30. - Kiköltözés?

Másnap reggel mindketten kiütve keltünk. Sikerült megfázítani magunkat. Mozdulni is alig bírtunk. A következő héten se iskolába, se munkába nem mentünk. Egész nap haldokoltunk a kanapén, és Trónok harcát néztünk. A „szünetünk” alatt közel háromszor végignéztük mindhárom évadát. Miután Doki jóvoltából meggyógyultunk, belevetettük magunkat az élet forgatagába.

A következő hónap igen gyorsan eltelt. Gabe-el elég közel kerültünk egymáshoz… persze nem olyan értelemben. Néhány momentum kivételével ilyennek tudnék elképzelni egy nagytesót. Néha összeverekedtünk, képesek voltunk összeveszni minden utolsó szem gumimacin vagy sütin. Megtanítottam haladó módban játszani Xbox-on, ő pedig elméletben megtanított a japán konyha rejtelmeire. Minden napra volt valami gúnyos megjegyzése. A beszólás után csak nevetett, és összekócolta a hajam. Több-kevesebb sikerrel azért én is visszavágtam, de őt nem igazán hatotta meg a próbálkozásom. Összességében jó volt vele ez a pár hét. Hiányozna, ha elmenne.

***

[2014. február 13.]

Kulcscsörgés, ajtócsukás, halk léptek, hideg levegő, sikoly.

- E-elisabeth! Magyarázatot követelek! – rángatott ki álmomból Agatha kiabálása.

- Agatha? Hát te? – ültem fel ásítva. Nem szólt semmit, csak a hátam mögé mutatott dühös tekintettel. – A-agatha! – pattantam fel. – Ez nem az, aminek látszik! – tiltakoztam.

- Elisa? Mi ez a hangzavar? – ásított Gabriel.

- Elisabeth!! – morogta a fogai közt az én édes és bájos keresztanyám. – Ki ez a fiú? – ragadta meg Gabe trikóját a mellkasánál, majd kiemelte az ágyból. A lábai nem érték a földet. Mondjuk ez Agatha közel 180 centijével érthető is.

- Asszonyom? – pislogott meglepetten a srác. – Áh, maga Agatha, igazam van? – mosolygott. – Akkor személyesen is elmondhatom, hogy nagyon hangulatos ez a kis házikó.

- Mi van? – nézett rám(?!) mogorván Agatha.

- Gabriel, nála ez nem válik be. – sóhajtottam. – Agatha, te pedig szépen nyugodj meg, és tedd le őt. Mindent megmagyarázok… ígérem.

- Rendben! – sóhajtott. – De ha nem elég jó a magyarázat, hamisnak nyilvánítom.

Leültünk az étkezőasztalhoz, én pedig mindent részletesen elmagyaráztam. A mondandóm végén Agatha behunyta szemét, majd a fejét csóválta.

- Már minden világos. Teljesen. Viszont, Gabriel… nem maradhatsz itt tovább.

- Mi? De Agatha!

- Megértelek, de nem menekülhetsz el a problémáid elől. Ha el kell küldenem téged ahhoz, hogy megold őket, akkor megteszem. Megértesz? – nézett határozottan Gabe-re Agatha.

- Teljes mértékben. – hajtotta le a fejét a fiú.

- Ma még maradhatsz, de azt szeretném, ha estére elmennél. Világos?

- Igen! – álltak fel mindketten.

- Na, gyere ide! – ölelte meg Agatha a srácot. Én meg csak össze-vissza pislogtam értetlenségemben. – Jó fiú vagy te! – mosolygott. – Remélem nem bántottad Lis-t, mert ha tudomást szerzek róla… – távolodott el tőle, s mogorván vizslatta. Gabe-el egy pillanatra összenéztünk. Hát volt egy csók…

- Nem, nem történt semmi! – vágtuk rá egyszerre. Egy darabig összeszűkült szemekkel nézet hol rám, hol Gabe-re.

- Na, menjetek, mert még elkéstek a suliból! – mondta végül mosolyogva.

Már háromnegyed volt. Gyorsan összekészültünk, és rohantunk is. Csöngőre sikerült beesnem a terembe, szerencsémre a tanár késett, így időm is volt kifújni magam. Tényleg el kellene most már kezdenem edzeni.

A héten elég sokan hiányoztak az osztályból. Pechemre közéjük tartozott Rosalia, Violette, Iris és Lisander is. Kicsit unatkoztam így egyedül. Fogtam magam, és a második óra után keresőkörútra indultam. Kerestem volna Kim-et, de Melody azt mondta ő is hiányzik. Hogy lehetek ma ilyen szerencsétlen? Lányok hiányában elindultam megkeresni Alexy-t. Majdnem. Elmentem a termük felé, ahonnan egy barna, középhosszú hajú lány lépett ki.

- Szia! Alexy bent van?

- Hello! Nem, nincs. – mosolygott. – Ma hiányzik. Várjunk! Csak nem Elisabeth vagy? – hajolt közelebb izgatott vigyorral az arcán.

- De. – hőköltem hátra. – Honnan tudod a nevem? És mi a tiéd?

- Capucine vagyok, és Amber már nagyon sokat mesélt rólad. Én a helyedben jól viselkednék. – mosolygott gonoszan, majd eloldalgott. Mi van? Idegesen megfordultam, majd hirtelen elindultam egyenesen előre. Egyszer csak akadálynak ütköztem, és sikerült hátraesnem.

- Deja vu! – hallottam meg Armin hangját. Felnéztem, és megpillantottam a vigyorgó arcát.

- Bocsi. – nevettem.

- Jól vagy? – tápászkodott fel, majd a kezét nyújtotta.

- Köszi. – fogtam meg a karját, és felhúzott. – Unatkozom. Senki sincs iskolában.

- Na, én itt vagyok, nem? – nézett durcásan.

- E felől semmi kétség. – nevettem.

- Akko~~~r, lenne kedved velem tölteni a szüneted? – mosolygott. Elpirultam. Épp válaszra nyitottam a szám, mikor becsöngettek.

- A következőt mindenféleképpen. – mosolyogtam, majd rohantam órára.

Az órán alig bírtam egy helyben ülni, annyira izgatott voltam. Ilyen nincs! Tudom nem szép dolog, de mindenkinek köszönöm, hogy ma hiányzik! De, azért jobbulást… Csengetés után siettem ki a folyosóra. Armin már az ajtónál várt.

- Te aztán kihasználsz minden másodpercet. – nevetett.

- Te beszélsz? – nevettem.

A folyosó pillanatok alatt kihalt. A szokatlan februári jó idő mindenkit kicsalogatott az udvara. Kivéve persze minket.

- Van kedved PSP-zni? – emelte fel a készüléket.

- Persze! Beszaladok az enyémért. – indultam, de megfogta a csukló.

- Játszunk az enyémen. – kacsintott. Mi~~~?! Armin, mikor lettél te „ilyen”? Nemrégiben, még mindig zavarban voltál… most meg te hozol zavarba engem. „Enyhén” elpirultam, és belegyezően bólintottam egyet. Törökülésben helyet foglalt a földön, majd megpaskolta maga előtt a padlót. Vettem a célzást. Vonakodva ugyan, de beültem az ölébe. Égett az arcom. Komolyan rosszabb vagy, mint Alexy! Zavarom ellenére is élveztem a helyzetet, nem tagadom. Ráadásul ő hozta fel az ötletet. Ez az oldala talán még jobban tetszik.

Amint kényelmesen elhelyezkedtünk, elkezdtünk játszani. Természetesen Tekken 6-ot… Mi mást? Összedolgoztunk. Én jobb oldalról fogtam a konzolt, ő pedig balról. A szünet vége felé teljesen feloldódtam.

A nap folyamán minden szünetben odaültünk. Játszottunk és beszélgettünk az élet dolgairól. A játék általában ezt hozza ki a gamer-ekből. Hirtelen a világot sújtó problémákra próbálnak megoldást találni. Nem véletlen szeretek játszani. Nagyon jól éreztem magam.

Délután még kicsit bent maradtam Armin-nal. Violette hiányzott ugye, és Armin segített elintézni a dolgokat a kertészklubban. Szegény nagyon béna volt, de jót mulattam rajta. Sikerült magára önteni egy kanna vizet, szóval még meg is kellett őt szárítanunk. Mire száraz lett, már öt óra is elmúlt, szóval rohannom kellett, nehogy elkéssek a munkából.

Pont hatra sikerült beesnem. Gyorsan átöltöztem és indultam az első asztalomhoz. Szerencsére a legutóbbi eset óta Dakota nem tette be a lábát a kávézóba, sőt még látni sem láttam. Steph azonban még mindig ki van kicsit miatta.

Képzeljétek Steph-nek új frizurája lett. A színek maradtak, de a többi nem. Baloldalt levágatta egészen az álla vonaláig, és egyenesre vasalta. Ez a rész csak szőke volt. Jobb oldalt a hossza leért egészen a melle alá. Be volt hullámosítva, és a rózsaszín tincsek közül előbújt egy-két szőke is. Igazán jól áll neki. Lassan én is megyek fodrászhoz… Alig várom!

Lassan lejárt a műszakom, és elindultam haza. A kávézó előtt Gabe álldogált.

- Szia! – mosolygott.

- Szia! Hogy sikerült? Visszafogad? – faggatóztam út közben.

- Igen. Megbeszéltük.

- Akkor jó.

Hazaérve segítettem neki elpakolni, majd kikísértem.

- Hát akkor, itt a búcsú ideje. – mosolygott.

- Itt. – hajtottam le a fejem.

- Mi ez a szomorú arc? – nevetett. Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem. – Na… – államnál fogva szembe fordította az arcom az övével. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe.

- Ne nézz! – löktem el őt zavaromban.

- Mi történt? – aggodalmaskodott.

- Semmi… csak nagyon fogsz hiányozni! – öleltem meg. – Ez alatt az együtt töltött hónap alatt úgy éreztem, mintha lenne egy testvérem.

- Jaj, Elisabeth! – nevetett.

- Nem vicces. Az, hogy a kávézóban találkozunk, az nem ugyanolyan. – léptem hátrébb duzzogva. – Olyan érzés, mintha te is magamra hagynál, mint a szüleim.

- Mi? Ez nem igaz! – kócolta össze a hajam mosolyogva. – Én sose hagynálak magadra, érted? – csípett bele az arcomba. Kicsit megszeppentem. Bólintottam, és megölelt. – De most már tényleg megyek. – lassan elhátrált, majd elindult. A kapunál viszont megállt. – Rendesen moss fogat, és feküdj le időben! – kiáltott vissza, majd kiöltötte a nyelvét és elment.

- Gabriel! – töröltem ki a könnyeket nevetve a szememből.

Beérve az utasításoknak megfelelően cselekedtem. Lefürödtem, rendesen megmostam a fogam, és már 11-kor ágyban voltam. Remélem, elégedett vagy Gabe!