42. - K.O.

Két perc futás után kimerülten szálltam le a futópadról. Ha így visszagondolok, igazán szexi látvány lehettem lihegve, izzadtan. Na, mindegy. Futás után Nath egy üresebb részre vezetett. Felakasztott boxzsákok és ugrókötelek lógtak a fal mentén.

- Mit fogunk itt csinálni? – néztem körbe félőn.

- Majd meglátod. – mosolygott sejtelmesen. – De előtte melegítsünk be. – Beleegyezően bólintottam, s neki is láttunk. Pár gyakorlat után Nath elismerően mosolygott.

- Ügyes voltál. Kezdhetjük?

- Igen! – lelkesedtem. Nathan lassan odasétált egy zsákhoz, s intett, hogy én is menjek.

- Ezen fogunk gyakorolni. Barátkozzatok össze. – fonta a karom a zsák köré. – Mindjárt jövök. – Amint elment gonoszan néztem a zsákra. Aztán bánj velem kedvesen! Két perccel később Nathaniel egy köteg fáslival tért vissza.

- Erre mi szükség van? – mutattam a fehér gombolyagra a kezében.

- Ne aggódj, csak lekötöm a kezed. Úgy, mint az enyémet. – emelte fel a másik karját. Értetlenül néztem.

- Ez azért fontos, mert az ujjaid közti bőrréteg nagyon vékony, és a zsákra mért ütésektől megsérülhetnek, felszakadhatnak. Ez még az elején nagyon fontos, de később akár le is veheted.

- Értem. – bólintottam. Nath felemelte a karom, majd óvatosan rátekerte a csuklómra és a kézfejemre a fáslit.

- Nem túl szoros?

- Nem, pont jó.

- Rendben, akkor üss bele jó erősen. – ragadta meg a boxzsákot, aminek bevittem egy bal egyenest.

- Egész ügyes vagy. – nézett meglepetten. – Mos erősebben. –szorította meg határozottabban.

Egyre erősebben és erősebben püföltem a zsákot. A végére már lihegtem, teljesen leizzadtam. 20 perc ütögetés után Nath lecsúsztatta a kezeit a zsákról, majd csípőre tette őket.

- Már sokkal jobb. – biccentett komoly arccal. – Akkor legyen még egy utolsó és nyújtsunk. –fogta meg újra a boxzsákot, és rákészült az ütésemre. Az utolsó ütés tiszteletére beleadtam minden erőmet, s belevágtam a jobb öklömet a zsákba. Ám túlságosan a szélére sikeredett, s a kézfejem megcsúszott a ponyván, és egyenesen Nathaniel arcának csapódott. Nath hanyatt esett, szentségelt és kezét az arcára tapasztotta.

- Nath, jól vagy?! Annyira sajnálom! – guggoltam le mellé.

- Semmi baj. – próbált mosolyogni. – Ez egy nagyon jó ütés volt. Csak így tovább!

- Ne viccelődj. – nevettem. – Gyere, elmegyünk az elsősegélyibe. – emeltem át a karját a vállamon, s felállítottam.

- Hol találom az elsősegélyi szobát? – kérdeztem egy épp felénk siető lányt.

- Egyenesen azon a folyosón, majd balra az első ajtó. – mutatott a szoba irányába. – Segítsek valamit?

- Köszönöm, boldogulok! – mosolyogtam. Elbotorkáltunk a szoba ajtajáig, bekopogtam, majd benyitottam. Nincs itt senki. Nathaniel-t elkísértem az ágyig, és leültettem rá.

- Ne mozdulj, mindjárt keresek valamit. – tettem a kezem a vállára. Nath egy halvány mosollyal az arcán bólintott. Idegesen körbeszaladtam a szobán, s benéztem a fiókokba, szekrényekbe. Az egyik üvegajtós szekrényben találtam kenőcsőt, ami biztos, hogy segíteni fog rajta. Leültem mellé az ágyra, se felé fordultam.

- Nathan, vedd el a kezed. – szóltam lágyan. Óvatosan leeresztette a karját, s megpillantottam a közzel kétszeresére dagadt, halványlilára színeződött jobboldali járomcsontját.

- Nagyon durva? – pillantott rám csillogó szemivel.

- Á-á-á n-nem a-annyira. – dadogtam mindenhova nézve, csak a szemébe nem.

- Szóval az! – sóhajtott.

- De ne izgulj, ez meggyógyítja majd. – mutattam fel lelkesen a tubust. Letekertem a kupakot, s kinyomtam egy keveset az ujjbegyeimre. – Ez egy kicsit hideg lesz. – figyelmeztettem. Másik kezemet a tarkójára csúsztattam, s megfogtam a fejét, majd lassan felvittem a krémet az arcára. Először felszisszent, majd csendben tűrte, ahogyan lágyan szétmasszíroztam a bőrén. – Kész is! – mosolyogtam. Nath megfogta a kezem, s mélyen a szemembe nézett.

- Köszönöm szépen.

- U-ugyan! – pirultam el. – Hiszen én okoztam. Ez a legkevesebb.

- Nem azt, hogy elláttál, hanem, hogy ilyen gyengéd voltál. – szorított egyet a kezemen.

- É-értem. Tényleg semmiség. – vörösödött el most már az egész arcom. – Hát, akkor... – húztam volna el a kezem, mikor kinyílt a szoba ajtaja.

- Oops! Azt hiszem megzavartunk valamit Maxie //mekszi//. – Elkaptam a kezem, s felpattantam, Nathaniel pedig az ellenkező irányba nézett.

- Ne hívj már így. – lökte meg Kimet a csípőjével Max. – De úgy látom, igazad van. – nézett gonosz mosollyal az arcomra. – Valaki bekapcsolva hagyta a futógépet, én meg nem vettem észre, és ráléptem… Pff, gondolhatod. – terelte a témát. – Lehorzsoltam térdem. – ült fel Nathaniel bal oldalára az ágyra, felhúzta a térdét az arcáig, s kiskutyaszemekkel nézett rám. – Látod? – biggyesztette le az ajkát.

- Én ezt nem vagyok hajlandó nézni. – forgatta a szemét Kim. – Sok sikert csajszi ehhez a szerencsétlenhez. – csukta be az ajtót maga után.

- Menny csak! – kiáltott utána Max. – Találtam szebb nővérkét! – öltötte ki a nyelvét, majd vigyorogva visszafordult. – Amúgy ti hogyhogy itt vagytok? – nézett kíváncsian. Nath felé fordult és rámosolygott. – Úristen! Ki tette ezt veled haver? – csúszott arrébb. – Azt hittem, te profi vagy. Eddig még senki nem ütött ki.

- Valóban. – nevetett. – És végül úgy tűnik egy lánynak sikerült. – Max lassan elfordította a fejét, s rám nézett.

- Te? – súgta maga elé.

- Teljes mértékben véletlen volt. – szabadkoztam. – Megcsúszott a kezem a boxzsákon.

- Ez lenne az, amit úgy hívnak a kezdők szerencséje. – koccantotta össze a vállát Nathaniel-ével.

- Én ezt inkább balszerencsének hívnám. – simítottam végig a tarkómon.

- Ugyan, ne szerénykedj! – fogta meg a kezem, s megrázta. – De… úgy látom, az ő baját már elláttad. [apró nevetés] Hülye szóvicc… Ellátsz engem is? – mutatott a térdére, s újra bevetette a „mágikus erővel” bíró szemeit.

- Persze. – sóhajtottam. Elmentem a fiókhoz, ahol az előbb láttam az elsősegélydobozt. Feltettem az ágyra, kinyitottam. Letérdeltem Max elé, majd a Nathaniel-nél használt kenőcsből nyomtam a kezemre. – Ez egy kicsit hideg lesz. – mondtam, majd bemasszíroztam a bőrébe a krémet. Tettem rá egy kis darab gézt, a fogammal téptem négy sáv ragtapaszt, és leragasztottam a fehér lapot.

- Te, annyira gyengéd vagy. – nézett rám csillogó szemekkel. – Mostantól mindig téged foglak megkérni. – Ölelt meg. – Kim mindig csak rácsap egy sima ragtapaszt, majd leüvölt: „Hogy lehetsz ilyen gyerekes?!” – szorított rajtam egyet.

- Rendben van. – nevettem. – De hagyj lélegezni… – préseltem ki magamból az utolsó köb decit levegőt is.

- Jaj, elnézést. – tolt el magától és elpirult. – Na, én megyek vissza edzeni. – állt fel hirtelen. – Remélem legközelebb is itt leszel. – kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött.

- Nekünk is le kellene nyújtanunk. – támaszkodott fel Nath.

- Nem hiszem, hogy olyan állapotban vagy, hogy nyújts. – nevettem.

- De neked muszáj lesz. – mosolygott. És elindult az ajtó felé. – Na, mi lesz, sérült létemre előbb fogok odaérni, mint te? – csukta be előttem az ajtót.

- Csak hiszed! – szaladta utána.

Mikor visszaértünk a boxzsákokhoz, Nathan lecsúszott a fal mentén a földre, s onnan diktálta a mozdulatokat. Miután végeztünk, átöltözünk, majd hazakísértem.

- Köszönöm szépen az edzést.

- Nincs mit. Viszont, ha azt szeretnéd, hogy hatékony legyen, hetente legalább egyszer meg kellene ismételnünk. Hidd el sokat fog segíteni. – mosolygott.

- Rendben! És tényleg nagyon köszönöm. – öleltem meg köszönésképp, majd elindultam haza.

Otthon az első dolgom az volt, hogy felszaladtam a fürdőbe, megengedtem a kádat forró vízzel, ledobtam a ruháim, s egy órán át áztattam magam. Hihetetlen jó érzés volt. Az edzés kellemesen lefárasztott, ez a fürdő pedig a cseresznye volt a hab tetején. Fürdés után ágyba bújtam, s rögtön el is aludtam. Rég volt már ilyen.

Visszatértem!

Nos, újra itt vagyok, méghozzá tele ötletekkel és lelkesedéssel, ami remélem nem fog lelohadni pár nap múlva. Sajnálatos módon közel 4 hónap kimaradt a fici életéből, de én ugyanott folytatom, ahol abbahagytam. Ami viszont számomra felemelő, hogy a blog ezalatt a tétlenül tengődő idő alatt elérte a +15000 nézettséget, amiért hálás köszönet! De tényleg! Szavakban nem is tudom kifejezni, mennyire örülök, hogy vannak emberek, akiknek annyira tetszik, amit csinálok, hogy amíg szünetet tartottam, addig is figyelték az oldalt. Tényleg nagyon hálás vagyok! (Kicsit elérzékenyültem, bocsi...)

És ezúton újra felhívnám figyelmeteket a Közérdekű közlemény-ben meghirdetett "te is szólj a történethez" mozgalomra. Nagyon szívesen várok még mindig és állandóan történetötleteket, amiket valamilyen úton-módon megpróbálok belecsempészni a történetbe. Ha nem is a fő szálba sikerül, de akár álomként (vagy nem is tudom) is megjelenhet.

Reméltem örültök, hogy visszatértem! ^^

Ui.: Észrevettétek a kis fülecskéket a Főoldal mellett? Folyamatosan bővítem majd azokat is. Sok érdekes dolgot olvashattok majd a szereplőkről.

Jó olvasást! :D

41. - Let's train!

- E-li-sa-beth! – szaladt utánam Stéphanie az utcán. – Úgy volt, hogy beszélünk munka után. – nézett rám szidalmazón.

- Biztos most akarsz beszélni? – ásítottam.

- Hát, ha a Con-ról nem is, de a bandáról mindenféleképpen. Van egy olyan érzésem, hogy te tudsz valamit! – hajolt közel az arcomhoz gyanakodó tekintettel.

- Rendben. – emeltem fel a kezeim megadóan. – Ott voltam a koncerten.

- Igen? Kik játszottak? – csillogott a szeme.

- Lisander, Castiel, Nathaniel…

- Nathaniel. Őszintén szólva, valamiért nem bírom azt a srácon. Nem ismerem, de valahogy a hideg kiráz tőle. – borzongott bele a gondolatba.

- Néha tényleg idegesítő tud lenni. – nevettem. – De türelmes és segítőkész.

- Ismered személyesen? – lepődött meg.

- Egy suliba járunk, valamint…

- Értem, de akkor ki játszott basszusgitáron, ha nem Maxime? – vágott a szavamba.

- Látom, nem tudod türtőztetni magad. – sóhajtottam. – Én, én basszeroztam.

- Ne vi… Ez ko… Hihetetlen! – esett le az álla. – Mióta?

- Decemberben lettem beavatott tag.

- Egyszer látni akarom.

- Ha szeretnéd, adhatok VIP-jegyet.

- Ha eddig még nem mondtam volna: IMÁDLAK! – ugrott a nyakamba. – Ezért most hazakísérlek. Nem is, mostantól mindig hazakísérlek!

- E-ez igazán nem szükséges.

- Dehogynem! – ragadta meg a kezem, s már el is indult.

- Lehetetlen neked nemet mondani. – nevettem.

***

[2014. február 19.]

Reggel elhatároztam, hogy ma elmegyek Kim-el edzeni. A suliban kérdeztem Armin-t lenne-e kedve eljönni velem, de csak legyintett, és azt mondta, nem szeretne nekem nehézséget okozni. Igazán el van telve magától. Na de majd ha lenyomom…

Órák után hazaszaladtam, bepakoltam, s menetem is a megadott edzőterembe. A Kim által rajzolt térképet követve egy hatalmas üvegépület előtt lyukadtam ki. Kicsit vonakodva, ám határozottan benyitottam az ajtón. Megszeppenve néztem körül, s kétségbeesetten ismerős arc után kutattam. Hirtelen valaki megkocogtatta a vállam, s ijedten hátrafordultam.

- Elisabeth! Akkor jól gondoltam, hogy te vagy az. – mosolygott rám Max. – Te vagy az egyetlen ilyen pici lány, akit ismerek. – nézett végig rajtam.

- Nem szép dolog mások méreteivel viccelődni, csak azért mert neked ideális a magasságod (180 cm). – fontam karba a kezeim.

- Fájópont? – emelte fel egyik szemöldökét. Egy grimasszal válaszoltam.

- Nem számít. – sóhajtottam. – Nem tudod véletlenül, hol találom Kim-et?

- De, odakísérlek. És, mikor lesz a következő koncert?

- Március végén. Eljössz?

- Persze! Attól, hogy már nem zenélek, még a Grim Silence tagja maradok. Ezt nem vehetik el tőlem. – meredt a semmibe komoly arccal.

- Tényleg, hallottam, hogy valami baleseted volt.

- Igen. Eltörtem a jobb kezem. A műtét után pedig már nem voltak olyan mozgékonyak az ujjaim. – nevetett szomorúan.

- Hogy törted el a karod?

- Hát, ennek a másik szenvedélyem volt az okozója. Egy balul sikerült trükk és vége a zenei karriernek. De miután ez történt, teljesen a deszkázásnak életem, és azóta már profi vagyok. Amerikában sok új sráccal találkoztam, új trükköket tanultam. És minden versenyen taroltam. – az utolsó mondatnál elégedetten kihúzta magát. – Ráadásul, lekopogom, azóta egy balesetem sem volt.

- Hihetetlen. Egyszer mindenféleképpen meg kell néznem, hogyan deszkázol.

- Ha gondolod, taníthatok neked majd pár trükköt. De… – mért végig. – Előtte fittebbé kell válnod. Nagyon kis csontos vagy.

- Nem is! Nézd! – feszítettem be a bicepszem.

- Ezzel csak engem igazolsz. – röhögte el magát.

- Jól van, jól van! – sértődtem be. – Hol van Kim?

- Itt vagyok csajszi. – állt mellém az említett személy. – Azaz Duli-fuli. – csípett bele vigyorogva az arcomba.

- Kim! – morogtam.

- Okay! – emelte fel megadóan a kezeit. – Gyere Max, eddzünk.

- Mi? Velem mi lesz? – fordultam Kim felé kétségbeesetten. – Itt hagysz egyedül?

- Azt hitted én leszek az edződ? – nevette el magát. – Az enyéimnél jobb kezekbe adlak. Nézd csak! – fordította a fejem a ring felé, ahol két félmeztelen srác lefáslizott kezekkel és lábakkal, valamint fura sisakban püfölte egymást. A szőke srác kiütötte a másikat, felsegítette, majd kezet fogott vele, s megveregette a vállát.

- Szép volt Nath! – dobott neki egy törölközőt Kim, mikor kilépett a ringből.

- Kösz! – vette le a sisakot Nathaniel(!).

- Na-nathaniel?! – esett le az állam.

- Szia Elisabeth! Hát te? – törölte meg arcát a szőkeség, majd a nyakába tette a törülközőt.

- A kiscsaj erősebbé akar válni. – karolt át Kim. – Légy a mestere. – hajolt meg, hátba veregetett, majd Max-el együtt eloldalgott.

- Mi a célod?

- Le akarom nyomni Armin-t.

- Ezt hogy érted? – nézett kérdőn. – Miben?

- Hát, csak úgy. – vontam vállat. – Úgy képzelem el, hogy ellököm, lefogom a két karját, ráülök a lábaira, míg nem mozog. A szemébe nézek, majd az arcához közel hajolva, egy édes mosoly kíséretében azt súgom neki: „Nyertem!” Majd vadul megcsókolom. – mosolyogtam.

- O-oké! – nézett rám zavartan. – Először is melegítsünk be. Kövess, ifjú padavanom!

- Ne~! Star Wars-ból idézel? Nem néztem volna ki belőled. – mondtam meghökkenve.

- Sokan nem tudják, de szeretem a fantasy-t és a sci-fi-t.

- Hihetetlen! – a döbbenettől még mindig nem tudtam mást mondani. Azonban megpillantottam Nathaniel hátát, s az azon díszelgő hatalmas lila foltokat. – Mi történt a hátaddal.

- Oh, az? Azok csak… csak… sportsérülések. – vakarta a tarkóját. Ez hihetetlenül meggyőző volt Nath. Mindenesetre nem firtattam. Nem az én dolgom. Belementem a játékba.

- De ugye nekem nem lesznek ilyenjeim. – kezdtem el bökdösni az egyik padlizsánszínű foltot.

- Ne aggódj!

- Fáj? – folytattam a bökdösést.

- Nem különösebben, de kérlek hagy abba. – ragadta meg a csuklómat.

- Bocsi! Mivel kezdünk?

- Futás. – mutatott a futópadok irányába.

- Ez tök jó! Eddig még csak a tévében láttam ilyet. – szaladtam a gépek mellé, közben Nath szégyenkezve fogta a fejét. Tipikus „nem ismerem őt” arcot vágott. – Csak nem szégyellsz? – tettem csípőre a kezem.

- Dehogy is! Hihetetlenül aranyos, hogy ennyire lelkesedsz egy futópadért, de a helyedben nem reklámoznám egy edzőteremben, hogy eddig csak a tévében láttam ilyet. – nevetett.

- Rendben! – bólintottam határozottam.

- Akkor állj fel rá. – Követtem az utasítást. – Most elindítom, ne ijedj meg. Először csak sétálni fogsz, hogy belejöjj. – Bólintottam. Megnyomta a start gombot, a szalag pedig lassan elindult a lábam alatt. – Itt tudod szabályozni a tempót, itt látod eddig hány km-t tettél meg, itt pedig hogy hány perc telt el. – Bólintottam egyet megértésem jeléül. – Most felszállok a melletted lévő padra. Átadom az irányítást.

- Komoly itt hagysz?! – néztem kétségbeesetten a panelra.

- Mondom, melletted leszek. Ha baj lesz, csak átnyúlok. Rendben? – nevetett.

- Baj lesz? Milyen baj? – néztem rá hullafehér arccal.

- Ne aggódj már ennyit! Csak fuss! – nyomta meg párszor a plusz-gombot, amitől egyre gyorsabb és gyorsabb lett a szalag. Lassan felszállt a mellettem lévő padra, s ő is elkezdett futni. – Látod? Nincs semmi baj.

- Igaz. – mosolyogtam. Még!

40. - Ismeretlen ismerős

[2014. február 18.]

- Mi volt veled tegnap? Nem tudtalak elérni telefonon. – szakította meg a csendet Armin, míg a tízórainkat fogyasztottuk a suli háta mögött.

- Kutyát sétáltattam délután és csak lefekvésnél vettem észre, hogy lemerült a telefonom. – mondtam megilletődve. – Bocsi. – nyomtam egy puszit az arcára.

- Kutyát sétáltattál? – kerekedtek el a szemei. – Milyen kutyát?

- Castiel belga juhászát.

- K-kibékültetek? – tette el a szendvicse maradékát. – Mikor?

- Tegnap. – vontam össze a szemöldököm. – Csak nem féltékeny vagy? – vigyorodtam el.

- Dehogy is! – fordult el, de a piros füléből tudtam, hogy igazam van.

- A-r-mi~n! – öleltem át a nyakánál. – Tudom, hogy a fiúk büszkeségét sérti, ha aranyosnak hívják, de ez, ez iszonyat cuki! – pusziltam a nyakába, majd összeborzoltam a haját. Gyilkos tekintettel fordult felém, majd sóhajtott egy nagyot. – Nem kell aggódnod. Castiel-lel csak barátok vagyunk. Megbeszéltük, hogy nem fordul elő még egyszer olyasmi. Vagyis úgy-ahogy megbeszéltük. Csak bízz bennem!

- Nem veled van a baj. Én Castiel-ben nem bízom. Ha egyszer megtette, semmi nem akadályozza meg, hogy egy adandó alkalommal megismételje.

- Hát… majd ha legközelebb iszunk, akkor nem hagyom, hogy hazakísérjen. De akkor ott kell lenned. – mosolyogtam.

- Ez megoldható.

***

Suli után Castiel-lel és Lisander-rel dolgoztunk az új dalon. Lassan fél éve vagyok a banda tagja, de még sosem láttam egy dal születésének a menetét. Iszonyat izgalmas és megtisztelő volt, hogy én is segíthettem. Sajnos mennem kellett dolgozni, így félbehagytuk, de egész jól haladunk. Hazaszaladtam, elkészültem és mentem is a kávézóba.

Viszonylag időben érkeztem. Beköszöntem Camille-nek az irodába, hogy lássa, megjöttem, majd indultam átöltözni. Az öltözőbe érve deja vu érzésem támadt.

- Ez komoly? – fojtottam vissza a nevetést.

- Úgy tűnik, mindig jókor toppansz be. – mosolygott Gabe meztelen felsőtesttel. – Bár van egy kis különbség. – mutatott a szekrények irányába, ahol Steph épp a harisnyáját rángatta magára. – Nem vagyunk egyedül.

- Elisa! – ugrott a nyakamba a rózsaszín-szőke lány, Gabe jelenlétével mit sem törődve, fehérneműben.

- Te aztán nem vagy szégyenlős. – nevettem.

- Hozzád képest tényleg nem az. – húzta fel az ingét a kékség.

- Már miért kellene szégyenlősnek lennem pont előtte? – kérdezte Steph őszinte meglepődöttséggel a hangjában.

- Hát csak…

- Szerintem inkább öltözzetek, mert Camille le fog szidni. – lépett ki az ajtón Gabe teljes pompában.

- I-igaz! – vakarta zavartan a tarkóját a lány. Na, ez fura volt. Valamit titkolnak.

Iszonyat kíváncsi voltam, de igyekeznem kellett. Ugyan még nem láttam Camille-t dühösen, de Vince már mesélt róla rémtörténeteket. Tényleg nem szeretném átélni.

- Gyere, menjünk! – karolt belém Steph és kirángatott az ajtón. – Amúgy… – fordult velem szembe – már meg akartam kérdezni: lenne kedved elmenni velem valahová? Moziba, vásárolni vagy egy meet-re. – hangsúlyozta az utolsó ötletet.

- Miféle meet-re? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva. Érzem, hogy valamire rá fog venni.

- Nem kell csinálnod semmit, csak felveszed, amit mondok és megjelensz.

- Nem javítasz a helyzeten. – fontam karba a kezeim.

- Ne izélj már! – fújta fel durcásan az arcát, majd körbenézett és megragadta Gabriel-t a karjánál, és elém húzta. – Gabe is jön.

- Mi van?! – hőkölt hátra a kékség. – Hová megyek és miért is?

- Tartozol eggyel! – vigyorgott Steph. – Behajtom. – borzolta össze a srác haját.

- Rendben. –sóhajtott Gabe. – Mikor?

- Jövő szombat és vasárnap.

- És akkor mi is lesz ez pontosan? – sürgettem.

- AmineCon. – ugrált lelkesen.

- Oh, tényleg! – csapott az öklével a tenyerébe Gabe.

- Anime… Con? – értetlenkedtem.

- Jaja. Egy találkozó az otakuknak.

-Aha.. – billentettem oldalra a fejem.

- Lányok! – tette a vállunkra a kezét Vincent. – Gabe. – villantott egy gonosz mosolyt a testvérére. – Ne most csevegjetek. Van pár rátok váró asztal. Ideje dolgozni. – csúsztatott egy-egy jegyzettömböt Steph és az én kötényzsebembe, majd egyet Gabe fejéhez koccintott. – Nem most kell csajozni. – kacsintott. Steph kuncogott egyet, majd szaladt is az egyik asztal várakozó vendégeihez. Gabriel kikapta Vince kezéből a füzetet, s ő is az egyik asztalhoz sietett.

- Jó látni, hogy kibékültetek. – mosolyogtam.

- Nem szerettem volna, hogy emiatt érezd rosszul magad. – paskolta meg a fejem tetejét és továbbállt. Egy csöppet belepirultam, de nem zavaromban. Kicsit megsértődtem. Mi az, hogy megpaskolja a fejem? Mi vagyok én, kiskutya?

- Elisabeth, hatos! – hallottam az utasítást, s már indultam is.

- Csajszi~! – virult fel Kim arca, mikor az asztal mellé léptem.

- Sziasztok! Ki a barátod? – néztem a mellette ülő srácra.

- El, ő itt Maxime //mekszim – tök poén fonetikusan leírni//. – mutatott a szeplős fiúra. – Max //meksz/, Elisabeth.

- Már sokat hallottam rólad. – rázta meg a kezem mosolyogva.

- Örültem. – reagáltam kicsit megszeppenve.

- Nem fogta fel szegény. – súgta Kim Maxime-nek.

- Akkor bemutatkozom. Khm… Maxime vagyok, a Grim Silence exbasszerosa. – húzta ki magát. Köpni-nyelni nem tudtam. Exbasszeros? Maxime, aki elhagyta az országot? Miután ezeket megtudtam jobban szemügyre vettem a srácot. Vörösesbarna félhosszú haj, igéző mélyazúr szemek, szeplőkkel telített helyes arc. Sötétszürke pólóját egy Vasember-maszk díszítette. Burgundi vörös farmerja itt-ott már kissé megkopott, ahogyan szürke deszkás cipője is. Csuklóin textil- és bőrkarkötők ékeskedtek.

- Ma-Maxime? – szólaltam meg még mindig kicsit zavartan.

- Neked csak Max. – kacsintott, mire Kim látva idegességem a vállába boxolt. – Bocsi. – nevetett. – Mond csak!

- M-miért jöttél vissza? – kérdeztem jogos félelemmel a hangomban.

- Nem foglak kitúrni a bandából, ha arra gondolsz. – Mosolya őszinte volt. Megnyugtatott. – Eddig külföldön dolgoztam nyelvgyakorlás céljából, de elhatároztam, hogy továbbtanulok, tehát visszajöttem. – magyarázta.

- Értem. Akkor sok sikert. – mosolyogtam megkönnyebbülten. – De a munka. Mit kértek? – húztam ki a füzetecskémet a kötényemből.

- Egy Ír kávét és egy… – Max mélyen Kim szemébe nézett – Café au lait-t. – mondta hirtelen, Kim helyeslően bólintott, mire elégedettem kihúzta magát. Én csak meglepetten pislogtam.

- Ne dőlj be neki! – legyintett Kim. – Mindig ezt csinálja egy új helyen. Ezzel szokott bevágódni a csajoknál. Egyszerűen csak tudja, hogy mindig ezt iszom. – magyarázta.

- Értem. – nevettem. – Már is hozom.

- Ismerősök? Mázlista. – bökött oldalba Steph, mikor leadtam a rendelést. – Én meg szenvedek a nyálcsorgatós lányokkal. – sóhajtott. – Persze, Gabe cuki meg minden, de ha engem kérdezel, Vince több pontot érdemel. – bólogatott karba font kézzel.

- Csak nem? – vigyorodtam el gonoszan.

- Nem mondtam semmit! – vörösödött el. – De~ most nézem, hogy az ott Maxime a Grim Silence-ből, ugye?

- Ismered? – pislogtam meglepetten.

- Persze! Imádom azt a zenekart. Bár már rég nem hallottam felőlük, és a legutóbbi koncertjükre sem sikerült eljutnom. – hajtotta le szomorúan a fejét.

- Akkor minden világos! – mosolyogtam.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett.

- Max már nem a banda tagja.

- Hogy mi? – esett le az álla. – Pedig nagyon jól játszik. Bár ez megmagyarázza, miért nem hallottam felőlük. De akkor hogy koncerteztek?

- Hát… – kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.

- Már megint csak cseverésztek? – hajolt közénk Vince. – Nem ártana dolgozni is. Ha csak nem ti akartok zárni.

- Munka után beszélünk. – mondta Steph olyan határozottan, hogy csak bólintottam. Vince mosolyogva rázta fejét, majd a vállamra tette a kezét.

- Ne hagyd, hogy elvonja a figyelmed. A végén még te is olyan szeleburdi leszel, mint ő. – kacsintott rám, majd végig simítva a karomon elsétált. Mindenféleképpen meg kell tudnom, mi van hármójukkal.

12 000+

Sziasztok!

Csak azért zavarlak titeket, mert szeretném megköszönni a 12.000+ oldalmegjelenítést. Lehet valaki azt mondja, ez nem valami sok, de nekem igenis nagyon sokat jelent, mert megmutatja nekem, hogy megéri írni.
Valamint azoknak is köszönöm, akik a részekhez hozzászólnak, még akkor is, ha csak leszidnak a lassúságom miatt. Azoknak is örülök, mert ez is azt jelenti, hogy szeretitek, amit csinálok. Q.Q

Köszönöm!! ^^

39. - Szent a béke!

- Ezt nem hiszem el! – vágtam ki a tető ajtaját.

- Ugyan már, csak egy szál, és amúgy is a tetőn vagyok. – morgott Castiel.

- Én nem a cigiről beszélek! – legyintettem. – De, ha már itt tartunk… – vettem ki a kezéből a szálat, elnyomtam, majd ledobtam a tetőről.

- N-ne már! – hajolt a csikkje után, majd kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. – Sosem fogom megérteni a nőket. – túrt bele meggyötört arccal a hajába.

- Ja-ja persze, de láttad a hirdetőtáblát mostanság? – ültem fel a párkányra, s a város fölé lógattam a lábam.

- Az egyenruhára gondolsz? – ült fel mellém háttal.

- Felháborító, nem?!

- Fálható folt. – mondta teli szájjal, majd egy kattanás hallatszott. A lehető leggyilkosabb tekintettemmel néztem rá. – Jól van, elteszem! – emelte fel megadóan kezeit, és zsebre vágta a dobozt.

- Egy bolhafingnyit sem érdekel, mit teszel a testeddel, de amíg a környezetemben károsítod, az rám is kihat. – billentettem hátra a fejem, s bámultam a felhőket. Csak akkor emeltem Castiel-re a tekintetem, mikor kicsit sem leplezve röhögést préselt ki magából. – Most mi van?!

- Mióta érdekel téged az egészséged? – törölte ki szeméből a könnycseppeket. – Már nem azért, de szinte minden reggeledet 2 adag „gofricsodával” kezded, amihez nem kevés csoki szósz, tejszínhab és eper is dukál. Mostanság naponta megiszol legalább 3 bögre forrócsokit pillecukorral, ja és nem akartam mondani, de 6 bögre kakaó egy próba alatt azért kicsit sok. – a végére alig bírta visszatartani, s végül kidőlt belőle a nevetés.

- A csoki-imádatnak nincsenek korlátai! – fordultam el durcásan.

- Rendben, bocs, fájópont! – szuszogott még mindig a nevetéstől. – De eddig nem zavart, hogy dohányzom a közeledben.

- Igaz, de mióta összejöttem Armin-nal kicsit másképp látom a dolgokat. – lóbáltam a lábam.

- Tehát végül összejöttetek. – komorult el az arca. – De amiért itt vagyunk. – ugrott le, s nyújtózott egyet. Ettől a mozdulatsortól úgy éreztem, nekem is le kellene szállnom. Így is tettem, s szembe álltam a vörössel. – Azt hiszem most már tényleg meg kellene beszélnünk azt a december 24-ét. – vakarta a tarkóját. Nagyot sóhajtottam. – Csak hallgass végig csendben. – Bólintottam. – A saját nézőpontodból már teljesen átvizsgáltad a dolgokat, de arra egy cseppet sem gondoltál, hogy én miként éltem át. Vagyis, azt mondat „kihasználtalak”. De az megfordult egyáltalán a fejedben, hogy a koncert után kissé fel voltam pörögve az adrenalintól, ráadásul még ittam is, tehát nem igazán voltam beszámítható abban a pillanatban, mikor megcsókoltalak? Hidd el józanul nem tettem volna meg. Ennyi tisztelet azért van bennem irántad és a banda iránt. Megértesz? – nézett rám könyörgő arccal.

- Meg. – sóhajtottam. – Bevallom, így utólag azt hiszem kicsit túlreagáltam a dolgot.

- Kicsit? – emelte fel egyik szemöldökét.

- Ne kezd! Nem vagy abban a helyzetben! – mutogattam fenyegetően, de nem bírtam sokáig, és elnevettem magam.

- Szent a béke? – tartotta a tenyerét.

- De az ám! – csaptam bele, majd magamhoz rántottam és megöleltem. – De ne forduljon elő még egyszer ilyen! – vetettem rá szidalmazó tekintetet.

- Nem ígérek semmit. – vigyorodott el, kiöltötte a nyelvét és elkezdett lefelé rohanni a lépcsőn.

- Mi ez a válasz? – rohantam utána röhögve. – Ha elkaplak, megbánod!

38. - Egyveleg

- Ez mekkora már! – szaladt utánunk Alexy. – Hercegnő beült a kocsiba, és sírva simogatja a kormányt. – röhögött.

- Már csak ezért megérte. – röhögte el magár Armin is. Hagytam kiröhögcsélni őket, de egy kihalt folyosóra érve:

- Most miért kellett ezt?! – korholtam le Armin-t. Szegény azt se tudta, hova nézzen meglepettségében. – Tudod, hogy Amber milyen kis dög tud lenni. Semmi sem garantálja, hogy betartja, amit mondott. Miért kockáztatsz?

- De…

- Semmi de! Alexy és én is meg tudjuk magunkat védeni, ha kell. Persze jól esett, hogy kiálltál értünk, de Amber képes beköpni a dirinél, aki gondolkodás nélkül kirúghat. – Bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Figyelj. Nem kell „nagylegénynek” lenned ahhoz, hogy kedveljelek. Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Szóval, ne tegyél hülyeségeket. – öleltem meg szorosan. Lassan eltolt magától, majd adott egy puszit.

- Rendben van, de azért ne korlátolj le túlságosan. – nevetett.

- Amíg nem verekszel, és vagy nem rúgatod ki magad, addig azt csinálsz, amit akarsz. – vigyorogtam rá, majd hozzábújtam.

- Hát ez gyönyörű! – sóhajtott édes hangon a kékség.

- Alexy! – mordult rá testvére.

- Jól van, na! – hátrált röhögve, majd a csöngő hallatán elindult a terme felé. – Na, gyere hős szerelmes. – ragadta meg Armin sálát. – Fizikánk lesz, és ha Herr Grausam előttünk ér be, nem éljük túl a mai napot. Tengerszemű barátom még nyomott egy puszit a homlokomra, majd Alexy-t egy tockossal megajándékozva elfordultak a sarkon. Sóhajtottam egyet, majd nagy lendülettel én is elindultam a termem felé. Azonban mire megfordultam már bele is ütköztem a szembejövőbe, s mindketten hátraestünk néhány papírral együtt.

- Nem látsz a szemedtől ember?! – hallatszott az ismerős hang. Feltápászkodtam, s megpillantottam a szintén ismerős vörös tincseket.

- B-bocsi! – kezdtem el összekapkodni a kottákat.

- Elisabeth? – nyitotta ki meglepetten a szemeit, majd elmosolyodott. – Nosztalgiázni volt kedved? Tényleg eszméletlen volt a bemutatkozásod, de legközelebb csak szóban emlékezzünk vissza. – állt fel nevetve, majd felsegített. – De legalább most értelmét nyerte a „Ne fuss a folyosón!” szabály.

- Oh, tehát mégiscsak figyelsz órán. – nyújtottam át a papírköteget.

- Nem is hinnéd általánosban milyen jó gyerek voltam. – kacsintott.

- Még mindig szeretnél velem beszélgetni? – támadtam le a kérdéssel, ami mindvégig a fejemben járt.

- Igen. – komorodott el az arca.

- Suli után?

- A tetőn.

- Ott leszek. – mosolyogtam, majd célba vettem a termemet. Szerencsémre már minden komplikáció nélkül beértem a terembe, és el is foglaltam a helyemet.

- Hogyhogy ilyen későn. – mosolygott Lisander. – Várj, tudom. Amber?

- Amber. – nevettem, s elmeséltem az egész sztorit.

- Te összejöttél Armin-nal?! – kiáltotta, mire persze az egész osztály minket figyelt. (Még jó, hogy az ofő nem hamarkodja el az órára-járást.) Gyorsan felpattantam és befogtam Lisander száját.

- Nincs itt semmi látnivaló, mindenki forduljon vissza. – erőltettem magamra egy zavart mosolyt. – Mit csinálsz? – súgtam idegesen a szürkének, mikor szabadon engedtem. – Még az kéne, hogy Mr. Faraize maghallja. Tudod, milyen szemét tud lenni ebben a témában.

- Jól van, elnézést. De mégis mikor? Hogyan? – faggatózott.

- Emlékszel arra a pár fecnire, amiről azt gondoltam, levél?

- Persze.

- Hát, az volt. Armin írta. – magyaráztam, majd folytattam a történetet. A végén nagyot sóhajtott.

- Értem.

- Csalódottnak tűnsz. – Erre elvörösödött, mindenhova nézett, csak rám nem, majd összeszedte magát.

- [köhintés] Én úgy gondoltam, valamiféle zenésszel fogsz majd összejönni. – igazgatta a gallérját.

- Félig kocka is vagyok, tehát ez is egy végkimenetel volt. – nevettem. – Most, hogy így elmeséltem a történteket, beugrott, hogy beszélnem kell Kim-mel.

- Milyen ügyben?

- Majd meglátod. – kacsintottam.

Amikor Mr. F. végre megérkezett, kezdetét vette egy iszonyatosan unalmas történelemóra. Csengetés után rögtön el is indultam felkeresni Kim-et. A termük ajtaján épp egy hosszú barnahajú, elegánsan felöltözött lány lépett ki.

- Szia! Bocsi a zavarásért, de Kim bent van? – Kicsit megilletődött, majd elmosolyodott.

- Szia! Sajnos már nincs, de a kézműves-szakkörben megtalálod.

- Köszönöm szépen! Amúgy Elisabeth vagyok. – nyújtottam a karom.

- Melody. Örülök a találkozásnak. – rázta meg a kezem.

- Úgyszintén. – mosolyogtam.

- Te vagy az új lány, igaz?

- Hát annyira már nem vagyok új. – nevettem.

- Dehogynem! – nevetett ő is. – Ez egy elég elit iskola. Ritkán vannak új tanulók. Kevés osztály, kis osztálylétszám. Mindenki ismer mindenkit. Most, hogy mondja, tényleg max. húszan lehetünk az osztályban.

- Hát, én alig ismerek valakit. Valamit rosszul csinálhatok. – vakartam a tarkóm.

- Dehogy is! A legtöbben kerülik az új tanulókat. Nem szeretik a változást. Az osztályok nagy része olyan, hogy már óvodás koruk óta ismerik egymást. Nehéz újként beilleszkedni. Neked elég jól sikerült. – mosolygott. – Most mennem kell, de majd még beszélünk. – intett, és már el is tűnt. Pechemre, mire beszélhettem volna Kim-el, becsengettek, de mondtam neki, hogy következő szünetben újra megkeresem.

***

- Kim! – futottam utána. – Iszonyat milyen gyorsan sétálsz azzal a két métereddel és hosszú lábaiddal. – lihegtem.

- Ugyan, még elpirulok. – röhögött. – Na, mit szeretnél ennyire csajszi, hogy még futni is képes vagy érte? – karolta át a vállam. – Amúgy, maradjon kettőnk között, de… csupán 175 centi vagyok.

- Mindegy, így is vagy 20 centivel magasabb vagy nálam. – legyintettem. – Na, de amiért kereslek. Edzeni akarok. – jelentettem ki elszántan. Kim csak pislogott, majd hirtelen kitört belőle a röhögés. Úgy egy percbe telt, míg lenyugodott. – Szó~val. Segítesz?

- Persze. – elővett egy papírt, majd ráfirkantott valamit és átnyújtotta. – Bármikor jöhetsz. Én négy után zárásig ott szoktam lenni. Gyere bátran. – paskolta meg a fejem. – De nehogy lesérülj nekem előtte!

- Nem fogok.

Csengetéskor elváltak útjaink. Ezt is letudtam. Majd a héten talán benézek.

A maradék négy órát nyugton végigültem. Szünetekben PSP-ztem. Most itt azt kérdezitek, miért nem Armin-nal voltam. Nos, azért, mert a suli neve ellenére néhány tanár nem igazán kedveli a párokra jellemző megnyilvánulásokat (kézfogás, puszi, ölelés, csók). Sőt van pár elmebeteg tag, aki szünetekben fel-alá járkál, s direkt ezeket a dolgokat fürkészi. Egyetlen rossz mozdulat megrovást vonhat maga után. Mi pedig megbeszéltük, hogy nem kockáztatunk. Reggel viszont szerencsére szinte egy ilyen tanár sincs bent. Viszont azok a percek nagyon durvák tudnak lenni. No meg estefelé, mikor megy le a nap. Na, akkor nem fogják vissza magukat. Huh… kicsit elkalandoztam. Tehát tanítás után épp indultam a Castiel-el megbeszélt helyre, mikor megpillantottam a hirdetőtáblán nagybetűkkel a végzetem. Egyenruha? Ez most komoly?!

Életjel

Sziasztok!

Mindenek előtt a szokásos történet, mikor is a bocsánatotokért esedezem a kimaradásért. Tényleg nagyon sajnálom, de valahogy csak most kezd visszatérni az erőm. (Épp ideje volt, mi?)
Remélem mostantól minden rendben lesz, és heti rendszerességgel tudom majd hozni a részeket. (Ez nem ígéret!) Valószínű nem tudom betartani, de mindent megteszek.

Ui.:Itt a nyár én meg még mindig csak februárnál járok. Jól le vagyok maradva. Bele kell húznom! :D

37. - Autó

[2014. február 17.]

- Lis, ha így folytatod, el fogsz késni!

- Kelek már! – rántottam le magamról a takarót, s bámultam a plafont. Két perc bambulás után nekiláttam a reggeli teendőknek, majd leszaladtam és hozzáláttam a reggelimhez. Miután végeztem bedobtam az uzsimat a táskába, felkaptam a kabátom, majd a bakancsom és egy puszit nyomva Agatha arcára elindultam. A kapuban már ott várt Armin és Alexy. A fekete szokásosan nyomkodta a PSP-jét, a kék pedig, mint valami Duracell-nyuszi pattogott és integetett.

- Sziasztok! – köszöntem, majd megragadva Armin sálját közelebb húztam magamhoz és adtam neki egy puszit a szájára. Erre halványan elégedett mosolyra húzta a száját, s még egy puszi után visszafordult a játékához és elindultunk.

- Én ezt sose fogom megszokni! – hadonászott Alexy maga előtt.

- Pedig muszáj lesz. – nevettem. – De mesélj, mi volt pénteken! – A kékség arca elkomorodott.

- Úgy láttam jól érezte magát. Meg is csókoltam. – túrt bele a hajába.

- Ez remek! De, miért látom úgy, hogy te ennek nem igazán örülsz?

- Én még mindig nem vagyok annyira biztos ebben a dologban. – sóhajtott. – De nem akarom megbántani se. Látom mennyire szerelmes belém, én meg gonosznak érzem magam, hogy nem szeretem annyira, mint ő engem.

- Nincs értelme egy olyan kapcsolatban lenned, amiben nem érzed jól magad. Amúgy meg, minél tovább halogatod az igazságot, annál jobban fog fájni neki is és neked is.

- Lehet, de akkor sincs szívem megmondani neki. – gyűltek könnyek a szemébe.

- Várj! – ragadtam meg a kezét és egy padhoz húztam. Felugrottam rá. – Na, gyere ide! – vontam közelebb és erősen magamhoz szorítottam. – Valaki azt mondta, hogy egy ölelés sosem árt. – mosolyogtam Armin-ra, aki elpirult. Tehát ő sem felejtette el.

- Ez tényleg segített. – mosolyodott el Alexy. – De miért kellett padra állnod? – értetlenkedett.

- Mert pici vagyok, és nehezen tudtam volna a fejedet a mellkasomra hajtani.

- Mi? És az miért fontos?

- Mert természeténél fogva megnyugtatja az embert, ha szívdobogást hall. – kócoltam össze a haját, majd leugrottam a padról, és mentem tovább.

- Te tényleg rohadt okos vagy! – karolt át, mikor utolért.

- Nem okos vagyok, csak hallok dolgokat. – Hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét. Armin-nal együtt. – Most mi van?

- Nem vágsz át. – bökdöste az arcom vigyorogva.

- Hah! Látom az agresszív törpe jól összemelegedett a kocka-meleg párossal. – nyávogta a hirtelen elénk lépő Amber. Minden izmom megfeszült az idegességtől.

- Hagyd, nem éri meg. A diri a csatlósa. – nyugtatott Alexy. Hasonló célból pillantott volna testvérére, de hűlt helyét találta. – Ho-hol van Armin?

- Nem mellettünk volt? – néztünk körbe.

- Hé, a kocsim! – sikította el magát a hercegnő, és idegesen szalad kis kedvence irányába. A látványtól majdnem elröhögtem magam, de csak kíváncsian figyeltem, mi lesz belőle. Armin bent ült az ezüst Porsche-ban és egy tollat szegezett a kocsira. – Meg ne karcold, kocka! Lányok, szedjétek ki! – toporzékolt.

- Ha közelebb jöttök, oda a fényezésnek! – kattintotta be a tollat.

- Mi van már veled?! – sipította.

- Csak annyi, hogy ha még egy rossz szót mersz szólni Elisabeth-re vagy Alexy-re elköszönhet a szép új kocsidtól. És megígérem, könnyes lesz a búcsú.

- Rendben! – egyezett bele nagy nehezen. – De most azonnal szállj ki! – mutatott maga alá a földre. Fekete lovagom egy könnyed mozdulattal kiugrott a kocsiból, megcsókolt, majd kézen fogva a felgyülemlett tömegen átfurakodva besétáltunk a suliba. 

36. - Oops...

[2014. február 15.]

Reggel hatalmas vigyorral ébredtem, amit sehogy sem tudtam lekaparni az arcomról… nem mintha le akartam volna. Armin-nak háttal feküdtem, aki szorosan ölelt magához, egyik lábát átvetette az enyéimen, arcát pedig a hajamba fúrta. Hogy nem fulladt meg? Halkan felnevettem, majd óvatosan lehámoztam magamról a karját és a lábát. Persze szívesen maradtam volna még a csöppet sem kellemetlen helyzetben, de a természet szava szent: ha hív, menni kell. Tehát lassan, óvatosan másztam ki az ágyból, nehogy felébredjen. Egy lépést sikerült megtennem, Armin máris visszarántott az ágyba.

- Szökni próbálsz? – csókolt bele a nyakamba.

- Dehogy is! – nevettem. – Csak épp lenne egy fél perces találkám a természettel. – próbáltam kikászálódni a szorításából, mire maga alá fordított és rámnehezedett.

- Kibírod. – ásított. Még párszor próbálkoztam, majd megadóan elernyesztettem az izmaimat. Ettől kissé figyelmetlen lett. Kihasználva ezt, gyorsan a hátára löktem, lefogtam a csuklóit, és a csípőjére ültem.

- Mondtam én, hogy egyszer lenyomlak! – mosolyogtam elégedetten. Sejtelmesen elvigyorodott, amitől teljesen kirázott a hideg.

- Nem engedem, hogy ilyen könnyen megnyerd a fogadást! – lökött hátra, s felvettük az előbbi pozíciót, de már Armin volt felül. – Gyúrnod kell még. – nevetett, s egy csókra közeledett. Engedtem neki egy puszit, majd fogtam egy párnát és az arcába vágtam. Ettől egyszerűen eldőlt.

- Gonosz! – nyújtottam ki a nyelvem.

- Miért? Mert nem hagylak nyerni? – dobta vissza a párnát.

- Pontosan! – ugrottam rá és elkezdtem püfölni a párnával. Szegény már félig lelógott az ágyról és röhögve próbálta védeni ütéseimet.

- Khm… – A hangra mindketten felkaptuk a fejünket. Alexy és egy nő állt az ajtóban.

- Csak semmi hirtelen mozdulat. – súgta Armin. Nyeltem egy nagyot, majd lassan felültünk az ágy szélére. Armin megfogta a kezem, én meg értetlenül pislogtam a két jövevényre. Alexy hol rám, hol Armin-ra, hol pedig a kezünkre nézett. Úgy két perces kínos csend után, a kékség elvigyorodott.

- Annyira örülök nektek! – ugrott a nyakunkba, ezzel eldöntve mindnyájunkat. – Olyan régóta várom már ezt! – mondta könnyes szemmel. A feketével összemosolyogtunk és átöleltük Alexy-t. Újabb köhintés. Alexy szinte repülve szaladt a nőhöz, kézen ragadta és elénk rángatta.

- Elisabeth, ő itt az anyukánk, Anne. – ölelte át a kékség a hölgy vállát. Hölgy, hölgy… nem is tudom behatárolni a korát. Nem hiszem, hogy nagyon fiatal lehetne, mindenesetre nagyon jól tartja magát. Hosszú, fekete, hullámos haj, és tengerkék szemek. Armin határozottan rá ütött. Bőre viszont egy-két árnyalattal sötétebb az általunk ismert srácénál.

Kicsit megszeppenve álltam fel és óvatosan nyújtottam a karom a nő felé, hogy kezet foghassunk. Ő hirtelen a vállamnál fogva magához rántott, s majdhogynem kiszorította belőlem az összes belsőszervemet.

- Jaj, Elisabeth! Már annyira meg akartalak ismerni téged! – dülöngélt jobbra-balra. É~~~s meg van, honnan Alexy hiperaktivitása. Kicsit távolabb tolt magától, és végigmért. – Igazán csinos kislány vagy te. – paskolta meg az arcom. – Csak jó ízlése van az én fiacskámnak! – borzolt bele a srác fekete hajába.

- Anya~~! – morgott Armin, és elkezdte kitolni a két hívatlan vendéget a szobájából.

- Hé, én szeretnék Elisabeth-el beszélgetni…

- Majd lent! – csapta be az ajtót. – Bocsi. – sóhajtott.

- Tisztára ti! – nevettem.

- Mi van?! – grimaszolt.

- Olyanok vagytok Alexy-vel, mintha anyukátok kettévált volna.

- Most hogy mondod. – nevette el magát ő is. – Reggelizünk?

- Persze, de előtte most már tényleg el kell mennem WC-re. – rohantam ki az ajtón, be a fürdőbe.

***

- Nos, Elisabeth, örülök, hogy végre megismerhetlek. – tett le elém egy tányér omlettet mosolyogva.

- Én is örülök! – mosolyogtam kedvesen. Miután mindenki elé tett egy-egy tányért ő is leült közénk.

- É~~~s mesélj! Mit csináltatok kettesben az üres házban? – könyökölt az asztalra. Alexy pedig tükörként utánozta mozdulatait. Armin elkezdett fulladozni, én meg csak néztem ki meredten a fejemből.

- Se-semit. – válaszoltuk egyszerre magas hangon vörös fejjel.

- Anya, ha ezt tovább folytatod, soha többet nem fog ide jönni. – tette hozzá Armin.

- Persze, persze, ez magánügy. – sóhajtott csalódottan. – De én azért szeretném tudni. – hadarta. Kijelentését Armin egy gyilkos tekintettel jutalmazta, majd némán ettük tovább a reggelit. Kí~~nos.

Miután megettük az omlettet megköszöntem, s elkezdtem leszedni az asztalt.

- Mit csinálsz? – kapta ki a kezemből a tányérokat Anne. – Ez nem a vendég dolga.

- Pedig az a legkevesebb, hogy elmosogatok egy ilyen finom reggeli után. – kacsintottam rá.

- Ha ennyire akarod, segíthetsz. – adta meg magát drámaian.

A srácok valamikor felszívódtak, mi pedig elkezdtünk mosogatni.

- Örülök, hogy Armin végre talált valakit. Kicsit aggódtam, mert ő nem olyan nyílt, mint Alexy.

- Ez igaz. – nevettem. – De szerintem ez aranyos.

- Nem, te nem ismered annyira. Régen más volt. Ebben a tanévben változott. Sokkal barátságosabb lett. Bár nagyobb lett a szája is. – mosolygott. – Úgy hiszem te változtattad meg.

- Én?

- Ha te vagy az „új lány”, akkor igen. – zárta el a csapot. – Annak ellenére, hogy egy kis lázadót csináltál a fiamból, nagyon örülök, hogy találkoztatok. – ölelt meg.

- Pont jókor jött, hogy megmentsen a beégéstől. Örök hálám neki és persze Alexy-nek is.

- Ezt hogy érted? – tolt el magától, s kérdőn pislogott.

- Hosszú történet, de akkor találkoztunk először. – futottak végig az agyamon a történtek. Ha belegondolok, már akkor tetszett… csak még nem vettem észre. Ezek szerint fejlődtem az érzelmek felismerése terén. Pacsi nekem.

- Nyálas női csevej? – dőlt vállával az ajtónak Armin.

- Mi?! – léptem felé felgyűrve a pulcsim ujját, mire futásnak eredt. Szaladtam utána. Már majdnem bejutott a szobájába, de én gyorsabb voltam és rávetődtem, így elterültünk a folyosón.

- Próbálkozhatsz, de úgy sem fogsz nyerni. – jelentette ki halál nyugodtan.

- Mi… – kezdtem bele, de megakadt a hangom, amikor Armin hirtelen maga alá fordított. Morcosan néztem rá, ő pedig csak vigyorgott. – Csak szerencséd volt. – duzzogtam. Felhúzta az egyik szemöldökét, majd mintha valami átvillant volna az agyán komollyá vált az arca.

- Igen, szerencsés vagyok, mert vagy nekem. – nézett mélyen a szemembe csillogó kék szemeivel, majd megcsókolt. Minden lehetőséget kihasználsz, mi?