9. fázis - Ha a naivitás fájna... (part1)

- Lisa! – halottam még egyszer a nevem. Hátrafordultam, és kedvenc ikreimet pillantottam meg. (Nem mintha ismernék többet.)

- Sziasztok! – mosolyogtam, Alexy pedig már a nyakamban lógott. – Mizu? – kérdeztem miután sikeresen lehántottam magamról.

- Ne… mond… hogy… ELFELEJTETTED! – rázott meg erősen a kék sík idegben. Meglepetten pislogtam Armin felé, hátha nyújt valamiféle segítséget, de csak röhögött.

- N-nem...– mondtam szinte kérdőn. Lilaszemű barátom eleresztett, és összeszűkült szemekkel pillantott rám.

-Szóval? – fonta karba a kezeit. Zavartan pislogtam minden felé, csak a szemébe ne kelljen néznem. Lilagőzöm sem volt afelől, hogy mit felejthettem el. – Akkor segítek… – sóhajtott egy nagyot. – A plázával kapcsolatos.

- A~ – csaptam a fejemhez. – Ma péntek van! A vásárlás! Tényleg sajnálom. El is felejtettem, hogy megbeszéltük. De felőlem mehetünk, ha még van kedved. – mosolyogtam.

- Már hogy nem ne lenne! – lágyult el az arca, s már vigyorogva húzott is a pláza felé. Armin, nem túl lelkesen, de követett minket.

Az út úgy fél óra volt. Közben Alexy elmesélte, hogy nemrég nyílt egy új „dark” bolt, és azt szerette volna nekem mindenféleképpen megmutatni. Felérve a másodikra gyorsan be is rángatott az említett boltba. Hihetetlen mennyire lelkes tud lenni egy kis vásárlástól. Aranyos. Armin még mindig kedvetlenül követett minket.

- Egy kis mosolyt, ha kérhetek. – böktem lágyan oldalba a srácot. Halványan elmosolyodott.

- Ja. A vásárlás nem nekem való. A ruháimat is Alexy veszi. – nyomkodta tovább a PSP-jét.

- Hm… Akkor hogyhogy jöttél? – billentettem oldalra a fejem értetlenül. Meglepetten leeresztette a kezeit. Konzolját pedig a zsebébe rakta.

- Hát… – vakarta zavartan, vörös arccal a tarkóját.

- Én mondtam, hogy muszáj jönne. – állt közénk Alexy fél perc néma csend után, mint egy megmentő. – Ezeket pedig próbáld fel. – nyomott a kezembe kb. egy tucat ruhadarabot. A bőségbe belezavarodottan álltam, és pislogtam a fiúra. – MOST! – lökött be az egyik próbafülkébe.

- Köszi! – hallottam még Armin hangját, mikor elhúztam a függönyt. Valószínű, Alexy-nek köszönt meg valamit… de mit?

Alexy-nek igazán jó érzéke van a ruhákhoz. Mind jó volt rám, és még tetszettek is. Minden szett felvétele után kisétáltam, és megmutattam magam a srácoknak. Alexy kitörő tapssal dicsért, Armin pedig „láthatatlan” pillantásokat vetett rám… vagyis, ő azt hitte, nem látom, hogy néz. Kicsit zavarba is jöttem tőle. Alexy jó ízlésének hála úgy döntöttem az összes felpróbált darabot megveszem. Már szedtem volna elő a tárcám, de a kék lefogta a kezem.

- Ajándék. – mosolygott kedvesen.

- Nem, nem az! – néztem rá szigorúan.

- De az! – s azzal kikapta a kezemből a tárcám, és Armin-hoz vágta. Szegény csak pislogott, hogy mi van, mikor fejen találta a bizonyos szegecses tárgy. Uff… ez fájhatott. Pár másodpercbe beletelt, de vette a lapot, és a farzsebébe tuszkolta a drágaságomat.

- Ne~~~~ – kiáltottam a tárcám után.

- Ahj… Ne dramatizálj már. – nézett rám szigorúan Armin.

- Az ajándék az ajándék… – paskolta a fejem Alexy.

- D-de, nem hagyhatom, hogy te fizess értük! – néztem rá kétségbeesetten.

- Ne aggódj, én sem fizetek étre. – mosolygott.

- Dafuq! – léptem hátrébb. Mind a két srác röhögésben tört ki.

- Ha, ha most… látnád… az arcod! – tette egyik kezét a vállamra a kék, másik kezével pedig letörölt a szeméből egy könnycseppet.

- Elmondjuk neki? – kérdezte, még mindig röhögve Armin. Alexy csak bólintani tudott. A fekete vett egy nagy lélegzetet, hogy lenyugodjon. Én mindezt csak néztem és értetlenül pislogtam. Most mi van? Mi ilyen vicces? – Ez a pláza az apánké. – jelentette ki Armin.

- He~~~~!? Ez komoly?! – hitetlenkedtem. A srácok bólintottak.

- Szóval, most már elfogadod őket? – kérdezte már nyugodtan a kék.

- Ühüm. – sütöttem le a szemem. Az üzletből kiérve szorosan megöleltem Alexy-t. – Nagyon szépen köszönöm! Bármit megteszek mostantól! – nyomtam egy puszit az arcára.

- Bármit? – mosolyodott el pajkosan. Hevesen bólogattam. – Akkor, először is, köszönd meg szépen Armin-nak is.

- Köszönöm szépen!! – szaladtam az említett személyhez, de húsz centire tőle megtorpantam. – Szabad? – pislogtam rá kérdőn. Látszott rajta, hogy nagyon zavarba jött. Aprócska gondolkodás után bátortalanul bólintott. Felbátorodtam, és a nyakába ugrottam (úgy, ahogyan Alexy szokott az enyémbe). Szorosan tartottam magam a nyakában. A hirtelen súlytöbblet (ez lennék én) miatt szegény „meggörbült”, de ez az állapot nem tartott sokáig, mert erőt vett magán, átkarolta a derekam, és felemelt a földről. Már vagy két perce így álltunk mozdulatlanul mikor enyhítettem a szorításon, de ő nem eresztett. – Még egyszer köszönöm. – súgtam a fülébe, mire lassan letett a földre. Mikor „landoltam” beletúrt a hajamba, felemelte az állam, s közeledett az arcomhoz. Erősen összeszorítottam a szemem. Most mi… m-meg fog csókolni? … Semmi. Kinyitottam óvatosan a szemeim, és Armin meglepett arcát pillantottam meg. Gyorsan elkapta a kezét, és három lépést hátrált.

- Bo-bocsi… nem tudom, hova gondoltam! – sütötte le zavartan a szemét. – Nem fordul elő többet… ígérem! – nézett rám bocsánatkérően.

- O-oké… – mondtam tiszta vörös arccal. Ez… elég kellemetlen volt.

- Ha~~~ – hallottam egy sóhajt magam mellől. – Ez… gyönyörű volt. – dörzsölte csillogó szemeit kék kis barátom. – De, azért azt a csókot még megnéztem volna a végén… – jelentette ki karját átlendítve testvére vállán. Armin-nal egymásra pillantottunk, majd elkaptunk a tekintetünk. Alexy!! Ne hozz már ennél is zavarba ejtőbb helyzetbe.

- Alexy… – sziszegte a fekete, miközben beleöklelt a lilaszemű vállába.

- Jól van, jól van!! Bocs! – nevetett Alexy, majd kézen fogott és elkezdett húzni a következő bolt felé. Egy „Sweet Lady” nevű bolt előtt állt meg.

- Ugye, ezt most nem gondolod komolyan?! – mutattam a boltra. – Én oda be nem megyek! – rántottam vissza a kékséget. Ugyanis a bolt full rózsaszín volt. Rózsaszín falak, rózsaszín ruhák, rózsaszín cipők, rózsaszín kiegészítők… Az az üzlet maga volt a rózsaszín pokol.

- Be kell menned! – mutogatott szidalmazón az ujjával Alexy.

- Ugyan miért is? – fontam karba a kezeimet.

- „Nagyon szépen köszönöm! Bármit megteszek mostantól!” – utánozott gúnyosan a kék.

- T-te most ki-kihasználod a kitörésemet? – dadogtam.

- Ahogy mondod! – nevetett, majd behúzott HelloKitty vakbelébe.

- Igaz, azt mondtam bármit, de azért a jó ízlésnek is van határa… – próbáltam még mindig menekülni a boltból, de pechemre Alexy nem volt egyedül. Armin sikeresen belökött az egyik székbe. Duzzogva karba tettem a kezem, a fekete pedig mellém ült. – Te vagy az őr? – kérdeztem tőle, amint Alexy elment ruhákat válogatni. A fekete bólintott. – Szerinted van esélyem meglógni? – kérdeztem az igenben reménykedve, ám nemlegesen rázta a fejét. Végül is… csak játszik. Nem is figyel rám. A naiv gondolataimmal karöltve fölpattantam, és elkezdtem futni az egyetlen zöld fény irányába (exit).