19. - Én, embertelen?

Reggel kipihenten keltem. Azonban valami nem stimmelt. Arra emlékszem, hogy Armin mellett aludtam el (az apró csókom után), de tudtommal háttal neki. Most szemben voltam vele, arcom a mellkasához nyomva. A srác úgy ölelt át, mint egy óriási plüssmackót, az egyik combom pedig az övéi közé szorult. Az elején megdöbbentem, aztán pedig csak élveztem a helyzetet. Egy darabig nyugton voltam, majd belegondoltam: Mi lesz, ha felébred? Hogy magyarázom ezt meg? Nehezen, de erőt vettem magamon, és óvatosan kikászálódtam a szorításából. Amint végre sikerült, még úgy két percig csak ültem vele szemben, és néztem őt. Éreztem a hideget a mellkasomon, amitől tiszta depressziós hangulatba kerültem, és visszavágytam Armin mellé. Mondjuk, elég rosszul venné ki magát, ha pont akkor ébredne fel, mikor a karjai közé bújok… Mivel játszótársam nemigen óhajtott felkelni, így bevettem a fürdőt, letusoltam, majd felöltöztem. Mikor kiértem még mindig aludt, amitől kezdtem kicsit berágni. Mi az, hogy ő itt békésen alszik, amikor én tiszta ideg vagyok már közel 45 perce?! Elé guggoltam és elkezdtem bökdösni az arcát. Először meg se moccant, majd hirtelen megragadta a kezem. Másik kezével dörzsölgetni kezdte a szemeit, amiket pár pillanattal később álmosan ki is nyitott.

- Te mégis mit csinálsz? – morogta kótyagosan.

- Kedvesen ébresztgetlek… – vigyorogtam, és leültem mellé.

- Más módot nem találtál? – ásított miközben felkönyökölt, kezével megtámasztva a fejét.

- Csak ezzel próbálkoztam. – vallottam be.

- Legalább őszinte vagy. – sóhajtott, majd felült. – Mikor aludtam el?

- Lementem forró csokit csinálni, és mire vissz… – Belém fagyott a szó. A bögrékre pillantottam. – Ne terelj! – álltam fel. – Megcsináltam életem legjobban sikerült forró csokiját, de mire visszaérek, bealszol. Szegény most már biztos puding állagú… – hajtottam le a fejem.

- Ha puding állagú, akkor megeszem. – állt fel. Elhatározására felkaptam a fejem.

- Tényleg? – csillogott a szemem a boldogság könnyeitől.

- Végül is, nekem csináltad nem? – simogatta tarkóját rózsaszín arccal.

- De! – helyeseltem. – Nehogy tényleg megedd! – csaptam a kezére, mikor a bögréért nyúlt.

- Mi van? – lepődött meg.

- Nagyon szép gesztus lenne, de ki tudja mik kerültek bele az éjszaka közepén… meg amúgy is, romlandó dolgok vannak benne. – magyaráztam, majd megragadtam a csuklóját. – Gyere! Inkább sütök neked gofrit. – húztam le a lépcsőn elszántan.

- Az is olyan jó, mint a forró csokid?

- Jobb! – vigyorogtam.

Elkezdtem összeszedni a hozzávalókat. A hűtőn találtam egy cetlit: „El kell szaladnom pár helyre. Délután érek csak haza. Szórakozzatok jól. ;P” Szóval Agatha előttem kelt fel. Várjunk, cetlit írt. Akkor… valószínűleg járt a szobámnál is. Mit láthatott? Belegondolva elég sejtelmes az üzenete. Ki tudja mióta feküdtünk összeölelkezve.

- …sabeth, minden rendben? – rázta meg óvatosan a vállam Armin.

- H-ha? – tértem észhez.

- Jól vagy? Eléggé kipirultál. – aggodalmaskodott. – Nincs lázad? – tapogatta a homlokom.

- Ne-nem, jól vagyok! – válaszoltam, közben gyorsan a zsebembe gyűrtem Agatha üzenetét.

- De biztos?

- Ühüm! Ülj csak le. Nemsoká’ kész a gofri. – mosolyogtam.

- Hát jó. – ült le. Elkezdtem összeöntözgetni a hozzávalókat. – Te mikor feküdtél le? – kérdezte hirtelen a nagy csöndességben.

- Felmentem, megittam a forró csokim [itt egy gonosz pillantást vettetem rá], és utána. – magyaráztam.

- Értem. És te hol aludtál? – kérdezősködött tovább.

- A földön. – válaszoltam óvatosan.

- Miért? – folytatta megtörhetetlenül.

- Mi ez, valami vallatás? – nevettem idegesen. Nem néztem felé, mert éreztem, hogy a fülem hegyéig vörös vagyok. Miért faggat? Ha ennél többre kíváncsi hazudnom kell. Mégsem dörgölhetem az orra alá: „Nem történt semmi más azon kívül, hogy megszállott módjára bámultalak alvás közben, majd megcsókoltalak mindenféle gondolkodás nélkül.”

- Csak úgy kíváncsiságból. – válaszolt, apró meglepődöttséggel a hangjában.

- Azért, [sóhaj] mert rosszul éreztem volna magam, ha te a földön alszol én meg az ágyamban. – tettem elé egy nagy adag gofrit. – Kielégítő volt a válaszom? – kérdeztem morcosan, majd leültem.

- Teljes mértékben! – mosolygott kedvesen. Majdnem félrenyeltem a falatot. Hogy lehet valaki ennyire aranyos. Már-már olyan helyes, hogy megöl… Szó szerint. – Mi-minden rendben? – termett mögöttem, és simogatni kezdte a hátam.

- Ne-ne aggódj miattam! – nevettem kínomban. – inkább ülje le… – mutattam a székre előttem. Engedelmeskedett, és elkezdett enni.

- E-ez isteni! – kiáltotta az első falat után.

- Jobb, mint a forró csokim? – vigyorogtam.

- Aham! – dünnyögte teli szájjal. Két percbe sem telt, és befalta az egészet. – Ez volt életem legjobb gofrija! – folyt szét a széken a boldogságtól mikor végzett.

- Ennek örülök! – mosolyogtam, és eltakarítottam magunk után.

- Te tényleg embertelen vagy… – mondta hirtelen. Az asztalon könyökölt, kezével támasztotta a fejét.

- Pa-parancsolsz? – néztem rá kérdőn mosogatás közben. Felállt, majd mellém ült a pultra.

- Mármint… tanulás nélkül kitűnő vagy mindenből, – kezdte az ujjaira szedni – minden gamer megirigyelné az érzékeidet, remek zenész vagy, kiválóan főzöl és… – Megállt. Arca lassan elvörösödött. De cuki~~! – É-és nagyon sz-szép is vagy. – nyögte ki végül. Én is elpirultam. Ho-hogy szép vagyok? Idegesen köhögött egyet, majd összeszedte magát, és a színét is visszanyerte. – Egyedül a sportban nem jeleskedsz, de az mellékes. – mondta végül mosolyogva.

- H-hát köszönöm… – ültem fel vele szemben az asztalra. – Az utolsó „bókodról” pedig… Várj pár hónapot, és megmutatom, hogy le tudlak nyomni. – nyújtottam felé a kezem.

- Akkor fogadunk. – fogta meg a kezem, majd megrázta.

- Miben?

- Pár hónapot mondtál… Van időnk gondolkodni. – mosolygott sejtelmesen.

- Vá-várj! Én így nem megyek bele! – húztam volna el a kezem, de Armin nem engedett a szorításból.

- Szóval, nem vagy biztos a győzelmedben? – vigyorgott gonoszan. Leugrott a pultról, és közelebb lépett hozzám. A combja súrolta a térdem.

- De! – néztem rá összeszűkült szemekkel.

- Akkor? Mi a probléma? – nézett mélyen a szemembe. Mintha teljesen más ember lenne. Nem az aranyos Armin, hanem… hanem… nem is tudom, de nagyon csábító.

- Se-semmi! – pattantam le az asztalról. Alig volt köztünk pár centi rés. Felnéztem rá, és tekintetem az övébe fúrtam. – Semmi az égvilágon! – mondtam végül határozottan.

Armin egy darabig még maradt, de Agatha hazajövetele előtt elment. Hétfőn kezdődik a suli, és azt mondta még nem tanult semmit. Megértem. Az emberek (merthogy az elmondása szerint én nem vagyok az) tanulnak.

Agatha nem kérdezett az éjszakáról és a délelőttről sem. Én meg persze nem hoztam fel neki a témát. Miért is hoztam volna fel? Így is elég kínos volt a sztori.

A hétvége további része is lassan eltelt. Nem tudom, várom-e a sulit. Olyan, mintha évekig nem is jártam volna. Megfagyott az idő a szünetben. Fura lesz. Viszont jó lesz végre kimozdulni itthonról. Találkozhatok végre a srácokkal. Rosa-val, Vie-vel, Alexy-vel, Lisander-rel, Kim-mel… és Castiel-lel is. Azt a gyöngyös pántlikámat // Szófordulat az osztályom népdalcsokra jóvoltából. ;) // , mi lesz még ebből? Castiel és én egy épületben? Valahogy, nem hiányzik ez az egész az életemből. Nem is tudom, akarok-e még egyáltalán rá emlékezni…