24. - Igazság

Kivételesen reggel sikerült időben felkelnem. Megmosakodtam, felöltöztem, satöbbi. Éppen pakolásztam, mikor meghallottam Agatha dühös lépteit a lépcsőn. Beálltam az ajtó mellé, és csendesen vártam. A kilincs lenyomódott, az ajtó nyílt…

- Bu. – súgtam magam elé.

- [sikoly] T-t-te-te… – kapkodta a levegőt.

- Bo-bocsi! – öleltem át röhögve.

- Ez n-nem vicces! – duzzogott.

- De, de az! – nevettem tovább.

- Nem! – vágtatott le sértődötten.

Reggelinél több soron elnézés kértem Agatha-tól. Végül megbékélt, sőt még nevetett is rajta. Lassan elindultam a suliba. Ma kivételesen oda is időben beértem. Ez egy jó nap!

Teltek, múltak az órák. A nagyszünetben éppen Armin-nal sétálgattam a folyosón, és az MMORPG játékok idétlen szabályairól és a Tekken széria fejlődéstörténetéről beszélgettünk, mikor megláttuk Castiel-t, Rosa-t, Lisander-t és Leigh-t beszélgetni.

- Hé! – húzott vissza Armin a fal mögé, és eltakarta a szám.

- Mi van? – kérdeztem idegesen, miután sikerült lekaparni magamról a kezét.

- Halkabban! – csitított. – Elég belsőséges beszélgetésnek tűnik… Ráadásul, mintha a te nevedet emlegették volna. Ha odamész, nem tudunk meg semmit. – nézett a srácok felé komoly tekintettel.

- T-te hallgatózni akarsz?!

- Te meg le akarsz buktatni minket? Nem akarod tudni, mit beszélnek rólad a hátad mögött.

- Nem igazán érdekel! – duzzogtam.

- Nem-e? – mosolygott gonoszan.

- Jó, egy kicsit. – vallottam be. – De ez akkor sem szép dolog!

- Pszt! Már beszélnek!! – nézett izgatottan a többiek felé. Sóhajtottam egyet, majd én is követtem a példáját.

- Castiel, nyögd már ki! – sürgette a vöröst Rosalia.

- Hát izé…

- Nyugi Cast! – tette Lisander a fiú vállára a kezét. – Ha tényleg Elisabeth amnéziájával kapcsolatos, akkor nekünk is jogunk van tudni róla… Az amnéziám? Végre megtudhatom az igazat!

- Lehet még segíteni is tudnánk. – folytatta Leigh.

- Jó. – szakadt ki Castiel-ből egy hatalmas sóhaj. A többiek (és mi is) rendületlenül figyeltük Castiel-t. – Tehát… a koncert estéjén történt valami. Valami, ami ezek szerint Elisabeth-et teljesen kikészítette.

- Mi volt az? – kérdezte Rosa aggodalomtól teli hanggal.

- Megcsókoltam… – mondta szinte hallhatatlanul. Hogy mi?

- Mi van? – súgta maga elé idegesen Armin.

- Mit csináltál?!?! – ugrott Castiel-nek egyszerre Rosa és Lisander.

- Rosa, Lis nyugi! – fogta vissza őket Leigh. – Castiel, mond még egyszer! – utasította határozottan. Teljesen lefagyott. – Ugye nem azt mondtad, amit hallottam? Castiel!

- De, megcsókoltam! – ismételte elcsukló hanggal.

- De… a szabály… – hallottam Leigh hangját egyre halkabban.

Lassan szinte teljesen elszigetelődtem a külvilágtól. Emlékképek ezrei villantak fel egymás után a szemem előtt. Az első találkozásunk Cast-tal, a naplemente a suli tetején, a közös forró csokizások, a próbák, amiken csak ketten voltunk, a fangirl-ek a koncerten… a csók. Amint magamhoz tértem, szinte öntudatlan állapotban felálltam, és gondolkodás nélkül elindultam Castiel felé.

- Elisabeth! – fogott vissza Armin. – Mit akarsz csinálni? – nézett rám hatalmas, csillogó, kék szemeivel.

- Majd meglátod. – rántottam ki a kezem a szorításából, és Castiel-hez futottam. A csuklójánál fogva távolabb húztam a többiektől, majd teljes erőmből pofon vágtam.

- E-el… – dadogott meglepettségében.

- Hogy tehetted ezt?! – küszködtem a könnyeimmel. – Egyetlen egy szabály, egyetlen egy rohadt szabályt kötött ki Leigh, egyetlen egyet… NINCS KAPCSOLAT! Castiel, egyetlen szabály, és te még azt is megszeged? – sírtam el magad. – Miért? Miért kellett megcsókolnod? Miért pont engem? Kihasználtad, hogy ittam és fel voltam pörögve a koncert után. Élvezed, hogy tönkreteszel lelkileg? Hm?!

A monológom után kifújtam magam, és próbáltam visszaállni alapállapotba. Miután kicsit lenyugodtam körbenéztem. Csodálkozó arcok mindenütt. A folyosó zsúfolásig tele.

- Sa… – kezdte Castiel.

- Nem, nem akarom hallani! – emeltem fel a kezem. – Lehet, ki kellene lépnem a bandából. – sóhajtottam. – Mindenkinek jobb lenne…

Ki furakodtam magam a tömegből. Rosa, Lisander és Castiel elindultak utánam, de Leigh megállította őket.

- Most hagyjátok kicsit magára…

A hidegre ügyet sem vetve, a tikos helyemre mentem. A kertészklubba, egy a bokrok mögé rejtett padhoz. Elfeküdtem rajta, és igyekeztem minden felgyülemlett feszültséget kisírni magamból. Hallottam a csengőt, de nem foglalkoztam vele. Nem érdekelt sem az óra, sem semmi más.

- Szia! – köszönt rám valaki. Kinyitottam, a szemem, hogy tényleg az-e, akire gondolok. Armin hajolt fölém széles vigyorral az arcán. – Minden rendben? – változott arca aggódóvá.

- Ja. – válaszoltam röviden. – Mit keresel itt? Nem kéne órán lenned? – ültem fel.

- Ezt én is kérdezhetném. – ült le mellém.

- Jó, [sóhaj] maradhatsz!

- Nagylelkű, mint mindig! – nevetett. – Tudod, mire lenne neked szükséged? – hajolt közelebb. – Egy nagy ölelés. – súgta a fülembe.

- Az tényleg segít? – szipogtam.

- Ártani nem árt, nem igaz? – mosolygott.

- Hiszek neked. – mosolyodtam el.

Ezután Armin arca komollyá változott, majd olyan erősen megölelt, mint még soha senki. A fájdalomtól égett minden porcikám, mégis biztonságban éreztem magam. Szorított, mintha az élete múlt volna rajta… vagy az enyém. (Az utóbbi még igaz is lehet.) Nem tudom, mi lett volna velem, ha ő nincs akkor ott. Jóleső érzéssel töltött el, hogy velem volt.

Lassan elengedett, én pedig mint egy rongybaba eldőltem. Az izmaim teljesen elernyedtek az ölelésétől. Semmire nem vágytam akkor. Semmire. Hagytam, hogy Armin eligazgasson a padon. Fejemet az ölébe helyezte, és lágyan cirógatni kezdte a hajamat. Dúdolni kezdett egy nagyon szép, dalt. Hihetetlenül nyugodt állapotba kerültem a történtek ellenére. Méghozzá annyira megnyugodtam, hogy sikerült is elaludnom ott, Armin ölében.