24. - Igazság

Kivételesen reggel sikerült időben felkelnem. Megmosakodtam, felöltöztem, satöbbi. Éppen pakolásztam, mikor meghallottam Agatha dühös lépteit a lépcsőn. Beálltam az ajtó mellé, és csendesen vártam. A kilincs lenyomódott, az ajtó nyílt…

- Bu. – súgtam magam elé.

- [sikoly] T-t-te-te… – kapkodta a levegőt.

- Bo-bocsi! – öleltem át röhögve.

- Ez n-nem vicces! – duzzogott.

- De, de az! – nevettem tovább.

- Nem! – vágtatott le sértődötten.

Reggelinél több soron elnézés kértem Agatha-tól. Végül megbékélt, sőt még nevetett is rajta. Lassan elindultam a suliba. Ma kivételesen oda is időben beértem. Ez egy jó nap!

Teltek, múltak az órák. A nagyszünetben éppen Armin-nal sétálgattam a folyosón, és az MMORPG játékok idétlen szabályairól és a Tekken széria fejlődéstörténetéről beszélgettünk, mikor megláttuk Castiel-t, Rosa-t, Lisander-t és Leigh-t beszélgetni.

- Hé! – húzott vissza Armin a fal mögé, és eltakarta a szám.

- Mi van? – kérdeztem idegesen, miután sikerült lekaparni magamról a kezét.

- Halkabban! – csitított. – Elég belsőséges beszélgetésnek tűnik… Ráadásul, mintha a te nevedet emlegették volna. Ha odamész, nem tudunk meg semmit. – nézett a srácok felé komoly tekintettel.

- T-te hallgatózni akarsz?!

- Te meg le akarsz buktatni minket? Nem akarod tudni, mit beszélnek rólad a hátad mögött.

- Nem igazán érdekel! – duzzogtam.

- Nem-e? – mosolygott gonoszan.

- Jó, egy kicsit. – vallottam be. – De ez akkor sem szép dolog!

- Pszt! Már beszélnek!! – nézett izgatottan a többiek felé. Sóhajtottam egyet, majd én is követtem a példáját.

- Castiel, nyögd már ki! – sürgette a vöröst Rosalia.

- Hát izé…

- Nyugi Cast! – tette Lisander a fiú vállára a kezét. – Ha tényleg Elisabeth amnéziájával kapcsolatos, akkor nekünk is jogunk van tudni róla… Az amnéziám? Végre megtudhatom az igazat!

- Lehet még segíteni is tudnánk. – folytatta Leigh.

- Jó. – szakadt ki Castiel-ből egy hatalmas sóhaj. A többiek (és mi is) rendületlenül figyeltük Castiel-t. – Tehát… a koncert estéjén történt valami. Valami, ami ezek szerint Elisabeth-et teljesen kikészítette.

- Mi volt az? – kérdezte Rosa aggodalomtól teli hanggal.

- Megcsókoltam… – mondta szinte hallhatatlanul. Hogy mi?

- Mi van? – súgta maga elé idegesen Armin.

- Mit csináltál?!?! – ugrott Castiel-nek egyszerre Rosa és Lisander.

- Rosa, Lis nyugi! – fogta vissza őket Leigh. – Castiel, mond még egyszer! – utasította határozottan. Teljesen lefagyott. – Ugye nem azt mondtad, amit hallottam? Castiel!

- De, megcsókoltam! – ismételte elcsukló hanggal.

- De… a szabály… – hallottam Leigh hangját egyre halkabban.

Lassan szinte teljesen elszigetelődtem a külvilágtól. Emlékképek ezrei villantak fel egymás után a szemem előtt. Az első találkozásunk Cast-tal, a naplemente a suli tetején, a közös forró csokizások, a próbák, amiken csak ketten voltunk, a fangirl-ek a koncerten… a csók. Amint magamhoz tértem, szinte öntudatlan állapotban felálltam, és gondolkodás nélkül elindultam Castiel felé.

- Elisabeth! – fogott vissza Armin. – Mit akarsz csinálni? – nézett rám hatalmas, csillogó, kék szemeivel.

- Majd meglátod. – rántottam ki a kezem a szorításából, és Castiel-hez futottam. A csuklójánál fogva távolabb húztam a többiektől, majd teljes erőmből pofon vágtam.

- E-el… – dadogott meglepettségében.

- Hogy tehetted ezt?! – küszködtem a könnyeimmel. – Egyetlen egy szabály, egyetlen egy rohadt szabályt kötött ki Leigh, egyetlen egyet… NINCS KAPCSOLAT! Castiel, egyetlen szabály, és te még azt is megszeged? – sírtam el magad. – Miért? Miért kellett megcsókolnod? Miért pont engem? Kihasználtad, hogy ittam és fel voltam pörögve a koncert után. Élvezed, hogy tönkreteszel lelkileg? Hm?!

A monológom után kifújtam magam, és próbáltam visszaállni alapállapotba. Miután kicsit lenyugodtam körbenéztem. Csodálkozó arcok mindenütt. A folyosó zsúfolásig tele.

- Sa… – kezdte Castiel.

- Nem, nem akarom hallani! – emeltem fel a kezem. – Lehet, ki kellene lépnem a bandából. – sóhajtottam. – Mindenkinek jobb lenne…

Ki furakodtam magam a tömegből. Rosa, Lisander és Castiel elindultak utánam, de Leigh megállította őket.

- Most hagyjátok kicsit magára…

A hidegre ügyet sem vetve, a tikos helyemre mentem. A kertészklubba, egy a bokrok mögé rejtett padhoz. Elfeküdtem rajta, és igyekeztem minden felgyülemlett feszültséget kisírni magamból. Hallottam a csengőt, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt sem az óra, sem semmi más.

- Szia! – köszönt rám valaki. Kinyitottam, a szemem, hogy tényleg az-e, akire gondolok. Armin hajolt fölém széles vigyorral az arcán. – Minden rendben? – változott arca aggódóvá.

- Ja. – válaszoltam röviden. – Mit keresel itt? Nem kéne órán lenned? – ültem fel.

- Ezt én is kérdezhetném. – ült le mellém.

- Jó, [sóhaj] maradhatsz!

- Nagylelkű, mint mindig! – nevetett. – Tudod, mire lenne neked szükséged? – hajolt közelebb. – Egy nagy ölelés. – súgta a fülembe.

- Az tényleg segít? – szipogtam.

- Ártani nem árt, nem igaz? – mosolygott.

- Hiszek neked. – mosolyodtam el.

Ezután Armin arca komollyá változott, majd olyan erősen megölelt, mint még soha senki. A fájdalomtól égett minden porcikám, mégis biztonságban éreztem magam. Szorított, mintha az élete múlt volna rajta… vagy az enyém. (Az utóbbi még igaz is lehet.) Nem tudom, mi lett volna velem, ha ő nincs akkor ott. Jóleső érzéssel töltött el, hogy velem volt.

Lassan elengedett, én pedig mint egy rongybaba eldőltem. Az izmaim teljesen elernyedtek az ölelésétől. Semmire nem vágytam akkor. Semmire. Hagytam, hogy Armin eligazgasson a padon. Fejemet az ölébe helyezte, és lágyan cirógatni kezdte a hajamat. Dúdolni kezdett egy nagyon szép, dalt. Hihetetlenül nyugodt állapotba kerültem a történtek ellenére. Méghozzá annyira megnyugodtam, hogy sikerült is elaludnom ott, Armin ölében.

23. - Új lány

A szokásosnál korábban értem be dolgozni.

- Szia Camille! – mosolyogtam.

- Szia Elisabeth! – simított végig a vállamon. – Gyorsan szaladj átöltözni, be akarok mutatni nektek valakit! – mosolygott sejtelmesen.

- Igenis! – szaladtam az öltözőbe. Kitártam az ajtót, és megpillantottam Gabriel-t. Meztelen felsőtesttel.

- Bo-bocsi! –takartam el a szemem vörös fejjel, és indultam ki az ajtón.

- Semmi gond, mindjárt kész vagyok! – mosolygott kedvesen. Leemeltem a kezem a szememről. – Gyere csak be!

- De…

- Nem vagyok szégyenlős. – fordult felém. Azok az izmok!! (Áh, kicsit se csorgattam a nyálam… Dehogy!) – Gyere mielőtt még Camille leszid! – csukta be mögöttem az ajtót, és a szekrényem elé terelt. – Cuki vagy mikor zavarba jössz! – nevetett.

- Te is zavarba jöttél volna fordított helyzetben! – mentegetőztem.

- Hát… az a fordított helyzet, teljesen más lett volna…

- Ezt hogy érted?

- Hidd el, én máshogy reagáltam volna, ha meglátlak téged félmeztelenül egyedül az öltözőben. – eresztett el egy kétértelmű mosolyt. Az egész arcom vörös lett.

- Jobb, ha nem tudom? – kérdeztem, de persze tudtam, mire gondol.

- Jobb! – nevetett. – De most már te is öltözz, mert Camille tényleg kiakad, ha nem sietünk. Nyugi, nem nézek oda. – emelte fel megadóan a kezeit, mikor vádlón néztem rá.

- Jó! – sóhajtottam. – De, csak mert sietni kell. – Megvártam, míg elfordult, majd én is hátat fordítottam, és elkezdtem átöltözni. Már szinte teljesen kész voltam, csak a nyakkendőm nem volt kész, mikor Gabe megkocogtatta a vállam.

- Figyu! Tudsz nyakkendőt kötni? – babrálta a nyakában a vörös szalagot.

- Hogy sikerült kikötnöd?

- Fogalmam sincs…

- Rendben, gyere! – húztam közelebb magamhoz a fiút a nyakkendő két végénél fogva.

- Milyen kis agresszív vagy. – nevetett.

- Mert rabolod az értékes időmet… – morogtam.

- Megkössem addig a tiédet? – kezdte el babrálni a nyakamban lógó nyakkendőt. Áthúztam a szalag végét a csomón, majd sóhajtottam egy nagyot.

- Ha tudsz nyakkendőt kötni, akkor miért nekem kellett?

- Kíváncsi voltam, te hogy kötnéd meg. – mosolygott. – Hogy tetszik? – mutatott a mellkasomhoz.

- Te sokkal jobban kötöd meg! – csodálkoztam rá.

- Rájöttem! – nevetett.

- Gonosz! – ütöttem meg a mellkasát. Nevetett tovább, s közben felhúzta a mellényét.

- Mehetünk? – nyújtotta a kezét. Bólintottam, és elindultam anélkül, hogy megfogtam volna.

- Go~~nosz! – nyújtottam ki a nyelvem.

Kiérve Camille felsorakoztatott minket.

- Most, hogy végre mind itt vagytok, be is mutatnám az új munkatársatokat, Stéphanie-t. //sztéfáni// – mutatott a mellé lépő lányra.

- Sziasztok! Hívjatok nyugodtan Steph-nek. //sztef// – mosolygott kedvesen. Szimpatikusnak tűnik… Na, akkor egy rövidke leírás: kb. 170 centi, majdhogynem világosabb bőre van, mint Émilie-nek. Viszonylag hosszú, szőke-pasztellrózsaszín haját két oldalra fonta. A fonatok végén egy-egy koponyás masni. Szegecses nyaklánc, fekete bőrkarkötők, ezüstös gyűrűk. Körmei a hajával harmonizálnak. Az egyenruhájában volt, de a többi részletből kikövetkeztettem, pastel goth.

Sorban bemutatkoztunk, majd nekiláttunk a munkának. Camille Gabriel mellé osztotta be Steph-et. Ez emlékeztet a rég szép időkre.

Jól haladt a munka mindaddig, míg…

- Lis, 5-ös!!

- Megyek! – kaptam fel egy jegyzettömböt, és szaladtam az asztalhoz.

A két srác épp akkor ült le. Egyikük viszonylag magas, barna haj, barna szem… átlagos. A mási srác már érdekesebb volt. Valahogy nem illet Nice látképébe. Szőke-barna haj, bronzos bőr és igéző zöld szemek.

- Sziasztok! Üdv itt a Pour aimer-ban! //Rövidítek… Hogy találhattam ki ilyen hosszú nevet?! -.-’// Van már ötletetek mit kértek? – mosolyogtam illően.

- Hello Elsabeth! – olvasta le a névcédulámat a szőke. – Nem is tudom, mi ajánlasz?

- Hm… A Latte Macchiato-nk kimondottan finom.

- Akkor abból kérnénk kettőn! – nézett társára egyetértésért. Eddig egész szimpi.

- Még valamit?

- Talán… téged tejszínhabbal édes. – kacsintott. Ennyi! Ezzel leírta magát…

- Sajnálom, de ez nem található az étlapon. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Valami mást esetleg?

- Jaj, ne légy ennyire kis kérhetetlen! – simított végig a combomon, és kezdte bedugni a kezét a szoknyám alá. Mi a…

- Szia! – fogta meg a kezét a srácnak Gabe, majd illően megrázta. – Üdvözöllek titeket a Pour aimer-ben! Felvenném még egyszer a rendeléseteket… ha nem gond! – grimaszolt magára egy mosolyt Gabriel. – Menj a 2-eshez. – súgta és bíztatóan mosolygott.

Miután felvettem a rendelést, a konyhába mentem, hogy kifújjam magam.

- Tudod, én a helyedben leordítottam volna a pasi fejét, és egy jobbhoroggal kiütöm. – nézett dühösen a szőke srác felé Steph. Elnevettem magam. – Most mi van?

- Semmi csak eszembe jutott, amikor én idejöttem. Úgy tűnik, az újlány érkezésekor mindig van egy „rossz asztal”. De vendégeknek mindig igaza van. Még a bosszantóaknak is.

- Értem, de akkor is… a pasi még mindig téged bámul. – mutatott az 5-ös felé.

- Lehet, de már nem fog tenni semmit. Gabe és Vince figyelnek az ilyen esetekre. – húzódtam egy fal takarásába.

- Nem először fordult elő ilyen? – tette karba a kezeit.

- Hát nem…

- Ez az egyenruha miatt van! – húzogatta lentebb a szoknyáját. – A kirívó ruhák vonzzák a perverz pasikat. – mérgelődött.

- Egyetértek, de ez is a haszon érdekében van… Üzlet.

- Elisabeth, ugye? Hány éves vagy? – nézett végig rajtam.

- 17, miért?

- Egész alacsony vagy, de többnek néztelek. Ezek a ruhák tényleg szörnyűek… – morgolódott. – Akkor még sulis vagy… hova jársz?

- Sweet Amoris. Te?

- Én a Sour Hairis-ba. //Egyszerű szójáték, de megteszi. A „sour” a „sweet” ellentéte. Az „amoris” az „amour”-ból eredeztethető, így megkerestem annak az ellentétét, ami a „haine”. És ebből csináltam „hairis”-t. Jelentése kb.: „Savanyú Gyűlölet”// Gabriel az osztálytársam. – mosolygott.

- Akkor te is úgy 18 körül vagy, igaz?

- Pontosan!

- Lányok ne fecserészetek! Irány dolgozni! – terelt minket Vicent az asztalokhoz.

- Ba~~~ka! – öltötte ki a nyelvét Steph, majd elszaladt az asztalához.

- Sosem változik! – mosolyodott el kedvesen Vince.

- Te ismerted már? – lepődtem meg.

- Mi, nem… nem semmi! – túrt bele idegesen a hajába, majd elsietett. Kusza! Szóval már ismerték egymást… méghozzá elég jól. Fura!

Munka után együtt öltöztünk át Steph-el. Az érzésem, miszerint pastel goth, beigazolódott. Fekete, csontvázmintás harisnya, egy nagyméretű, pasztell lila, hosszított pulcsi hatalmas, fehér fordított kereszttel az elején. Mindezt egy halványlila Mary Jane-fazonú cipővel és egy szegecsek hajpánttal tetőzte.

- Hm? Mi az? Mit nézel? – pillantott rám gyanakvóan.

- Csak csodálom a ruháid. – mosolyogtam.

- Tetszik? Ritka! Lehetnének ilyesmik az egyenruháink… nem gondolod? – pattogott.

- Nem rossz ötlet! – nevettem.

- A te gönceid se rosszak! – pillantott végig rajtam elismerően. Abban a pillanatban meg is dicsértem magam az öltözékemért. Kedvenc bakancs, szakadt nejlonharisnya, skótkockás-láncos-csipkés szoknya, bordamintás póló (amiben a szív is látható), és a bőrdzsekim természetesen. – Azt hiszem, mi ketten jó barátnők leszünk! – karolta át a vállam.

- Lehet! – mosolyogtam.

- Merre laksz? Mehetnénk együtt! – ajánlotta fel, mikor kiértünk az utcára.

- Ne-nem is tudom…

- Biztos vagy benne? – biccentett az út túloldalára. A szőke srác ott állt, és minket nézett. Nyeltem egy nagyot. Most ez követni akar?

- Jó, menjünk! – bólintottam.

- Mindjárt gondoltam. – nevetett.

- Nem vicces! – duzzogtam.

- Jó-jó megértem. Elég para a srác…

Steph egészen hazáig kísért. Természetben kicsit hasonlít Rosa-ra. Megleszünk mi! Sok mindent megtudtam róla, de volt pár téma, amit térített. Főleg, amik Gabriel-lel vagy Vincent-tel voltak kapcsolatosak. Fura! Most már biztos, hogy titkolnak valamit…

22. - Herr Grausam

- E-li-sa-beth!! – rántotta le rólam a takarómat Agatha. – Ha így folytatod, be fogom vezetni a takarodót! – nézett rám szidalmazón.

- H-hány óra? – ásítottam.

- Negyven van. – mondta, majd távozott a szobámból. Pár másodperc hatásszünetre szükségem volt.

- M-mennyi? – pattantak fel a szemeim. Minden álmosság elszivárgott belőlem. Kb. 10 perc alatt elkészültem, és már rohantam is. Csak érjek be csöngetés előtt a kapun!! Mázlis nap. Pont beértem. De épphogy csak. Amikor az épület ajtajánál jártam, a kaput már zárták is. A tanár már épp nyúlt a kilincsért, hogy bemenjen, mikor meglátott.

- Jó reggelt kisasszony! – üdvözölt erős osztrák akcentussal, majd kitárta előttem az ajtót.

- Jo-Jó reggelt t-tanárúr! – lihegtem mosolyt erőltetve az arcomra. – Köszönöm! – szaladtam be a terembe, majd lehuppantam a helyemre.

- Meg is van a mai felelőnk! – jegyezte meg egyik igenkedves osztálytársam. Fintorogtam egyet, az osztály pedig felkuncogott.

- Jó ötlet fiatalúr! Ki is fáradhat! – mosolygott gonoszan a fizika tanárunk. Eleresztettem egy kárörvendő mosolyt, az osztály pedig felröhögött. A srác lelombozva kivánszorgott a táblához. – Kérem, mondjon el nekünk mindent a hullámokról, majd részletesebben fejtse ki az ultraibolya-sugárzást. Kapcsolódó nevek, tulajdonságok, élettani hatások, satöbbi. – Leült, keresztbetette a lábát, kezeit pedig összefűzte a térdén. A srác össze-vissza pislogott, és makogott valamit. A tanár úr sóhajtott egy nagyot. – Rendben, használhatja a táblát, ha szeretne szemléltetni valamit. Kezdheti! – legyintett a tábla felé.

A srác végül egész órán felelt… pontosabban próbált, de nagyon nem ment neki. Herr Grausam (ez egy gúnynév, a német „grausam” szó magyarul annyit tesz „kegyetlen”) végül nagyvonalúan megadta neki a kettest. Csengetés után Herr G. távozott. A srác, aki felelt dühösen az asztalom elé sétált.

- Ezt nem úszod meg! – ordított le.

- Mit csináltam? – pislogtam értetlenül. Nehogy engem vádolj már a nagy szád miatt!

- Miattad feleltetett Grausam engem!! – hajolt közelebb.

- Herr Gruber-re (eredeti név) gondolsz? – tettettem tovább a hülyét, mivel a tanár úr éppen a fiú mögött állt. Megkocogtatta a srác vállát.

- Mi van már? – fordult meg igenkedves osztálytársam ráüvöltve Herr G.-re. Mikor meglátta ki is áll mögötte, rögtön összehúzta magát. – E-elénézést…

- Fiatalúr, hogyan is szólított az imént? – fonta karba a kezeit Grausam.

- Áh… t-tanár úr! Tudja ezek a német nevek elég bonyolultak, tudja… – vörösödött el a füléig a srác.

- Ne is folytassa! Kérem, kövessen a tanáriba. – indult az ajtó felé, a srác pedig szó nélkül követte.

- Jól vagy Elisabeth? – szaladt hozzám Lisander a terem másik végéből. (Fizikán éppen nem mellettem ül.)

- Kösz! Megvagyok. És te? – vigyorogtam.

- Huh, jól van! – könnyebbült meg. – Ha viccelődsz, akkor nincs baj! – mosolyodott el.

- Mi lenne a baj? – billentettem oldalra a fejem.

- Hát… na mindegy! – ült le mellém. – Azt hiszem, Gruber kedvel téged.

- [Sóhaj] Úgy gondolod? – könyököltem az asztalra, és szerelmes tekintettel merengtem az ajtó felé.

- Hagyd ezt abba! – bökte meg nevetve a vállam.

- Jó-jó! – nevettem. – De igazad lehet. Ráadásul ez nekem csak jó. Nem igaz?

- De. Adandó alkalommal azért szólj majd pár szót az érdekemben, oké? – veregette meg a vállam.

- Mindenféleképpen!

A nap hátralévő része az első órához képest elhanyagolható értékű volt. Pár szünetben próbáltam keresni Armin-t és Alexy-t de sehogy sem találtam őket. Túl nagy ez az iskola! Miért nem tudtak ugyanabba az osztályba kerülni, mint én?

Tanítás után siettem haza, hogy rendesen el tudjak készülni a munkába. Ha már reggel 10 perc alatt összekapkodtam a dolgokat, akkor munka előtt legyek precíz, és összeszedett, nem igaz?

21. - Újra-átélés

Óra után gondoltam, kicsit kiszellőztetem a fejem, így utam az udvar felé vezetett. A folyosón azonban valaki megragadta a csuklóm és visszatartott. Hátrafordultam, és megnéztem, ki volt az a bátor… Persze tudtam, hogy elkerülhetetlen összefutni vele előbb vagy utóbb, de őszintén szólva jobban örültem volna a második lehetőségnek.

- Szia Castiel! Mit szeretnél? – kérdeztem flegmán.

- Ne csináld ezt kérlek, Elisabeth! Tudod, hogy Doki is azt mondta, csak az segít az emlékezeted visszaszerzésében, ha szánsz rám egy kis időt. – engedte el a csuklóm.

- Áh, szóval most már érdekel az emlékezetem? Pénteken még nagyon nem úgy tűnt… – fontam karba a kezeim.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett.

- Arról, hogy tudom, hogy tudsz valami fontosat, amit nem mondasz el nekem! – tettem meg egy 90°-os fordulatot.

- Ja, hogy az. [sóhaj] Doki azt mondta, ne azzal kezdjük az egészet, hogy rád zúdítjuk a cudar valóságot. Te is figyeltél, nem? Lépésről lépésre kell haladnunk. – magyarázta. Mondjuk, ebben van valami…

- Nekem akkor sem tetszik. Te tudod, miért vesztettem el az emlékeimet, de én nem. Ez igazságtalan. – fordultam vissza vele szembe.

- Jó-jó, ezt megértem. – túrt bele a hajába idegesen. – Nos, akkor velem jössz?

- Nem! – válaszoltam határozottan.

- Jaj, ne legyél már ennyire megsértődve! – hallottam Rosa hangját mögülem. – Szerintem vele kéne menned. – ölelt meg hátulról, fejét pedig a vállamra tette.

- Miért is? – bújtam ki az öleléséből.

- Azért, amit ő is mondott. – mosolygott. – Ne nézzetek így rám! Az egész folyosó tőletek zeng…

- Jó, de én akkor se megyek!

- Légyszi~~~! – fogta meg a kezeim. – Ha másért nem is, a kedvemért. – nézett rám csillogó szemekkel. – Szeretném, ha minden végre a régi lenne. – könnyezett a szeme. Nem tudtam tovább tétlenül nézni. Szorosan magamhoz öleltem.

- Jó, elmegyek vele… [sóhaj] DE! Csak a te kedvedért! – fogtam meg a vállait, eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – Megfelel?

- Aha! – törölgette a szemeit.

- De most már késő… – mondta Castiel fél pillanattal a csengő előtt. – Akkor kövi szünet?

- Rendben! – sóhajtottam.

- Udvar. Fa. – kiáltotta utánam.

Óra után Rosa kilökdösött a folyosóra.

- Innen már egyedül is kitalálok! – toltam vissza a terembe.

- Csak biztos akarok benne lenni, hogy tényleg oda mégy-e. – vigyorgott.

- Tényleg oda megyek! – mondtam, és kiszaladtam az udvarra. Fa… fa… fa… Na de melyik?! Itt majdnem egy erdő van!! Szép kis támpont Castiel… mondhatom!

- Engem keresel? – tette a kezét a vállamra Castiel.

- Pontosan! – fordultam felé. – Lehettél volna… egyértelműbb is. – mutattam a „dzsungel” felé.

- Bocsi! – nevetett zavartan. – Az ilyen dolgoknál mindig kimegy a fejemből, hogy te nem is emlékszel.

- Ezt hogy érted? – pislogtam értetlenül.

- Tudod, annak a fának a töve a törzshelyünk. – mosolygott, megfogta az állam, és az egyik fa felé fordította a fejem. Ha mondhatom ezt, a legszebb fát mutatta mindközül. Hogy nem emlékszem egy ilyen fára. Gyönyörű. – Mehetünk? – fogta meg a kezem.

- Ühüm. – mosolyogtam.

Leültünk a fa tövébe, majd Castiel elkezdett mesélni. Egy szünetben nem jutott a végére, így minden szünetben kiültem vele a fa alá. Elmesélte, hogyan futottunk össze először… szó szerint. Hogy utána ez alatt a fa alatt találkoztam vele. És hogy az akkori beszélgetésünkkor érezte úgy, hogy mi jól ki fogunk jönni. Így is lett. Lassan összebarátkoztunk. Lisander meghívott a bandájukba. Azt is mesélte, hogy kezdetben nem mentek valami jól a próbák, mert nem tudtam ráhangolódni a többi tagra. Azt mondta ezért pár napig csak vele próbáltam, kettesben. A többiek pedig később csatlakoztak be a próbákba. Először Lisander, majd Nathaniel is. Mesélte, hogy a próbák havában, sűrűn meglátogatott a munkahelyemen is. Ő kísért el és vissza. Megbeszéltük, hogy hasonló a zenei ízlésünk, egyikünknek sem a szíve csücske Nathaniel, hogy kiskora óta gitározik, Demon-t kölyökkora óta ő neveli, és hogy állandóan azzal idegesítettem, hogy a születendő kistestvérét Cast2-nek hívtam. Nagyon érdekes volt hallgatni őt az életéről. Egy önéletrajz. Jó volt hallgatni a történeteket. Vicceseket, érdekfeszítőeket, szomorúakat, dühítőeket. Úgy éreztem, tényleg barátok voltunk… sőt vagyunk.

- Valahova nagyon szeretnélek elvinni! – mosolygott. – Ráérsz tanítás után?

- R-rá. – válaszoltam bizonytalanul, szinte kérdezve.

- Akkor jó! – pattant fel, és a kezét nyújtotta felém. Megragadtam, majd felhúzott. – Találkozzunk a lépcsőházban.

- Rendben! – bólintottam, és elváltunk.

Órák után összeszedelőzködtem, majd elindultam a megbeszélt helyre. Útközben összefutottam Rosaly-val, de amikor elmeséltem, hova megyek, kuncogva elszaladt. A legjobb barátnőm, de néha tényleg nem tudom, mit gondoljak róla. Castiel a lépcsőn ülve várt.

- Sokat várakoztál? – kérdeztem zavartan.

- Nem. – állt fel. – Csak úgy… [nem létező óra meglesése] egy órát. – mosolygott.

- Na, azért annyira nem jöttem későn! – nevettem. – Várj, [megvilágosodás] te…

- Igen. Rosszfiú vagyok. – emelte fel megadóan a kezeit.

- Mesélted, hogy voltak problémáid a hiányzás miatt. Akkor miért kell ellógni az órát? – tettem csípőre a kezem, de nem bírtam sokáig és elnevettem magam.

- Inkább itt vártam rád, mint egy unalmas törin Faraize proffal. – magyarázta.

- Hm… jogos. – billentettem oldalra a fejem.

- Are you ready? – emelte fel a kezét.

- Jeah!! – csaptam a tenyerébe.

- Jó, de most komolyan… Csukd be a szemed!

- Igenis! – húztam ki magam, majd becsuktam a szemem. Castiel a könyökömnél fogva vezetett fel a lépcsőkön. Egyre feljebb, feljebb és feljebb. Már sejtettem, hogy hova visz. Kulcscsörgés, ajtónyikorgás, végül a tenger illata.

- Kinyithatod!

Engedelmeskedtem. Kellett pár pillanat, hogy szemem hozzászokjon a fényhez, és az erős téli szélhez, de végül páratlan látvány tárult elém. Szemben a város, mögötte a tenger, körülöttünk mindenhol hegyek. A téli nap fényében csillogott a hullámzó víz, a hegycsúcsok tetejét pedig már hó fedte.

- E-ez gyönyörű! – támaszkodtam a párkányra. //Igen, még mindig nem tudom, hogy hívják azt az izét…// Castiel-re pillantottam, aki kedvesen elmosolyodott. – Most mi van?! Kinevetsz?

- Nem, nem dehogy! – mentegetőzött. – Csak tudod… legelőször is ilyen arcot vágtál. – lépett közelebb.

- Legelőször? – értetlenkedtem. Akkor tényleg jól éreztem, hogy ismerős a látvány…

- Igen, ide hoztalak fel az első napodon. – simította meg az arcom. Leemeltem a kezét, majd kiültem az épület szélére, lábaimat pedig a mélybe lógattam.

- Mit csináltunk? – néztem a himbálózó lábaimat.

- Beszélgettünk. – lépett mellém Castiel.

- Miről?

- Sok mindenről. – ült fel mellém. Érzéstelen arccal néztem rá. Sóhajtott. – Jó! Többnyire azokat a dolgokat meséltem el itt magamról, amiket ma a fa tövében hallottál, és nem veled kapcsolatos. Elmeséltem, hogy ez az én titkos helyem, és hogy itt írtam a dalaim többségét. Végül pedig megegyeztünk, hogy onnantól kezdve ez a MI közös helyünk. – ugrott le a végén a tetőre.

- Ez… tisztára olyan, mint egy sablonos romantikus sztori. – mondtam elámulva.

- Igen. Így is lehet nézni. – nevetett.

Megnéztük a naplementét, majd elindultunk lefelé.

- Akkor is együtt néztük meg a naplementét. – mondta.

- Igen?

- Igen, bár nyár közelében szebbek a színei. – magyarázta.

- Szerintem most is nagyon szép volt. – mosolyogtam. – Köszönöm, ez a napot! Nagyon jól éreztem magam. – mondtam, mikor kiértünk a suli kapujához.

- Örülök, hogy tetszett! – pirult el. – Már elég sötét van… hazakísérlek.

- Ne…

- Ugye nem akarod most is visszautasítani a felajánlásomat? – húzta fel egyik szemöldökét.

- De tudod, hogy Agatha nem örül neked… – magyaráztam.

- Akkor nem kísérlek el teljesen odáig, de nem viselném el újra az elutasításodat. – mondta, majd megragadta a kezem, és elindult a házunk felé.

- Rendben! Hazakísérhetsz… – nevettem.

- Nagyvonalú vagy. – nevetett ő is.

Az utcánk sarkáig kísért, majd elváltunk. Hazaérve ledobtam a cuccaim, ettem, majd eldőltem a szőnyegemen. Ez egy jó nap volt. Kár, hogy nem segített semmit.

20. - Az üzenet

- Li~~~s! Csak még öt percet had… Tízet. Lis! – rontott be a szobámba Agatha. – Ha nem kelsz fel végre, el fogsz késni! Már fél órája ébresztgetlek. – csapta be az ajtót a mondandója után. Fél percig csak meredtem a plafonra, majd lerántottam a takarom. A hideg majd kikerget az ágyból. – gondoltam. Bevált. Felültem, de még egy percig csak ültem, és bámultam a meztelen lábujjaimat. – Lis! Ne szóljak még egyszer!

- Jó-jó! Adj öt percet! – tápászkodtam fel, majd bevettem a fürdőt. Megmostam a fogam majd, egyik oldalra összefontam a hajam. Sima piros farmer, láncok, fekete trikó, Jack Daniel’s pulcsi, tatyó, szemüveg és indulás. Felkaptam a papírzacsit a konyhaasztalról, felvettem a bakancsom, a dzsekim és egy kötött sapit. – Szia!! – kiáltottam vissza az ajtóból. Bedugtam a fülesem, amiből a New Chance To Begin szólt. Végigtomboltam a suliba vezető utat, majd melankolikus hangulatban leültem a helyemre. Ez szuper! Annyira siettetett Agatha, hogy nekem sikerült beérnem elsőnek. Amíg egyedül voltam, csak nyomkodtam a PSP-m. (Tekken 6 a legjobb!) Kisvártatva megérkezett pár osztálytársam, akiket nem igazán ismerek. Lassan megjött egy ismert személy is.

- Szia Elisabeth! – köszönt kedvesen Iris.

- Szia! Mi újság? – tettem be a padba a PSP-m.

- Rögtön a lényeget mondom. Kentin néha küld egy-két SMS-t… ezek ilyen… hogy is mondjam…

- Helyzetjelentés?

- Ha… ez jó! – mosolygott. – Igen. Érdekel? – csillant fel a szeme.

- Ühüm! – vágtam rá lelkesen. Mégis csak barátok vagyunk, nem?

- Azt írta, egész jól halad, de nagyon hiányzol neki.

- Igen? – lepődtem meg. De belegondolva felesleges volt, hisz tudtam, hogy tetszem neki.

- Valami bíztatás? – vette elő a mobilját.

- Hm… Írd neki, hogy Elisabeth üzeni: „Hajrá!” és… hogy várja, hogy újra találkozzatok.

- O~~ké~~~… Így jó? – adta oda a telefont. Ez volt az üzenet:

„Szia Ken! Örülök, hogy jól haladsz! :) Elisabeth is üdvözöl. Azt üzeni, hajrá! Nagyon szeret, és vár vissza! ;)”

- I-iris! – morogtam a lány nevét. – Nem szép dolog kiszínezni, amit mondtam. Egy szóval sem említettem, hogy szeretem őt!! – hordtam le szegényt.

- De… – hajtotta le megbánóan a fejét.

- Nincs de! Írd át! – nyomtam vissza a kezébe a mobilt. Ő csak egyre jobban ideges lett, elpirult. – Mo-mond, hogy nem!! U-ugye nem? – dadogtam. Még jobban zavarba jött, zsebre tette a készüléket. Felálltam, és a tekintetét kerestem, ami elég nehézkesen ment, ugyanis nem nagyon akart rám nézni. – Mond. Hogy. Nem. Küldted. El!! – hangsúlyoztam minden egyes szót. – Iris?! – néztem rá szúrós tekintettel.

- Hát…

- Miért küldted el?! – fakadtam ki. Ő csak lehajtott fejjel állt. Meg se szólalt.

- Hé-hé, mi folyik itt? – lépett hozzánk Lisander.

- Iris hülyeséget csinált! – fordultam a fiú felé, és a lányra mutattam.

- Na-na… Nyugi! – csitítgatott. – Mit csinált?

- Elküldött Ken-nek egy olyan SMS-t, amiben azt írja, szeretem őt – magyaráztam. Lisander Iris-re pillantott, majd a zsebében lapuló telefonra, végül rám.

- Igaz ez? – fordult Iris-hez.

- I-igen… De, nagyon sajnálom Elisabeth! – nézett rám könnytől csillogó szemekkel. – Nem akartam rosszat, csak gondoltam, így Ken boldogabb lesz. – fogta meg a kezem.

- Há-hát… – simogattam zavartan a tarkómat.

- Ilyet akkor sem csinálhatsz! – mondta Lisander lágyan simogató hangjával egy hatalmas sóhaj után.

- Tudom, és tényleg nagyon sajnálom Elisabeth!!

- Nem kell sajnálkoznod! – mosolyogtam. – Viszont én elnézést kérek a kirohanásomért, de valahogy nagyon felidegesített a dolog.

- Nem, nem, jogos volt. – bólogatott Iris.

- Akkor ezt megbeszéltétek? – tette kezeit a vállunkra Lisander. Iris-sel összemosolyogtunk, majd bólintottunk. – Ennek örülök! – mosolyodott el elégedetten a „békebíró”. Megérkezett a tanár. Mindannyian leültünk a helyünkre. Elkezdődött az óra. – Még sosem láttalak ennyire idegesnek. – súgta a heterokróm.

- Talán, mert a jelenléted megnyugtat. – mosolyogtam.

- Akkor talán mindig veled kellene lennem. – nevetett. A fülem hegyéig elvörösödtem, és csak bámultam rá. Ne mondj már ilyeneket!!

19. - Én, embertelen?

Reggel kipihenten keltem. Azonban valami nem stimmelt. Arra emlékszem, hogy Armin mellett aludtam el (az apró csókom után), de tudtommal háttal neki. Most szemben voltam vele, arcom a mellkasához nyomva. A srác úgy ölelt át, mint egy óriási plüssmackót, az egyik combom pedig az övéi közé szorult. Az elején megdöbbentem, aztán pedig csak élveztem a helyzetet. Egy darabig nyugton voltam, majd belegondoltam: Mi lesz, ha felébred? Hogy magyarázom ezt meg? Nehezen, de erőt vettem magamon, és óvatosan kikászálódtam a szorításából. Amint végre sikerült, még úgy két percig csak ültem vele szemben, és néztem őt. Éreztem a hideget a mellkasomon, amitől tiszta depressziós hangulatba kerültem, és visszavágytam Armin mellé. Mondjuk, elég rosszul venné ki magát, ha pont akkor ébredne fel, mikor a karjai közé bújok… Mivel játszótársam nemigen óhajtott felkelni, így bevettem a fürdőt, letusoltam, majd felöltöztem. Mikor kiértem még mindig aludt, amitől kezdtem kicsit berágni. Mi az, hogy ő itt békésen alszik, amikor én tiszta ideg vagyok már közel 45 perce?! Elé guggoltam és elkezdtem bökdösni az arcát. Először meg se moccant, majd hirtelen megragadta a kezem. Másik kezével dörzsölgetni kezdte a szemeit, amiket pár pillanattal később álmosan ki is nyitott.

- Te mégis mit csinálsz? – morogta kótyagosan.

- Kedvesen ébresztgetlek… – vigyorogtam, és leültem mellé.

- Más módot nem találtál? – ásított miközben felkönyökölt, kezével megtámasztva a fejét.

- Csak ezzel próbálkoztam. – vallottam be.

- Legalább őszinte vagy. – sóhajtott, majd felült. – Mikor aludtam el?

- Lementem forró csokit csinálni, és mire vissz… – Belém fagyott a szó. A bögrékre pillantottam. – Ne terelj! – álltam fel. – Megcsináltam életem legjobban sikerült forró csokiját, de mire visszaérek, bealszol. Szegény most már biztos puding állagú… – hajtottam le a fejem.

- Ha puding állagú, akkor megeszem. – állt fel. Elhatározására felkaptam a fejem.

- Tényleg? – csillogott a szemem a boldogság könnyeitől.

- Végül is, nekem csináltad nem? – simogatta tarkóját rózsaszín arccal.

- De! – helyeseltem. – Nehogy tényleg megedd! – csaptam a kezére, mikor a bögréért nyúlt.

- Mi van? – lepődött meg.

- Nagyon szép gesztus lenne, de ki tudja mik kerültek bele az éjszaka közepén… meg amúgy is, romlandó dolgok vannak benne. – magyaráztam, majd megragadtam a csuklóját. – Gyere! Inkább sütök neked gofrit. – húztam le a lépcsőn elszántan.

- Az is olyan jó, mint a forró csokid?

- Jobb! – vigyorogtam.

Elkezdtem összeszedni a hozzávalókat. A hűtőn találtam egy cetlit: „El kell szaladnom pár helyre. Délután érek csak haza. Szórakozzatok jól. ;P” Szóval Agatha előttem kelt fel. Várjunk, cetlit írt. Akkor… valószínűleg járt a szobámnál is. Mit láthatott? Belegondolva elég sejtelmes az üzenete. Ki tudja mióta feküdtünk összeölelkezve.

- …sabeth, minden rendben? – rázta meg óvatosan a vállam Armin.

- H-ha? – tértem észhez.

- Jól vagy? Eléggé kipirultál. – aggodalmaskodott. – Nincs lázad? – tapogatta a homlokom.

- Ne-nem, jól vagyok! – válaszoltam, közben gyorsan a zsebembe gyűrtem Agatha üzenetét.

- De biztos?

- Ühüm! Ülj csak le. Nemsoká’ kész a gofri. – mosolyogtam.

- Hát jó. – ült le. Elkezdtem összeöntözgetni a hozzávalókat. – Te mikor feküdtél le? – kérdezte hirtelen a nagy csöndességben.

- Felmentem, megittam a forró csokim [itt egy gonosz pillantást vettetem rá], és utána. – magyaráztam.

- Értem. És te hol aludtál? – kérdezősködött tovább.

- A földön. – válaszoltam óvatosan.

- Miért? – folytatta megtörhetetlenül.

- Mi ez, valami vallatás? – nevettem idegesen. Nem néztem felé, mert éreztem, hogy a fülem hegyéig vörös vagyok. Miért faggat? Ha ennél többre kíváncsi hazudnom kell. Mégsem dörgölhetem az orra alá: „Nem történt semmi más azon kívül, hogy megszállott módjára bámultalak alvás közben, majd megcsókoltalak mindenféle gondolkodás nélkül.”

- Csak úgy kíváncsiságból. – válaszolt, apró meglepődöttséggel a hangjában.

- Azért, [sóhaj] mert rosszul éreztem volna magam, ha te a földön alszol én meg az ágyamban. – tettem elé egy nagy adag gofrit. – Kielégítő volt a válaszom? – kérdeztem morcosan, majd leültem.

- Teljes mértékben! – mosolygott kedvesen. Majdnem félrenyeltem a falatot. Hogy lehet valaki ennyire aranyos. Már-már olyan helyes, hogy megöl… Szó szerint. – Mi-minden rendben? – termett mögöttem, és simogatni kezdte a hátam.

- Ne-ne aggódj miattam! – nevettem kínomban. – inkább ülje le… – mutattam a székre előttem. Engedelmeskedett, és elkezdett enni.

- E-ez isteni! – kiáltotta az első falat után.

- Jobb, mint a forró csokim? – vigyorogtam.

- Aham! – dünnyögte teli szájjal. Két percbe sem telt, és befalta az egészet. – Ez volt életem legjobb gofrija! – folyt szét a széken a boldogságtól mikor végzett.

- Ennek örülök! – mosolyogtam, és eltakarítottam magunk után.

- Te tényleg embertelen vagy… – mondta hirtelen. Az asztalon könyökölt, kezével támasztotta a fejét.

- Pa-parancsolsz? – néztem rá kérdőn mosogatás közben. Felállt, majd mellém ült a pultra.

- Mármint… tanulás nélkül kitűnő vagy mindenből, – kezdte az ujjaira szedni – minden gamer megirigyelné az érzékeidet, remek zenész vagy, kiválóan főzöl és… – Megállt. Arca lassan elvörösödött. De cuki~~! – É-és nagyon sz-szép is vagy. – nyögte ki végül. Én is elpirultam. Ho-hogy szép vagyok? Idegesen köhögött egyet, majd összeszedte magát, és a színét is visszanyerte. – Egyedül a sportban nem jeleskedsz, de az mellékes. – mondta végül mosolyogva.

- H-hát köszönöm… – ültem fel vele szemben az asztalra. – Az utolsó „bókodról” pedig… Várj pár hónapot, és megmutatom, hogy le tudlak nyomni. – nyújtottam felé a kezem.

- Akkor fogadunk. – fogta meg a kezem, majd megrázta.

- Miben?

- Pár hónapot mondtál… Van időnk gondolkodni. – mosolygott sejtelmesen.

- Vá-várj! Én így nem megyek bele! – húztam volna el a kezem, de Armin nem engedett a szorításból.

- Szóval, nem vagy biztos a győzelmedben? – vigyorgott gonoszan. Leugrott a pultról, és közelebb lépett hozzám. A combja súrolta a térdem.

- De! – néztem rá összeszűkült szemekkel.

- Akkor? Mi a probléma? – nézett mélyen a szemembe. Mintha teljesen más ember lenne. Nem az aranyos Armin, hanem… hanem… nem is tudom, de nagyon csábító.

- Se-semmi! – pattantam le az asztalról. Alig volt köztünk pár centi rés. Felnéztem rá, és tekintetem az övébe fúrtam. – Semmi az égvilágon! – mondtam végül határozottan.

Armin egy darabig még maradt, de Agatha hazajövetele előtt elment. Hétfőn kezdődik a suli, és azt mondta még nem tanult semmit. Megértem. Az emberek (merthogy az elmondása szerint én nem vagyok az) tanulnak.

Agatha nem kérdezett az éjszakáról és a délelőttről sem. Én meg persze nem hoztam fel neki a témát. Miért is hoztam volna fel? Így is elég kínos volt a sztori.

A hétvége további része is lassan eltelt. Nem tudom, várom-e a sulit. Olyan, mintha évekig nem is jártam volna. Megfagyott az idő a szünetben. Fura lesz. Viszont jó lesz végre kimozdulni itthonról. Találkozhatok végre a srácokkal. Rosa-val, Vie-vel, Alexy-vel, Lisander-rel, Kim-mel… és Castiel-lel is. Azt a gyöngyös pántlikámat // Szófordulat az osztályom népdalcsokra jóvoltából. ;) // , mi lesz még ebből? Castiel és én egy épületben? Valahogy, nem hiányzik ez az egész az életemből. Nem is tudom, akarok-e még egyáltalán rá emlékezni…

18. - Mit tettem?

// Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részt, de tudjátok hogy van ez, így a félévzárás előtt... Dolgozatok dolgozatok hátán. Valahogy a nap végére már sosem volt erőm. ^^'
   Mindenesetre, itt az új rész... remélem tetszeni fog! ^^
   És így végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni minden olvasómnak, hogy követik a blogot a kiszámíthatatlanság ellenére. Köszönö~~~m! ( ^ _ ^ ) //

A csengő hallatán siettem ajtót nyitni. Azonban velem szemben nem a várt személy állt.

- C-castiel?! Te mit csinálsz itt?! – suttogtam idegesen. – Ha Agatha megtudja, hogy itt vagy búcsút mondhatsz a gyönyörű kis pofikádnak…

- Neked is szia! – nevetett halkan. – Mondtad, hogy egyedül vagy. Gondoltam beszélgethetnénk.

- Ez nagyon kedves, de a testi épséged többet ér, mint az én szociális problémám… – mosolyogtam, becsukva magam után az ajtót. – Viszont, ha már itt vagy, és beszélgetni akarsz… Hallottam valamit, ami felcsigázta a kíváncsiságomat. Érdekel?

- A helyzetemet nézve, lehet jobb, ha nem tudok róla… – mosolygott.

- Te titkolsz előlem valamit? – szegeztem rá a kérdést.

- Nem vagyok az a típus… – mondta rezzenéstelen arccal. Nem, ez nem igaz! Hogy tud így hazudni?!

- Szóval nem mondod el? – sóhajtottam csalódottan. – Kár érted… pedig eddig kedvesnek tűntél, még a szúrós stílusod ellenére is.

- Vá… – kezdte a vörös.

- Úgy látom, már van társaságod. – hallatszott egy ismerős hang.

- A-armin! Végre itt vagy! – derült fel az arcom. Pont időben! Nem érdekel Castiel kifogás!

- Armin, te miért vagy itt? – lepődött meg Castiel.

- Elisabeth-hez jöttem, hogy ne legyen egyedül… – magyarázta. – De úgy látom már tárgytalan! – hajtotta le a fejét, és elindult.

- Várj Armin! – siettem utána magam előtt tolva Vöröskét. – Castiel éppen indul, és csak beugrott köszönni… – néztem gorombán az említett személyre. – Szóval gyere be! – ragadtam meg a fekete csuklóját, és a ház felé húztam. – Szia Cast! – intettem, majd bevágtam az ajtót.

- Mi volt ez az előbbi? – értetlenkedett Armin.

- Áh… csak az a klisé sztori, amikor jön a herceg, és megmenti a királylányt a gonosz sárkány karmai közül. – magyaráztam pókerarccal.

- Egóban nincs hiány! – nevetett fel pár másodperc hatásszünet után.

- Ha? – néztem értetlenül. – És ezt mondja a herceg… – nevettem.

- Oké, nem firtatom. – mosolygott.

- Szóval ő Armin! – lépett mellénk Agatha átkarolva mindkettőnk vállát.

- Üdvözlöm! – mosolygott Armin zavartan.

- Jaj, hagyjuk a formaságokat! Kérlek, hívj Agatha-nak… és tegeződjünk. – súgta a fülébe.

- Re-rendben…

- Aranyos fiú vagy te! – csípte meg az arcát. – Mindig is tudtam, hogy Lis-nek jó ízlése van! – pislogott elégedetten.

- Agatha!! – morogtam rá. – Gyere Armin! – ragadtam meg a fiú csuklóját, és felhúztam a szobámba. Beérve elhelyezkedtünk a pihe-puha szőnyegemen. – Bocs az előbbiért! – simogattam zavartan a tarkómat.

- Semmi gond! – mosolygott. – Mit csináljunk? – nézett körül.

- Xbox? – vetettem fel a briliáns ötletet.

- Tényleg! – kapott a fejéhez. – Hoztam is pár játékot. – kezdett el lelkesen matatni a táskájában. Végül öt játékot húzott elő.

- A-az Te-tekken 6? – mutattam az egyikre remegő kézzel.

- Aha! Szereted? – lepődött meg.

- Hogy szeretem? Hogy szeretem?! Egyszerűen imádom!! – pattantam fel. – A világ egyik legjobb játéka, amit a japók megalkottak! – hajoltam az arcába. Amikor láttam, hogy az arca fokozatosan elvörösödik, észhez kaptam. – Bo-bocsi! – huppantam vissza a földre. – Elragadtattam magam. – nevettem zavartan. – Mindig ez van, ha játékokról van szó.

- Értem… [köhög] Én is szeretem a Tekken 6-ot. – mosolygott. – Játszunk azt?

- Ühüm. – bólintottam lelkesen.

Lassan hozzá is kezdtünk a brutális keménységű játékhoz. Igen, Armin-nal tekkenezni durvább volt, mint a leghardabb módban a gép ellen. Úgy tűnt, ő is ugyan úgy tudja, mit kell nyomni, mint én. De mit is vártam egy gamertől. Agatha hozott nekünk sütit, meg tejet. Az idő gyorsan repült. Észre se vettem, hogy beesteledett.

- Há-há~~~ megint győztem!! – pattogtam örömömben.

- Azért nem gondoltam, hogy ilyen jó vagy. – nevetett.

- Csak azért, mert lány vagyok, még játszhatok jól nem? – böktem oldalba. – Meg amúgy is, kiismerhetően játszol… – magyaráztam.

- De csak mert te ilyen zseni vagy. Kis autista… – pöckölte meg a homlokom, én meg eldőltem.

- Na~~~! – kaptam a homlokomhoz. – Ez gonosz volt! – mondtam játszott kényességgel.

- Megérdemelted! – nevetett.

- Nem is! – álltam fel. Összeszűkült szemekkel néztem le rá, majd mikor láttam rajta, hogy kicsit megijedt, elnevettem magam. – Kérsz forró csokit?

- Abból a múltkoriból? – csillant meg a szem.

- Ühüm! – vigyorogtam elégedetten. – Jössz, vagy maradsz?

- Maradok. Addig is megpróbálom kitalálni, hogyan csalsz. – simogatta nem létező szakállát.

- Ezt kikérem magamnak… – néztem szigorúan. – Ha ilyeneket mondasz, ne lepődj meg, ha olyan dolog kerül a forró csokidba, ami nem feltétlen oda való. – mosolyodtam el gonoszan.

- Nem szóltam! – emelte fel kezeit megadóan. Leszaladtam, majd megfőztem a forró csokikat. Agatha már aludt. Nem is csodálom, közel éjfélre járt már. Amint végeztem, gyorsan felszaladtam.

A szobámba érve vicces látvány fogadott. Armin eldőlve a szőnyegen, kezében a kontroller, az ujjai még mindig mozogtak. Próbált küzdeni a gép ellen, de az K.O.-val kiütötte. Elismerésem! A legrosszabb pillanatban is harcol. Lelkes és kitartó. Letettem az asztalra a bögréket, kikapcsoltam a konzolt, majd óvatosan lehámoztam a kezét joystick-ról. Kicsit mocorgott, majd átfordult a másik oldalára. Na, ez százas, hogy elaludt. Ugyan nem terveztem, hogy itt alszik, de ha már így alakult, fogtam egy pokrócot, majd ráterítettem. Megfogtam a bögrém, majd leültem vele szemben. Egy jó darabig néztem, ahogyan alszik. Így olyan, mint egy négyéves kisfiú. Nagyon aranyos… Úristen, miket nem gondolok! Miután leszidtam magam a piszkos gondolataimért, visszatettem az üres bögrét az asztalra. Bűntudatom lett volna, ha én az ágyikómban alszok, így fogtam egy másik takarót, és melléfeküdtem a földre. Ami nem mellesleg, nem olyan rossz hely ám. Sokszor dőltem már ki azon a pihe-puha szőnyegen, és igen kellemes érzés rajta aludni. Szóval… Lefeküdtem mellé vele szemben. Néztem a békésen kisimult arcát, a hosszú szempilláit, az apró mosolyra húzódott száját… Csodálatosan festett, ahogyan a beszűrődő holdfény megvilágította. Gondolkodás nélkül, ösztönöktől vezérelve lassan közelebb és közelebb húzódtam hozzá, míg ajkaimat az övéire tapasztottam. Csak akkor eszméltem fel, mikor megrezdült. Hirtelen a számhoz kaptam a kezem meglepődöttségemben. Meglepődtem saját tettemen. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem ébredt fel, megkönnyebbülésemben egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Gyorsan átfordultam a másik oldalamra, nehogy megint valami hülyeséget csináljak. Éreztem, ahogyan lassan az összes vér a fejembe szökik. Mittettemmittettemmittettem?!?!?!