38. - Egyveleg

- Ez mekkora már! – szaladt utánunk Alexy. – Hercegnő beült a kocsiba, és sírva simogatja a kormányt. – röhögött.

- Már csak ezért megérte. – röhögte el magár Armin is. Hagytam kiröhögcsélni őket, de egy kihalt folyosóra érve:

- Most miért kellett ezt?! – korholtam le Armin-t. Szegény azt se tudta, hova nézzen meglepettségében. – Tudod, hogy Amber milyen kis dög tud lenni. Semmi sem garantálja, hogy betartja, amit mondott. Miért kockáztatsz?

- De…

- Semmi de! Alexy és én is meg tudjuk magunkat védeni, ha kell. Persze jól esett, hogy kiálltál értünk, de Amber képes beköpni a dirinél, aki gondolkodás nélkül kirúghat. – Bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Figyelj. Nem kell „nagylegénynek” lenned ahhoz, hogy kedveljelek. Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Szóval, ne tegyél hülyeségeket. – öleltem meg szorosan. Lassan eltolt magától, majd adott egy puszit.

- Rendben van, de azért ne korlátolj le túlságosan. – nevetett.

- Amíg nem verekszel, és vagy nem rúgatod ki magad, addig azt csinálsz, amit akarsz. – vigyorogtam rá, majd hozzábújtam.

- Hát ez gyönyörű! – sóhajtott édes hangon a kékség.

- Alexy! – mordult rá testvére.

- Jól van, na! – hátrált röhögve, majd a csöngő hallatán elindult a terme felé. – Na, gyere hős szerelmes. – ragadta meg Armin sálát. – Fizikánk lesz, és ha Herr Grausam előttünk ér be, nem éljük túl a mai napot. Tengerszemű barátom még nyomott egy puszit a homlokomra, majd Alexy-t egy tockossal megajándékozva elfordultak a sarkon. Sóhajtottam egyet, majd nagy lendülettel én is elindultam a termem felé. Azonban mire megfordultam már bele is ütköztem a szembejövőbe, s mindketten hátraestünk néhány papírral együtt.

- Nem látsz a szemedtől ember?! – hallatszott az ismerős hang. Feltápászkodtam, s megpillantottam a szintén ismerős vörös tincseket.

- B-bocsi! – kezdtem el összekapkodni a kottákat.

- Elisabeth? – nyitotta ki meglepetten a szemeit, majd elmosolyodott. – Nosztalgiázni volt kedved? Tényleg eszméletlen volt a bemutatkozásod, de legközelebb csak szóban emlékezzünk vissza. – állt fel nevetve, majd felsegített. – De legalább most értelmét nyerte a „Ne fuss a folyosón!” szabály.

- Oh, tehát mégiscsak figyelsz órán. – nyújtottam át a papírköteget.

- Nem is hinnéd általánosban milyen jó gyerek voltam. – kacsintott.

- Még mindig szeretnél velem beszélgetni? – támadtam le a kérdéssel, ami mindvégig a fejemben járt.

- Igen. – komorodott el az arca.

- Suli után?

- A tetőn.

- Ott leszek. – mosolyogtam, majd célba vettem a termemet. Szerencsémre már minden komplikáció nélkül beértem a terembe, és el is foglaltam a helyemet.

- Hogyhogy ilyen későn. – mosolygott Lisander. – Várj, tudom. Amber?

- Amber. – nevettem, s elmeséltem az egész sztorit.

- Te összejöttél Armin-nal?! – kiáltotta, mire persze az egész osztály minket figyelt. (Még jó, hogy az ofő nem hamarkodja el az órára-járást.) Gyorsan felpattantam és befogtam Lisander száját.

- Nincs itt semmi látnivaló, mindenki forduljon vissza. – erőltettem magamra egy zavart mosolyt. – Mit csinálsz? – súgtam idegesen a szürkének, mikor szabadon engedtem. – Még az kéne, hogy Mr. Faraize maghallja. Tudod, milyen szemét tud lenni ebben a témában.

- Jól van, elnézést. De mégis mikor? Hogyan? – faggatózott.

- Emlékszel arra a pár fecnire, amiről azt gondoltam, levél?

- Persze.

- Hát, az volt. Armin írta. – magyaráztam, majd folytattam a történetet. A végén nagyot sóhajtott.

- Értem.

- Csalódottnak tűnsz. – Erre elvörösödött, mindenhova nézett, csak rám nem, majd összeszedte magát.

- [köhintés] Én úgy gondoltam, valamiféle zenésszel fogsz majd összejönni. – igazgatta a gallérját.

- Félig kocka is vagyok, tehát ez is egy végkimenetel volt. – nevettem. – Most, hogy így elmeséltem a történteket, beugrott, hogy beszélnem kell Kim-mel.

- Milyen ügyben?

- Majd meglátod. – kacsintottam.

Amikor Mr. F. végre megérkezett, kezdetét vette egy iszonyatosan unalmas történelemóra. Csengetés után rögtön el is indultam felkeresni Kim-et. A termük ajtaján épp egy hosszú barnahajú, elegánsan felöltözött lány lépett ki.

- Szia! Bocsi a zavarásért, de Kim bent van? – Kicsit megilletődött, majd elmosolyodott.

- Szia! Sajnos már nincs, de a kézműves-szakkörben megtalálod.

- Köszönöm szépen! Amúgy Elisabeth vagyok. – nyújtottam a karom.

- Melody. Örülök a találkozásnak. – rázta meg a kezem.

- Úgyszintén. – mosolyogtam.

- Te vagy az új lány, igaz?

- Hát annyira már nem vagyok új. – nevettem.

- Dehogynem! – nevetett ő is. – Ez egy elég elit iskola. Ritkán vannak új tanulók. Kevés osztály, kis osztálylétszám. Mindenki ismer mindenkit. Most, hogy mondja, tényleg max. húszan lehetünk az osztályban.

- Hát, én alig ismerek valakit. Valamit rosszul csinálhatok. – vakartam a tarkóm.

- Dehogy is! A legtöbben kerülik az új tanulókat. Nem szeretik a változást. Az osztályok nagy része olyan, hogy már óvodás koruk óta ismerik egymást. Nehéz újként beilleszkedni. Neked elég jól sikerült. – mosolygott. – Most mennem kell, de majd még beszélünk. – intett, és már el is tűnt. Pechemre, mire beszélhettem volna Kim-el, becsengettek, de mondtam neki, hogy következő szünetben újra megkeresem.

***

- Kim! – futottam utána. – Iszonyat milyen gyorsan sétálsz azzal a két métereddel és hosszú lábaiddal. – lihegtem.

- Ugyan, még elpirulok. – röhögött. – Na, mit szeretnél ennyire csajszi, hogy még futni is képes vagy érte? – karolta át a vállam. – Amúgy, maradjon kettőnk között, de… csupán 175 centi vagyok.

- Mindegy, így is vagy 20 centivel magasabb vagy nálam. – legyintettem. – Na, de amiért kereslek. Edzeni akarok. – jelentettem ki elszántan. Kim csak pislogott, majd hirtelen kitört belőle a röhögés. Úgy egy percbe telt, míg lenyugodott. – Szó~val. Segítesz?

- Persze. – elővett egy papírt, majd ráfirkantott valamit és átnyújtotta. – Bármikor jöhetsz. Én négy után zárásig ott szoktam lenni. Gyere bátran. – paskolta meg a fejem. – De nehogy lesérülj nekem előtte!

- Nem fogok.

Csengetéskor elváltak útjaink. Ezt is letudtam. Majd a héten talán benézek.

A maradék négy órát nyugton végigültem. Szünetekben PSP-ztem. Most itt azt kérdezitek, miért nem Armin-nal voltam. Nos, azért, mert a suli neve ellenére néhány tanár nem igazán kedveli a párokra jellemző megnyilvánulásokat (kézfogás, puszi, ölelés, csók). Sőt van pár elmebeteg tag, aki szünetekben fel-alá járkál, s direkt ezeket a dolgokat fürkészi. Egyetlen rossz mozdulat megrovást vonhat maga után. Mi pedig megbeszéltük, hogy nem kockáztatunk. Reggel viszont szerencsére szinte egy ilyen tanár sincs bent. Viszont azok a percek nagyon durvák tudnak lenni. No meg estefelé, mikor megy le a nap. Na, akkor nem fogják vissza magukat. Huh… kicsit elkalandoztam. Tehát tanítás után épp indultam a Castiel-el megbeszélt helyre, mikor megpillantottam a hirdetőtáblán nagybetűkkel a végzetem. Egyenruha? Ez most komoly?!