39. - Szent a béke!

- Ezt nem hiszem el! – vágtam ki a tető ajtaját.

- Ugyan már, csak egy szál, és amúgy is a tetőn vagyok. – morgott Castiel.

- Én nem a cigiről beszélek! – legyintettem. – De, ha már itt tartunk… – vettem ki a kezéből a szálat, elnyomtam, majd ledobtam a tetőről.

- N-ne már! – hajolt a csikkje után, majd kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. – Sosem fogom megérteni a nőket. – túrt bele meggyötört arccal a hajába.

- Ja-ja persze, de láttad a hirdetőtáblát mostanság? – ültem fel a párkányra, s a város fölé lógattam a lábam.

- Az egyenruhára gondolsz? – ült fel mellém háttal.

- Felháborító, nem?!

- Fálható folt. – mondta teli szájjal, majd egy kattanás hallatszott. A lehető leggyilkosabb tekintettemmel néztem rá. – Jól van, elteszem! – emelte fel megadóan kezeit, és zsebre vágta a dobozt.

- Egy bolhafingnyit sem érdekel, mit teszel a testeddel, de amíg a környezetemben károsítod, az rám is kihat. – billentettem hátra a fejem, s bámultam a felhőket. Csak akkor emeltem Castiel-re a tekintetem, mikor kicsit sem leplezve röhögést préselt ki magából. – Most mi van?!

- Mióta érdekel téged az egészséged? – törölte ki szeméből a könnycseppeket. – Már nem azért, de szinte minden reggeledet 2 adag „gofricsodával” kezded, amihez nem kevés csoki szósz, tejszínhab és eper is dukál. Mostanság naponta megiszol legalább 3 bögre forrócsokit pillecukorral, ja és nem akartam mondani, de 6 bögre kakaó egy próba alatt azért kicsit sok. – a végére alig bírta visszatartani, s végül kidőlt belőle a nevetés.

- A csoki-imádatnak nincsenek korlátai! – fordultam el durcásan.

- Rendben, bocs, fájópont! – szuszogott még mindig a nevetéstől. – De eddig nem zavart, hogy dohányzom a közeledben.

- Igaz, de mióta összejöttem Armin-nal kicsit másképp látom a dolgokat. – lóbáltam a lábam.

- Tehát végül összejöttetek. – komorult el az arca. – De amiért itt vagyunk. – ugrott le, s nyújtózott egyet. Ettől a mozdulatsortól úgy éreztem, nekem is le kellene szállnom. Így is tettem, s szembe álltam a vörössel. – Azt hiszem most már tényleg meg kellene beszélnünk azt a december 24-ét. – vakarta a tarkóját. Nagyot sóhajtottam. – Csak hallgass végig csendben. – Bólintottam. – A saját nézőpontodból már teljesen átvizsgáltad a dolgokat, de arra egy cseppet sem gondoltál, hogy én miként éltem át. Vagyis, azt mondat „kihasználtalak”. De az megfordult egyáltalán a fejedben, hogy a koncert után kissé fel voltam pörögve az adrenalintól, ráadásul még ittam is, tehát nem igazán voltam beszámítható abban a pillanatban, mikor megcsókoltalak? Hidd el józanul nem tettem volna meg. Ennyi tisztelet azért van bennem irántad és a banda iránt. Megértesz? – nézett rám könyörgő arccal.

- Meg. – sóhajtottam. – Bevallom, így utólag azt hiszem kicsit túlreagáltam a dolgot.

- Kicsit? – emelte fel egyik szemöldökét.

- Ne kezd! Nem vagy abban a helyzetben! – mutogattam fenyegetően, de nem bírtam sokáig, és elnevettem magam.

- Szent a béke? – tartotta a tenyerét.

- De az ám! – csaptam bele, majd magamhoz rántottam és megöleltem. – De ne forduljon elő még egyszer ilyen! – vetettem rá szidalmazó tekintetet.

- Nem ígérek semmit. – vigyorodott el, kiöltötte a nyelvét és elkezdett lefelé rohanni a lépcsőn.

- Mi ez a válasz? – rohantam utána röhögve. – Ha elkaplak, megbánod!