8. fázis - Kiki, avagy a padlócirkáló házipatkány

Végre péntek! Sosem volt különösebb bajom a sulival, de mostanában örülök annak, ha vége van… Furcsa. Gyorsan összeszedelőzködtem. Mivel nem volt kedvem szendvicset készíteni magamnak, így csak egy zacskó csokis kekszet dobtam be a táskámba. Erről most eszembe jutott Ken… Vajon hogy lehet? Él még egyáltalán? Gyorsan felkaptam az acélbetkósóm, egy bőrdzsekit, és rohantam a suliba. Ráadásul, ma már csak azért is szegecses, szakadt ruhát vettem fel, hogy kiszúrjam vele Amber szemét…

A suli kapujában összetalálkoztam Nathaniel-lel, aki pár hatalmas dobozt cipelt egymás tetején.

- Szia Nathaniel! Segítsek? – léptem mellé, s levettem a legfelső dobozt, hogy lássam az arcát. Áh, a logika kicsit sem hiányzik… A közel 160 centimmel persze, hogy a legfelső dobozt kellett levennem. Kell a kihívás!

- Kö-köszi! – lihegte. – A DÖK-ös terembe viszem. – intett az állával a suli épülete felé. Bevittük a dobozokat a terembe, és letettük az asztalra. Össze-vissza kapkodtam a levegőt. Tényleg rám férne egy kis edzés. Bár mellettem szóljon, hogy szerintem a legnehezebb dobozt sikerült elvennem tőle.

- Mik vannak bennük? – kíváncsiskodtam.

- Nyomtatópapírok, dossziék… utánpótlás. – mosolygott a dobozokra csodálattal teli arccal. Igen, valaki ennek ennyire tud örülni.

- É~rtem.

- Köszi még egyszer! – kezdte kipakolászni a cuccokat a dobozból.

- Nincs mit! Nem is zavarlak, had pakolássz. – mosolyogtam, majd kiléptem a teremből.

Utam egyenesen a kertészklubba vezetett, hátha van valami dolgom. Összefutottam Jade-del. Beszélgettünk kicsit, majd magamra hagyott. Egy darabig ücsörésztem magamban üres fejjel, de elkezdtem kicsit fázni, szóval fogtam magam, és bementem az épületbe. Egyszer csak elsuhant előttem valami.

- Elisabeth kisasszony!! Miért nem kapta el? – rikácsolta az igazgatónő bele az arcomba.

- Ugyan mit?

- A kiskutyámat, Kiki-t! Épp itt futott el a maga lába előtt!

- Ja~, hogy az egy kutya volt? Már azt hittem patkányok járják a sulit, de megnyugtató a tudat, hogy csak a kutyája volt. – mosolyogtam.

- Ez egyáltalán nem vicces. – ordította. – A helytelen viselkedése miatt, magának kell elkapnia, és visszahoznia nekem!! – bökdöste a mellkasom a tömzsi kis ujjával, ami nem mellesleg hegyes műkörömben végződött. Majdnem lyukat fúrt belém.

- I-igenis! – tisztelegtem, majd elindultam arra, amerre a „kutya” is futott.

Az egész reggelem arra ment, hogy utána koslattam, de sehol sem találtam. Csengetéskor fogtam magam, és bementem a terembe. Én tuti nem foglalkozok egy házipatkánnyal. Utálom a kis dögöket! Mielőtt még bejött volna a tanár, beszéltem Iris-szel, aki mondta, hogy ez évente kétszer-háromszor előfordul ennél a Kiki-nél. Király! Soha többet nem szólok be az dirinek… nem akarok még egyszer patkányt kergetni!

Csöngő után belevetettem magam a keresgélésbe. Mindenhol néztem, de valahogy elkerült.

- Szia Elisabeth! Miért futkározol össze-vissza, mint egy fejetlen csirke? – kérdezte Castiel gúnyos mosollyal az arcán, mikor összefutottunk.

- Szia! Először is, ez egy gyönyörű hasonlat volt! – nevettem, és vállon veregettem. – Másodszor – komorult el az arcom – meg kell találnom az igazgató kutyáját. – sóhajtottam szomorúan, dühösen.

- Igen? – röhögte el magát. – Azt az izét mindig a DÖK-ösök keresik. Hogy kerültél te e képbe?

- Röviden rosszkor voltam, rossz helyen… ráadásul patkánynak néztem a kutyát, és ezt neki is elmondtam. – dünnyögtem magam elé.

- Komoly? – meredt rám. – Elismerésem!

- Kösz! Akkor… segítesz megkeresni? – kacsintottam rá.

- Azért még nem őrültem meg!

- Azért bepróbálkoztam… – hajtottam le a fejem. – Amúgy…

- Igen?

- Neked is van egy kutyád, nincs igazam? – meredtem az ég felé.

- Aha, de honnan tudtad? – pislogott meglepetten.

- Megérzés! – mosolyogtam. – Milyen fajta?

- Belga juhász! – húzta ki magát büszkén.

- Megnyugodtam! Reméltem, hogy neked nem ilyen ki maszlagod van.

- Most úgy komolyan, képzelj el mellém egy padlócirkálót! – alig mondta ki, belőlem már kitört a röhögés. – Befejezted? – kérdezte kicsit idegesen.

- I-igen! – még mindig nevettem. – Te mondtad, hogy képzeljem el…

- Jól van na…

- Hogy hívják?

- Demon.

- Hát persze, más nem is lehetne. – mosolyogtam.

- Most gúnyolódsz velem? – simogatta a hajam az öklével.

- Én? Veled? Soha~! Hogy megtámadjon a kutyád? – nevettem.

- Na menjél, keresd meg azt a dögöt. – mosolygott.

- Ötlet?

- Mihez?

- Hogy kapjam el? – billentettem oldalra fejem.

- Van kajád?

- Kekszem.

- Na, azzal!

- Köszi! – futottam tovább a kutyus keresésére. A kertészklubban találtam egy pórázt, de a patkány sehol. Az udvaron találtam egy zsiráfszerű valamit. Gondolom ez is az övé… Már csak a nyál miatt is. Pfuj! A dög sehol. Visszamentem az épületbe. Elsuhant előttem, be a DÖK terembe. Amikor bementem, ő simán elfutotta a lábaim között. Óh, hogy törne el a lábad! Szétnéztem a teremben, és találtam egy nyakörvet. Ez hogy kivetkőzött magából… Gondolatomon röhögtem egy sort majd mentem volna a kutya után, de becsöngettek. Király! Rámegy még egy szünetem. Pont a „15 perc csak magamra” szünetem… Egész órán depressziós hangulatban voltam. A szellemi nyugalmamhoz szükségem van arra a szünetre… Csöngetés után fogtam a kutyás cuccokat, a kekszemet, és siettem arra, amerre a kutyát reméltem: az udvarra. Ott is volt a kis dög. Gyorsan kinyitottam a kekszes zacskót, kivettem egy darabot.

- Gyere Kiki!! Itt egy kis finomság! – gügyögtem, hátha segít a pozitív hangnem. Szépen lassan odajött, leguggoltam, elé dobtam a kekszet. Amint lehajolt érte gyorsan felkaptam, és már szaladtam is az igazgatóiba. Nagy nehezen bekopogtam… semmi válasz. Ha ő így, akkor én is… Kinyitottam az ajtót, Kiki-t óvatosan beejtettem rajta, majd a cuccait utána dobtam. Hagytam neki pár szem kekszet.

- Legyél jó, és maradj itt! – utasítottam. Remélem, most már nem zaklatnak többé vele.

A szünetemből még mindig maradt úgy 8 perc. Azt kellemesen eltöltöttem. A nap további része már nyugisan telt. Egyik szünetben a diri megköszönte, hogy elkaptam a patkányát. Nem adott semmit. Azért egy igazgatói dicséretet megérdemeltem volna... Tanítás után fogtam magam, és egyenesen hazaindultam. Már kanyarodtam volna le a suli sarkánál, mikor…

- Lisa!!