30. - Kiköltözés?

Másnap reggel mindketten kiütve keltünk. Sikerült megfázítani magunkat. Mozdulni is alig bírtunk. A következő héten se iskolába, se munkába nem mentünk. Egész nap haldokoltunk a kanapén, és Trónok harcát néztünk. A „szünetünk” alatt közel háromszor végignéztük mindhárom évadát. Miután Doki jóvoltából meggyógyultunk, belevetettük magunkat az élet forgatagába.

A következő hónap igen gyorsan eltelt. Gabe-el elég közel kerültünk egymáshoz… persze nem olyan értelemben. Néhány momentum kivételével ilyennek tudnék elképzelni egy nagytesót. Néha összeverekedtünk, képesek voltunk összeveszni minden utolsó szem gumimacin vagy sütin. Megtanítottam haladó módban játszani Xbox-on, ő pedig elméletben megtanított a japán konyha rejtelmeire. Minden napra volt valami gúnyos megjegyzése. A beszólás után csak nevetett, és összekócolta a hajam. Több-kevesebb sikerrel azért én is visszavágtam, de őt nem igazán hatotta meg a próbálkozásom. Összességében jó volt vele ez a pár hét. Hiányozna, ha elmenne.

***

[2014. február 13.]

Kulcscsörgés, ajtócsukás, halk léptek, hideg levegő, sikoly.

- E-elisabeth! Magyarázatot követelek! – rángatott ki álmomból Agatha kiabálása.

- Agatha? Hát te? – ültem fel ásítva. Nem szólt semmit, csak a hátam mögé mutatott dühös tekintettel. – A-agatha! – pattantam fel. – Ez nem az, aminek látszik! – tiltakoztam.

- Elisa? Mi ez a hangzavar? – ásított Gabriel.

- Elisabeth!! – morogta a fogai közt az én édes és bájos keresztanyám. – Ki ez a fiú? – ragadta meg Gabe trikóját a mellkasánál, majd kiemelte az ágyból. A lábai nem érték a földet. Mondjuk ez Agatha közel 180 centijével érthető is.

- Asszonyom? – pislogott meglepetten a srác. – Áh, maga Agatha, igazam van? – mosolygott. – Akkor személyesen is elmondhatom, hogy nagyon hangulatos ez a kis házikó.

- Mi van? – nézett rám(?!) mogorván Agatha.

- Gabriel, nála ez nem válik be. – sóhajtottam. – Agatha, te pedig szépen nyugodj meg, és tedd le őt. Mindent megmagyarázok… ígérem.

- Rendben! – sóhajtott. – De ha nem elég jó a magyarázat, hamisnak nyilvánítom.

Leültünk az étkezőasztalhoz, én pedig mindent részletesen elmagyaráztam. A mondandóm végén Agatha behunyta szemét, majd a fejét csóválta.

- Már minden világos. Teljesen. Viszont, Gabriel… nem maradhatsz itt tovább.

- Mi? De Agatha!

- Megértelek, de nem menekülhetsz el a problémáid elől. Ha el kell küldenem téged ahhoz, hogy megold őket, akkor megteszem. Megértesz? – nézett határozottan Gabe-re Agatha.

- Teljes mértékben. – hajtotta le a fejét a fiú.

- Ma még maradhatsz, de azt szeretném, ha estére elmennél. Világos?

- Igen! – álltak fel mindketten.

- Na, gyere ide! – ölelte meg Agatha a srácot. Én meg csak össze-vissza pislogtam értetlenségemben. – Jó fiú vagy te! – mosolygott. – Remélem nem bántottad Lis-t, mert ha tudomást szerzek róla… – távolodott el tőle, s mogorván vizslatta. Gabe-el egy pillanatra összenéztünk. Hát volt egy csók…

- Nem, nem történt semmi! – vágtuk rá egyszerre. Egy darabig összeszűkült szemekkel nézet hol rám, hol Gabe-re.

- Na, menjetek, mert még elkéstek a suliból! – mondta végül mosolyogva.

Már háromnegyed volt. Gyorsan összekészültünk, és rohantunk is. Csöngőre sikerült beesnem a terembe, szerencsémre a tanár késett, így időm is volt kifújni magam. Tényleg el kellene most már kezdenem edzeni.

A héten elég sokan hiányoztak az osztályból. Pechemre közéjük tartozott Rosalia, Violette, Iris és Lisander is. Kicsit unatkoztam így egyedül. Fogtam magam, és a második óra után keresőkörútra indultam. Kerestem volna Kim-et, de Melody azt mondta ő is hiányzik. Hogy lehetek ma ilyen szerencsétlen? Lányok hiányában elindultam megkeresni Alexy-t. Majdnem. Elmentem a termük felé, ahonnan egy barna, középhosszú hajú lány lépett ki.

- Szia! Alexy bent van?

- Hello! Nem, nincs. – mosolygott. – Ma hiányzik. Várjunk! Csak nem Elisabeth vagy? – hajolt közelebb izgatott vigyorral az arcán.

- De. – hőköltem hátra. – Honnan tudod a nevem? És mi a tiéd?

- Capucine vagyok, és Amber már nagyon sokat mesélt rólad. Én a helyedben jól viselkednék. – mosolygott gonoszan, majd eloldalgott. Mi van? Idegesen megfordultam, majd hirtelen elindultam egyenesen előre. Egyszer csak akadálynak ütköztem, és sikerült hátraesnem.

- Deja vu! – hallottam meg Armin hangját. Felnéztem, és megpillantottam a vigyorgó arcát.

- Bocsi. – nevettem.

- Jól vagy? – tápászkodott fel, majd a kezét nyújtotta.

- Köszi. – fogtam meg a karját, és felhúzott. – Unatkozom. Senki sincs iskolában.

- Na, én itt vagyok, nem? – nézett durcásan.

- E felől semmi kétség. – nevettem.

- Akko~~~r, lenne kedved velem tölteni a szüneted? – mosolygott. Elpirultam. Épp válaszra nyitottam a szám, mikor becsöngettek.

- A következőt mindenféleképpen. – mosolyogtam, majd rohantam órára.

Az órán alig bírtam egy helyben ülni, annyira izgatott voltam. Ilyen nincs! Tudom nem szép dolog, de mindenkinek köszönöm, hogy ma hiányzik! De, azért jobbulást… Csengetés után siettem ki a folyosóra. Armin már az ajtónál várt.

- Te aztán kihasználsz minden másodpercet. – nevetett.

- Te beszélsz? – nevettem.

A folyosó pillanatok alatt kihalt. A szokatlan februári jó idő mindenkit kicsalogatott az udvara. Kivéve persze minket.

- Van kedved PSP-zni? – emelte fel a készüléket.

- Persze! Beszaladok az enyémért. – indultam, de megfogta a csukló.

- Játszunk az enyémen. – kacsintott. Mi~~~?! Armin, mikor lettél te „ilyen”? Nemrégiben, még mindig zavarban voltál… most meg te hozol zavarba engem. „Enyhén” elpirultam, és belegyezően bólintottam egyet. Törökülésben helyet foglalt a földön, majd megpaskolta maga előtt a padlót. Vettem a célzást. Vonakodva ugyan, de beültem az ölébe. Égett az arcom. Komolyan rosszabb vagy, mint Alexy! Zavarom ellenére is élveztem a helyzetet, nem tagadom. Ráadásul ő hozta fel az ötletet. Ez az oldala talán még jobban tetszik.

Amint kényelmesen elhelyezkedtünk, elkezdtünk játszani. Természetesen Tekken 6-ot… Mi mást? Összedolgoztunk. Én jobb oldalról fogtam a konzolt, ő pedig balról. A szünet vége felé teljesen feloldódtam.

A nap folyamán minden szünetben odaültünk. Játszottunk és beszélgettünk az élet dolgairól. A játék általában ezt hozza ki a gamer-ekből. Hirtelen a világot sújtó problémákra próbálnak megoldást találni. Nem véletlen szeretek játszani. Nagyon jól éreztem magam.

Délután még kicsit bent maradtam Armin-nal. Violette hiányzott ugye, és Armin segített elintézni a dolgokat a kertészklubban. Szegény nagyon béna volt, de jót mulattam rajta. Sikerült magára önteni egy kanna vizet, szóval még meg is kellett őt szárítanunk. Mire száraz lett, már öt óra is elmúlt, szóval rohannom kellett, nehogy elkéssek a munkából.

Pont hatra sikerült beesnem. Gyorsan átöltöztem és indultam az első asztalomhoz. Szerencsére a legutóbbi eset óta Dakota nem tette be a lábát a kávézóba, sőt még látni sem láttam. Steph azonban még mindig ki van kicsit miatta.

Képzeljétek Steph-nek új frizurája lett. A színek maradtak, de a többi nem. Baloldalt levágatta egészen az álla vonaláig, és egyenesre vasalta. Ez a rész csak szőke volt. Jobb oldalt a hossza leért egészen a melle alá. Be volt hullámosítva, és a rózsaszín tincsek közül előbújt egy-két szőke is. Igazán jól áll neki. Lassan én is megyek fodrászhoz… Alig várom!

Lassan lejárt a műszakom, és elindultam haza. A kávézó előtt Gabe álldogált.

- Szia! – mosolygott.

- Szia! Hogy sikerült? Visszafogad? – faggatóztam út közben.

- Igen. Megbeszéltük.

- Akkor jó.

Hazaérve segítettem neki elpakolni, majd kikísértem.

- Hát akkor, itt a búcsú ideje. – mosolygott.

- Itt. – hajtottam le a fejem.

- Mi ez a szomorú arc? – nevetett. Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem. – Na… – államnál fogva szembe fordította az arcom az övével. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe.

- Ne nézz! – löktem el őt zavaromban.

- Mi történt? – aggodalmaskodott.

- Semmi… csak nagyon fogsz hiányozni! – öleltem meg. – Ez alatt az együtt töltött hónap alatt úgy éreztem, mintha lenne egy testvérem.

- Jaj, Elisabeth! – nevetett.

- Nem vicces. Az, hogy a kávézóban találkozunk, az nem ugyanolyan. – léptem hátrébb duzzogva. – Olyan érzés, mintha te is magamra hagynál, mint a szüleim.

- Mi? Ez nem igaz! – kócolta össze a hajam mosolyogva. – Én sose hagynálak magadra, érted? – csípett bele az arcomba. Kicsit megszeppentem. Bólintottam, és megölelt. – De most már tényleg megyek. – lassan elhátrált, majd elindult. A kapunál viszont megállt. – Rendesen moss fogat, és feküdj le időben! – kiáltott vissza, majd kiöltötte a nyelvét és elment.

- Gabriel! – töröltem ki a könnyeket nevetve a szememből.

Beérve az utasításoknak megfelelően cselekedtem. Lefürödtem, rendesen megmostam a fogam, és már 11-kor ágyban voltam. Remélem, elégedett vagy Gabe!

29. - Első hó

[2014. január 11.]

Reggel, ahogy sejtettem, hóesésre ébredtem. Ilyenkor, a téli hőhullám után többnyire hatalmas hóvihar szokott lenni. Égész éjszaka eshetett a hó, mert már vagy 20 centi magas volt. Felöltöztem és lemásztam reggelizni. Meglepődve tapasztaltam: Gabe nincs a helyén. Körülnéztem, s megláttam a fürdőszobából kiáradó fényt. Lassan megközelítettem az ajtót, és bekukucskáltam. Gabe fekete boxerban és fekete trikóban épp a haját igazgatta.

- Hát te? Hogyhogy ilyen korán? – pislogtam. Nem tagadom, tetszett a látvány. Kicsit bele is pirultam. Lassan felém fordította a fejét. Arcán hatalmas vigyor ült.

- Hó van Elisa! Hó!! – kapta el a kezem, és erősen megszorította. Én csak értetlenül oldalra billentettem a fejem. – Hó~~~ – hátrált ki a szobából húzva magával, s már kezdett is neki öltözni.

- V-várj már! – nevettem. – Először reggelizzünk.

- Jó. – sóhajtotta, s bánatosan lehajtotta a fejét.

- Gofri jó lesz? – húztam fel a szemöldököm. Ennek senki nem tud ellenállni… Ugye?

- Igeeen! – ült le engedelmesen az asztalhoz. Nem bírtam megállni.

- Jó fiú! – borzoltam meg a haját.

- Ez most mi? – nézett durcásan, és megpróbálta visszaigazgatni a haját.

- Nem tehetek róla, te viselkedsz úgy, mint egy hiperaktív kiskutya. – nevettem. Gyilkos tekintettel rámnézett, majd egy nagyot sóhajtott.

- Inkább süsd azt a gofrit, mert már mennék ki. – fészkelődött nyugtalanul a széken, ki-kipillantva az ablakon.

- Jó-jó! – emeltem fel megadón a kezeim.

Elkészítettem a legcsodálatosabb művem, majd gyorsan elfogyasztottuk. (A legszebben fogalmazva.) Kb. két perc múlva Gabe már nagykabátban toporgott az ajtóban, mert ráparancsoltam, hogy ki ne merészeljen lépni nélkülem az ajtón. Még elveszne.

„Mehetünk” Ennyi elég volt neki, s már rohant is ki. Első dolga volt pár hóangyalt csinálni. Végül is megértem a reakcióját. Errefelé nem igazán szokott havazni. Minden percét ki kell élvezni.

- Gyere te is! – rántott bele a hóba. Innentől kezdve már ketten gyártottuk az angyalokat. Hirtelen Gabe négykézláb fölém magasodott, és csak bámult. Bámult. Bámult.

- Mi van már?! – fordultam el zavaromban.

- Jól áll neked a hó. – húzta kétértelmű mosolyra a száját.

- Ugye nem! – néztem rá kétségbeesetten. Erre még szélesebbre húzta a mosolyát. De. Pontosan arra gondolt. Meneküléssel próbálkoztam… mindhiába. Ugyan sikerült kimásznom alóla, de elkapta a csuklómat. Már nem volt szabadulási lehetőség. Megfürdetett. Elég durván. Bosszúból egy marék havat a pólójába csúsztattam, amit igazán nem kellett volna. „Jutalmam” még egy fürdetés volt. Egészen sötétedésig kint voltunk. Hógolyócsatáztunk, sőt építettünk még két hóembert is. Ivan-t és Olga-t az orosz párt, aki törzsvendég volt a kávézóban. Még Rufus-t a házi görényüket is közéjük művészkedtük. Nagyon jól mulattunk. A Nap lemente, egy végső hógolyócsata és egy fürdetés után (amit nem én kaptam, hanem Gabe… igen, nekem is sikerült), bevánszorogtunk a házba.

Gyorsan levetettem a kabátom és a bakancsom, majd felszaladtam a fürdőszobába. Levetettem a vizes ruháimat, és vettem egy forró zuhanyt. Felkötöttem a hajam, felvettem a pizsamám, és leszaladtam, hogy készítsek egy teát. A hűtő ajtajában megpillantottam Gabriel-t, aki egy szál törölközővel a derekán keresett valamit.

- Ga-gabe, te mit csinálsz? – dadogtam vörös arccal.

- Épp tejet keresek. – válaszolt teljes higgadtsággal, fejét fel nem emelve.

- És nem kellene előtte felöltözni?

- Most miért? Nekem így is kényelmes. – csukta be a hűtőajtót, s letette a pultra a tejet. – Meg amúgy is… – nem tudta befejezni, mert eltüsszentette magát. Nem tudom, hogy csinálta, de akkorát tüsszentett, hogy a derekán a törülköző elengedett, és a földre esett. A folyamatot látva eltakartam a szemem, és elfordultam. – Oopsz…

- Gabe!! – morogtam a nevét.

- Most mi van? Nem tetszett? – tette a durcásat.

- Te perverz állat! – fordultam vissza. Hirtelen megálltam, de szerencsére a törülköző visszakerült a helyére. – Mondtam, hogy fel kellene öltöznöd! – folytattam a korholását.

- Jaj, mintha rajtad több ruha lenne. – fintorgott, és végigmért. – Egy mini sort, meg egy póló. [hunyorít a szemével] Ráadásul innen látom, hogy nincs rajtad melltartó. – ivott bele nyugodtan a tejesüvegbe.

- Ahhhhhr!! Perverz! – kaptam a mellkasom elé a karjaim.

- Nem szégyen, ha fázik az ember. – vont vállat.

- Gonosz! – szaladtam hozzá, és elkezdtem a mellkasát ütögetni.

- Nyugi! – nevetett, és elkapta a csuklóm. Eleresztettem egy néma tüsszentést. – Ha akarod, én felmelegítelek. – nézett rám komoly arccal. Nem tehettem ellene. a helyzetből adódóan elpirultam.

- Épp azért jöttem, hogy főzzek egy teát. – szabadítottam ki a csuklóm a szorításából.

- Ahogy gondolod. – mondta csalódottan, majd bement a fürdőbe.

Feltettem forrni a vizet, majd elkészítettem a teát. Kitöltöttem két bögrébe a gőzölgő teát, és elővettem két zacskó pufit a szekrényből. Bedugtam a pendrive-om a TV-be, s kényelmesen befészkeltem magam a kanapéra. ekkor jelent meg Gabe.

- Betetted a lábad a territóriumomba? – húzta fel a szemöldökét.

- Fan pufim, kéf? – nyújtottam felé az egyik zacskót, közben bociszemeket meresztettem rá. Nem hatotta meg. – Van teám is… forró. – kacsintottam.

- Rendben. – sóhajtott. – Maradhatsz. – nevetett.

- Mily nagylelkű vagy! – nevettem el magam.

- Mint mindig! – mondtuk egyszerre, majd röhögésben törünk ki.

- Na, húzódj arrébb. – tolt odébb a fenekével a takaró alatt. Behelyeztük a pufikat középre a két bögre teát pedig a kanapé egyik, másik karfájára.

- Mit nézünk? – nézte a mappákat izgatottan Gabe.

- Game of Thrones… – mondtam a tök egyértelmű dolgot.

- Te szereted?

- Hogy szeretem-e? Hogy SZERETEM-E?!?! – háborodtam fel. – George R. R. Martin a szememben egy hős. Már vagy milliószor olvastam a Trónok harca összes megjelent kötetét. Megunhatatlan, letehetetlen regények. És a sorozat se semmi. – áradoztam. – Ha csak 30 évvel lennék idősebb, csak 30 évvel, és én mondom, könyörögnék, hogy vegyen feleségül. – szorítottam meg a karját.

- T-te fanatikus vagy. – röhögött fel horkantva.

- Ne neves! – fordultam el sértődötten.

- Viszont… – köszörülte meg a torkát. – Egyet kell, hogy értsek. Persze a feleséges dolgon kívül. – mosolygott. Szemeimben örömkönnyek indultak meg. Hát nem vagyok egyedül. Miért is titkoltam el ezt eddig? – Ki a kedvenc szereplőd?

- Hát talán… – kezdtem bele.

- Nem számít! Mind meghalnak. Mind! – kiáltottuk egyszerre röhögve.

- Hát az a kép hatalmas volt… – törölgette a srác a könnyeit.

- Ja…

- Na, meddig bírjuk? – emelte fel a kezét.

- Ameddig csak kell. – csaptam bele, majd elindítottam az első évadot.

28. - Hőhullám

// Elnézést a sok kimaradásért, de írói válságba kerültem. Mindenféle történetszál eszembe jut, csak az nem, amire szükségem van. Ez a rész is közel egy hete íródik, és sajnos meg is látszik rajta. Igyekszem összeszedni magam, de a tavasz közeledte csak rátesz még egy lapáttal a rossz közérzetemre. //


[2014. január 10.]

Reggel kipihenten keltem. Megmosakodtam, összekészülődtem és lementem reggelit készíteni. Épp szedtem elő a tojásokat a hűtőből, mikor valaki elkezdett mozgolódni a hátam mögött. Hátra pillantottam és megláttam a kanapén ülő Gabe-et kócos hajjal, ásítás közben.

- Jó reggelt! – mosolyodtam el. Olyan, mint egy kiskutya. – Reggelit?

- Kérek! – csillantak fel a szemei, és már az asztalnál is ült. Semmi kétség… Pont olyan. – Mit csinálsz? – könyökölt az asztalra, és kezeivel támasztotta a fejét.

- Most az egyszer választhatsz. – mosolyogtam.

- Tamagoyaki-t! – pattant át az asztalon, és már mellettem is volt.

- Ho-hogy mit? – meredtem rá érzéstelen arccal

- Hát tamagoyaki-t! – tárta szét a kezét felháborodva, mintha én lennék a hülye, hogy nem tudom.

- Oh, hát persze! Tamagoyaki-t!

- Fogalmad sincs. Igazam van? – rázta fejét.

- Abban biztos vagyok, hogy kaja és japán. – billentettem oldalra a fejem.

- Ez mind helyes. A tamagoyaki japán omlett. Nagyon finom ám. – lelkendezett. – Megcsinálod?

- Mondanám, hogy igen, de nem tudom, hogy kell.

- Majd súgok. – kacsintott.

- Akkor már te is megsüthetnéd.

- A szakács szakma nem nekem való… hidd el nekem. – araszolt egyre hátrébb. – Csak azért tudom, hogy kell csinálni, mert az egyik barátom imád japán kajákat főzni, és mindig néztem, ahogyan csinálja. – magyarázta.

- Értem. [sóhaj] Megcsinálom.

- Juhé! – pattogott. Felült a pultra és elkezdte sorolni a hozzávalókat.

Végül ketten csak összehoztuk ezt az omlettet, és nem azért mert én csináltam, de finom volt. Reggeli után megvártam, míg Gabe elkészült és együtt elindultunk. Adtam neki egy kulcsot a házhoz, hogy ha hamarabb ér haza, akkor is be tudjon azért menni. Séta közben feltűnt, hogy újra a régi.

- Gabe?

- Igen?

- Miért voltál olyan fura reggel?

- Fura?

- Ühüm. Tisztára lefejlődték.

- Mi van?

- Úgy viselkedtél, mint egy kiskutya. – nevettem.

- Hát, nem tudom. Reggeli fáradság. – vágott gondolkodó fejet.

- É~rtem.

- Szia Elisabeth! – köszönt Lisander mögülünk.

- Sz-szia! – néztem rá zavartan.

- Bemutatsz a barátodnak? – méregette Lisander kék társamat.

- P-persze! Gabe, ő itt Lisander, az egyik osztálytársam. – mutattam a heterokróm srácra. – Lisander, ő itt Gabriel, az egyik munkatársam. – mutattam a másik srácra.

- Azt hittem annál többek vagyunk. – mondta egyszerre mind a két fiú, majd gorombán egymásra néztek.

- Igen, barátok vagyunk. Szépen üdvözöljétek egymást, és mindenki menjen a dolgára! – legyeztem az arcuk között. Kezet fogtak, Gabe rám mosolygott, majd elindult.

- Nem szimpatikus a fiú. – jelentette ki pár perc néma séta után Lisander.

- Szerintem ez az érzés kölcsönös. – nevettem.

- Nekem akkor sem szimpatikus.

- Legalább van bennetek valami közös. – böktem oldalba.

- Lehet. – fordult el, de láttam, hogy elmosolyodik a durcás hangja ellenére. – Elisabeth, nemsokára lenne egy koncertünk. – mondta egy kis idő után.

- Lisander… mondtam, hogy az lenne a legjobb, ha kilépnék. Ugye?

- Igen.

- Ezt úgy értettem, hogy kilépek. – magyaráztam.

- De…

- Nem szívesen töltenék 2 percnél többet egy helyiségben Castiel-lel. Sajnálom, de a döntésemen nem tudsz változtatni.

- Értem, de… nem szívesen pótolnálak. Nem akarlak, és nem is tudnálak. – fordult velem szembe. – Nem tudnád csak úgy félretenni a dolgot? – nézett rám kérlelőn.

- Nem is tudom…

- A kedvemért. A rajongóid kedvéért…

- Jó. – sóhajtottam. – Egy feltétellel: nem kommunikálok Castiel-lel.

- Remek! – ölelt át vigyorogva.

- Mikor is lenne esedékes ez a koncert? – kérdeztem miután eleresztett.

- Március vége, április eleje… valahogy így.

- De, az közel 3 hóna! Mi az, hogy nem sokára?

- Gondoltam jobb előbb letudni ezt a beszélgetést. – mosolygott.

- E-li-sa-beth! – ugrott a nyakamba hátulról Rosalia. – Látom újra beszélgettek. Ez jó! – vigyorgott. – Mit válaszolt? – szegezte a kérdést Lisander-nek.

- Igen. – mosolygott elégedetten a heterokróm.

- Szuper! – karolt belénk Rosa.

- De a döntésem határozottan… – nem fejeztem be, mert a tekintetem megakadt a nem rég említett vörös személyen, akinek a szeme alatt még mindig lila folt éktelenkedett. Rosa és Lisander végigkövették a tekintetem.

- Tudod ki tette? – ugrott elém izgatottan Rosa.

- Hogy mi? – értetlenkedtem.

- A monokliját nézed, nem?

- D-de… Ki volt? – néztem el Rosa válla felett, hogy a fiút vizslathassam.

- Nem más, mint az az úriember. – mutatott vigyorogva a mellettem sétáló srácra.

- Komoly? – kerekedtek el a szemeim.

- Szégyellem is magam érte. – fordult el vörös arccal.

- Ugyan Lys, ne szerénykedj! – veregette meg a lány a srác vállát. – Képzeld, annyira ideges lett azután, hogy megtudta, mit tett Castiel, hogy Leigh-el alig tudtuk lenyugtatni. Aztán délután áthívta Cast-ot, hogy „valami fontosat” meg kell beszélniük. Cast belépett az ajtón, Lys pedig egy gyönyörű jobbhorgot vitt be neki. – utánozta a mozdulatot röhögve. – Majd addig szidta, míg a srác egy aprócska ponttá nem zsugorodott szégyenében. – nézett át a mutató- és hüvelykujja által kreált lyukon. – És mind ezt érted kisanyám! – mondta vidéki akcentussal, és átkarolt.

- Li… – kezdtem bele mondandómba, de Lisander lestoppolt.

- Nem akarok róla beszélni. – temette vörös arcát a tenyerébe.

- Miért? – billentettem oldalra a fejem. – Tök kedves dolog volt. – hámoztam le a kezét az arcáról. – Ugyan nem szívlelem az erőszakot az életben, de akkor legszívesebben én is azt tettem volna. – mosolyogtam, majd átöleltem. – Köszönöm! – fúrtam az arcom a mellkasába. Először megilletődött, de viszonozta az ölelésem. Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.

- Érted bármikor! – mosolygott, és megsimogatta a fejem tetejét.

- Oh~~~ – hallatszott Rosa sóhaja Alexy-ével párosulva.

- Mondanám, ha nem az a srác tartana a karjai közt. – húzta ki magát sértődötten Alexy.

- Most miért mondod ezt? – nézett rá mogorván Rosa.

- Mert ez így nagyon nincs rendjén!! – ragadta meg a csuklóm a kék, és elkezdett húzni a suli felé.

- De, nagyon is rendjén van! – kapta el a másik csuklóm Rosa, és az ellenkező irányba húzott.

- Srácok, ne már! Szétszakadok… – kiáltottam fájdalommal teli hanggal. Nem foglalkoztak velem. Lisander meg csak állt, és értetlenül pislogott.

- Akkor is velem jön! – erősködtek. Aztán *reccs*. Sikerült letépniük a pulcsim két ujját. Mind a ketten csak álltak, hol a kezükben lévő ujjakra, hol a csupasz karjaimra nézve.

- Oops. – törte meg végül Rosa a csendet.

- É-én… – gyűltek könnyek Alexy szemébe. – Én annyira sajnálom! – bőgte el magát. Felhúzta a karomra a leszakadt ujjat, majd elkezdett szorongatni. Neki még jobban fáj, mint nekem.

- J-jól van, nyugi! – simogattam a hátát. – Ez csak egy pulcsi… volt. – mosolyogtam.

- D-de… – szipogta.

- Én is sajnálom. – mondta Rosa még mindig sokkos állapotban.

- Jó mindenkinek el van nézve, de most már menjünk, mert elkésünk. – hámoztam le magamról Alexy-t, majd elindultam a kapu felé. Útközben kibújtam a pulcsimból, és bedobtam a szekrényembe.

- Látom, az ép ruháid sem bírják sokáig. – csapta be a szekrényem ajtaját Amber.

- Látom, nem bírod ki, hogy ne szólj bele a dolgaimba. – húztam fel a tesis pulcsimat.

- [sivítva felnevet] Lúzer! – köpte mogorva arccal. – Viszont érdemelsz egy piros pontot. – tette a vállamra a kezét, én pedig lesöpörtem.

- A mindenit, ez volt életem minden vágya! – gúnyolódtam. – És ugyan miér? – fontam karba a kezeim.

- Végre leszálltál Castiel-ről, és ezt jutalmazni kell. De mivel elég sokára sikerült, így csak szóbeli dicséretben részesítelek. – sóhajtott szomorúan. – Becsüld meg jól!

- Mintha valaha is… áh, hagyjuk! – legyintettem. – Felesleges elmagyaráznom, úgy sem értenéd. – pöcköltem meg a homlokát, majd elsétáltam.

- Visszaszívtam! – sipákolt. – Nincs dicséret! – mordult fel, majd bevágódott a női mosdóba. Komolyan azt hitte, hogy érdekel? Ennyire szőke még ő sem lehet… Vagy mégis?

Az eseménydús reggel ellenére a nap unalmas volt. Nem történt semmi. Január ellenére fülledt meleg volt. Mindenki szét volt esve. A diákok szétfolyva a padon, a tanárok pedig csak vontatottan beszéltek. Idegesítően lassan telt a nap.

- Annira elfáradtam! – ásítottam kinyújtózva, mikor kiértem a friss levegőre.

- Ne is mond! Még vásárolni sincs kedven. – húzta a táskáját a földön Alexy. – Teljesen kimerültem. – ásított.

- Ja! Hazamegyek és alszok reggelig. – ásított Armin is.

- Szintén! – mondtuk kórusban a kékkel.

A kapunál elváltunk, és ment ki-ki a maga útján. Az ajtóhoz érve előkapartam a kulcsom a táska legaljáról. Kizár, kinyit, levesz, ledob, ledől. Hát igen, a szobámig sem jutottam el, elsétáltam a kanapéig, ami meglepő módon ki volt húzva, de a fáradság miatt, még ez sem érdekelt, és elterültem rajta. Behunytam a szemem, de valahogy nem sikerült elaludnom. Forgolódtam össze-vissza, míg valamibe bele nem ütközött a lábam. Lassan felerőlködtem a szemhéjaimat, és egy égkék szempárral találtam szemben magam. Annyira megijedtünk mindketten, hogy szabályosan leugrottunk az ágyról.

- A frászt hoztad rám! – lihegte Gabriel.

- Te mondod? – vádoltam.

- Nem számítottam arra, hogy megzavarnak álmomban. – tápászkodott fel.

- Én meg nem számítottam… semmire. – egyenesedtem fel én is.

- Legközelebb nézz körül, ha befekszel egy ágyba.

- Bocs már, hogy otthon éreztem magam. – vágtam rá sértődötten, majd apró szünet után mindketten felröhögtünk.

- Amúgy jó, hogy jöttél, mert még elkések. – dobta le magáról a takarót, és beszaladt a fördőbe.

- Dolgozol? – lepődtem meg.

- Minden hétköznap. – válaszolt fogmosás közben.

- Akkor, jó munkát! Nem ígérem, hogy fent leszek, mikor hazaérsz, mert hullafáradt vagyok. Jó éjszakát! – ásítottam.

- Jó éjt! – nevetett.

Felérve gyorsan letusoltam, majd bebújtam a pihe-puha ágyikómba. Téli hőhullám, a tengerpart átka. Pedig reggel még milyen jó idő volt!

27. - Lakótárs?

A támadóm eleresztett, majd felkapcsolta a lámpát.

- Ga-gabriel? – lepődtem meg.

- Őszintén Elisabeth, mit akartál tenni? – túrt idegesen a hajába Gabe.

- É-én…

- Ne, ne is folytasd! – emelte fel a kezét. – A lényeg, hogy nem mentél oda. – mosolygott, s erősen átölelt.

- N-nem értelek. – toltam el magamtól.

- Ne hagyd, hogy Vince kivesse rád a hálóját! Soha! – szorította meg a vállam. Nagyon, nagyon erősen.

- G-gabe, ez fáj. – tájékoztattam.

- Bocsi. – engedett el. Az idegesség és a zavar vörössé festette az arcát. – De tudod, Vince nem éppen úgy bánik a nőkkel, ahogyan azok megérdemlik. – sóhajtott.

- A pénzre gondolsz? – esett le.

- Akkor láttad? – sóhajtott újra.

- Csak nem…

- De. Vincent pénzért árulja a testét. – jelentette ki komor arccal.

- Hát… mondjuk manapság már erre is igény van. – vontam vállat. Gabe annyira nem erre a reakcióra számított, hogy a lélegzete is elakadt. Szerintem még a szíve is kihagyott egy ütemet. Majdnem egy percig tátott szájjal állt előttem.

- Te aztán nem semmi módon reagálod le a dolgokat! – röhögte el magát.

- Az ember maga dönti el, hogyan teszi tönkre az életét. – magyaráztam karba tett kézzel.

- Ebben van valami. – mosolygott. – De… légyszi ezt ne mond el senkinek. Mutatóujját a szája elé emelte és rámkacsintott.

- Rendben. – mosolyogtam. – Tényleg! El is felejtettem megköszönni, hogy a múltkor segítettél. Elég kellemetlen helyzet volt. Konkrétan megmentettél. – nevettem. Gabe teljesen meglepődött, majd gonosz mosoly húzódott az arcára.

- Tényleg ilyen hálás vagy nekem?

- Mo-mondhatni… – pislogtam értetlenül.

- Akkor akár kérhetnék is cserébe valamit. – tette a vállamra a kezét. Hogy mi van?!

- Azt hittem a lovagok nem ilyen haszonhajhászok. – löktem le a kezét.

- Nem, valóban nem. De ők automatikusan megkapják hálából a hercegnő kezét. – nevetett. Egy kicsit én is elmosolyodtam.

- Rendben. – egyeztem bele végül. – Mit szeretnél?

- Hát… nem is tudom. – mosolygott.

- Akkor hagyom, had gondolkozz, és megyek dolgozni. – indultam a dolgomra.

- Munka után beszélünk! – intett, és az ajtónál kettéváltunk. Mit akarhat Gabe? Nincs semmim, amit adhatnék neki. Nem is értem.

Szerencsére Dake és a haverja már elmentek. Steph idegesen toporzékolt a konyhában.

- Minden rendben Steph? – érdeklődtem.

- Az a hülye Dakota srác!! – morgott. – Rám is rám nyomult, annak ellenére, hogy a legrosszabb oldalamat mutattam neki. Milyen ember az ilyen? Milyen ember?! – rázott meg a vállamnál fogva.

- Steph! Nyugi, és ne rázz tovább, mert a végén még kirázod az agyam a szememen keresztül. – mondtam remegő hanggal.

- Ja, bocs. – nyugtázta ennyivel, és eleresztett.

- Mit csinált?

- Ugyan azt próbálta, mint veled. – dőlt neki a falnak duzzogva. – Én pofán vágtam, Camille leszidott, Dake elment, de a rendelését persze majd az én fizetésemből vonják le. Plusz, ami legfölháborítóbb, hogy mindenki előtt elnézést kellett kérnem tőle… Ő meg csak elégedetten vigyorgott, majd távozott. – mondta szinte kiabálva idegességtől vörös arccal.

- Mondtam, hogy jobb, ha nem csinálsz semmit. – öleltem meg.

- De se Gabe, se Vince nem volt sehol. A többi srác meg túl betoji, hogy kiálljanak az egyik kolléganőjükért!! – utóbbi mondatát erősen kihangsúlyozta, hogy mindenki hallja. Páran magukra is vették, és lehajtott fejjel távolabb mentek tőlünk.

- Jól van, jól van! Nyugi. Dakota már elment, szóval már semmi gond nem lehet. – mosolyogtam.

- Rendben. Lenyugszom. – adta meg magát, és elindult végezni a dolgát. Én is követtem a példáját.

A műszakom után felöltöztem, elköszöntem a srácoktól, majd elindultam haza. Fura, hogy Gabriel nem volt sehol. Pedig ő akart velem beszélgetni. Mikor kiértem, a kávézó sarkánál megpillantottam az éppen fagyoskodó Gabe-et. Emlegetett szamár!

- Szia Elis! – köszönt rám vidáman már messziről.

- Szia! Eldöntötted, hogy mit szeretnél? – léptem mellé.

- Fogjuk rá. Először is hazakísérlek. – fogta meg a kezem, és húzott a jó(!) irányba.

- Honnan tudod, merre lakom? – pislogtam meglepetten.

- Igazából nem tudom, csak szoktam látni, merre mész… szóval úgy innentől már szükségem lesz a segítségedre. – mosolygott.

- O-oké. – dadogtam.

Hazafelé végig fogta a kezem. El akartam venni, de minden próbálkozásomnál rászorított egyet. Kezdetben kínos csendben sétáltunk, majd elkezdtünk beszélgetni. Végül is jól éreztem magam a társaságában… nagyjából, mint mindig. Sok mindent megtudtam róla, de azért még mindig vannak sötét foltok. Minden olyan kérdés alól, ami kapcsolódott Steph-hez, vagy Vince-hez kitért. Így sosem tudok meg semmit. Miért titkolóznak?

- Hát akkor itt is lennénk. – mondtam a kapuhoz érve.

- Üzenem a keresztanyudnak, hogy nagyon hangulatos kis házikó. – mutatott a mögöttem álló épület felé.

- Átadom. – mosolyogtam. – Most viszont már elég késő van, szóval…

- Értem a célzást. – nevetett, majd szorosan magához ölelt, épp olyan erősen, hogy kellemesen fájjon. A szorítástól egy halk sóhaj hagyta el a számat. Az ölelés erőssége ellenére valahogy biztonságban éreztem magam. Az eszem azt súgta toljam el, hisz nekem Armin tetszik, és nem kellene más fiúkat ölelgetnem, de a testem nem reagált. Végül Gabe megszakította a kontaktust. Hirtelen a köztünk támadt űrt nagyon hidegnek éreztem. Elszomorodtam. És szégyelltem magam. Gabe az üres tekintetemet látva végigsimított az arcomon, majd lágyan megcsókolt. Mi~~~!!!! Egy darabig tétováztam, majd mikor észbe kaptam ellöktem magamtól, s berohantam a házba.

Felszaladtam a szobámba, és elterültem a padlón. Ne már! Milyen ember vagyok? Miért tétováztam? Nagyon nem okés, hogy már három srác megcsókolt, de ezek közül egyik sem az, aki tetszik…

A szőnyegemen feküdtem, és még mindig magamat korholtam (úgy egy órával később), mikor kopogást hallottam. Leszaladtam, kinyitottam az ajtót. Gabriel volt az.

- H-hát te? – dörzsöltem meg a szemem, hátha csak káprázik… de nem.

- Ez nekem is elég kínos, de nem maradhatnék nálad egy kis időre? – vakarta zavartan a tarkóját.

- Hát… – Átfutottak a gondolataimban az egy órával ezelőtt történtek. – Nem hi…

- Tudom, mit tettem. Hiba volt. Gondolatolvasó! [sóhaj] Mármint, nem az volt a hiba, hogy megtettem, hanem az, hogy most tettem meg. – hadonászott a kezeivel. – Csak hogy egyértelmű legyen. – szögezte le. – Tisztában vagyok vele, hogy az érzéseink nem egyeznek meg… még. Túl elhamarkodottan cselekedtem, de nem bántam meg. Megígérem, hogy idő előtt nem fogom még egyszer megismételni. [nagy levegő] Szükségem van a segítségedre. – tette össze a kezeit. Szóhoz sem jutottam. Milyen érzések? Milyen még?! – Nincsenek igazán barátaim. – vallotta be. – A tesómmal összetűzésbe keveredtünk, és kidobott otthonról. Itt jössz képbe te. Mesélted, hogy egy darabig még nem lesz itthon a keresztanyud, szóval rögtön te jutottál eszembe mint lehetséges megmentőm.

- Rendben. – sóhajtottam pár perc hatásszünet után. – Még mindig rossz ötletnek tartom, de mégsem hagyhatlak az utcán aludni. – léptem odébb, és beinvitáltam. – Amúgy, ki az a te testvér, aki képes kidobni otthonról?

- Nem mondtam még? – rángatott be egy hatalmas bőröndöt a küszöbön. – Vincent.

- Tényleg? Csak viccelsz! – tiltakoztam. Ez lehetetlen! – Még csak nem is hasonlítotok… úgy semmiben. – magyaráztam. Hatalmas röhögés tört ki belőle, amitől én is elnevettem magam.

- Lehet, de nincs mit tenni. A rokonait nem válogathatja meg az ember… Viszont, ha jobban belegondolok, eredetileg az én hajam is szőkés. – birizgálta az egyik tincsét.

- Na ne! – tiltakoztam. – Látnom kell! – nevettem.

Körbevezettem Gabe-et a házban. Megmutattam neki minden helyiséget, majd megágyaztam neki a kanapén.

- Bocsi, hogy ide lettél száműzve. – hajtottam le a fejem.

- Nem gond! Nekem tökéletesen megfelel. – mosolygott.

Lefürödtünk (külön-külön természetesen!), majd megvacsiztunk… úgy éjfél magasságában. A legjobb. Mikor végeztünk Gabe elhelyezkedett a kanapén, én pedig indultam a szobámba.

- Kösz mindent! Elnézőbb vagy, mint gondoltam. – mondta 100 wattos mosollyal az arcán.

- Ezt bóknak veszem. – ráncoltam össze a szemöldököm. – Legalább nem vagyok egyedül. – mosolyogtam. – Elég magányos szoktam lenni, mikor Agatha nincs itthon. – hervadt le az arcomról a mosoly. Gabe szánakozó tekintettel felém emelte a kezét, de egy pillanatra megállt, majd az ölében összekulcsolta a másikkal.

- Most már nem vagy egyedül! – mosolygott kedvesen.

- Igen… Jó éjt! – mosolyodtam el, majd felmentem a szobámba.

- Viszont! – kiáltotta utánam Gabe.

Bemásztam az ágyba, majd kényelmesen elhelyezkedtem. Mi lesz még itt?!

26. - Újra itt

Amikor készen voltam lerobogtam a lépcsőn, de leérve hirtelen megtorpantam. Mi ez? A nappali közepén két hatalmas bőrönd állt. Gyorsan Agatha szobájához szaladtam. Bekukucskáltam a nyitott ajtón.

- Itt meg mi történt? Mini tornádó? – léptem be a teljesen felforgatott szobájába.

- Olyasmi. – rohangált össze-vissza, közben egy harmadik bőröndöt tömött tele ruhákkal.

- Elmész? Hülye kérdés. Jó hogy elmegy…

- Igen. – sóhajtotta. – Nincs egy órája, hogy hívtak. Mire hazaérsz, én már nem leszek itthon. – nézett szomorúan. – Na, de neked menned kell, mert különben elkésel. – tolt ki az ajtón.

- Mennyi időre mész?

- Egy hónap, kettő… talán.

- Olyan sok?!

- A munka az munka. – tárta szét a kezét. – És ha már itt tartunk, ne rúgasd ki magad! – ölelt át.

- Rendben! – sóhajtottam. – Akkor jó utat!

- Te pedig vigyázz magadra, amíg nem vagyok itthon! – nyomott egy puszit a homlokomra.

Még egyszer magöleltem, majd elindultam dolgozni. Alig sétáltam pár métert, hirtelen megjelent előttem Steph.

- Szia! – vigyorgott a pastel goth lány.

- Szia! Hát te? – lepődtem meg.

- Gondoltam jól jönne egy testőr, ha újra megjelenne az a srác.

- Köszi! – mosolyogtam, majd el is indultunk.

Beérve gyorsan átöltöztünk, és beálltunk dolgozni. A szokásoshoz híven jól haladt a munka. Elég sok borravalót sikerült összegyűjtenem. Kétség sem fér hozzá, hogy ez eddig a legsikeresebb estém. Boldog voltam, örültem a sok dicséretnek… aztán megjelent, akitől a legjobban tartottam. Amikor megpillantottam, olyan szintű dühvel vegyített félelem kerített a hatalmába, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és tulajdonképpen felbuktam a semmiben. A tálcán lévő üres poharak leestek, én pedig szintén közeledtem ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem lehet mélyebbre esni. Valaki azonban hirtelen karjával átnyúlt a derekam alatt, majd talpra állított.

- Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel Vince.

- I-igen köszönöm. Kicsit meglepődtem, de semmi komoly. – mosolyogtam.

- Jobban kellene vigyáznod magadra. – mosolyodott el lágyan. – Most menj, és köszöntsd az új vendégeket.

- De. A poharak. Össze kell szednem őket. – guggoltam le, és már nyúltam is az üvegszilánkokért.

- Nem! – kapta el hirtelen a csuklóm. – Ezt majd én elintézem. Nem hagyhatom, hogy még egyszer megsérts a gyönyörű kezedet. – Kezét csuklómról a kezem alá csúsztatta, majd adott egy puszit arra az ujjamra, amelyiket az első találkozásunkkor sikerült megvágnom.

- T-te emlékszel? – pirultam el. Őszinte meglepődöttség ült az arcára.

- Már hogy ne emlékeznék egy oly szörnyű esetre, mikor egy hölgy az én hibámból sebesíti meg magát. – állt fel, s engem is magával húzott. Pörgetett rajtam egyet. – Most pedig menj! A vendégek már várnak. Ezt pedig hagyd rám. – mosolygott.

- R-rendben. – válaszoltam, s szófogadóan elindultam az új vendégek asztalához. Elindultam annak ellenére is, hogy nagyon nem akartam ahhoz az asztalhoz menni. A hideg kiráz ettől a sráctól. Óvatosan, közeledtem. A srác végig engem bámult azzal a kujon mosolyával az arcán. Már majdnem odaértem, mikor hirtelen elém vágott Steph. Olyan közel volt, hogy egyedül a szőke-rózsaszín copfjáról ismertem fel.

- Hali! Nagyon örülök, hogy újra látlak titeket itt, a Pour aimer-ban! – üdvözölte a srácokat Steph. Hangából erőteljesen kihallatszott az irónia. Szerencsémre újabb vendégek érkeztek, így én már őket fogadtam. Hálám üldözni fog Steph… és nincs menekvés! Foglalkoztam a vendégeimmel, de közben fél füllel és fél szemmel Steph asztalát figyeltem.

- Megkérdezhetem a neved? – erőltetett egy mosolyt magára a gót lány.

- Dakota, de barátaim csak Dake-nek hívnak. – vigyorgott a srác.

- Tehát Dakota… – kezdte Steph, én pedig mosolyogtam egyet magamban. Kicsit sem tudja leplezni az utálatát. Igazán őszinte ember. Ez tetszik.

Amint felvettem a rendelést, hátra mentem kifújni magam.

- Elisabeth! Kivinnéd a szemetet? – kiáltott az egyik pincérsrác.

- Persze! – mosolyogtam, majd megfogtam a zsákot és indultam a hátsó ajtó felé. Kiérve gyorsan bedobtam a zsákot a konténerbe. Na, ezzel is megvolnánk. Hú, de hideg van. Hirtelen megpillantottam Vincent-et a sikátor másik végében. Hát ő meg mit csinál? Óvatosan közelebb lépkedtem, és megbújtam ez egyik konténer mögött. Hallani még mindig nem hallottam őket, de már egész tisztán ki lehetett venni Vince-et és lányt, akivel volt. A-az a lány! Az a lány öntötte a vázából a vizet a fejére! Vince megcsókolta a lányt. Mi a… Úgy tűnt mindkettejük nagyon élvezi a helyzetet. Mikor ajkaik elváltak egymástól, a lány elővette a pénztárcáját, majd egy nagyobb összeget átnyújtott Vince-nek. Ez nem fordítva szokott lenni? A lány még adott Vincent-nek egy csókot, majd távozott. Már épp indultam volna sötétszőke barátunkhoz, mikor hirtelen valaki befogta a szám, és elkezdett hátrafelé húzni. Behúzott a kávézóba, majd be egészen az öltözőbe. Becsukta, és bezárta az ajtót. Ki az? Dakota? Mi lesz most velem?

25. - Szerelmi válság

Egészen hazáig kísért. Végül tényleg nem beszéltünk egész út alatt. Kicsit furán éreztem magam miatta. Elköszöntünk, majd Armin elindult, én pedig bementem. Beérve gyorsan az ablakhoz szaladtam, és végig néztem, amint eltűnik.

- Szóval ő az a fiú! – mondta hirtelen Agatha a hátam mögül.

- Mi? Nem, dehogy!! – szaladtam fel a szobámba, és becsaptam az ajtót. Nem kell még egy ember, aki kellemetlen helyzetbe hoz. Ott vagyok én, meg Alexy. Ketten bőven elegek vagyunk!

Mikor kinyitottam a szemem, a szobámban találtam magam. Hogy kerültem ide? Ja igen, megvan. Armin hazakísért. De… Égő arccal kipattantam az ágyból, és a fürdőbe szaladtam. Hideg vízzel megmostam az arcom, majd visszaültem az ágyamra.

- Me-megölelt… az ölében aludtam… dúdolt nekem… simogatott… – soroltam megdöbbenten magamnak. Éreztem, hogy arcom újra vörös. Felálltam, és idegesen járkáltam fel-alá a szobámban az előbbieket ismételgetve magamban.

- Elisabeth. – jelent meg előttem hirtelen Agatha. – A mászkálásod felébreszti az egész környéket… Hagyd abba! Még csak 6 óra van. – ásított.

- Bo-bocsi. – sütöttem le a szemem.

- Valami gond van?

- Ne-nem, semmi! – ugrottam be az ágyba, fejemet pedig a párnámba mélyesztettem.

- Most úgy őszintén… – ült az ágyam szélére. – Elég bénán hazudsz. – nevetett. – Megbeszéltük, hogy nekem mindent elmondhatsz. – simított végig a hátamon.

- Jó! – sóhajtottam. – Akkor csak egy kérdésem lenne. – ültem fel. – Mi-milyen, amikor tetszik valaki? – húztam magam elé a párnám, és erősen megöleltem.

- Mi?! Ugye nem Castiel az?! – rázott meg a vállamnál fogva.

- Ő… nem. Nem is akarok hallani róla. – duzzogtam.

- [hatalmas sóhaj] Visszatértek az emlékeid? [Bólintottam.] Jaj, te! – ölelt meg. – Tehát, úgy gondolod, hogy tetszik valaki. [Újabb bólintás.] Az jó! – mosolygott. – Nos, ha tetszik egy fiú, akkor nagyon sokat gondolsz rá, mikor nem vagy vele. Stimmel. Minden olyan dolog, ami másoknál kicsit sem fura, vele zavarba ejtő. Stimmel. Mellette csak úgy repül az idő, és ennek az időnek egyetlen percét sem gondolod feleslegesnek. Stimmel.

- Hm…

- Segítettem?

- Azt hiszem… – bámultam magam elé. Ezek szerint nekem te-tetszik Armin.

- Ó, elpirultál. – vigyorgott Agatha. – Nem mondod el, ki az a fiú? – bökdöste az arcom.

- Nem. – vágtam rá határozottan, majd megláttam keresztanyum csalódott arcát. – Még nem.

- Reggelinél várlak. – nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment.

Lassan elkészülődtem, majd lementem. Megreggeliztem, és mentem is az iskolába. Már épp tettem volna be a fülesem, mikor…

- Lisa!! – ugrott a nyakamba Alexy.

- Szia! – mosolygott Armin.

- He-helo! – dadogtam vörös fejjel.

- Minden rendben, lázasnak tűnsz. – tapogatta az arcom Alexy.

- N-nem, meg vagyok! – nyugtattam. – Amúgy ritkán látlak. Mi van veled? – fogtam meg a kék kezét, és kézen fogva sétáltunk tovább.

- Semmi különös… – mosolygott zavartan.

- Violette?

- Nem is tudom. Meg vagyunk, szeretem, meg minden, de még mindig fura, hogy lány. Mármint… – hadonászott össze-vissza a másik kezével.

Hallottam, amit Alexy beszél, de a gondolataim Armin körül forogtak. Ott sétált mellettünk komoly arccal. Most mit csináljak? Szóljak hozzá? Á, tök fölösleges, úgy is csak makognék… Mégis, hogy lehet valaki ilyen helyes. Az a fekete haj, azok a tengerkék szemek, azok a…

- Hé!! Lisa! – csettintgetett a kék a szemem előtt. Visszatértem. – Én itt kiöntöm a szívem, te pedig rám se hederítesz. Ez nem szép dolog! – duzzogott jogosan. Elengedte a kezem, és karba tette.

- Bocsi, csak kicsit elkalandoztam. – magyarázkodtam zavartan.

- Igen, azt én is láttam. – vágta rá sértődötten.

- Na~! Tényleg sajnálom! – próbáltam a szemébe nézni, de mindig fordult egyet. – A-le-xy~! – erősködtem tovább.

- Jó, megbocsájtok! – emelte fel megadóan a kezeit. – De, csak mert láttam, kit néztél álmodozás közben. – súgta a fülembe. Ne~~! Látta? Elpirultam. Elhajolt, majd rámkacsintott. – De cserébe meg kell hallgatnod még egyszer! És akkor már csak kettesben leszünk! – tette csípőre a kezét.

- Oké! – öleltem át szorosan. – Ne mond el neki légy szíves! – súgtam. Csak megfogta a kezem, és sétáltunk tovább. Ezt beleegyezésnek veszem!

A sulihoz érve megláttam Castiel-t a kerítésnél cigizni. Épphogy csak begyógyult az Agatha által okozott monoklija, de neki sikerült beszerezni egy újabb csinos példányt a másik szeme alá. Ennyi időt szántam rá, nem többet. Nem is gondoltam rá a nap folyamán.

Se Lisander, se Rosalia nem szólt hozzám. Fura volt, de nem is hiányoltam. Kicsit szégyelltem magam. Hagytam Castiel-t, hogy úgy rángasson azon a bizonyos zsinóron. Bosszantott. Nagyon. És minderről ők is tudnak. De nem csak ők, hanem Armin is. Mi lesz így?

Egyik szünetben megkerestem Vie-t, hogy őt is megkérdezzem a kapcsolatukról Alexy-vel. A kertészklubban találtam rá az egyik padon.

- Szia Vie! – ültem le mellé.

- Oh, szia! – köszönt a szokásos pár másodperces hatásszünet után.

- Mi jót rajzolsz? – lestem bele a rajzába. A-armin? Elkerekedtek a szemeim.

- A-alexy-t. – mutatta elpirulva.

- Na-nagyon szép! – dicsértem. – Ügyes vagy, mint mindig. – mosolyogtam. Hogy keverhettem össze?! Elméletileg Armin tetszik nekem, nem? – Először azt hittem Armin az. – nevettem.

- Végül is ikrek, ez pedig ez fekete-fehér rajz. – mondta halvány mosollyal. Hülyének néz. Megértem…

- Igaz. Amúgy kérdezhetek valamit? – kezdtem óvatosan.

- Csak nyugodtan. – bólintott.

- Mostanában ritkán beszélgetünk. Mi van veled és Alexy-vel? – néztem rá kíváncsian. Most nincs semmi, ami elterelhetné a figyelmem.

- Hát… – pirult el. – Nem is tudom.

- Barátnők vagyunk, nekem elmondhatod. – mosolyogtam.

- Jó. – tette le a rajzfüzetét maga mellé. – Alexy az első barátom, szóval nem igazán értek az ilyen dolgokhoz. Lassan három hónapja járunk, de még csak a szájra puszinál tartunk. Ez normális?

- Értem. Nem mondanám gondnak. Minden pár más-más ütemben halad. Csak nem közölhetem vele, hogy „Bocs, de Alexy meleg… ne emészd magad, nem a te hibád!” Lehet még nem áll készen rá. – nyugtattam.

- Lehet, de én aggódom. Néha úgy érzem, hogy nem szeret. – szöktek könnyek a szemébe. Átöleltem, hátha meg tudom vele nyugtatni.

- Mi történt? – jelent meg Rosa.

- Szerelmi válság. – tájékoztattam.

- Jaj, Vie! – ült le közénk, és átölelt minket. – Nem kell aggódnod apróságok miatt. Minden kapcsolatban vannak mélypontok.

- De a mi kapcsolatunk egy nagy mélypont. – engedett el szipogva Vie.

- Ne mondj ilyet Violette! – rázta meg gyengéden Vie-t Rosa.

- De Alexy nem szeret…

- Ne gondolj mindig a legrosszabbra.

- Még csak meg sem csókolt a három hónap alatt.

- Ebből gondolod, hogy nem szeret? – lepődött meg Rosa. – Lehet, hogy csak fél. Első barátnő, első csók…

- Igen?

- Igen. – mosolyodott el kedvesen Rosalia.

Nos, ebből látszik, hogy Rosa sokkalta tapasztaltabb nálam. Ő meg tudja nyugtatni az összezavarodott, szerelmes lányokat… én nem. Első csóktól való félelem? Az én első csókomat módomban sem volt visszautasítani! Még félni sem volt időm tőle. Hogy is hívták a srácot? Christian? Még mindig kiráz tőle a hideg. Mi az, hogy csak úgy betoppan Halloween estéjén és megcsókol?! Br~ remélem, nem látom többet!

- …isabeth!? Veled minden rendben? – rázott meg kicsit Rosa.

- Hm? Ja, igen persze. – mosolyogtam. – Kicsit elkalandoztam. Pedig úgy volt, most nem tereli el semmi a figyelmem. Lis, hogy lehetsz ilyen tapintatlan?!

- Akkor jó, de nekem elmondhatod. – mosolygott.

- Köszi, de tényleg semmi. – álltam fel. – És Vie, fel a fejjel! Alexy szeret téged. Biztos forrásból tudom. – kacsintottam.

Tanítás után gyorsan összepakoltam. Időben haza akartam érni, hogy tudjak lazítani munka előtt. Már a suli kapujánál jártam, mikor…

- Bu! – próbált megijeszteni valaki.

- Ha…ha…ha. – néztem szúrós tekintettel „támadómra”.

- Próbálkozni lehet! – vont vállat Armin.

- De nem nálam.

- Jó-jó. – nevetett. – Hazakísérlek.

- Hát… jó. – pásztáztam a földet.

- Add a kezed! – nyújtotta felém a karját. Mi? Felkaptam a fejem. Elvörösödtem. Az ő arca viszont rezzenéstelen maradt.

- Mi-miért? – dadogtam.

- Ha Alexy kezét tudod fogni, akkor az enyémet is… – jelentette ki. Féltékeny?

- Tényleg, hol van Alexy? – néztem körbe.

- Violette-el. Remélem, minden rendben lesz köztük! Na? – rántott egyet a karján. Egy darabig csak néztem, majd sóhajtottam egyet.

- Re-rendben. – fogtam meg a kezét. Ő ujjait ez enyéim közé fűzte, és így sétáltunk kéz a kézben. Nem beszélgettünk. Én végig őt néztem tiszta vörös arccal. Az ő arca viszont meg sem rezdült. Komoly volt, és egyáltalán nem vörös. Hogy tud ilyen arcot vágni, mikor a kezem fogja? Miért nem pirul el? De, ha jobban megnézem… Ő nem is az az Armin, akit megismertem. Sokkal komolyabb, bátrabb, férfiasabb. Régebben, mikor Alexy zavarba ejtő helyzetekbe hozott minket, nem csak én pirultam el, hanem ő is. Mi történt? Miért változott meg?