23. - Új lány

A szokásosnál korábban értem be dolgozni.

- Szia Camille! – mosolyogtam.

- Szia Elisabeth! – simított végig a vállamon. – Gyorsan szaladj átöltözni, be akarok mutatni nektek valakit! – mosolygott sejtelmesen.

- Igenis! – szaladtam az öltözőbe. Kitártam az ajtót, és megpillantottam Gabriel-t. Meztelen felsőtesttel.

- Bo-bocsi! –takartam el a szemem vörös fejjel, és indultam ki az ajtón.

- Semmi gond, mindjárt kész vagyok! – mosolygott kedvesen. Leemeltem a kezem a szememről. – Gyere csak be!

- De…

- Nem vagyok szégyenlős. – fordult felém. Azok az izmok!! (Áh, kicsit se csorgattam a nyálam… Dehogy!) – Gyere mielőtt még Camille leszid! – csukta be mögöttem az ajtót, és a szekrényem elé terelt. – Cuki vagy mikor zavarba jössz! – nevetett.

- Te is zavarba jöttél volna fordított helyzetben! – mentegetőztem.

- Hát… az a fordított helyzet, teljesen más lett volna…

- Ezt hogy érted?

- Hidd el, én máshogy reagáltam volna, ha meglátlak téged félmeztelenül egyedül az öltözőben. – eresztett el egy kétértelmű mosolyt. Az egész arcom vörös lett.

- Jobb, ha nem tudom? – kérdeztem, de persze tudtam, mire gondol.

- Jobb! – nevetett. – De most már te is öltözz, mert Camille tényleg kiakad, ha nem sietünk. Nyugi, nem nézek oda. – emelte fel megadóan a kezeit, mikor vádlón néztem rá.

- Jó! – sóhajtottam. – De, csak mert sietni kell. – Megvártam, míg elfordult, majd én is hátat fordítottam, és elkezdtem átöltözni. Már szinte teljesen kész voltam, csak a nyakkendőm nem volt kész, mikor Gabe megkocogtatta a vállam.

- Figyu! Tudsz nyakkendőt kötni? – babrálta a nyakában a vörös szalagot.

- Hogy sikerült kikötnöd?

- Fogalmam sincs…

- Rendben, gyere! – húztam közelebb magamhoz a fiút a nyakkendő két végénél fogva.

- Milyen kis agresszív vagy. – nevetett.

- Mert rabolod az értékes időmet… – morogtam.

- Megkössem addig a tiédet? – kezdte el babrálni a nyakamban lógó nyakkendőt. Áthúztam a szalag végét a csomón, majd sóhajtottam egy nagyot.

- Ha tudsz nyakkendőt kötni, akkor miért nekem kellett?

- Kíváncsi voltam, te hogy kötnéd meg. – mosolygott. – Hogy tetszik? – mutatott a mellkasomhoz.

- Te sokkal jobban kötöd meg! – csodálkoztam rá.

- Rájöttem! – nevetett.

- Gonosz! – ütöttem meg a mellkasát. Nevetett tovább, s közben felhúzta a mellényét.

- Mehetünk? – nyújtotta a kezét. Bólintottam, és elindultam anélkül, hogy megfogtam volna.

- Go~~nosz! – nyújtottam ki a nyelvem.

Kiérve Camille felsorakoztatott minket.

- Most, hogy végre mind itt vagytok, be is mutatnám az új munkatársatokat, Stéphanie-t. //sztéfáni// – mutatott a mellé lépő lányra.

- Sziasztok! Hívjatok nyugodtan Steph-nek. //sztef// – mosolygott kedvesen. Szimpatikusnak tűnik… Na, akkor egy rövidke leírás: kb. 170 centi, majdhogynem világosabb bőre van, mint Émilie-nek. Viszonylag hosszú, szőke-pasztellrózsaszín haját két oldalra fonta. A fonatok végén egy-egy koponyás masni. Szegecses nyaklánc, fekete bőrkarkötők, ezüstös gyűrűk. Körmei a hajával harmonizálnak. Az egyenruhájában volt, de a többi részletből kikövetkeztettem, pastel goth.

Sorban bemutatkoztunk, majd nekiláttunk a munkának. Camille Gabriel mellé osztotta be Steph-et. Ez emlékeztet a rég szép időkre.

Jól haladt a munka mindaddig, míg…

- Lis, 5-ös!!

- Megyek! – kaptam fel egy jegyzettömböt, és szaladtam az asztalhoz.

A két srác épp akkor ült le. Egyikük viszonylag magas, barna haj, barna szem… átlagos. A mási srác már érdekesebb volt. Valahogy nem illet Nice látképébe. Szőke-barna haj, bronzos bőr és igéző zöld szemek.

- Sziasztok! Üdv itt a Pour aimer-ban! //Rövidítek… Hogy találhattam ki ilyen hosszú nevet?! -.-’// Van már ötletetek mit kértek? – mosolyogtam illően.

- Hello Elsabeth! – olvasta le a névcédulámat a szőke. – Nem is tudom, mi ajánlasz?

- Hm… A Latte Macchiato-nk kimondottan finom.

- Akkor abból kérnénk kettőn! – nézett társára egyetértésért. Eddig egész szimpi.

- Még valamit?

- Talán… téged tejszínhabbal édes. – kacsintott. Ennyi! Ezzel leírta magát…

- Sajnálom, de ez nem található az étlapon. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Valami mást esetleg?

- Jaj, ne légy ennyire kis kérhetetlen! – simított végig a combomon, és kezdte bedugni a kezét a szoknyám alá. Mi a…

- Szia! – fogta meg a kezét a srácnak Gabe, majd illően megrázta. – Üdvözöllek titeket a Pour aimer-ben! Felvenném még egyszer a rendeléseteket… ha nem gond! – grimaszolt magára egy mosolyt Gabriel. – Menj a 2-eshez. – súgta és bíztatóan mosolygott.

Miután felvettem a rendelést, a konyhába mentem, hogy kifújjam magam.

- Tudod, én a helyedben leordítottam volna a pasi fejét, és egy jobbhoroggal kiütöm. – nézett dühösen a szőke srác felé Steph. Elnevettem magam. – Most mi van?

- Semmi csak eszembe jutott, amikor én idejöttem. Úgy tűnik, az újlány érkezésekor mindig van egy „rossz asztal”. De vendégeknek mindig igaza van. Még a bosszantóaknak is.

- Értem, de akkor is… a pasi még mindig téged bámul. – mutatott az 5-ös felé.

- Lehet, de már nem fog tenni semmit. Gabe és Vince figyelnek az ilyen esetekre. – húzódtam egy fal takarásába.

- Nem először fordult elő ilyen? – tette karba a kezeit.

- Hát nem…

- Ez az egyenruha miatt van! – húzogatta lentebb a szoknyáját. – A kirívó ruhák vonzzák a perverz pasikat. – mérgelődött.

- Egyetértek, de ez is a haszon érdekében van… Üzlet.

- Elisabeth, ugye? Hány éves vagy? – nézett végig rajtam.

- 17, miért?

- Egész alacsony vagy, de többnek néztelek. Ezek a ruhák tényleg szörnyűek… – morgolódott. – Akkor még sulis vagy… hova jársz?

- Sweet Amoris. Te?

- Én a Sour Hairis-ba. //Egyszerű szójáték, de megteszi. A „sour” a „sweet” ellentéte. Az „amoris” az „amour”-ból eredeztethető, így megkerestem annak az ellentétét, ami a „haine”. És ebből csináltam „hairis”-t. Jelentése kb.: „Savanyú Gyűlölet”// Gabriel az osztálytársam. – mosolygott.

- Akkor te is úgy 18 körül vagy, igaz?

- Pontosan!

- Lányok ne fecserészetek! Irány dolgozni! – terelt minket Vicent az asztalokhoz.

- Ba~~~ka! – öltötte ki a nyelvét Steph, majd elszaladt az asztalához.

- Sosem változik! – mosolyodott el kedvesen Vince.

- Te ismerted már? – lepődtem meg.

- Mi, nem… nem semmi! – túrt bele idegesen a hajába, majd elsietett. Kusza! Szóval már ismerték egymást… méghozzá elég jól. Fura!

Munka után együtt öltöztünk át Steph-el. Az érzésem, miszerint pastel goth, beigazolódott. Fekete, csontvázmintás harisnya, egy nagyméretű, pasztell lila, hosszított pulcsi hatalmas, fehér fordított kereszttel az elején. Mindezt egy halványlila Mary Jane-fazonú cipővel és egy szegecsek hajpánttal tetőzte.

- Hm? Mi az? Mit nézel? – pillantott rám gyanakvóan.

- Csak csodálom a ruháid. – mosolyogtam.

- Tetszik? Ritka! Lehetnének ilyesmik az egyenruháink… nem gondolod? – pattogott.

- Nem rossz ötlet! – nevettem.

- A te gönceid se rosszak! – pillantott végig rajtam elismerően. Abban a pillanatban meg is dicsértem magam az öltözékemért. Kedvenc bakancs, szakadt nejlonharisnya, skótkockás-láncos-csipkés szoknya, bordamintás póló (amiben a szív is látható), és a bőrdzsekim természetesen. – Azt hiszem, mi ketten jó barátnők leszünk! – karolta át a vállam.

- Lehet! – mosolyogtam.

- Merre laksz? Mehetnénk együtt! – ajánlotta fel, mikor kiértünk az utcára.

- Ne-nem is tudom…

- Biztos vagy benne? – biccentett az út túloldalára. A szőke srác ott állt, és minket nézett. Nyeltem egy nagyot. Most ez követni akar?

- Jó, menjünk! – bólintottam.

- Mindjárt gondoltam. – nevetett.

- Nem vicces! – duzzogtam.

- Jó-jó megértem. Elég para a srác…

Steph egészen hazáig kísért. Természetben kicsit hasonlít Rosa-ra. Megleszünk mi! Sok mindent megtudtam róla, de volt pár téma, amit térített. Főleg, amik Gabriel-lel vagy Vincent-tel voltak kapcsolatosak. Fura! Most már biztos, hogy titkolnak valamit…

22. - Herr Grausam

- E-li-sa-beth!! – rántotta le rólam a takarómat Agatha. – Ha így folytatod, be fogom vezetni a takarodót! – nézett rám szidalmazón.

- H-hány óra? – ásítottam.

- Negyven van. – mondta, majd távozott a szobámból. Pár másodperc hatásszünetre szükségem volt.

- M-mennyi? – pattantak fel a szemeim. Minden álmosság elszivárgott belőlem. Kb. 10 perc alatt elkészültem, és már rohantam is. Csak érjek be csöngetés előtt a kapun!! Mázlis nap. Pont beértem. De épphogy csak. Amikor az épület ajtajánál jártam, a kaput már zárták is. A tanár már épp nyúlt a kilincsért, hogy bemenjen, mikor meglátott.

- Jó reggelt kisasszony! – üdvözölt erős osztrák akcentussal, majd kitárta előttem az ajtót.

- Jo-Jó reggelt t-tanárúr! – lihegtem mosolyt erőltetve az arcomra. – Köszönöm! – szaladtam be a terembe, majd lehuppantam a helyemre.

- Meg is van a mai felelőnk! – jegyezte meg egyik igenkedves osztálytársam. Fintorogtam egyet, az osztály pedig felkuncogott.

- Jó ötlet fiatalúr! Ki is fáradhat! – mosolygott gonoszan a fizika tanárunk. Eleresztettem egy kárörvendő mosolyt, az osztály pedig felröhögött. A srác lelombozva kivánszorgott a táblához. – Kérem, mondjon el nekünk mindent a hullámokról, majd részletesebben fejtse ki az ultraibolya-sugárzást. Kapcsolódó nevek, tulajdonságok, élettani hatások, satöbbi. – Leült, keresztbetette a lábát, kezeit pedig összefűzte a térdén. A srác össze-vissza pislogott, és makogott valamit. A tanár úr sóhajtott egy nagyot. – Rendben, használhatja a táblát, ha szeretne szemléltetni valamit. Kezdheti! – legyintett a tábla felé.

A srác végül egész órán felelt… pontosabban próbált, de nagyon nem ment neki. Herr Grausam (ez egy gúnynév, a német „grausam” szó magyarul annyit tesz „kegyetlen”) végül nagyvonalúan megadta neki a kettest. Csengetés után Herr G. távozott. A srác, aki felelt dühösen az asztalom elé sétált.

- Ezt nem úszod meg! – ordított le.

- Mit csináltam? – pislogtam értetlenül. Nehogy engem vádolj már a nagy szád miatt!

- Miattad feleltetett Grausam engem!! – hajolt közelebb.

- Herr Gruber-re (eredeti név) gondolsz? – tettettem tovább a hülyét, mivel a tanár úr éppen a fiú mögött állt. Megkocogtatta a srác vállát.

- Mi van már? – fordult meg igenkedves osztálytársam ráüvöltve Herr G.-re. Mikor meglátta ki is áll mögötte, rögtön összehúzta magát. – E-elénézést…

- Fiatalúr, hogyan is szólított az imént? – fonta karba a kezeit Grausam.

- Áh… t-tanár úr! Tudja ezek a német nevek elég bonyolultak, tudja… – vörösödött el a füléig a srác.

- Ne is folytassa! Kérem, kövessen a tanáriba. – indult az ajtó felé, a srác pedig szó nélkül követte.

- Jól vagy Elisabeth? – szaladt hozzám Lisander a terem másik végéből. (Fizikán éppen nem mellettem ül.)

- Kösz! Megvagyok. És te? – vigyorogtam.

- Huh, jól van! – könnyebbült meg. – Ha viccelődsz, akkor nincs baj! – mosolyodott el.

- Mi lenne a baj? – billentettem oldalra a fejem.

- Hát… na mindegy! – ült le mellém. – Azt hiszem, Gruber kedvel téged.

- [Sóhaj] Úgy gondolod? – könyököltem az asztalra, és szerelmes tekintettel merengtem az ajtó felé.

- Hagyd ezt abba! – bökte meg nevetve a vállam.

- Jó-jó! – nevettem. – De igazad lehet. Ráadásul ez nekem csak jó. Nem igaz?

- De. Adandó alkalommal azért szólj majd pár szót az érdekemben, oké? – veregette meg a vállam.

- Mindenféleképpen!

A nap hátralévő része az első órához képest elhanyagolható értékű volt. Pár szünetben próbáltam keresni Armin-t és Alexy-t de sehogy sem találtam őket. Túl nagy ez az iskola! Miért nem tudtak ugyanabba az osztályba kerülni, mint én?

Tanítás után siettem haza, hogy rendesen el tudjak készülni a munkába. Ha már reggel 10 perc alatt összekapkodtam a dolgokat, akkor munka előtt legyek precíz, és összeszedett, nem igaz?

21. - Újra-átélés

Óra után gondoltam, kicsit kiszellőztetem a fejem, így utam az udvar felé vezetett. A folyosón azonban valaki megragadta a csuklóm és visszatartott. Hátrafordultam, és megnéztem, ki volt az a bátor… Persze tudtam, hogy elkerülhetetlen összefutni vele előbb vagy utóbb, de őszintén szólva jobban örültem volna a második lehetőségnek.

- Szia Castiel! Mit szeretnél? – kérdeztem flegmán.

- Ne csináld ezt kérlek, Elisabeth! Tudod, hogy Doki is azt mondta, csak az segít az emlékezeted visszaszerzésében, ha szánsz rám egy kis időt. – engedte el a csuklóm.

- Áh, szóval most már érdekel az emlékezetem? Pénteken még nagyon nem úgy tűnt… – fontam karba a kezeim.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett.

- Arról, hogy tudom, hogy tudsz valami fontosat, amit nem mondasz el nekem! – tettem meg egy 90°-os fordulatot.

- Ja, hogy az. [sóhaj] Doki azt mondta, ne azzal kezdjük az egészet, hogy rád zúdítjuk a cudar valóságot. Te is figyeltél, nem? Lépésről lépésre kell haladnunk. – magyarázta. Mondjuk, ebben van valami…

- Nekem akkor sem tetszik. Te tudod, miért vesztettem el az emlékeimet, de én nem. Ez igazságtalan. – fordultam vissza vele szembe.

- Jó-jó, ezt megértem. – túrt bele a hajába idegesen. – Nos, akkor velem jössz?

- Nem! – válaszoltam határozottan.

- Jaj, ne legyél már ennyire megsértődve! – hallottam Rosa hangját mögülem. – Szerintem vele kéne menned. – ölelt meg hátulról, fejét pedig a vállamra tette.

- Miért is? – bújtam ki az öleléséből.

- Azért, amit ő is mondott. – mosolygott. – Ne nézzetek így rám! Az egész folyosó tőletek zeng…

- Jó, de én akkor se megyek!

- Légyszi~~~! – fogta meg a kezeim. – Ha másért nem is, a kedvemért. – nézett rám csillogó szemekkel. – Szeretném, ha minden végre a régi lenne. – könnyezett a szeme. Nem tudtam tovább tétlenül nézni. Szorosan magamhoz öleltem.

- Jó, elmegyek vele… [sóhaj] DE! Csak a te kedvedért! – fogtam meg a vállait, eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. – Megfelel?

- Aha! – törölgette a szemeit.

- De most már késő… – mondta Castiel fél pillanattal a csengő előtt. – Akkor kövi szünet?

- Rendben! – sóhajtottam.

- Udvar. Fa. – kiáltotta utánam.

Óra után Rosa kilökdösött a folyosóra.

- Innen már egyedül is kitalálok! – toltam vissza a terembe.

- Csak biztos akarok benne lenni, hogy tényleg oda mégy-e. – vigyorgott.

- Tényleg oda megyek! – mondtam, és kiszaladtam az udvarra. Fa… fa… fa… Na de melyik?! Itt majdnem egy erdő van!! Szép kis támpont Castiel… mondhatom!

- Engem keresel? – tette a kezét a vállamra Castiel.

- Pontosan! – fordultam felé. – Lehettél volna… egyértelműbb is. – mutattam a „dzsungel” felé.

- Bocsi! – nevetett zavartan. – Az ilyen dolgoknál mindig kimegy a fejemből, hogy te nem is emlékszel.

- Ezt hogy érted? – pislogtam értetlenül.

- Tudod, annak a fának a töve a törzshelyünk. – mosolygott, megfogta az állam, és az egyik fa felé fordította a fejem. Ha mondhatom ezt, a legszebb fát mutatta mindközül. Hogy nem emlékszem egy ilyen fára. Gyönyörű. – Mehetünk? – fogta meg a kezem.

- Ühüm. – mosolyogtam.

Leültünk a fa tövébe, majd Castiel elkezdett mesélni. Egy szünetben nem jutott a végére, így minden szünetben kiültem vele a fa alá. Elmesélte, hogyan futottunk össze először… szó szerint. Hogy utána ez alatt a fa alatt találkoztam vele. És hogy az akkori beszélgetésünkkor érezte úgy, hogy mi jól ki fogunk jönni. Így is lett. Lassan összebarátkoztunk. Lisander meghívott a bandájukba. Azt is mesélte, hogy kezdetben nem mentek valami jól a próbák, mert nem tudtam ráhangolódni a többi tagra. Azt mondta ezért pár napig csak vele próbáltam, kettesben. A többiek pedig később csatlakoztak be a próbákba. Először Lisander, majd Nathaniel is. Mesélte, hogy a próbák havában, sűrűn meglátogatott a munkahelyemen is. Ő kísért el és vissza. Megbeszéltük, hogy hasonló a zenei ízlésünk, egyikünknek sem a szíve csücske Nathaniel, hogy kiskora óta gitározik, Demon-t kölyökkora óta ő neveli, és hogy állandóan azzal idegesítettem, hogy a születendő kistestvérét Cast2-nek hívtam. Nagyon érdekes volt hallgatni őt az életéről. Egy önéletrajz. Jó volt hallgatni a történeteket. Vicceseket, érdekfeszítőeket, szomorúakat, dühítőeket. Úgy éreztem, tényleg barátok voltunk… sőt vagyunk.

- Valahova nagyon szeretnélek elvinni! – mosolygott. – Ráérsz tanítás után?

- R-rá. – válaszoltam bizonytalanul, szinte kérdezve.

- Akkor jó! – pattant fel, és a kezét nyújtotta felém. Megragadtam, majd felhúzott. – Találkozzunk a lépcsőházban.

- Rendben! – bólintottam, és elváltunk.

Órák után összeszedelőzködtem, majd elindultam a megbeszélt helyre. Útközben összefutottam Rosaly-val, de amikor elmeséltem, hova megyek, kuncogva elszaladt. A legjobb barátnőm, de néha tényleg nem tudom, mit gondoljak róla. Castiel a lépcsőn ülve várt.

- Sokat várakoztál? – kérdeztem zavartan.

- Nem. – állt fel. – Csak úgy… [nem létező óra meglesése] egy órát. – mosolygott.

- Na, azért annyira nem jöttem későn! – nevettem. – Várj, [megvilágosodás] te…

- Igen. Rosszfiú vagyok. – emelte fel megadóan a kezeit.

- Mesélted, hogy voltak problémáid a hiányzás miatt. Akkor miért kell ellógni az órát? – tettem csípőre a kezem, de nem bírtam sokáig és elnevettem magam.

- Inkább itt vártam rád, mint egy unalmas törin Faraize proffal. – magyarázta.

- Hm… jogos. – billentettem oldalra a fejem.

- Are you ready? – emelte fel a kezét.

- Jeah!! – csaptam a tenyerébe.

- Jó, de most komolyan… Csukd be a szemed!

- Igenis! – húztam ki magam, majd becsuktam a szemem. Castiel a könyökömnél fogva vezetett fel a lépcsőkön. Egyre feljebb, feljebb és feljebb. Már sejtettem, hogy hova visz. Kulcscsörgés, ajtónyikorgás, végül a tenger illata.

- Kinyithatod!

Engedelmeskedtem. Kellett pár pillanat, hogy szemem hozzászokjon a fényhez, és az erős téli szélhez, de végül páratlan látvány tárult elém. Szemben a város, mögötte a tenger, körülöttünk mindenhol hegyek. A téli nap fényében csillogott a hullámzó víz, a hegycsúcsok tetejét pedig már hó fedte.

- E-ez gyönyörű! – támaszkodtam a párkányra. //Igen, még mindig nem tudom, hogy hívják azt az izét…// Castiel-re pillantottam, aki kedvesen elmosolyodott. – Most mi van?! Kinevetsz?

- Nem, nem dehogy! – mentegetőzött. – Csak tudod… legelőször is ilyen arcot vágtál. – lépett közelebb.

- Legelőször? – értetlenkedtem. Akkor tényleg jól éreztem, hogy ismerős a látvány…

- Igen, ide hoztalak fel az első napodon. – simította meg az arcom. Leemeltem a kezét, majd kiültem az épület szélére, lábaimat pedig a mélybe lógattam.

- Mit csináltunk? – néztem a himbálózó lábaimat.

- Beszélgettünk. – lépett mellém Castiel.

- Miről?

- Sok mindenről. – ült fel mellém. Érzéstelen arccal néztem rá. Sóhajtott. – Jó! Többnyire azokat a dolgokat meséltem el itt magamról, amiket ma a fa tövében hallottál, és nem veled kapcsolatos. Elmeséltem, hogy ez az én titkos helyem, és hogy itt írtam a dalaim többségét. Végül pedig megegyeztünk, hogy onnantól kezdve ez a MI közös helyünk. – ugrott le a végén a tetőre.

- Ez… tisztára olyan, mint egy sablonos romantikus sztori. – mondtam elámulva.

- Igen. Így is lehet nézni. – nevetett.

Megnéztük a naplementét, majd elindultunk lefelé.

- Akkor is együtt néztük meg a naplementét. – mondta.

- Igen?

- Igen, bár nyár közelében szebbek a színei. – magyarázta.

- Szerintem most is nagyon szép volt. – mosolyogtam. – Köszönöm, ez a napot! Nagyon jól éreztem magam. – mondtam, mikor kiértünk a suli kapujához.

- Örülök, hogy tetszett! – pirult el. – Már elég sötét van… hazakísérlek.

- Ne…

- Ugye nem akarod most is visszautasítani a felajánlásomat? – húzta fel egyik szemöldökét.

- De tudod, hogy Agatha nem örül neked… – magyaráztam.

- Akkor nem kísérlek el teljesen odáig, de nem viselném el újra az elutasításodat. – mondta, majd megragadta a kezem, és elindult a házunk felé.

- Rendben! Hazakísérhetsz… – nevettem.

- Nagyvonalú vagy. – nevetett ő is.

Az utcánk sarkáig kísért, majd elváltunk. Hazaérve ledobtam a cuccaim, ettem, majd eldőltem a szőnyegemen. Ez egy jó nap volt. Kár, hogy nem segített semmit.

20. - Az üzenet

- Li~~~s! Csak még öt percet had… Tízet. Lis! – rontott be a szobámba Agatha. – Ha nem kelsz fel végre, el fogsz késni! Már fél órája ébresztgetlek. – csapta be az ajtót a mondandója után. Fél percig csak meredtem a plafonra, majd lerántottam a takarom. A hideg majd kikerget az ágyból. – gondoltam. Bevált. Felültem, de még egy percig csak ültem, és bámultam a meztelen lábujjaimat. – Lis! Ne szóljak még egyszer!

- Jó-jó! Adj öt percet! – tápászkodtam fel, majd bevettem a fürdőt. Megmostam a fogam majd, egyik oldalra összefontam a hajam. Sima piros farmer, láncok, fekete trikó, Jack Daniel’s pulcsi, tatyó, szemüveg és indulás. Felkaptam a papírzacsit a konyhaasztalról, felvettem a bakancsom, a dzsekim és egy kötött sapit. – Szia!! – kiáltottam vissza az ajtóból. Bedugtam a fülesem, amiből a New Chance To Begin szólt. Végigtomboltam a suliba vezető utat, majd melankolikus hangulatban leültem a helyemre. Ez szuper! Annyira siettetett Agatha, hogy nekem sikerült beérnem elsőnek. Amíg egyedül voltam, csak nyomkodtam a PSP-m. (Tekken 6 a legjobb!) Kisvártatva megérkezett pár osztálytársam, akiket nem igazán ismerek. Lassan megjött egy ismert személy is.

- Szia Elisabeth! – köszönt kedvesen Iris.

- Szia! Mi újság? – tettem be a padba a PSP-m.

- Rögtön a lényeget mondom. Kentin néha küld egy-két SMS-t… ezek ilyen… hogy is mondjam…

- Helyzetjelentés?

- Ha… ez jó! – mosolygott. – Igen. Érdekel? – csillant fel a szeme.

- Ühüm! – vágtam rá lelkesen. Mégis csak barátok vagyunk, nem?

- Azt írta, egész jól halad, de nagyon hiányzol neki.

- Igen? – lepődtem meg. De belegondolva felesleges volt, hisz tudtam, hogy tetszem neki.

- Valami bíztatás? – vette elő a mobilját.

- Hm… Írd neki, hogy Elisabeth üzeni: „Hajrá!” és… hogy várja, hogy újra találkozzatok.

- O~~ké~~~… Így jó? – adta oda a telefont. Ez volt az üzenet:

„Szia Ken! Örülök, hogy jól haladsz! :) Elisabeth is üdvözöl. Azt üzeni, hajrá! Nagyon szeret, és vár vissza! ;)”

- I-iris! – morogtam a lány nevét. – Nem szép dolog kiszínezni, amit mondtam. Egy szóval sem említettem, hogy szeretem őt!! – hordtam le szegényt.

- De… – hajtotta le megbánóan a fejét.

- Nincs de! Írd át! – nyomtam vissza a kezébe a mobilt. Ő csak egyre jobban ideges lett, elpirult. – Mo-mond, hogy nem!! U-ugye nem? – dadogtam. Még jobban zavarba jött, zsebre tette a készüléket. Felálltam, és a tekintetét kerestem, ami elég nehézkesen ment, ugyanis nem nagyon akart rám nézni. – Mond. Hogy. Nem. Küldted. El!! – hangsúlyoztam minden egyes szót. – Iris?! – néztem rá szúrós tekintettel.

- Hát…

- Miért küldted el?! – fakadtam ki. Ő csak lehajtott fejjel állt. Meg se szólalt.

- Hé-hé, mi folyik itt? – lépett hozzánk Lisander.

- Iris hülyeséget csinált! – fordultam a fiú felé, és a lányra mutattam.

- Na-na… Nyugi! – csitítgatott. – Mit csinált?

- Elküldött Ken-nek egy olyan SMS-t, amiben azt írja, szeretem őt – magyaráztam. Lisander Iris-re pillantott, majd a zsebében lapuló telefonra, végül rám.

- Igaz ez? – fordult Iris-hez.

- I-igen… De, nagyon sajnálom Elisabeth! – nézett rám könnytől csillogó szemekkel. – Nem akartam rosszat, csak gondoltam, így Ken boldogabb lesz. – fogta meg a kezem.

- Há-hát… – simogattam zavartan a tarkómat.

- Ilyet akkor sem csinálhatsz! – mondta Lisander lágyan simogató hangjával egy hatalmas sóhaj után.

- Tudom, és tényleg nagyon sajnálom Elisabeth!!

- Nem kell sajnálkoznod! – mosolyogtam. – Viszont én elnézést kérek a kirohanásomért, de valahogy nagyon felidegesített a dolog.

- Nem, nem, jogos volt. – bólogatott Iris.

- Akkor ezt megbeszéltétek? – tette kezeit a vállunkra Lisander. Iris-sel összemosolyogtunk, majd bólintottunk. – Ennek örülök! – mosolyodott el elégedetten a „békebíró”. Megérkezett a tanár. Mindannyian leültünk a helyünkre. Elkezdődött az óra. – Még sosem láttalak ennyire idegesnek. – súgta a heterokróm.

- Talán, mert a jelenléted megnyugtat. – mosolyogtam.

- Akkor talán mindig veled kellene lennem. – nevetett. A fülem hegyéig elvörösödtem, és csak bámultam rá. Ne mondj már ilyeneket!!

19. - Én, embertelen?

Reggel kipihenten keltem. Azonban valami nem stimmelt. Arra emlékszem, hogy Armin mellett aludtam el (az apró csókom után), de tudtommal háttal neki. Most szemben voltam vele, arcom a mellkasához nyomva. A srác úgy ölelt át, mint egy óriási plüssmackót, az egyik combom pedig az övéi közé szorult. Az elején megdöbbentem, aztán pedig csak élveztem a helyzetet. Egy darabig nyugton voltam, majd belegondoltam: Mi lesz, ha felébred? Hogy magyarázom ezt meg? Nehezen, de erőt vettem magamon, és óvatosan kikászálódtam a szorításából. Amint végre sikerült, még úgy két percig csak ültem vele szemben, és néztem őt. Éreztem a hideget a mellkasomon, amitől tiszta depressziós hangulatba kerültem, és visszavágytam Armin mellé. Mondjuk, elég rosszul venné ki magát, ha pont akkor ébredne fel, mikor a karjai közé bújok… Mivel játszótársam nemigen óhajtott felkelni, így bevettem a fürdőt, letusoltam, majd felöltöztem. Mikor kiértem még mindig aludt, amitől kezdtem kicsit berágni. Mi az, hogy ő itt békésen alszik, amikor én tiszta ideg vagyok már közel 45 perce?! Elé guggoltam és elkezdtem bökdösni az arcát. Először meg se moccant, majd hirtelen megragadta a kezem. Másik kezével dörzsölgetni kezdte a szemeit, amiket pár pillanattal később álmosan ki is nyitott.

- Te mégis mit csinálsz? – morogta kótyagosan.

- Kedvesen ébresztgetlek… – vigyorogtam, és leültem mellé.

- Más módot nem találtál? – ásított miközben felkönyökölt, kezével megtámasztva a fejét.

- Csak ezzel próbálkoztam. – vallottam be.

- Legalább őszinte vagy. – sóhajtott, majd felült. – Mikor aludtam el?

- Lementem forró csokit csinálni, és mire vissz… – Belém fagyott a szó. A bögrékre pillantottam. – Ne terelj! – álltam fel. – Megcsináltam életem legjobban sikerült forró csokiját, de mire visszaérek, bealszol. Szegény most már biztos puding állagú… – hajtottam le a fejem.

- Ha puding állagú, akkor megeszem. – állt fel. Elhatározására felkaptam a fejem.

- Tényleg? – csillogott a szemem a boldogság könnyeitől.

- Végül is, nekem csináltad nem? – simogatta tarkóját rózsaszín arccal.

- De! – helyeseltem. – Nehogy tényleg megedd! – csaptam a kezére, mikor a bögréért nyúlt.

- Mi van? – lepődött meg.

- Nagyon szép gesztus lenne, de ki tudja mik kerültek bele az éjszaka közepén… meg amúgy is, romlandó dolgok vannak benne. – magyaráztam, majd megragadtam a csuklóját. – Gyere! Inkább sütök neked gofrit. – húztam le a lépcsőn elszántan.

- Az is olyan jó, mint a forró csokid?

- Jobb! – vigyorogtam.

Elkezdtem összeszedni a hozzávalókat. A hűtőn találtam egy cetlit: „El kell szaladnom pár helyre. Délután érek csak haza. Szórakozzatok jól. ;P” Szóval Agatha előttem kelt fel. Várjunk, cetlit írt. Akkor… valószínűleg járt a szobámnál is. Mit láthatott? Belegondolva elég sejtelmes az üzenete. Ki tudja mióta feküdtünk összeölelkezve.

- …sabeth, minden rendben? – rázta meg óvatosan a vállam Armin.

- H-ha? – tértem észhez.

- Jól vagy? Eléggé kipirultál. – aggodalmaskodott. – Nincs lázad? – tapogatta a homlokom.

- Ne-nem, jól vagyok! – válaszoltam, közben gyorsan a zsebembe gyűrtem Agatha üzenetét.

- De biztos?

- Ühüm! Ülj csak le. Nemsoká’ kész a gofri. – mosolyogtam.

- Hát jó. – ült le. Elkezdtem összeöntözgetni a hozzávalókat. – Te mikor feküdtél le? – kérdezte hirtelen a nagy csöndességben.

- Felmentem, megittam a forró csokim [itt egy gonosz pillantást vettetem rá], és utána. – magyaráztam.

- Értem. És te hol aludtál? – kérdezősködött tovább.

- A földön. – válaszoltam óvatosan.

- Miért? – folytatta megtörhetetlenül.

- Mi ez, valami vallatás? – nevettem idegesen. Nem néztem felé, mert éreztem, hogy a fülem hegyéig vörös vagyok. Miért faggat? Ha ennél többre kíváncsi hazudnom kell. Mégsem dörgölhetem az orra alá: „Nem történt semmi más azon kívül, hogy megszállott módjára bámultalak alvás közben, majd megcsókoltalak mindenféle gondolkodás nélkül.”

- Csak úgy kíváncsiságból. – válaszolt, apró meglepődöttséggel a hangjában.

- Azért, [sóhaj] mert rosszul éreztem volna magam, ha te a földön alszol én meg az ágyamban. – tettem elé egy nagy adag gofrit. – Kielégítő volt a válaszom? – kérdeztem morcosan, majd leültem.

- Teljes mértékben! – mosolygott kedvesen. Majdnem félrenyeltem a falatot. Hogy lehet valaki ennyire aranyos. Már-már olyan helyes, hogy megöl… Szó szerint. – Mi-minden rendben? – termett mögöttem, és simogatni kezdte a hátam.

- Ne-ne aggódj miattam! – nevettem kínomban. – inkább ülje le… – mutattam a székre előttem. Engedelmeskedett, és elkezdett enni.

- E-ez isteni! – kiáltotta az első falat után.

- Jobb, mint a forró csokim? – vigyorogtam.

- Aham! – dünnyögte teli szájjal. Két percbe sem telt, és befalta az egészet. – Ez volt életem legjobb gofrija! – folyt szét a széken a boldogságtól mikor végzett.

- Ennek örülök! – mosolyogtam, és eltakarítottam magunk után.

- Te tényleg embertelen vagy… – mondta hirtelen. Az asztalon könyökölt, kezével támasztotta a fejét.

- Pa-parancsolsz? – néztem rá kérdőn mosogatás közben. Felállt, majd mellém ült a pultra.

- Mármint… tanulás nélkül kitűnő vagy mindenből, – kezdte az ujjaira szedni – minden gamer megirigyelné az érzékeidet, remek zenész vagy, kiválóan főzöl és… – Megállt. Arca lassan elvörösödött. De cuki~~! – É-és nagyon sz-szép is vagy. – nyögte ki végül. Én is elpirultam. Ho-hogy szép vagyok? Idegesen köhögött egyet, majd összeszedte magát, és a színét is visszanyerte. – Egyedül a sportban nem jeleskedsz, de az mellékes. – mondta végül mosolyogva.

- H-hát köszönöm… – ültem fel vele szemben az asztalra. – Az utolsó „bókodról” pedig… Várj pár hónapot, és megmutatom, hogy le tudlak nyomni. – nyújtottam felé a kezem.

- Akkor fogadunk. – fogta meg a kezem, majd megrázta.

- Miben?

- Pár hónapot mondtál… Van időnk gondolkodni. – mosolygott sejtelmesen.

- Vá-várj! Én így nem megyek bele! – húztam volna el a kezem, de Armin nem engedett a szorításból.

- Szóval, nem vagy biztos a győzelmedben? – vigyorgott gonoszan. Leugrott a pultról, és közelebb lépett hozzám. A combja súrolta a térdem.

- De! – néztem rá összeszűkült szemekkel.

- Akkor? Mi a probléma? – nézett mélyen a szemembe. Mintha teljesen más ember lenne. Nem az aranyos Armin, hanem… hanem… nem is tudom, de nagyon csábító.

- Se-semmi! – pattantam le az asztalról. Alig volt köztünk pár centi rés. Felnéztem rá, és tekintetem az övébe fúrtam. – Semmi az égvilágon! – mondtam végül határozottan.

Armin egy darabig még maradt, de Agatha hazajövetele előtt elment. Hétfőn kezdődik a suli, és azt mondta még nem tanult semmit. Megértem. Az emberek (merthogy az elmondása szerint én nem vagyok az) tanulnak.

Agatha nem kérdezett az éjszakáról és a délelőttről sem. Én meg persze nem hoztam fel neki a témát. Miért is hoztam volna fel? Így is elég kínos volt a sztori.

A hétvége további része is lassan eltelt. Nem tudom, várom-e a sulit. Olyan, mintha évekig nem is jártam volna. Megfagyott az idő a szünetben. Fura lesz. Viszont jó lesz végre kimozdulni itthonról. Találkozhatok végre a srácokkal. Rosa-val, Vie-vel, Alexy-vel, Lisander-rel, Kim-mel… és Castiel-lel is. Azt a gyöngyös pántlikámat // Szófordulat az osztályom népdalcsokra jóvoltából. ;) // , mi lesz még ebből? Castiel és én egy épületben? Valahogy, nem hiányzik ez az egész az életemből. Nem is tudom, akarok-e még egyáltalán rá emlékezni…

18. - Mit tettem?

// Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részt, de tudjátok hogy van ez, így a félévzárás előtt... Dolgozatok dolgozatok hátán. Valahogy a nap végére már sosem volt erőm. ^^'
   Mindenesetre, itt az új rész... remélem tetszeni fog! ^^
   És így végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszönni minden olvasómnak, hogy követik a blogot a kiszámíthatatlanság ellenére. Köszönö~~~m! ( ^ _ ^ ) //

A csengő hallatán siettem ajtót nyitni. Azonban velem szemben nem a várt személy állt.

- C-castiel?! Te mit csinálsz itt?! – suttogtam idegesen. – Ha Agatha megtudja, hogy itt vagy búcsút mondhatsz a gyönyörű kis pofikádnak…

- Neked is szia! – nevetett halkan. – Mondtad, hogy egyedül vagy. Gondoltam beszélgethetnénk.

- Ez nagyon kedves, de a testi épséged többet ér, mint az én szociális problémám… – mosolyogtam, becsukva magam után az ajtót. – Viszont, ha már itt vagy, és beszélgetni akarsz… Hallottam valamit, ami felcsigázta a kíváncsiságomat. Érdekel?

- A helyzetemet nézve, lehet jobb, ha nem tudok róla… – mosolygott.

- Te titkolsz előlem valamit? – szegeztem rá a kérdést.

- Nem vagyok az a típus… – mondta rezzenéstelen arccal. Nem, ez nem igaz! Hogy tud így hazudni?!

- Szóval nem mondod el? – sóhajtottam csalódottan. – Kár érted… pedig eddig kedvesnek tűntél, még a szúrós stílusod ellenére is.

- Vá… – kezdte a vörös.

- Úgy látom, már van társaságod. – hallatszott egy ismerős hang.

- A-armin! Végre itt vagy! – derült fel az arcom. Pont időben! Nem érdekel Castiel kifogás!

- Armin, te miért vagy itt? – lepődött meg Castiel.

- Elisabeth-hez jöttem, hogy ne legyen egyedül… – magyarázta. – De úgy látom már tárgytalan! – hajtotta le a fejét, és elindult.

- Várj Armin! – siettem utána magam előtt tolva Vöröskét. – Castiel éppen indul, és csak beugrott köszönni… – néztem gorombán az említett személyre. – Szóval gyere be! – ragadtam meg a fekete csuklóját, és a ház felé húztam. – Szia Cast! – intettem, majd bevágtam az ajtót.

- Mi volt ez az előbbi? – értetlenkedett Armin.

- Áh… csak az a klisé sztori, amikor jön a herceg, és megmenti a királylányt a gonosz sárkány karmai közül. – magyaráztam pókerarccal.

- Egóban nincs hiány! – nevetett fel pár másodperc hatásszünet után.

- Ha? – néztem értetlenül. – És ezt mondja a herceg… – nevettem.

- Oké, nem firtatom. – mosolygott.

- Szóval ő Armin! – lépett mellénk Agatha átkarolva mindkettőnk vállát.

- Üdvözlöm! – mosolygott Armin zavartan.

- Jaj, hagyjuk a formaságokat! Kérlek, hívj Agatha-nak… és tegeződjünk. – súgta a fülébe.

- Re-rendben…

- Aranyos fiú vagy te! – csípte meg az arcát. – Mindig is tudtam, hogy Lis-nek jó ízlése van! – pislogott elégedetten.

- Agatha!! – morogtam rá. – Gyere Armin! – ragadtam meg a fiú csuklóját, és felhúztam a szobámba. Beérve elhelyezkedtünk a pihe-puha szőnyegemen. – Bocs az előbbiért! – simogattam zavartan a tarkómat.

- Semmi gond! – mosolygott. – Mit csináljunk? – nézett körül.

- Xbox? – vetettem fel a briliáns ötletet.

- Tényleg! – kapott a fejéhez. – Hoztam is pár játékot. – kezdett el lelkesen matatni a táskájában. Végül öt játékot húzott elő.

- A-az Te-tekken 6? – mutattam az egyikre remegő kézzel.

- Aha! Szereted? – lepődött meg.

- Hogy szeretem? Hogy szeretem?! Egyszerűen imádom!! – pattantam fel. – A világ egyik legjobb játéka, amit a japók megalkottak! – hajoltam az arcába. Amikor láttam, hogy az arca fokozatosan elvörösödik, észhez kaptam. – Bo-bocsi! – huppantam vissza a földre. – Elragadtattam magam. – nevettem zavartan. – Mindig ez van, ha játékokról van szó.

- Értem… [köhög] Én is szeretem a Tekken 6-ot. – mosolygott. – Játszunk azt?

- Ühüm. – bólintottam lelkesen.

Lassan hozzá is kezdtünk a brutális keménységű játékhoz. Igen, Armin-nal tekkenezni durvább volt, mint a leghardabb módban a gép ellen. Úgy tűnt, ő is ugyan úgy tudja, mit kell nyomni, mint én. De mit is vártam egy gamertől. Agatha hozott nekünk sütit, meg tejet. Az idő gyorsan repült. Észre se vettem, hogy beesteledett.

- Há-há~~~ megint győztem!! – pattogtam örömömben.

- Azért nem gondoltam, hogy ilyen jó vagy. – nevetett.

- Csak azért, mert lány vagyok, még játszhatok jól nem? – böktem oldalba. – Meg amúgy is, kiismerhetően játszol… – magyaráztam.

- De csak mert te ilyen zseni vagy. Kis autista… – pöckölte meg a homlokom, én meg eldőltem.

- Na~~~! – kaptam a homlokomhoz. – Ez gonosz volt! – mondtam játszott kényességgel.

- Megérdemelted! – nevetett.

- Nem is! – álltam fel. Összeszűkült szemekkel néztem le rá, majd mikor láttam rajta, hogy kicsit megijedt, elnevettem magam. – Kérsz forró csokit?

- Abból a múltkoriból? – csillant meg a szem.

- Ühüm! – vigyorogtam elégedetten. – Jössz, vagy maradsz?

- Maradok. Addig is megpróbálom kitalálni, hogyan csalsz. – simogatta nem létező szakállát.

- Ezt kikérem magamnak… – néztem szigorúan. – Ha ilyeneket mondasz, ne lepődj meg, ha olyan dolog kerül a forró csokidba, ami nem feltétlen oda való. – mosolyodtam el gonoszan.

- Nem szóltam! – emelte fel kezeit megadóan. Leszaladtam, majd megfőztem a forró csokikat. Agatha már aludt. Nem is csodálom, közel éjfélre járt már. Amint végeztem, gyorsan felszaladtam.

A szobámba érve vicces látvány fogadott. Armin eldőlve a szőnyegen, kezében a kontroller, az ujjai még mindig mozogtak. Próbált küzdeni a gép ellen, de az K.O.-val kiütötte. Elismerésem! A legrosszabb pillanatban is harcol. Lelkes és kitartó. Letettem az asztalra a bögréket, kikapcsoltam a konzolt, majd óvatosan lehámoztam a kezét joystick-ról. Kicsit mocorgott, majd átfordult a másik oldalára. Na, ez százas, hogy elaludt. Ugyan nem terveztem, hogy itt alszik, de ha már így alakult, fogtam egy pokrócot, majd ráterítettem. Megfogtam a bögrém, majd leültem vele szemben. Egy jó darabig néztem, ahogyan alszik. Így olyan, mint egy négyéves kisfiú. Nagyon aranyos… Úristen, miket nem gondolok! Miután leszidtam magam a piszkos gondolataimért, visszatettem az üres bögrét az asztalra. Bűntudatom lett volna, ha én az ágyikómban alszok, így fogtam egy másik takarót, és melléfeküdtem a földre. Ami nem mellesleg, nem olyan rossz hely ám. Sokszor dőltem már ki azon a pihe-puha szőnyegen, és igen kellemes érzés rajta aludni. Szóval… Lefeküdtem mellé vele szemben. Néztem a békésen kisimult arcát, a hosszú szempilláit, az apró mosolyra húzódott száját… Csodálatosan festett, ahogyan a beszűrődő holdfény megvilágította. Gondolkodás nélkül, ösztönöktől vezérelve lassan közelebb és közelebb húzódtam hozzá, míg ajkaimat az övéire tapasztottam. Csak akkor eszméltem fel, mikor megrezdült. Hirtelen a számhoz kaptam a kezem meglepődöttségemben. Meglepődtem saját tettemen. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem ébredt fel, megkönnyebbülésemben egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Gyorsan átfordultam a másik oldalamra, nehogy megint valami hülyeséget csináljak. Éreztem, ahogyan lassan az összes vér a fejembe szökik. Mittettemmittettemmittettem?!?!?!

17. - Szobafogság

// Boldog Új Évet Mindenkinek! ( ^ _ ^)∠☆PAN！
   Először is: Elnézést szeretnék kérni, hogy idén még nem is írtam. Ma volt az első nap a suliban, és igyekeztem felkészülni rá lelkiekben. Sajnálatos módon nem jött össze. Tiszta depressziós voltam egész nap. DE! már egy kicsit felvidultam... mivel,
   Másodszor: 4000+ látogatót sikerült összeszednem, ami azt jelenti, hogy több, mint ezerszer látogattak el a blogomra, csak a téli-szünet alatt. Ez nagyon boldoggá tesz, és ösztönöz a további írásra. NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM!
   Az új részhez pedig mindenkinek jó olvasást! ^^ //

Agatha és Castiel körülbelül fél órát voltak még bent Doki-val. Castiel végül lila szemmel vánszorgott ki a rendelőből.

- M-mi történt? – dadogtam meglepettségemben.

- Semmi! – morogta, és elsuhant.

- Ne aggódj! – simította meg a hátam Agatha. – Véletlenül megütöttem a táskámmal. Tudod milyen vagyok… – nevetett.

- Értem…

Az egész hazafelé út néma csendben telt. Castiel nem jött velünk. Bár ezt meg is értettem.

- Elmagyaráznád?! – vágtam be az ajtót idegesen, mikor hazaértünk.

- Már mondtam mi történt…

- Nem, nem arra gondolok. Castiel-re. Azt mondta, van ötlete arra, mitől vesztettem el az emlékeimet róla…

- M-mi? Ezt meg hol hallottad? – pakolászott idegesen.

- Még mielőtt becsuktad a rendelő ajtaját… – magyaráztam leülve a kanapéra. – Szóval?!

- Fogalmam sincs, miről hadoválsz. – fordult el, majd a konyhába sietett.

- Jó, akkor beszélek Castiel-lel! – álltam fel, és indultam az ajtóhoz.

- Ami azt illeti… Megtiltom, hogy találkozz azzal a fiúval. – jelentette ki nyugodtan.

- Ho-hogy mit csinálsz?! – döbbentem meg. – Nem tilthatod meg!

- De, megtilthatom.

- Jó! – sóhajtottam. Engem akkor sem állíthatsz meg! – Akkor elmegyek Rosalia-hoz.

- Nem mehetsz!

- Mi?! Be akarsz zárni?! – fakadtam ki.

- Így is fogalmazhatunk, bár én inkább szobafogságnak nevezném.

- Indok? – fontam karba a kezeim.

- Csupán nevelési célzattal… feleseltél.

Hogy mi? Morogva felcsörtettem a lépcsőn, és bevágtam magam után az ajtót. Mi az, hogy „megtiltja”?! Mi az, hogy „szobafogság”?! Én ezt nem fogadom el! Tárcsáztam Castiel számát… mint kiderült benne volt a telefonomban. (Már hogyne lett volna benne… hülye vagyok.)

- Szi~a Ca~~st! – daloltam.

- Hali!

- Nincs kedved átjönni? Szobafogságban vagyok.

- Az szívás, de nekem nem sok kedvem van átmenni.

- Miért?

- Röviden, tömören? Agatha.

- Oh… És ha belopózol az erkély felől?

- Mi vagyok én? Majom?

- Te mondtad… – nevettem.

- Ha… ha… ha. Mennék, de nem szimpi a csaj.

- Egy törékeny nő képes téged megállítani? – gúnyolódtam.

- Láttad te, mit tett a szememmel?! Nem igazán szeretnék még egyet.

- Jó! – sóhajtottam. – Keresek más társaságot.

- Sok sikert! – bontotta a vonalat.

És most mit csináljak? Valakit csak át kellene hívni? Áthívhatnám Rosa-t… Nem ő úgy is csak pletykázna. Viszont, mesélhetne Castiel-ről. Amit Agatha biztos nem engedne… Vie nem valami beszédes. Kedvelem őt, de kettesben nem lennénk el jól. Síri csendben rajzolgatnánk egymás mellett. Végül is… Iris-t nem ismerem annyira. Melody… ő Nathaniel lány változata. Kim! Nem… asszem említette, hogy elutazik. Hm… Valaki aktív ember kellene. Alexy! De vele mit tudnék csinálni? Ahhoz mindenképpen ki kéne mozdulnunk. Akko~~~r… Armin!! Igen, ő az én emberem. Fel is hívom.

- Szi-szia Armin!

- E-elisabeth? Szia! Hát te?

- Nincs kedved beugrani hozzám?

- M-mi?

- Lenne kedved átjönni játszani kicsit?

- Oké, de Alexy a héten nincs itthon.

- Téged hívtalak, nem igaz?

- De igaz! – nevetett.

- Mikor tudnál átjönni?

- Hát…

- Ne kímélj!

- Leghamarabb csak pénteken.

- Kár… Mindenesetre én itthon leszek.

- Szobafogság?

- Ühüm…

- Kitartás! – bontotta a vonalat.

Péntek… Mit csináljak addig? Lehetőségek: valamilyen bugyuta rajzfilm nézése a tv-ben, valamilyen bugyuta filmsorozat nézése a tv-ben… Áh, nem is gondolkodok. Tarok egy Hofi-maratont. Igen, ha már rossz passzban vagyok, javítsunk rajta egy kicsit, nem?

Tehát még el nem jött január 3-a, és folyamatosan Hofi-t néztem. (Jó, persze nem kell ezt a szó szoros értelmében venni… de na.) Igen, ez azt jelenti, hogy Szilveszterkor és még Új Évkor is Hofi-t néztem. Van ilyen… Ha már a lábamat sem tehettem ki a házból.

Szépen lassan eljött január 3-a, péntek. Reggel viszonylag időben keltem, mert megbeszéltük Armin-nal, hogy 10-re jön. A 9 órát ideális kelésnek gondoltam. Készítettem reggelit. Leültem és elkezdtem enni, mikor megjelent Agatha.

- Gofri? Kapok? – ült le velem szembe.

- Szolgáld ki magad! – mutattam a gofrikkal teli tálra.

- Ki is jön ma hozzád? – érdeklődött.

- Armin.

- Vele még nem is találkoztam. – merengett a semmibe. Felkaptam a fejem, és szóra nyitottam a szám. – Ne, inkább ne mondj semmit! – emelte a szám elé a kezét. – Jobb lesz a napom, ha nem hallom.

- Jogos. – falatoztam tovább.

Befejeztük a reggelit. Elmosogattam, elpakoltam, rendet raktam a szobámban, ahová száműzve lettem. Csak enni és a fürdőszobába mehettem ki. Szörnyű volt. Nem az a típus vagyok, aki elvágyódik a háza tájáról, de ha megtiltják, akkor kedvem támad hozzá. Nehezen bírtam ki az a pár napot. Örültem, hogy végre lehet társaságom… Aki persze nem Agatha. Nagyon berágtam rá. Semmit nem tettem, ami miatt el kellet volna tiltani a Castiel-től. Jogtalan volt a bezárásom.

10 óra után pár perccel megszólalt a csengő. Armin! Végre egy normális ember!!