25. - Szerelmi válság

Egészen hazáig kísért. Végül tényleg nem beszéltünk egész út alatt. Kicsit furán éreztem magam miatta. Elköszöntünk, majd Armin elindult, én pedig bementem. Beérve gyorsan az ablakhoz szaladtam, és végig néztem, amint eltűnik.

- Szóval ő az a fiú! – mondta hirtelen Agatha a hátam mögül.

- Mi? Nem, dehogy!! – szaladtam fel a szobámba, és becsaptam az ajtót. Nem kell még egy ember, aki kellemetlen helyzetbe hoz. Ott vagyok én, meg Alexy. Ketten bőven elegek vagyunk!

Mikor kinyitottam a szemem, a szobámban találtam magam. Hogy kerültem ide? Ja igen, megvan. Armin hazakísért. De… Égő arccal kipattantam az ágyból, és a fürdőbe szaladtam. Hideg vízzel megmostam az arcom, majd visszaültem az ágyamra.

- Me-megölelt… az ölében aludtam… dúdolt nekem… simogatott… – soroltam megdöbbenten magamnak. Éreztem, hogy arcom újra vörös. Felálltam, és idegesen járkáltam fel-alá a szobámban az előbbieket ismételgetve magamban.

- Elisabeth. – jelent meg előttem hirtelen Agatha. – A mászkálásod felébreszti az egész környéket… Hagyd abba! Még csak 6 óra van. – ásított.

- Bo-bocsi. – sütöttem le a szemem.

- Valami gond van?

- Ne-nem, semmi! – ugrottam be az ágyba, fejemet pedig a párnámba mélyesztettem.

- Most úgy őszintén… – ült az ágyam szélére. – Elég bénán hazudsz. – nevetett. – Megbeszéltük, hogy nekem mindent elmondhatsz. – simított végig a hátamon.

- Jó! – sóhajtottam. – Akkor csak egy kérdésem lenne. – ültem fel. – Mi-milyen, amikor tetszik valaki? – húztam magam elé a párnám, és erősen megöleltem.

- Mi?! Ugye nem Castiel az?! – rázott meg a vállamnál fogva.

- Ő… nem. Nem is akarok hallani róla. – duzzogtam.

- [hatalmas sóhaj] Visszatértek az emlékeid? [Bólintottam.] Jaj, te! – ölelt meg. – Tehát, úgy gondolod, hogy tetszik valaki. [Újabb bólintás.] Az jó! – mosolygott. – Nos, ha tetszik egy fiú, akkor nagyon sokat gondolsz rá, mikor nem vagy vele. Stimmel. Minden olyan dolog, ami másoknál kicsit sem fura, vele zavarba ejtő. Stimmel. Mellette csak úgy repül az idő, és ennek az időnek egyetlen percét sem gondolod feleslegesnek. Stimmel.

- Hm…

- Segítettem?

- Azt hiszem… – bámultam magam elé. Ezek szerint nekem te-tetszik Armin.

- Ó, elpirultál. – vigyorgott Agatha. – Nem mondod el, ki az a fiú? – bökdöste az arcom.

- Nem. – vágtam rá határozottan, majd megláttam keresztanyum csalódott arcát. – Még nem.

- Reggelinél várlak. – nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Lassan elkészülődtem, majd lementem. Megreggeliztem, és mentem is az iskolába. Már épp tettem volna be a fülesem, mikor…

- Lisa!! – ugrott a nyakamba Alexy.

- Szia! – mosolygott Armin.

- He-helo! – dadogtam vörös fejjel.

- Minden rendben, lázasnak tűnsz. – tapogatta az arcom Alexy.

- N-nem, meg vagyok! – nyugtattam. – Amúgy ritkán látlak. Mi van veled? – fogtam meg a kék kezét, és kézen fogva sétáltunk tovább.

- Semmi különös… – mosolygott zavartan.

- Violette?

- Nem is tudom. Meg vagyunk, szeretem, meg minden, de még mindig fura, hogy lány. Mármint… – hadonászott össze-vissza a másik kezével.

Hallottam, amit Alexy beszél, de a gondolataim Armin körül forogtak. Ott sétált mellettünk komoly arccal. Most mit csináljak? Szóljak hozzá? Á, tök fölösleges, úgy is csak makognék… Mégis, hogy lehet valaki ilyen helyes. Az a fekete haj, azok a tengerkék szemek, azok a…

- Hé!! Lisa! – csettintgetett a kék a szemem előtt. Visszatértem. – Én itt kiöntöm a szívem, te pedig rám se hederítesz. Ez nem szép dolog! – duzzogott jogosan. Elengedte a kezem, és karba tette.

- Bocsi, csak kicsit elkalandoztam. – magyarázkodtam zavartan.

- Igen, azt én is láttam. – vágta rá sértődötten.

- Na~! Tényleg sajnálom! – próbáltam a szemébe nézni, de mindig fordult egyet. – A-le-xy~! – erősködtem tovább.

- Jó, megbocsájtok! – emelte fel megadóan a kezeit. – De, csak mert láttam, kit néztél álmodozás közben. – súgta a fülembe. Ne~~! Látta? Elpirultam. Elhajolt, majd rámkacsintott. – De cserébe meg kell hallgatnod még egyszer! És akkor már csak kettesben leszünk! – tette csípőre a kezét.

- Oké! – öleltem át szorosan. – Ne mond el neki légy szíves! – súgtam. Csak megfogta a kezem, és sétáltunk tovább. Ezt beleegyezésnek veszem!

A sulihoz érve megláttam Castiel-t a kerítésnél cigizni. Épphogy csak begyógyult az Agatha által okozott monoklija, de neki sikerült beszerezni egy újabb csinos példányt a másik szeme alá. Ennyi időt szántam rá, nem többet. Nem is gondoltam rá a nap folyamán.

Se Lisander, se Rosalia nem szólt hozzám. Fura volt, de nem is hiányoltam. Kicsit szégyelltem magam. Hagytam Castiel-t, hogy úgy rángasson azon a bizonyos zsinóron. Bosszantott. Nagyon. És minderről ők is tudnak. De nem csak ők, hanem Armin is. Mi lesz így?

Egyik szünetben megkerestem Vie-t, hogy őt is megkérdezzem a kapcsolatukról Alexy-vel. A kertészklubban találtam rá az egyik padon.

- Szia Vie! – ültem le mellé.

- Oh, szia! – köszönt a szokásos pár másodperces hatásszünet után.

- Mi jót rajzolsz? – lestem bele a rajzába. A-armin? Elkerekedtek a szemeim.

- A-alexy-t. – mutatta elpirulva.

- Na-nagyon szép! – dicsértem. – Ügyes vagy, mint mindig. – mosolyogtam. Hogy keverhettem össze?! Elméletileg Armin tetszik nekem, nem? – Először azt hittem Armin az. – nevettem.

- Végül is ikrek, ez pedig ez fekete-fehér rajz. – mondta halvány mosollyal. Hülyének néz. Megértem…

- Igaz. Amúgy kérdezhetek valamit? – kezdtem óvatosan.

- Csak nyugodtan. – bólintott.

- Mostanában ritkán beszélgetünk. Mi van veled és Alexy-vel? – néztem rá kíváncsian. Most nincs semmi, ami elterelhetné a figyelmem.

- Hát… – pirult el. – Nem is tudom.

- Barátnők vagyunk, nekem elmondhatod. – mosolyogtam.

- Jó. – tette le a rajzfüzetét maga mellé. – Alexy az első barátom, szóval nem igazán értek az ilyen dolgokhoz. Lassan három hónapja járunk, de még csak a szájra puszinál tartunk. Ez normális?

- Értem. Nem mondanám gondnak. Minden pár más-más ütemben halad. Csak nem közölhetem vele, hogy „Bocs, de Alexy meleg… ne emészd magad, nem a te hibád!” Lehet még nem áll készen rá. – nyugtattam.

- Lehet, de én aggódom. Néha úgy érzem, hogy nem szeret. – szöktek könnyek a szemébe. Átöleltem, hátha meg tudom vele nyugtatni.

- Mi történt? – jelent meg Rosa.

- Szerelmi válság. – tájékoztattam.

- Jaj, Vie! – ült le közénk, és átölelt minket. – Nem kell aggódnod apróságok miatt. Minden kapcsolatban vannak mélypontok.

- De a mi kapcsolatunk egy nagy mélypont. – engedett el szipogva Vie.

- Ne mondj ilyet Violette! – rázta meg gyengéden Vie-t Rosa.

- De Alexy nem szeret…

- Ne gondolj mindig a legrosszabbra.

- Még csak meg sem csókolt a három hónap alatt.

- Ebből gondolod, hogy nem szeret? – lepődött meg Rosa. – Lehet, hogy csak fél. Első barátnő, első csók…

- Igen?

- Igen. – mosolyodott el kedvesen Rosalia.

Nos, ebből látszik, hogy Rosa sokkalta tapasztaltabb nálam. Ő meg tudja nyugtatni az összezavarodott, szerelmes lányokat… én nem. Első csóktól való félelem? Az én első csókomat módomban sem volt visszautasítani! Még félni sem volt időm tőle. Hogy is hívták a srácot? Christian? Még mindig kiráz tőle a hideg. Mi az, hogy csak úgy betoppan Halloween estéjén és megcsókol?! Br~ remélem, nem látom többet!

- …isabeth!? Veled minden rendben? – rázott meg kicsit Rosa.

- Hm? Ja, igen persze. – mosolyogtam. – Kicsit elkalandoztam. Pedig úgy volt, most nem tereli el semmi a figyelmem. Lis, hogy lehetsz ilyen tapintatlan?!

- Akkor jó, de nekem elmondhatod. – mosolygott.

- Köszi, de tényleg semmi. – álltam fel. – És Vie, fel a fejjel! Alexy szeret téged. Biztos forrásból tudom. – kacsintottam.

Tanítás után gyorsan összepakoltam. Időben haza akartam érni, hogy tudjak lazítani munka előtt. Már a suli kapujánál jártam, mikor…

- Bu! – próbált megijeszteni valaki.

- Ha…ha…ha. – néztem szúrós tekintettel „támadómra”.

- Próbálkozni lehet! – vont vállat Armin.

- De nem nálam.

- Jó-jó. – nevetett. – Hazakísérlek.

- Hát… jó. – pásztáztam a földet.

- Add a kezed! – nyújtotta felém a karját. Mi? Felkaptam a fejem. Elvörösödtem. Az ő arca viszont rezzenéstelen maradt.

- Mi-miért? – dadogtam.

- Ha Alexy kezét tudod fogni, akkor az enyémet is… – jelentette ki. Féltékeny?

- Tényleg, hol van Alexy? – néztem körbe.

- Violette-el. Remélem, minden rendben lesz köztük! Na? – rántott egyet a karján. Egy darabig csak néztem, majd sóhajtottam egyet.

- Re-rendben. – fogtam meg a kezét. Ő ujjait ez enyéim közé fűzte, és így sétáltunk kéz a kézben. Nem beszélgettünk. Én végig őt néztem tiszta vörös arccal. Az ő arca viszont meg sem rezdült. Komoly volt, és egyáltalán nem vörös. Hogy tud ilyen arcot vágni, mikor a kezem fogja? Miért nem pirul el? De, ha jobban megnézem… Ő nem is az az Armin, akit megismertem. Sokkal komolyabb, bátrabb, férfiasabb. Régebben, mikor Alexy zavarba ejtő helyzetekbe hozott minket, nem csak én pirultam el, hanem ő is. Mi történt? Miért változott meg?