2014. január 6., hétfő

17. - Szobafogság

// Boldog Új Évet Mindenkinek! ( ^ _ ^)∠☆PAN!
   Először is: Elnézést szeretnék kérni, hogy idén még nem is írtam. Ma volt az első nap a suliban, és igyekeztem felkészülni rá lelkiekben. Sajnálatos módon nem jött össze. Tiszta depressziós voltam egész nap. DE! már egy kicsit felvidultam... mivel,
   Másodszor: 4000+ látogatót sikerült összeszednem, ami azt jelenti, hogy több, mint ezerszer látogattak el a blogomra, csak a téli-szünet alatt. Ez nagyon boldoggá tesz, és ösztönöz a további írásra. NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!
   Az új részhez pedig mindenkinek jó olvasást! ^^ //


Agatha és Castiel körülbelül fél órát voltak még bent Doki-val. Castiel végül lila szemmel vánszorgott ki a rendelőből.
- M-mi történt? – dadogtam meglepettségemben.
- Semmi! – morogta, és elsuhant.
- Ne aggódj! – simította meg a hátam Agatha. – Véletlenül megütöttem a táskámmal. Tudod milyen vagyok… – nevetett.
- Értem…
Az egész hazafelé út néma csendben telt. Castiel nem jött velünk. Bár ezt meg is értettem.
- Elmagyaráznád?! – vágtam be az ajtót idegesen, mikor hazaértünk.
- Már mondtam mi történt…
- Nem, nem arra gondolok. Castiel-re. Azt mondta, van ötlete arra, mitől vesztettem el az emlékeimet róla…
- M-mi? Ezt meg hol hallottad? – pakolászott idegesen.
- Még mielőtt becsuktad a rendelő ajtaját… – magyaráztam leülve a kanapéra. – Szóval?!
- Fogalmam sincs, miről hadoválsz. – fordult el, majd a konyhába sietett.
- Jó, akkor beszélek Castiel-lel! – álltam fel, és indultam az ajtóhoz.
- Ami azt illeti… Megtiltom, hogy találkozz azzal a fiúval. – jelentette ki nyugodtan.
- Ho-hogy mit csinálsz?! – döbbentem meg. – Nem tilthatod meg!
- De, megtilthatom.
- Jó! – sóhajtottam. Engem akkor sem állíthatsz meg! – Akkor elmegyek Rosalia-hoz.
- Nem mehetsz!
- Mi?! Be akarsz zárni?! – fakadtam ki.
- Így is fogalmazhatunk, bár én inkább szobafogságnak nevezném.
- Indok? – fontam karba a kezeim.
- Csupán nevelési célzattal… feleseltél.
Hogy mi? Morogva felcsörtettem a lépcsőn, és bevágtam magam után az ajtót. Mi az, hogy „megtiltja”?! Mi az, hogy „szobafogság”?! Én ezt nem fogadom el! Tárcsáztam Castiel számát… mint kiderült benne volt a telefonomban. (Már hogyne lett volna benne… hülye vagyok.)
- Szi~a Ca~~st! – daloltam.
- Hali!
- Nincs kedved átjönni? Szobafogságban vagyok.
- Az szívás, de nekem nem sok kedvem van átmenni.
- Miért?
- Röviden, tömören? Agatha.
- Oh… És ha belopózol az erkély felől?
- Mi vagyok én? Majom?
- Te mondtad… – nevettem.
- Ha… ha… ha. Mennék, de nem szimpi a csaj.
- Egy törékeny nő képes téged megállítani? – gúnyolódtam.
- Láttad te, mit tett a szememmel?! Nem igazán szeretnék még egyet.
- Jó! – sóhajtottam. – Keresek más társaságot.
- Sok sikert! – bontotta a vonalat.
És most mit csináljak? Valakit csak át kellene hívni? Áthívhatnám Rosa-t… Nem ő úgy is csak pletykázna. Viszont, mesélhetne Castiel-ről. Amit Agatha biztos nem engedne… Vie nem valami beszédes. Kedvelem őt, de kettesben nem lennénk el jól. Síri csendben rajzolgatnánk egymás mellett. Végül is… Iris-t nem ismerem annyira. Melody… ő Nathaniel lány változata. Kim! Nem… asszem említette, hogy elutazik. Hm… Valaki aktív ember kellene. Alexy! De vele mit tudnék csinálni? Ahhoz mindenképpen ki kéne mozdulnunk. Akko~~~r… Armin!! Igen, ő az én emberem. Fel is hívom.
- Szi-szia Armin!
- E-elisabeth? Szia! Hát te?
- Nincs kedved beugrani hozzám?
- M-mi?
- Lenne kedved átjönni játszani kicsit?
- Oké, de Alexy a héten nincs itthon.
- Téged hívtalak, nem igaz?
- De igaz! – nevetett.
- Mikor tudnál átjönni?
- Hát…
- Ne kímélj!
- Leghamarabb csak pénteken.
- Kár… Mindenesetre én itthon leszek.
- Szobafogság?
- Ühüm…
- Kitartás! – bontotta a vonalat.
Péntek… Mit csináljak addig? Lehetőségek: valamilyen bugyuta rajzfilm nézése a tv-ben, valamilyen bugyuta filmsorozat nézése a tv-ben… Áh, nem is gondolkodok. Tarok egy Hofi-maratont. Igen, ha már rossz passzban vagyok, javítsunk rajta egy kicsit, nem?
Tehát még el nem jött január 3-a, és folyamatosan Hofi-t néztem. (Jó, persze nem kell ezt a szó szoros értelmében venni… de na.) Igen, ez azt jelenti, hogy Szilveszterkor és még Új Évkor is Hofi-t néztem. Van ilyen… Ha már a lábamat sem tehettem ki a házból.
Szépen lassan eljött január 3-a, péntek. Reggel viszonylag időben keltem, mert megbeszéltük Armin-nal, hogy 10-re jön. A 9 órát ideális kelésnek gondoltam. Készítettem reggelit. Leültem és elkezdtem enni, mikor megjelent Agatha.
- Gofri? Kapok? – ült le velem szembe.
- Szolgáld ki magad! – mutattam a gofrikkal teli tálra.
- Ki is jön ma hozzád? – érdeklődött.
- Armin.
- Vele még nem is találkoztam. – merengett a semmibe. Felkaptam a fejem, és szóra nyitottam a szám. – Ne, inkább ne mondj semmit! – emelte a szám elé a kezét. – Jobb lesz a napom, ha nem hallom.
- Jogos. – falatoztam tovább.
Befejeztük a reggelit. Elmosogattam, elpakoltam, rendet raktam a szobámban, ahová száműzve lettem. Csak enni és a fürdőszobába mehettem ki. Szörnyű volt. Nem az a típus vagyok, aki elvágyódik a háza tájáról, de ha megtiltják, akkor kedvem támad hozzá. Nehezen bírtam ki az a pár napot. Örültem, hogy végre lehet társaságom… Aki persze nem Agatha. Nagyon berágtam rá. Semmit nem tettem, ami miatt el kellet volna tiltani a Castiel-től. Jogtalan volt a bezárásom.
10 óra után pár perccel megszólalt a csengő. Armin! Végre egy normális ember!!

3 megjegyzés:

  1. Armin. Egy eszeveszett reménytelen kocka. De mi szeressük. és már 5 esélyerm van nála, nyam-nyam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, szeretjük... Már várom, hogy találkozzak vele a játékban. ^^

      Törlés
    2. Az én kis kockikám az enyém senki másé

      Törlés