27. - Lakótárs?

A támadóm eleresztett, majd felkapcsolta a lámpát.

- Ga-gabriel? – lepődtem meg.

- Őszintén Elisabeth, mit akartál tenni? – túrt idegesen a hajába Gabe.

- É-én…

- Ne, ne is folytasd! – emelte fel a kezét. – A lényeg, hogy nem mentél oda. – mosolygott, s erősen átölelt.

- N-nem értelek. – toltam el magamtól.

- Ne hagyd, hogy Vince kivesse rád a hálóját! Soha! – szorította meg a vállam. Nagyon, nagyon erősen.

- G-gabe, ez fáj. – tájékoztattam.

- Bocsi. – engedett el. Az idegesség és a zavar vörössé festette az arcát. – De tudod, Vince nem éppen úgy bánik a nőkkel, ahogyan azok megérdemlik. – sóhajtott.

- A pénzre gondolsz? – esett le.

- Akkor láttad? – sóhajtott újra.

- Csak nem…

- De. Vincent pénzért árulja a testét. – jelentette ki komor arccal.

- Hát… mondjuk manapság már erre is igény van. – vontam vállat. Gabe annyira nem erre a reakcióra számított, hogy a lélegzete is elakadt. Szerintem még a szíve is kihagyott egy ütemet. Majdnem egy percig tátott szájjal állt előttem.

- Te aztán nem semmi módon reagálod le a dolgokat! – röhögte el magát.

- Az ember maga dönti el, hogyan teszi tönkre az életét. – magyaráztam karba tett kézzel.

- Ebben van valami. – mosolygott. – De… légyszi ezt ne mond el senkinek. Mutatóujját a szája elé emelte és rámkacsintott.

- Rendben. – mosolyogtam. – Tényleg! El is felejtettem megköszönni, hogy a múltkor segítettél. Elég kellemetlen helyzet volt. Konkrétan megmentettél. – nevettem. Gabe teljesen meglepődött, majd gonosz mosoly húzódott az arcára.

- Tényleg ilyen hálás vagy nekem?

- Mo-mondhatni… – pislogtam értetlenül.

- Akkor akár kérhetnék is cserébe valamit. – tette a vállamra a kezét. Hogy mi van?!

- Azt hittem a lovagok nem ilyen haszonhajhászok. – löktem le a kezét.

- Nem, valóban nem. De ők automatikusan megkapják hálából a hercegnő kezét. – nevetett. Egy kicsit én is elmosolyodtam.

- Rendben. – egyeztem bele végül. – Mit szeretnél?

- Hát… nem is tudom. – mosolygott.

- Akkor hagyom, had gondolkozz, és megyek dolgozni. – indultam a dolgomra.

- Munka után beszélünk! – intett, és az ajtónál kettéváltunk. Mit akarhat Gabe? Nincs semmim, amit adhatnék neki. Nem is értem.

Szerencsére Dake és a haverja már elmentek. Steph idegesen toporzékolt a konyhában.

- Minden rendben Steph? – érdeklődtem.

- Az a hülye Dakota srác!! – morgott. – Rám is rám nyomult, annak ellenére, hogy a legrosszabb oldalamat mutattam neki. Milyen ember az ilyen? Milyen ember?! – rázott meg a vállamnál fogva.

- Steph! Nyugi, és ne rázz tovább, mert a végén még kirázod az agyam a szememen keresztül. – mondtam remegő hanggal.

- Ja, bocs. – nyugtázta ennyivel, és eleresztett.

- Mit csinált?

- Ugyan azt próbálta, mint veled. – dőlt neki a falnak duzzogva. – Én pofán vágtam, Camille leszidott, Dake elment, de a rendelését persze majd az én fizetésemből vonják le. Plusz, ami legfölháborítóbb, hogy mindenki előtt elnézést kellett kérnem tőle… Ő meg csak elégedetten vigyorgott, majd távozott. – mondta szinte kiabálva idegességtől vörös arccal.

- Mondtam, hogy jobb, ha nem csinálsz semmit. – öleltem meg.

- De se Gabe, se Vince nem volt sehol. A többi srác meg túl betoji, hogy kiálljanak az egyik kolléganőjükért!! – utóbbi mondatát erősen kihangsúlyozta, hogy mindenki hallja. Páran magukra is vették, és lehajtott fejjel távolabb mentek tőlünk.

- Jól van, jól van! Nyugi. Dakota már elment, szóval már semmi gond nem lehet. – mosolyogtam.

- Rendben. Lenyugszom. – adta meg magát, és elindult végezni a dolgát. Én is követtem a példáját.

A műszakom után felöltöztem, elköszöntem a srácoktól, majd elindultam haza. Fura, hogy Gabriel nem volt sehol. Pedig ő akart velem beszélgetni. Mikor kiértem, a kávézó sarkánál megpillantottam az éppen fagyoskodó Gabe-et. Emlegetett szamár!

- Szia Elis! – köszönt rám vidáman már messziről.

- Szia! Eldöntötted, hogy mit szeretnél? – léptem mellé.

- Fogjuk rá. Először is hazakísérlek. – fogta meg a kezem, és húzott a jó(!) irányba.

- Honnan tudod, merre lakom? – pislogtam meglepetten.

- Igazából nem tudom, csak szoktam látni, merre mész… szóval úgy innentől már szükségem lesz a segítségedre. – mosolygott.

- O-oké. – dadogtam.

Hazafelé végig fogta a kezem. El akartam venni, de minden próbálkozásomnál rászorított egyet. Kezdetben kínos csendben sétáltunk, majd elkezdtünk beszélgetni. Végül is jól éreztem magam a társaságában… nagyjából, mint mindig. Sok mindent megtudtam róla, de azért még mindig vannak sötét foltok. Minden olyan kérdés alól, ami kapcsolódott Steph-hez, vagy Vince-hez kitért. Így sosem tudok meg semmit. Miért titkolóznak?

- Hát akkor itt is lennénk. – mondtam a kapuhoz érve.

- Üzenem a keresztanyudnak, hogy nagyon hangulatos kis házikó. – mutatott a mögöttem álló épület felé.

- Átadom. – mosolyogtam. – Most viszont már elég késő van, szóval…

- Értem a célzást. – nevetett, majd szorosan magához ölelt, épp olyan erősen, hogy kellemesen fájjon. A szorítástól egy halk sóhaj hagyta el a számat. Az ölelés erőssége ellenére valahogy biztonságban éreztem magam. Az eszem azt súgta toljam el, hisz nekem Armin tetszik, és nem kellene más fiúkat ölelgetnem, de a testem nem reagált. Végül Gabe megszakította a kontaktust. Hirtelen a köztünk támadt űrt nagyon hidegnek éreztem. Elszomorodtam. És szégyelltem magam. Gabe az üres tekintetemet látva végigsimított az arcomon, majd lágyan megcsókolt. Mi~~~!!!! Egy darabig tétováztam, majd mikor észbe kaptam ellöktem magamtól, s berohantam a házba.

Felszaladtam a szobámba, és elterültem a padlón. Ne már! Milyen ember vagyok? Miért tétováztam? Nagyon nem okés, hogy már három srác megcsókolt, de ezek közül egyik sem az, aki tetszik…

A szőnyegemen feküdtem, és még mindig magamat korholtam (úgy egy órával később), mikor kopogást hallottam. Leszaladtam, kinyitottam az ajtót. Gabriel volt az.

- H-hát te? – dörzsöltem meg a szemem, hátha csak káprázik… de nem.

- Ez nekem is elég kínos, de nem maradhatnék nálad egy kis időre? – vakarta zavartan a tarkóját.

- Hát… – Átfutottak a gondolataimban az egy órával ezelőtt történtek. – Nem hi…

- Tudom, mit tettem. Hiba volt. Gondolatolvasó! [sóhaj] Mármint, nem az volt a hiba, hogy megtettem, hanem az, hogy most tettem meg. – hadonászott a kezeivel. – Csak hogy egyértelmű legyen. – szögezte le. – Tisztában vagyok vele, hogy az érzéseink nem egyeznek meg… még. Túl elhamarkodottan cselekedtem, de nem bántam meg. Megígérem, hogy idő előtt nem fogom még egyszer megismételni. [nagy levegő] Szükségem van a segítségedre. – tette össze a kezeit. Szóhoz sem jutottam. Milyen érzések? Milyen még?! – Nincsenek igazán barátaim. – vallotta be. – A tesómmal összetűzésbe keveredtünk, és kidobott otthonról. Itt jössz képbe te. Mesélted, hogy egy darabig még nem lesz itthon a keresztanyud, szóval rögtön te jutottál eszembe mint lehetséges megmentőm.

- Rendben. – sóhajtottam pár perc hatásszünet után. – Még mindig rossz ötletnek tartom, de mégsem hagyhatlak az utcán aludni. – léptem odébb, és beinvitáltam. – Amúgy, ki az a te testvér, aki képes kidobni otthonról?

- Nem mondtam még? – rángatott be egy hatalmas bőröndöt a küszöbön. – Vincent.

- Tényleg? Csak viccelsz! – tiltakoztam. Ez lehetetlen! – Még csak nem is hasonlítotok… úgy semmiben. – magyaráztam. Hatalmas röhögés tört ki belőle, amitől én is elnevettem magam.

- Lehet, de nincs mit tenni. A rokonait nem válogathatja meg az ember… Viszont, ha jobban belegondolok, eredetileg az én hajam is szőkés. – birizgálta az egyik tincsét.

- Na ne! – tiltakoztam. – Látnom kell! – nevettem.

Körbevezettem Gabe-et a házban. Megmutattam neki minden helyiséget, majd megágyaztam neki a kanapén.

- Bocsi, hogy ide lettél száműzve. – hajtottam le a fejem.

- Nem gond! Nekem tökéletesen megfelel. – mosolygott.

Lefürödtünk (külön-külön természetesen!), majd megvacsiztunk… úgy éjfél magasságában. A legjobb. Mikor végeztünk Gabe elhelyezkedett a kanapén, én pedig indultam a szobámba.

- Kösz mindent! Elnézőbb vagy, mint gondoltam. – mondta 100 wattos mosollyal az arcán.

- Ezt bóknak veszem. – ráncoltam össze a szemöldököm. – Legalább nem vagyok egyedül. – mosolyogtam. – Elég magányos szoktam lenni, mikor Agatha nincs itthon. – hervadt le az arcomról a mosoly. Gabe szánakozó tekintettel felém emelte a kezét, de egy pillanatra megállt, majd az ölében összekulcsolta a másikkal.

- Most már nem vagy egyedül! – mosolygott kedvesen.

- Igen… Jó éjt! – mosolyodtam el, majd felmentem a szobámba.

- Viszont! – kiáltotta utánam Gabe.

Bemásztam az ágyba, majd kényelmesen elhelyezkedtem. Mi lesz még itt?!