21. - Újra-átélés

Óra után gondoltam, kicsit kiszellőztetem a fejem, így utam az udvar felé vezetett. A folyosón azonban valaki megragadta a csuklóm és visszatartott. Hátrafordultam, és megnéztem, ki volt az a bátor… Persze tudtam, hogy elkerülhetetlen összefutni vele előbb vagy utóbb, de őszintén szólva jobban örültem volna a második lehetőségnek.

- Szia Castiel! Mit szeretnél? – kérdeztem flegmán.

- Ne csináld ezt kérlek, Elisabeth! Tudod, hogy Doki is azt mondta, csak az segít az emlékezeted visszaszerzésében, ha szánsz rám egy kis időt. – engedte el a csuklóm.

- Áh, szóval most már érdekel az emlékezetem? Pénteken még nagyon nem úgy tűnt… – fontam karba a kezeim.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett.

- Arról, hogy tudom, hogy tudsz valami fontosat, amit nem mondasz el nekem! – tettem meg egy 90°-os fordulatot.

- Ja, hogy az. [sóhaj] Doki azt mondta, ne azzal kezdjük az egészet, hogy rád zúdítjuk a cudar valóságot. Te is figyeltél, nem? Lépésről lépésre kell haladnunk. – magyarázta. Mondjuk, ebben van valami…

- Nekem akkor sem tetszik. Te tudod, miért vesztettem el az emlékeimet, de én nem. Ez igazságtalan. – fordultam vissza vele szembe.

- Jó-jó, ezt megértem. – túrt bele a hajába idegesen. – Nos, akkor velem jössz?

- Nem! – válaszoltam határozottan.

- Jaj, ne legyél már ennyire megsértődve! – hallottam Rosa hangját mögülem. – Szerintem vele kéne menned. – ölelt meg hátulról, fejét pedig a vállamra tette.

- Miért is? – bújtam ki az öleléséből.

- Azért, amit ő is mondott. – mosolygott. – Ne nézzetek így rám! Az egész folyosó tőletek zeng…

- Jó, de én akkor se megyek!

- Légyszi~~~! – fogta meg a kezeim. – Ha másért nem is, a kedvemért. – nézett rám csillogó szemekkel. – Szeretném, ha minden végre a régi lenne. – könnyezett a szeme. Nem tudtam tovább tétlenül nézni. Szorosan magamhoz öleltem.

- Jó, elmegyek vele… [sóhaj] DE! Csak a te kedvedért! – fogtam meg a vállait, eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – Megfelel?

- Aha! – törölgette a szemeit.

- De most már késő… – mondta Castiel fél pillanattal a csengő előtt. – Akkor kövi szünet?

- Rendben! – sóhajtottam.

- Udvar. Fa. – kiáltotta utánam.

Óra után Rosa kilökdösött a folyosóra.

- Innen már egyedül is kitalálok! – toltam vissza a terembe.

- Csak biztos akarok benne lenni, hogy tényleg oda mégy-e. – vigyorgott.

- Tényleg oda megyek! – mondtam, és kiszaladtam az udvarra. Fa… fa… fa… Na de melyik?! Itt majdnem egy erdő van!! Szép kis támpont Castiel… mondhatom!

- Engem keresel? – tette a kezét a vállamra Castiel.

- Pontosan! – fordultam felé. – Lehettél volna… egyértelműbb is. – mutattam a „dzsungel” felé.

- Bocsi! – nevetett zavartan. – Az ilyen dolgoknál mindig kimegy a fejemből, hogy te nem is emlékszel.

- Ezt hogy érted? – pislogtam értetlenül.

- Tudod, annak a fának a töve a törzshelyünk. – mosolygott, megfogta az állam, és az egyik fa felé fordította a fejem. Ha mondhatom ezt, a legszebb fát mutatta mindközül. Hogy nem emlékszem egy ilyen fára. Gyönyörű. – Mehetünk? – fogta meg a kezem.

- Ühüm. – mosolyogtam.

Leültünk a fa tövébe, majd Castiel elkezdett mesélni. Egy szünetben nem jutott a végére, így minden szünetben kiültem vele a fa alá. Elmesélte, hogyan futottunk össze először… szó szerint. Hogy utána ez alatt a fa alatt találkoztam vele. És hogy az akkori beszélgetésünkkor érezte úgy, hogy mi jól ki fogunk jönni. Így is lett. Lassan összebarátkoztunk. Lisander meghívott a bandájukba. Azt is mesélte, hogy kezdetben nem mentek valami jól a próbák, mert nem tudtam ráhangolódni a többi tagra. Azt mondta ezért pár napig csak vele próbáltam, kettesben. A többiek pedig később csatlakoztak be a próbákba. Először Lisander, majd Nathaniel is. Mesélte, hogy a próbák havában, sűrűn meglátogatott a munkahelyemen is. Ő kísért el és vissza. Megbeszéltük, hogy hasonló a zenei ízlésünk, egyikünknek sem a szíve csücske Nathaniel, hogy kiskora óta gitározik, Demon-t kölyökkora óta ő neveli, és hogy állandóan azzal idegesítettem, hogy a születendő kistestvérét Cast2-nek hívtam. Nagyon érdekes volt hallgatni őt az életéről. Egy önéletrajz. Jó volt hallgatni a történeteket. Vicceseket, érdekfeszítőeket, szomorúakat, dühítőeket. Úgy éreztem, tényleg barátok voltunk… sőt vagyunk.

- Valahova nagyon szeretnélek elvinni! – mosolygott. – Ráérsz tanítás után?

- R-rá. – válaszoltam bizonytalanul, szinte kérdezve.

- Akkor jó! – pattant fel, és a kezét nyújtotta felém. Megragadtam, majd felhúzott. – Találkozzunk a lépcsőházban.

- Rendben! – bólintottam, és elváltunk.

Órák után összeszedelőzködtem, majd elindultam a megbeszélt helyre. Útközben összefutottam Rosaly-val, de amikor elmeséltem, hova megyek, kuncogva elszaladt. A legjobb barátnőm, de néha tényleg nem tudom, mit gondoljak róla. Castiel a lépcsőn ülve várt.

- Sokat várakoztál? – kérdeztem zavartan.

- Nem. – állt fel. – Csak úgy… [nem létező óra meglesése] egy órát. – mosolygott.

- Na, azért annyira nem jöttem későn! – nevettem. – Várj, [megvilágosodás] te…

- Igen. Rosszfiú vagyok. – emelte fel megadóan a kezeit.

- Mesélted, hogy voltak problémáid a hiányzás miatt. Akkor miért kell ellógni az órát? – tettem csípőre a kezem, de nem bírtam sokáig és elnevettem magam.

- Inkább itt vártam rád, mint egy unalmas törin Faraize proffal. – magyarázta.

- Hm… jogos. – billentettem oldalra a fejem.

- Are you ready? – emelte fel a kezét.

- Jeah!! – csaptam a tenyerébe.

- Jó, de most komolyan… Csukd be a szemed!

- Igenis! – húztam ki magam, majd becsuktam a szemem. Castiel a könyökömnél fogva vezetett fel a lépcsőkön. Egyre feljebb, feljebb és feljebb. Már sejtettem, hogy hova visz. Kulcscsörgés, ajtónyikorgás, végül a tenger illata.

- Kinyithatod!

Engedelmeskedtem. Kellett pár pillanat, hogy szemem hozzászokjon a fényhez, és az erős téli szélhez, de végül páratlan látvány tárult elém. Szemben a város, mögötte a tenger, körülöttünk mindenhol hegyek. A téli nap fényében csillogott a hullámzó víz, a hegycsúcsok tetejét pedig már hó fedte.

- E-ez gyönyörű! – támaszkodtam a párkányra. //Igen, még mindig nem tudom, hogy hívják azt az izét…// Castiel-re pillantottam, aki kedvesen elmosolyodott. – Most mi van?! Kinevetsz?

- Nem, nem dehogy! – mentegetőzött. – Csak tudod… legelőször is ilyen arcot vágtál. – lépett közelebb.

- Legelőször? – értetlenkedtem. Akkor tényleg jól éreztem, hogy ismerős a látvány…

- Igen, ide hoztalak fel az első napodon. – simította meg az arcom. Leemeltem a kezét, majd kiültem az épület szélére, lábaimat pedig a mélybe lógattam.

- Mit csináltunk? – néztem a himbálózó lábaimat.

- Beszélgettünk. – lépett mellém Castiel.

- Miről?

- Sok mindenről. – ült fel mellém. Érzéstelen arccal néztem rá. Sóhajtott. – Jó! Többnyire azokat a dolgokat meséltem el itt magamról, amiket ma a fa tövében hallottál, és nem veled kapcsolatos. Elmeséltem, hogy ez az én titkos helyem, és hogy itt írtam a dalaim többségét. Végül pedig megegyeztünk, hogy onnantól kezdve ez a MI közös helyünk. – ugrott le a végén a tetőre.

- Ez… tisztára olyan, mint egy sablonos romantikus sztori. – mondtam elámulva.

- Igen. Így is lehet nézni. – nevetett.

Megnéztük a naplementét, majd elindultunk lefelé.

- Akkor is együtt néztük meg a naplementét. – mondta.

- Igen?

- Igen, bár nyár közelében szebbek a színei. – magyarázta.

- Szerintem most is nagyon szép volt. – mosolyogtam. – Köszönöm, ez a napot! Nagyon jól éreztem magam. – mondtam, mikor kiértünk a suli kapujához.

- Örülök, hogy tetszett! – pirult el. – Már elég sötét van… hazakísérlek.

- Ne…

- Ugye nem akarod most is visszautasítani a felajánlásomat? – húzta fel egyik szemöldökét.

- De tudod, hogy Agatha nem örül neked… – magyaráztam.

- Akkor nem kísérlek el teljesen odáig, de nem viselném el újra az elutasításodat. – mondta, majd megragadta a kezem, és elindult a házunk felé.

- Rendben! Hazakísérhetsz… – nevettem.

- Nagyvonalú vagy. – nevetett ő is.

Az utcánk sarkáig kísért, majd elváltunk. Hazaérve ledobtam a cuccaim, ettem, majd eldőltem a szőnyegemen. Ez egy jó nap volt. Kár, hogy nem segített semmit.