18. - Mit tettem?

// Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részt, de tudjátok hogy van ez, így a félévzárás előtt... Dolgozatok dolgozatok hátán. Valahogy a nap végére már sosem volt erőm. ^^'
   Mindenesetre, itt az új rész... remélem tetszeni fog! ^^
   És így végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni minden olvasómnak, hogy követik a blogot a kiszámíthatatlanság ellenére. Köszönö~~~m! ( ^ _ ^ ) //

A csengő hallatán siettem ajtót nyitni. Azonban velem szemben nem a várt személy állt.

- C-castiel?! Te mit csinálsz itt?! – suttogtam idegesen. – Ha Agatha megtudja, hogy itt vagy búcsút mondhatsz a gyönyörű kis pofikádnak…

- Neked is szia! – nevetett halkan. – Mondtad, hogy egyedül vagy. Gondoltam beszélgethetnénk.

- Ez nagyon kedves, de a testi épséged többet ér, mint az én szociális problémám… – mosolyogtam, becsukva magam után az ajtót. – Viszont, ha már itt vagy, és beszélgetni akarsz… Hallottam valamit, ami felcsigázta a kíváncsiságomat. Érdekel?

- A helyzetemet nézve, lehet jobb, ha nem tudok róla… – mosolygott.

- Te titkolsz előlem valamit? – szegeztem rá a kérdést.

- Nem vagyok az a típus… – mondta rezzenéstelen arccal. Nem, ez nem igaz! Hogy tud így hazudni?!

- Szóval nem mondod el? – sóhajtottam csalódottan. – Kár érted… pedig eddig kedvesnek tűntél, még a szúrós stílusod ellenére is.

- Vá… – kezdte a vörös.

- Úgy látom, már van társaságod. – hallatszott egy ismerős hang.

- A-armin! Végre itt vagy! – derült fel az arcom. Pont időben! Nem érdekel Castiel kifogás!

- Armin, te miért vagy itt? – lepődött meg Castiel.

- Elisabeth-hez jöttem, hogy ne legyen egyedül… – magyarázta. – De úgy látom már tárgytalan! – hajtotta le a fejét, és elindult.

- Várj Armin! – siettem utána magam előtt tolva Vöröskét. – Castiel éppen indul, és csak beugrott köszönni… – néztem gorombán az említett személyre. – Szóval gyere be! – ragadtam meg a fekete csuklóját, és a ház felé húztam. – Szia Cast! – intettem, majd bevágtam az ajtót.

- Mi volt ez az előbbi? – értetlenkedett Armin.

- Áh… csak az a klisé sztori, amikor jön a herceg, és megmenti a királylányt a gonosz sárkány karmai közül. – magyaráztam pókerarccal.

- Egóban nincs hiány! – nevetett fel pár másodperc hatásszünet után.

- Ha? – néztem értetlenül. – És ezt mondja a herceg… – nevettem.

- Oké, nem firtatom. – mosolygott.

- Szóval ő Armin! – lépett mellénk Agatha átkarolva mindkettőnk vállát.

- Üdvözlöm! – mosolygott Armin zavartan.

- Jaj, hagyjuk a formaságokat! Kérlek, hívj Agatha-nak… és tegeződjünk. – súgta a fülébe.

- Re-rendben…

- Aranyos fiú vagy te! – csípte meg az arcát. – Mindig is tudtam, hogy Lis-nek jó ízlése van! – pislogott elégedetten.

- Agatha!! – morogtam rá. – Gyere Armin! – ragadtam meg a fiú csuklóját, és felhúztam a szobámba. Beérve elhelyezkedtünk a pihe-puha szőnyegemen. – Bocs az előbbiért! – simogattam zavartan a tarkómat.

- Semmi gond! – mosolygott. – Mit csináljunk? – nézett körül.

- Xbox? – vetettem fel a briliáns ötletet.

- Tényleg! – kapott a fejéhez. – Hoztam is pár játékot. – kezdett el lelkesen matatni a táskájában. Végül öt játékot húzott elő.

- A-az Te-tekken 6? – mutattam az egyikre remegő kézzel.

- Aha! Szereted? – lepődött meg.

- Hogy szeretem? Hogy szeretem?! Egyszerűen imádom!! – pattantam fel. – A világ egyik legjobb játéka, amit a japók megalkottak! – hajoltam az arcába. Amikor láttam, hogy az arca fokozatosan elvörösödik, észhez kaptam. – Bo-bocsi! – huppantam vissza a földre. – Elragadtattam magam. – nevettem zavartan. – Mindig ez van, ha játékokról van szó.

- Értem… [köhög] Én is szeretem a Tekken 6-ot. – mosolygott. – Játszunk azt?

- Ühüm. – bólintottam lelkesen.

Lassan hozzá is kezdtünk a brutális keménységű játékhoz. Igen, Armin-nal tekkenezni durvább volt, mint a leghardabb módban a gép ellen. Úgy tűnt, ő is ugyan úgy tudja, mit kell nyomni, mint én. De mit is vártam egy gamertől. Agatha hozott nekünk sütit, meg tejet. Az idő gyorsan repült. Észre se vettem, hogy beesteledett.

- Há-há~~~ megint győztem!! – pattogtam örömömben.

- Azért nem gondoltam, hogy ilyen jó vagy. – nevetett.

- Csak azért, mert lány vagyok, még játszhatok jól nem? – böktem oldalba. – Meg amúgy is, kiismerhetően játszol… – magyaráztam.

- De csak mert te ilyen zseni vagy. Kis autista… – pöckölte meg a homlokom, én meg eldőltem.

- Na~~~! – kaptam a homlokomhoz. – Ez gonosz volt! – mondtam játszott kényességgel.

- Megérdemelted! – nevetett.

- Nem is! – álltam fel. Összeszűkült szemekkel néztem le rá, majd mikor láttam rajta, hogy kicsit megijedt, elnevettem magam. – Kérsz forró csokit?

- Abból a múltkoriból? – csillant meg a szem.

- Ühüm! – vigyorogtam elégedetten. – Jössz, vagy maradsz?

- Maradok. Addig is megpróbálom kitalálni, hogyan csalsz. – simogatta nem létező szakállát.

- Ezt kikérem magamnak… – néztem szigorúan. – Ha ilyeneket mondasz, ne lepődj meg, ha olyan dolog kerül a forró csokidba, ami nem feltétlen oda való. – mosolyodtam el gonoszan.

- Nem szóltam! – emelte fel kezeit megadóan. Leszaladtam, majd megfőztem a forró csokikat. Agatha már aludt. Nem is csodálom, közel éjfélre járt már. Amint végeztem, gyorsan felszaladtam.

A szobámba érve vicces látvány fogadott. Armin eldőlve a szőnyegen, kezében a kontroller, az ujjai még mindig mozogtak. Próbált küzdeni a gép ellen, de az K.O.-val kiütötte. Elismerésem! A legrosszabb pillanatban is harcol. Lelkes és kitartó. Letettem az asztalra a bögréket, kikapcsoltam a konzolt, majd óvatosan lehámoztam a kezét joystick-ról. Kicsit mocorgott, majd átfordult a másik oldalára. Na, ez százas, hogy elaludt. Ugyan nem terveztem, hogy itt alszik, de ha már így alakult, fogtam egy pokrócot, majd ráterítettem. Megfogtam a bögrém, majd leültem vele szemben. Egy jó darabig néztem, ahogyan alszik. Így olyan, mint egy négyéves kisfiú. Nagyon aranyos… Úristen, miket nem gondolok! Miután leszidtam magam a piszkos gondolataimért, visszatettem az üres bögrét az asztalra. Bűntudatom lett volna, ha én az ágyikómban alszok, így fogtam egy másik takarót, és melléfeküdtem a földre. Ami nem mellesleg, nem olyan rossz hely ám. Sokszor dőltem már ki azon a pihe-puha szőnyegen, és igen kellemes érzés rajta aludni. Szóval… Lefeküdtem mellé vele szemben. Néztem a békésen kisimult arcát, a hosszú szempilláit, az apró mosolyra húzódott száját… Csodálatosan festett, ahogyan a beszűrődő holdfény megvilágította. Gondolkodás nélkül, ösztönöktől vezérelve lassan közelebb és közelebb húzódtam hozzá, míg ajkaimat az övéire tapasztottam. Csak akkor eszméltem fel, mikor megrezdült. Hirtelen a számhoz kaptam a kezem meglepődöttségemben. Meglepődtem saját tettemen. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem ébredt fel, megkönnyebbülésemben egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Gyorsan átfordultam a másik oldalamra, nehogy megint valami hülyeséget csináljak. Éreztem, ahogyan lassan az összes vér a fejembe szökik. Mittettemmittettemmittettem?!?!?!