- Sok siket, és ne aggódj nekem annyit! – kacsintott rám.

- Oké! – kiáltottam vissza az ajtóból.

A sulihoz érve megpillantottam egy személyt, akire egyáltalán nem számítottam.

- Szia Elisabeth! – kiáltott és rohant felém.

- Sz-szia! Ken? Te mit csinálsz itt? – döbbentem le – Hogy kerülsz ide?

- Átiratkoztam én is ebbe a suliba. – vigyorgott.

- D-de… - nem jött ki több a számon.

- Egész nyáron franciát tanultam, hogy idejöhessek. – válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

- A sz-szüleid? – pislogtam. Teljesen leesett az állam.

- Elmagyaráztam nekik. Megértették. Ideköltöztünk.

- Miért? – ráztam meg a fejem. Kezdtem magamhoz térni.

- Mert egy suliba akartam veled járni.

- Most ez komoly?! Értem én, hogy belém zúgott… de ennyire?! Értem… tegnap hogyhogy nem voltál? Nem bánthatom meg, mégiscsak ő volt az első… barátom.

- Még volt pár dolgom a költözés miatt. De most már mindig itt leszek.

- Eh?! Kezdek félni tőle. Ha állandóan velem lesz, akkor a többiekkel hogyan beszélgetek? – mosolyogtam. - Szerintem bemegyek, mert nemsokára csöngetnek. – indultam a kapu felé.

- Sajnos más osztályba kerültem. – ballagott mellettem lehajtott fejjel.

- Tényleg?! – Istenem, de gonosz vagyok… teljes mértékben megkönnyebbültem.

Megláttam Castiel-t az udvaron, köszöntem neki, de mintha észre se vett volna. Mi történhetett? Mindenesetre nem zavartam. Siettem órára; az ajtónál Ken-nel kétfelé váltunk.

A terem mellett Lisander állt a falnak támasztva a hátát. A jegyzetfüzetébe írogatott.

- Szia!! Mit írsz? – hajoltam a füzet és az arca közé mosolyogva.

- Semmi közöd hozzá! – förmedt rám, majd becsapta füzetét. Becsukta a szemét, sóhajtott és bement a terembe.

- Zavarba jött! Talán túl közel hajoltam? - belepirultam a gondolatba… Tényleg közelebb hajoltam a kelleténél.

Még a tanár érkezése előtt beszaladtam a terembe, s leültem Lisander mellé. „Sajnálom” – írtam a füzetem sarkára, de nem jött válasz. Egész órán írogatott, én pedig rajzolgattam. Nem szóltunk egymáshoz. Lehangoló óra volt.

Csengetés után inkább kimentem. – Majd hozzám szól, ha megbékél… - gondoltam. Amint kiértem a teremből egy szőke, egy barna és egy ázsiai lánnyal találtam szembe magam.

- Te vagy az új lány? Mi ez a ruha rajtad?! Mintha megtéptek volna… - nevetett kárörvendően.

Csak néztem rá az „akarsz még valamit, vagy befejezted” nézésemmel.

- Te és az az új srác… Ken egy suliból jöttetek, igaz? Hallom miattad iratkozott át ide? Ő a pasid? Szerencsétlen. Mondjuk, illetek is egymáshoz. – szája elé emelve kézfejét felnevetett, majd a csípőjére tette a kezét.

Éreztem, hogy valaki mögöttem ál… Lisander volt az. Elég meglepettnek tűnt.

- Ez téves információ! – fordultam vissza szőke felé – Csak barátok vagyunk.

- Nem kell magyarázkodnod… Lúzer! – gonosz kacaj kíséretében megfordult és elment, a kutyái pedig követték.

A heterokrómra néztem. Még mindig ugyan úgy állt. Lefagyott.

- Li… - próbáltam volna valami magyarázatot adni, erre ő enyhén meglökve kikerült, majd feldúltan távozott. – Na mindegy… Nem értem és a srácokat. – nyugodtam bele, és utamat az udvar felé vettem.

Kicsit zavart, hogy Lisander még csak szóra sem méltatott, de jobb ez így. Ha lenyugszik, beszélünk. Én bocsánatot kértem…

Kint Cantiel után kutattam, de sehol sem találtam. Pedig azt hittem itt lesz. Beszélni akartam vele. Megköszönni a tegnapit…

- Elisabeth!! – hallottam Nataniel hangját a hátam mögül. A DÖK-terem ablakán könyökölt ki. Odamentem.

- Mondd csak. – néztem fel rá.

- Hallottam összetűzésbe kerültél a húgommal, Amber-rel és a barátnőivel. Rendben vagy? – kérdezte aggódó arccal.

- Ebben a suliban milyen gyorsan terjednek a dolgok!! – csodálkoztam – De köszönöm, megvagyok. Már hozzászoktam az effajta megjegyzésekhez. Szerintem egész jó kezelem. – legyintettem és mosolyogtam.

- Mindenesetre beszélek vele. Nem túl kedves az újakkal… - emelkedett fel. Na tessék megint ez az iszonyat cuki beállás.

- Ne-nem szükséges… - jöttem „enyhén” zavarba.

- De-de! Muszáj lesz… Amúgy kérhetek egy szívességet?

- Szívességet? – ismételtem.

- Igen. Lenne pár papír, amit Castiel-nek alá kellene írnia a hiányzásokkal kapcsolatban…

- Miért nem te íratod alá? – kérdeztem ártatlanul.

- Nem vagyok vele valami jóban…

- Értem... Castiel viszont nem hiszem, hogy valami készséges lesz.

- Tudom. De neked hamarabb alá fogja írni, mint nekem… - nyújtotta felém egy dossziét.

- Rendben megpróbálom, de nem ígérek semmit. – vettem el a sárga kartont.

- Köszönöm! – dobott meg egy édes mosollyal.

Visszamentem órára… Eltelt az egész szünet, és Castiel-t nem találtam sehol… Ráadásul itt ez a hülye papír is… - mérgelődtem.

Castiel-ért a következő két szünetben felkutattam az egész sulit, végül a negyedik szünetben megtaláltam az udvaron.

- Szia Castiel! Egész nap téged kerestelek. – köszöntem rá messziről, majd odasiettem.

- Hello! Mit akarsz?

- Mi ez a kedves fogadtatás? – billentettem oldalra a fejem és mosolyogtam.

- Csak bökd ki, mi a dolgod velem?

- Elég idegesnek tűnik. Nem húzom az agyát. Először is: nagyon szépen köszönöm a tegnapit. – súgtam a füle mellé, majd egy lépést hátraléptem. – Másodszor: ezt alá kellene írnod.

- Nataniel küldött?! Nem fogom aláírni… Nyugodtan megmondhatod neki.

- Biztos? – noszogattam.

- Száz százalék! – mondta idegesen, majd odébbállt.

- Cö… felőlem. Akkor következő szünetben közlöm a fejleményeket Nataniel-lel.

Az órákon Lisander egyáltalán nem foglalkozott velem. Ennyire megbántottam volna valamivel? Amint elintéztem ez a papíros cuccot, vele is beszélnem kell. Csengő után szaladtam is Nataniel-hez, minél gyorsabban túl akartam lenni ezen az egészen.

- Nataniel, Castiel nem fogja aláírni a papírt! – jelentőségteljes pillantást vetettem felé – Száz százalék...

- Nem győzködted eléggé… nem próbálnád meg még egyszer?

- Hogy mi?! Segítek neki és még én csinálom rosszul?! – egy sóhajtással próbáltam lenyugtatni magam, sikerrel… - Amúgy miért Castiel írja alá? Nem a szüleinek kellene?

- De, de Castiel kivételes eset. A szülei szinte sosincsenek otthon. A munkájuk miatt állandóan utazniuk kell, így ő írja alá a sulis papírokat… - magyarázta – Akkor visszamész?

- Még egyszer megpróbálom, de ha nem írja alá, nem tehetek semmit, oké?

- Rendben! Köszi!