15. fázis - Karácsony napjai

Reggel iszonyatos fájdalmak között ébredtem az előző napi ruháimban. Letusoltam és átöltöztem. Az ünnepre velő tekintettel egy fehér, szakadt farmert, és egy mamám által kötött pulcsit vettem fel. Mamám mindig is iszonyat aranyos volt. Hiányzik. A humora is remek volt… vagyis, hasonlított az enyémre, így jól kijöttünk. A fekete kötött pulcsim elején dühös hóemberek hógolyócsatáznak. Imádom! Lassan lecsörtettem. A konyhában rend, tisztaság és Agatha fogadott.

- Boldog Karácsonyt Lis! – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Neked is! – mosolyogtam. – Kitakarítottam volna. – néztem körül, majd leültem.

- Hagytam is volna, ha korábban kelsz. – nevetett, majd visszaállt a gáztűzhelyhez.

- Már ennyi az idő! – néztem az órára, ami 11-et mutatott.

- Jó volt a koncert?

- Igen nagyon élveztem, csak… – fogtam a fejem.

- Másnaposság?

- Azt hiszem…

- Tessék! – rakott egy nagy pohár vizet elém. – Idd csak meg! Segíteni fog.

- Köszi! – mosolyogtam.

- És, mi történt itt a konyhában? – Faggatózott tovább.

- Itt volt pár barátom a koncert előtt. – ásítottam. – Rosa és Alexy segítettek öltözködni. A srácok meg sütöttek mézeskalácsot…

- Már mindent értek. – nevetett. – Kik voltak?

- Armin, Lisander, Leigh és Nathaniel. – számoltam az ujjamon.

- Castiel nem jött? – csodálkozott.

- K-ki? – lepődtem meg. – Castiel?

- Igen, a dögös vörös… – magyarázta.

- Iris-nek hívják, és nem igazán hívnám dögösnek…

- Ne~~m! – nevetett. – Castiel… tudod, a gitáros a bandátokban. Ne játszd a hülyét!

- É-én n-nem játszom… – döbbentem le. – Tényleg nem emlékszek ilyen nevű személyre.

- Jaj kicsim! – zárta el kapkodva a gázt, és elém guggolt. – Mi történt tegnap, édesem? – tapogatta az arcom.

- Srácok, koncert, hazajövetel… Nem emlékszem, hogy történt volna valami különleges.

- Egyedül jöttél? – állt fel.

- Azt hiszem igen, de homályosak a részletek. – kezdtem én is pánikba esni.

- Semmi baj! – ölelt meg. – Máris kérek időpontot, és a lehető leghamarabb elmegyünk orvoshoz. Rendben?

- Oké!

Amint mind a ketten lenyugodtunk, befejeztük az ebédfőzést, megebédeltünk, majd ajándékot osztottunk. A délután és az este folyamán karácsonyi filmeket néztünk, és az új Xbox-ommal játszottunk.

Másnap reggel nyolckor már ébren voltam, és gofrit sütöttem. Próbáltam terelni valahogy a gondolataimat arról, hogy elfelejtettem egy személyt az életemből. Lehet, hogy örökre. Lehetséges ez egyáltalán?!

- Jó reggelt! – ásított Agatha helyet foglalva az asztalnál.

- Reggelt! Kérsz gofrit? – mosolyogtam.

- Természetesen! – pattantak fel a szemei. Egyszerre eltűnt a tekintetéből az álmosság.

- Ma lesz a baráti Karácsony. – emlékeztettem Agatha-t.

- Tudom. – majszolta az édes tésztát.

- Kicsit aggódom Castiel miatt. Valószínűleg ő is ott lesz… én meg még csak nem is emlékszem rá. Mi van, ha engem húzott? – aggodalmaskodtam.

- Emiatt ne fájjon a fejed! Nem ő húzott. – nyomott egy puszit a fejemre, majd elkezdett mosogatni.

- Honnan tudod? – lepődtem meg.

- Titok! – kacsintott. – De indulj, mert nem illik késni! – legyintett az ajtó felé.

- Szia!! – kiáltottam, megragadtam az ajándékom, és rohantam is.

Az „átadás” Lisander-ék házában lesz. Mindazok ott lesznek, akik a koncerten, plusz Melody és Iris… és valószínűleg Castiel. Mindig, mikor a srácra gondoltam, belesajdult a szívem. Hogy felejthettem el? Miért felejtettem el? Lassan, de biztosan megérkeztem a takaros kis kertvárosi házba, a tengerpartra.

- Boldog Karit! – üdvözölt Rosa ajtót nyitva. – Már nagyon vártalak! – húzott beljebb vigyorogva.

- Boldog Karácsonyt! – köszöntem a bennlévőknek, majd ledobáltam a fölös ruhadarabjaimat.

- Neked is! – kiáltották egyszerre.

- Akkor kezdhetjük is az ajándékosztást! – mondta Rosa.

- De Cast még nincs itt. – nézet körbe Armin.

- Ő késni fog, és úgyis én húztam… szóval rendben van. – mosolygott a lány.

- Jól van! – csapta össze a tenyerét Leigh (aki nem mellesleg a banda managere). – Akkor először mindenki adja át az ajándékát, és majd együtt kibontjuk…

Mindenki megkereste a személyt, akit húzott, majd egy ölelés kíséretében átadta. Én Lisander-től kaptam és Rosa-nak adtam. Rosa-val egymással szemben leültünk a földre, majd széttépkedtük a csomagolást. Az ajándékunkra néztünk, majd egymáséra…

- Pulcsitesók! – kiáltottunk fel, a magasba emelve a két ruhadarabot.

- Gyere, vegyük fel! – húzott be az egyik szobába Rosa. A szoba elegáns volt. Egy felnőtté. A levegőt testes parfüm illata lengte be. – Ez Leigh szobája. – mosolygott. Gyorsan magunkra kaptuk a pulcsikat, és kiszaladtunk. Rosa-n egy fekete, combközépig érő, kötött pulcsi volt, cicafüles kapucnival… rajtam pedig, ennek a fehér, nyuszifüles változata. Beálltunk Charlie angyalai pózba, amin az egész társaság szakadt a röhögéstől. Odaszaladtunk Lisander-hez egy hármasölelésre, és letaroltuk.

A délelőtt folyamán nagyon jól éreztem magam. Társasoztunk, Activity-ztünk… Harmadnapos lévén senki sem ivott. Én pláne nem, nehogy még valakit elfelejtsek. Soha többé nem iszom!! SOHA!

Ahogy telt az idő, egyre feszültebben éreztem magam. Lehuppantam az egyik fal tövébe, és kezeim átkulcsoltam a térdeimen. Meredtem a semmibe és ismételgettem magamban az ismeretlen nevet: Castiel, hátha eszembe jut… de nem sikerült.

- Rendben vagy Elisabeth? – guggolt elém aggodalmas tekintettel Armin. – Elég sápadtnak tűnsz… – tapogatta a homlokom.

- Kicsit rosszul érzem magam. – mondtam halkan.

- Lehet le kéne dőlnöd. – tette a kezét vállamra Lisander.

- Hány óra van? Hazamegyek. – próbálkoztam felállni, de sehogy sem sikerült.

- Egy, és itt is van ágy. – jelentette ki Leigh, és már fel is kapott.

- Tudok a lábamon menni! – ellenkeztem.

- Igen… mind láttuk. – nevetett Armin.

- Lei~~~gh! Olyan vagy, mint egy igazi apuka! – olvadozott Rosa, körülöttünk pattogva, ahogyan Leigh Lisander(!) szobája felé cipelt.

- Mi-miért nem a te szobádba viszel? – kérdeztem vörös arccal. Nem mintha nem akarnám látni Lisander hálóját, de a gondolattól is furcsa érzések kavarognak bennem.

- Időközben Alexy-nek volt egy kisebb… [köhög] balesete. – magyarázta. – Most ő van a szobámban.

- Mi történt?

- Felelsz vagy mersz?-ben azt a feladatot kapta, hogy egyen meg egy zacskó őrölt fahéjat. – magyarázta Rosa. – Most gyengélkedik szegény.

- Ó~~

- Itt is vagyunk. – tett le az ágyra Leigh. – Pihenj egy kicsit! – mosolygott.

- Aludj egyet! – ölelt meg Rosa. – Majd még benézek… jó?

- Köszönöm… – motyogtam. A pár kézen fogva kisétált és halkan becsukták az ajtót. A zár kattanása után elterültem az ágyon, és beleszagoltam a levegőbe. Mindennek Lisander illata van. A szobában hatalmas rend uralkodott. A zöld és a fekete a domináns szín. A falak, a szekrények, az ágy… minderről virított, hogy az Lisander szobája. Tökéletesen passzolt hozzá. El tudtam képzelni, amint éjszaka, az ablak párkányán ülve, a hold fényében a csillagokat bámulja. Igen, ez a szoba maga Lisander. Találtam magam mellett egy aranyos plüssnyulat. Gondoltam, nem bánja, ha azzal alszom. Bocs Lisander! Magamhoz öleltem a nagy, fehér nyuszit, és álomba szenderültem.

- E-li-sa-beth! – suttogta egy hang. A hanghoz tartozó személy pedig lágyan csapkodta az arcom.

- I-igen? – nyitottam ki lustán a szemeim, és megpillantottam… Vörös haj, szürkésbarna szemek és egy helyes arc. – Ca- castiel? Há-ány óra? – ültem fel hirtelen, amibe beleszédültem.

- Nyugi van Nyuszifül! – nevetett halkan. – Négy körül lehet… beszélni akarok veled. – változott komorrá a hangja.

- Nuszifü… ó~~! A pulcsim…

- Pontosan! És ha meghallgatsz, nem mondom el Lis-nek, hogy a kedvenc plüssnyusziját molesztáltad álmodban.

- Mi? Figyelj, én meghallgatlak szívesen, de tudnod kell valamit, mielőtt hozzákezdesz… – tettem vissza a nyuszit a helyére, és Castiel mellé ültem az ágy szélére. – Én nem tudom ki vagy. – mondtam komoly arccal. Castiel erre elröhögte magát.

- Na ne már! Komolyan beszélek. A koncert estéjéről lenne szó…

- Én rohadtul komoly vagyon! – kiáltottam rá a könnyeimmel küszködve. – Még én sem fogtam fel teljesen, hogy sikerült kitörlődnöd az emlékezetemből… Szerinted ez nekem milyen? – sírtam el magam.

- Mi folyik itt? – csörtetett be Lisander. – Castiel te…

- Elisabeth! – rohant hozzám Rosa és szorosan átölelt. – Mi történt?

- Castiel, mit csináltál?! – ordította Lisander.

- Semmit! Én csak beszélni akartam vele! – háborodott fel a vörös. – Aztán azt mondta… elfelejtett. – halkult el fokozatosan a hangja.

- Mi? – lepődtek meg mind a ketten.

- Igaz ez? – nézett a szemembe Rosa. Bólogattam. – Miért nem mondtad?

- Elhitted volna? – törölgettem a szemem.

- Kénytelen lettem volna… – mosolygott.

- Csak csináltál valamit! – markolta meg a szürke Castiel pólóját.

- Fogalmam sincs, oké?! – lökte el magától. – Nem igazán emlékszem, mi történt akkor este. Hazakísértem, de a többi az sötét… Ezért akartam vele beszélni. – magyarázta. Lisander sóhajtott egyet.

- Az lesz a legjobb, ha mindenki hazamegy, lehűti magát, és alszik rá egyet… – mondta a szürke.

- Hazakísérem Elisabeth-et! – fogta meg a csuklóm Rosa, és húzott ki az ajtón.

- Megyek én is! – jött utánunk Lisander.

- Inkább ne! – súgta a lány.

- Értem! – torpant meg a szürke. – Akkor… sziasztok! – mosolygott, majd becsukta utánunk az ajtót.

- Mi lesz Castiel-lel? – kérdeztem felhúzva a bakancsom.

- Lisander… elbeszélget vele. – húzta fel a cipzárt a kabátján.

- Mit fog csinálni? – léptem ki az ajtón a lány után. Rosa megfogta a kezem. Sétáltunk pár utcányit…

- Eszébe fogja juttatni, mit tett akkor. – magyarázta komoly arccal.

- De ugye nem fognak verekedni?! – szorítottam meg a kezét.

- Dehogy! – nevetett meglepetten. – Megijesztettelek?

- Kicsit… – mosolyogtam zavaromban.

Némán sétáltunk tovább. Az ajtóban elbúcsúztunk. Levetettem a cuccaim, és beültem egy kád forróvízbe. Kikapcsoltam az agyam, és relaxáltam. Addig ültem ott, míg teljesen ki nem hűlt a víz. Szétáztam. Úgy néztem ki, mint egy mazsola.

- Akarsz beszélni róla? – kérdezte Agatha vacsora közben.

- Majd később. – mosolyogtam.

Vacsi után felbattyogtam a szobámba, fogat mostam, majd lefeküdtem. Mi történt akkor, ami ezt okozta velem? Tudni akarom!