12. fázis - Meglepi

Reggel furcsamód boldogan keltem. Valamiért pozitív érzések jártak át. Dúdolgatva készülődtem, reggelit készítettem magamnak, sőt… még szendvicset is csináltam. A suliba vezető utam is hasonló érzések közepette telt el. Nomy-tól a Cocaine című számot hallgattam, és végig vigyorogtam azt az egy km-t.

- Szia Elisabeth! – állított meg a kapuban Lisander.

- Hali!! – vigyorogtam, mivel még mindig nem tudtam lekaparni magamról.

- Mi ez a derűs arc? – nevetett.

- Hagyd, csak meglátta, hogy közeledem… – lépett mellénk Castiel.

- Nem dehogy! – mosolyogtam. – Csak ilyen kedvem van… De ne kérdezzétek miért! – legyintettem.

- Ki vagy te és hová tetted Elisabeth-et? – bökdöste Castiel az arcom kételkedő tekintettel.

- De hát itt vagyok! – pördültem meg, és a végén rájuk kacsintottam. A fiúk egy „ez hülye” nézéssel egymás felé fordultak.

- Fura~~~! – mondák egyszerre. Nem is foglalkoztam velük. Bugyuta vigyorral oldalra billentettem a fejem és dúdolgattam a Pokémon főcímdalát.

- Na figyu! – csettintett az arcom előtt Castiel, amitől visszatértem a Földre. – Ha már ilyen jó kedven van, biztos igent fogsz mondani…

- Mire? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Lenne kedved eljönni velünk délután valahová? – kérdezte Lisander.

- Persze, természetesen! Hová? Mikor? – pattogtam. A srácok összenevettek. Majd Castiel átnyújtott egy cetlit.

- Öt körül ide tudsz érni? – mosolygott. Megvizsgáltam a papíron lévő címet.

- Térképetek van? – kérdeztem tök komoly arccal.

- Ez komoly? – dülledt ki Castiel szeme. – Kb. 3 utcányira laksz a helytől. – mutatott a házunk irányába.

- Ó~~~! Akkor meg minek kérdezel hülyeségeket? – paskoltam meg a vállát. – 5 perc alatt bőven odaérek.

- Ennek örülök. Akkor majd dobj egy üzit, amikor indulsz. A számom ott van a lapon. – intett, és már el is tűnt.

Lisander-rel összenéztünk, majd elnevettünk magunk. Lassan mi is elindultunk órára.

Az órák gyorsan elteltek. Még élveztem is őket. Volt, amelyikre oda is figyeltem. Igen, magamat is megleptem vele, de érdekesnek találtam. Ki hitte volna! Tanítás után hazamentem, ebédeltem(!), majd leültem PSP-zni a tv elé. Egyszer csak, úgy fél négy magasságában csöngettek. Kapkodva kinyitottam az ajtót. Rosa?

- E-li-sa-beth!! – ugrott a nyakamba. – Gyere gyorsan be, sok dolgunk van! – kiáltott, már a szobámból(!). WTF? Ezt meg hogy? – Mire vársz még?

- Megyek! – szaladtam fel a lépcsőn. A szobám látványa ledöbbentett. A szekrényem tartalma szanaszét a szobámban. Rosalia-nak sikerül a másodperc tized része alatt kipakolni az egészet. – Te meg mit…

- Igazán nincs erre időnk! – mordult rám. – Gyorsan tusolj le, moss hajat… meg mit tudom én! – tolt be a fürdőbe, és rámcsapta az ajtót. Engedelmes kislány módjára teljesítettem a parancsát. Mire kiértem a szobám úgy nézett ki, mint mielőtt Rosa megérkezett volna. Rend és tisztaság. Egyetlen szett lógott a szekrényem ajtaján

- Hát ez? – mutattam a ruhadarabokra.

- Ezt sikerült összehoznom. – mosolygott elégedettem. – Szerintem elég „elisabethes” lett.

- Valóban! Ügyes vagy! – paskoltam meg a fejét. – De… miért is? – néztem rá kérdőn.

- Hát tudod… hallottam, hogy Castiel és Lisander elhívott valahova… – kezdte zavartan. – Gondoltam, jó barátnő módjára segítek készülődni. – ölelt meg.

- Akkor köszönöm szépen!

Gyorsan felkaptam a kikészített ruhákat, majd beálltam a tükör elé. Fekete ing, zöld nyakkendő, skótkockás szoknya (az új zöld), fekete harisnya és egy zöld converse. Elégedetten végigmértem magam. Tényleg… „elisabethes”.

- Nagyon csinos vagy! – tapsikolt Rosa törökülésben az ágyamon. – Még megcsinálom a hajad, meg a sminked, és mehetünk is! – mosolygott.

- Mehetünk? – billentettem oldalra a fejem

- Igen! Gondoltam elkísérlek! – vágott olyan fejet, mintha rögtön le kellet volna esnie. – Baj? – nézett szomorúan.

- Dehogy! – tiltakoztam. – Épp ellenkezőleg! Feszülten éreztem volna magam egyedül. – nevettem.

- Akkor jó! – vigyorgott, majd elkezdett ügyködni a hajammal.

Lassan, de biztosan (és persze tökéletesen) elkészült a sminkem és a frizurám. Nagy, füstös szemek és a rakoncátlan hullámaim loknikba rendezgetve. Amikor a tükörbe néztem kicsit elérzékenyültem. Sosem éreztem még magam ilyen csinosnak, mint most.

- Kö-köszönöm Rosa! – szipogtam.

- Jaj… nehogy sírj emiatt!! – mosolygott. – Még elkened a sminked! – mondta plázapicsásan, majd elnevette magát. – Megérdemled! – ölelt meg.

- Tényleg köszönöm!

- Nos, ha készen vagyunk, akkor mehetnénk is! – fogta meg a csuklóm, kezembe nyomta az egyik fekete táskám, és már húzott is lefelé a lépcsőn. Fölkaptuk a kabátjainkat, s már úton is voltunk. Gyorsan dobtam egy üzit Castiel-nek, ahogy megígértem.

Szerencsémre Rosalia tudta, hova kell menni, így nem tévedtünk el. (Ha rajtam múlt volna… sikerül.) Nagyban beszélgettünk, majd Rosa hirtelen megállt. Egy hatalmas, raktárépület féleség elé értünk. Acél falak, törött ablakok.

- Megérkeztünk! – jelentette ki Rosa az említett épületre mutatva.

- Ide? – kérdeztem, kicsit hátrébb hőkölve.

- Igen! – mosolygott. – Meglátod majd… nagyon jó kis hely. – húzott az ajtó felé. Odaérve kettőt dübörgött az ajtón. – Ro-sa-li-a vagyok!! – kiáltotta. Egy halk kattanás, majd Rosa lenyomta a kilincset. – Jaj, ne legyél már ennyire megszeppenve. – nevetett. Beléptünk. Koromsötétség. Némacsend. Kezdek félni… Egyre erősebben szorítottam Rosa kezét idegességemben.

- MEGLEPETÉS!! – felgyúltak a fények, és minden sulis ismerősöm előttem állt és vigyorgott.

- Boldog szülinapot! – ugrott a nyakamba Rosa. – Meglepődtél?

- Mi-milyen nap van? Már november 13-a lenne? – néztem megdöbbenve magam elé.

- Na~~~ elfelejtetted a saját szülinapod? – nézett rám Alexy dádá tekintettel.

- Hát… – nevettem zavartan. – lehet.

- Nem is te lennél! – kacsintott rám Jade.

- Köszönöm szépen! – mondtam a könnyeimmel küszködve.

- Ó~~~~~~~ – hallatszott egy hatalmas sóhaj a társaságtól.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta mellőlem Rosa. Nem is kellett több, az összes emberke jött, és rámvetődött. Minden túlzás nélkül. Sikerült elesnünk. Mindenki röhögésben tört ki.

- Ez még csak az eleje! – jelentette ki Castiel. – Van egy ajándékunk is! – vigyorgott sejtelmesen.

- Ajándék? Nekem? – pislogtam. – Igazán nem kellett volna! Már ez a buli is több, mint amiről álmodtam. – szipogtam.

- Lisa~~! – ölelt át szorosan Alexy könnyes szemmel. – Ne sírj, mert én is sírni fogok.

- De… még sosem volt szülinapi bulim… – törölgettem óvatosan a könnyeimet.

- Soha? – lepődött meg mindenki.

- A szüleim sosem voltak otthon. Barátaim nem voltak. Nem volt, aki rendezzen. – magyaráztam.

- Most viszont már vannak barátaid. – ölelte át a vállam mosolyogva Armin, majd Castiel-hez vezetett. A vörös éppen babrált valamit egy kanapé háta mögött.

- Csukd be a szemed. – morogta idegesen. Erre Armin letakarta a szemeim. Hallottam, ahogyan körém gyűlik a tömeg, és idegesen sugdolózik. – Kinyithatod! – mondta végül vidáman.

- Ez komoly?! – képedtem el, mikor megláttam az ajándékom. – Lu-luna!! – súgtam magam elé, és lassan odasétáltam hozzá. Megsimogattam. – De… hogyan? – pislogtam Castiel felé.

- Elintéztem. – mosolygott rám Nathaniel. – Remélem, nem fordul elő többet.

- Kö-köszönöm! – vigyorogtam. – Mindenkinek!!

Ezután beindult a buli. Maxon szóltak a kedvenc rockballadáim. Úgy 6-7 óra felé a társaság fele lelécelt. Megjelent egy helyes, feketehajú srác, Leigh. Kiderült, hogy Rosa barátja, Lisander bátyja, és ő intézte a parti helyszínét. A fiúk 8 körül eltűntek egy fél órára, majd fejenként négy üveg szesszel tértek vissza. Mindenki legurított két felest. Még Vie is… ki hitte volna. Már az is meglepett, hogy maradt.

Rosa és Leigh bizalmas viszonyban iszogattak az egyik kanapén. Egy másikon Alexy és Vie követték a példájukat. Na, talán Vie helyes útra tereli Alexy-t… Mi, többiek (Castiel, Lisander, Armin és én) egy asztalt ültünk körül, úgy irtottuk az alkoholt. (Persze csak mértékkel, mert másnap suli…)

- Elisabeth… – kezdte Lisander – mennyi idő, még megtanulsz gitározni?

- Attól függ, mennyire vagyok elszánt… – magyaráztam.

- Vagy annyira elszánt, hogy egy hónap alatt megtanulj? – folytatta.

- Hát…

- Lisander csak azt szeretné mondani – vette át a szót Castiel –, hogy lenne egy koncertünk 24-én, és kellenél.

- Ko-komoly? – csillant fel a szemem. – Menni fog!! – álltam fel hirtelen. Majdnem sikerült felborítanom az asztalt.

- Elszántnak eléggé az vagy, az biztos… – nevetett Armin.

- Akkor? Belépsz? – húzta fel a szemöldökét Castiel.

- Természetesen!!