29. - Első hó

[2014. január 11.]

Reggel, ahogy sejtettem, hóesésre ébredtem. Ilyenkor, a téli hőhullám után többnyire hatalmas hóvihar szokott lenni. Égész éjszaka eshetett a hó, mert már vagy 20 centi magas volt. Felöltöztem és lemásztam reggelizni. Meglepődve tapasztaltam: Gabe nincs a helyén. Körülnéztem, s megláttam a fürdőszobából kiáradó fényt. Lassan megközelítettem az ajtót, és bekukucskáltam. Gabe fekete boxerban és fekete trikóban épp a haját igazgatta.

- Hát te? Hogyhogy ilyen korán? – pislogtam. Nem tagadom, tetszett a látvány. Kicsit bele is pirultam. Lassan felém fordította a fejét. Arcán hatalmas vigyor ült.

- Hó van Elisa! Hó!! – kapta el a kezem, és erősen megszorította. Én csak értetlenül oldalra billentettem a fejem. – Hó~~~ – hátrált ki a szobából húzva magával, s már kezdett is neki öltözni.

- V-várj már! – nevettem. – Először reggelizzünk.

- Jó. – sóhajtotta, s bánatosan lehajtotta a fejét.

- Gofri jó lesz? – húztam fel a szemöldököm. Ennek senki nem tud ellenállni… Ugye?

- Igeeen! – ült le engedelmesen az asztalhoz. Nem bírtam megállni.

- Jó fiú! – borzoltam meg a haját.

- Ez most mi? – nézett durcásan, és megpróbálta visszaigazgatni a haját.

- Nem tehetek róla, te viselkedsz úgy, mint egy hiperaktív kiskutya. – nevettem. Gyilkos tekintettel rámnézett, majd egy nagyot sóhajtott.

- Inkább süsd azt a gofrit, mert már mennék ki. – fészkelődött nyugtalanul a széken, ki-kipillantva az ablakon.

- Jó-jó! – emeltem fel megadón a kezeim.

Elkészítettem a legcsodálatosabb művem, majd gyorsan elfogyasztottuk. (A legszebben fogalmazva.) Kb. két perc múlva Gabe már nagykabátban toporgott az ajtóban, mert ráparancsoltam, hogy ki ne merészeljen lépni nélkülem az ajtón. Még elveszne.

„Mehetünk” Ennyi elég volt neki, s már rohant is ki. Első dolga volt pár hóangyalt csinálni. Végül is megértem a reakcióját. Errefelé nem igazán szokott havazni. Minden percét ki kell élvezni.

- Gyere te is! – rántott bele a hóba. Innentől kezdve már ketten gyártottuk az angyalokat. Hirtelen Gabe négykézláb fölém magasodott, és csak bámult. Bámult. Bámult.

- Mi van már?! – fordultam el zavaromban.

- Jól áll neked a hó. – húzta kétértelmű mosolyra a száját.

- Ugye nem! – néztem rá kétségbeesetten. Erre még szélesebbre húzta a mosolyát. De. Pontosan arra gondolt. Meneküléssel próbálkoztam… mindhiába. Ugyan sikerült kimásznom alóla, de elkapta a csuklómat. Már nem volt szabadulási lehetőség. Megfürdetett. Elég durván. Bosszúból egy marék havat a pólójába csúsztattam, amit igazán nem kellett volna. „Jutalmam” még egy fürdetés volt. Egészen sötétedésig kint voltunk. Hógolyócsatáztunk, sőt építettünk még két hóembert is. Ivan-t és Olga-t az orosz párt, aki törzsvendég volt a kávézóban. Még Rufus-t a házi görényüket is közéjük művészkedtük. Nagyon jól mulattunk. A Nap lemente, egy végső hógolyócsata és egy fürdetés után (amit nem én kaptam, hanem Gabe… igen, nekem is sikerült), bevánszorogtunk a házba.

Gyorsan levetettem a kabátom és a bakancsom, majd felszaladtam a fürdőszobába. Levetettem a vizes ruháimat, és vettem egy forró zuhanyt. Felkötöttem a hajam, felvettem a pizsamám, és leszaladtam, hogy készítsek egy teát. A hűtő ajtajában megpillantottam Gabriel-t, aki egy szál törölközővel a derekán keresett valamit.

- Ga-gabe, te mit csinálsz? – dadogtam vörös arccal.

- Épp tejet keresek. – válaszolt teljes higgadtsággal, fejét fel nem emelve.

- És nem kellene előtte felöltözni?

- Most miért? Nekem így is kényelmes. – csukta be a hűtőajtót, s letette a pultra a tejet. – Meg amúgy is… – nem tudta befejezni, mert eltüsszentette magát. Nem tudom, hogy csinálta, de akkorát tüsszentett, hogy a derekán a törülköző elengedett, és a földre esett. A folyamatot látva eltakartam a szemem, és elfordultam. – Oopsz…

- Gabe!! – morogtam a nevét.

- Most mi van? Nem tetszett? – tette a durcásat.

- Te perverz állat! – fordultam vissza. Hirtelen megálltam, de szerencsére a törülköző visszakerült a helyére. – Mondtam, hogy fel kellene öltöznöd! – folytattam a korholását.

- Jaj, mintha rajtad több ruha lenne. – fintorgott, és végigmért. – Egy mini sort, meg egy póló. [hunyorít a szemével] Ráadásul innen látom, hogy nincs rajtad melltartó. – ivott bele nyugodtan a tejesüvegbe.

- Ahhhhhr!! Perverz! – kaptam a mellkasom elé a karjaim.

- Nem szégyen, ha fázik az ember. – vont vállat.

- Gonosz! – szaladtam hozzá, és elkezdtem a mellkasát ütögetni.

- Nyugi! – nevetett, és elkapta a csuklóm. Eleresztettem egy néma tüsszentést. – Ha akarod, én felmelegítelek. – nézett rám komoly arccal. Nem tehettem ellene. a helyzetből adódóan elpirultam.

- Épp azért jöttem, hogy főzzek egy teát. – szabadítottam ki a csuklóm a szorításából.

- Ahogy gondolod. – mondta csalódottan, majd bement a fürdőbe.

Feltettem forrni a vizet, majd elkészítettem a teát. Kitöltöttem két bögrébe a gőzölgő teát, és elővettem két zacskó pufit a szekrényből. Bedugtam a pendrive-om a TV-be, s kényelmesen befészkeltem magam a kanapéra. ekkor jelent meg Gabe.

- Betetted a lábad a territóriumomba? – húzta fel a szemöldökét.

- Fan pufim, kéf? – nyújtottam felé az egyik zacskót, közben bociszemeket meresztettem rá. Nem hatotta meg. – Van teám is… forró. – kacsintottam.

- Rendben. – sóhajtott. – Maradhatsz. – nevetett.

- Mily nagylelkű vagy! – nevettem el magam.

- Mint mindig! – mondtuk egyszerre, majd röhögésben törünk ki.

- Na, húzódj arrébb. – tolt odébb a fenekével a takaró alatt. Behelyeztük a pufikat középre a két bögre teát pedig a kanapé egyik, másik karfájára.

- Mit nézünk? – nézte a mappákat izgatottan Gabe.

- Game of Thrones… – mondtam a tök egyértelmű dolgot.

- Te szereted?

- Hogy szeretem-e? Hogy SZERETEM-E?!?! – háborodtam fel. – George R. R. Martin a szememben egy hős. Már vagy milliószor olvastam a Trónok harca összes megjelent kötetét. Megunhatatlan, letehetetlen regények. És a sorozat se semmi. – áradoztam. – Ha csak 30 évvel lennék idősebb, csak 30 évvel, és én mondom, könyörögnék, hogy vegyen feleségül. – szorítottam meg a karját.

- T-te fanatikus vagy. – röhögött fel horkantva.

- Ne neves! – fordultam el sértődötten.

- Viszont… – köszörülte meg a torkát. – Egyet kell, hogy értsek. Persze a feleséges dolgon kívül. – mosolygott. Szemeimben örömkönnyek indultak meg. Hát nem vagyok egyedül. Miért is titkoltam el ezt eddig? – Ki a kedvenc szereplőd?

- Hát talán… – kezdtem bele.

- Nem számít! Mind meghalnak. Mind! – kiáltottuk egyszerre röhögve.

- Hát az a kép hatalmas volt… – törölgette a srác a könnyeit.

- Ja…

- Na, meddig bírjuk? – emelte fel a kezét.

- Ameddig csak kell. – csaptam bele, majd elindítottam az első évadot.