16. fázis - Doki bá'

Decenber 27, péntek. Vége a Karácsonynak, vége a „családi idillnek”. Persze, a szüleim idén is csak felhívtak, „Boldog Karácsont!” kívántak. Mindig ez volt. Felhívtak, feladtak egy rejtvényt, amiből kiderült, hova rejtették az ajándékom. Igen, ez valahogy úgy 8 éves koromig enyhítette azt a körülményt, hogy ők SOSEM VOLTAK OTT. Sosem mondtam, miért is mondtam volna, de nagyon rosszul esett. Persze, hétköznapokon szinte sosem találkoztak a beosztásuk miatt… megértem, hogy együtt akarták tölteni az ünnepeket. Mindig is megértettem. Toleráltam. Néha azért jól esett volna, ha velem is töltöttek volna egy kis időt. Nem mondom, hogy nem szeretem a szüleimet, de magányos voltam… úgy, hogy tulajdonképpen velem éltek. És mégis. Többnyire a napjaimat, beleértve az ünnepeket is dadákkal töltöttem. Mindet kikészítettem és elkergettem. Nem is! Egyiküket kedveltem. Az utolsót. Több mint egy évig bírta. Tovább is bírta volna szerintem, de el kellett költöznöm. Most, hogy így eszembe jutott, hiányzik Virginia //virdzsínia// néni... Oops! Egy kicsit elterelődtek a gondolataim. Szóval…

Délután kettő körül csengettek.

- Nyitom! – kiáltottam felkászálódva a kanapéról.

- Köfi! – dünnyögte Agatha egy croissant-nal a szájában a gépe mögül.

- Hali! – köszönt rám Castiel(!), mikor ajtót nyitottam.

- T-te mit keresel itt? – hőköltem hátrébb.

- Igazán meleg fogadtatás… - mosolygott bájosan.

- Bo-bocsi… csak meglepődtem. Mit szeretnél?

- Beszélgetni. – nézett elszántan a szemembe.

- Ki az! – kérdezte Agatha.

- Nem fontos, de most elmegyek egy kicsit! Max egy fél óra! – kezdtem felhúzni a bakancsom. – Szia! – emeltem le a kabátom a fogasról, majd kilibbentem az ajtón.

- Szóval… miről szeretnél beszélgetni? – húztam fel a cipzárt, majd elindultam a Tér felé.

- Rólad. Rólam. Rólunk. – magyarázta, a „rólunknál” mélyen a szemembe nézve.

- Kezdjük veled. – ajánlottam fel. – Mesélj magadról!

- Röviden, tömören? – mosolygott.

- Pontosan! – viszonoztam mosolyát.

- Hol is kezdjem… – sóhajtott.

- Az elején… Ha már ez emlékeimet rakjuk össze, legyenek sorban. – nevettem.

- Oké, akkor egy bandában játszom veled. Hobbim a gitározás, a zeneírás. Van egy kutyám Demon, aki nem mellesleg imád téged. A szüleimmel élek. Anyukám, Émilie szintén imád. – nevetett.

- Émilie az anyukád? – lepődtem meg.

- Igen, rá emlékszel? – követte a példám.

- Persze, hosszú karmazsinvörös haj, smaragdzöld szemek és hófehér bőr… sosem felejteném el. Nagyon szép anyukád van! – mosolyogtam.

- Tudom…

- Akkor Cast2 a te…

- Mondtam már, hogy ne hívd így… – akadt ki – olyan zavarba ejtő, főleg, hogy... – Ledermedt. – Bocs. Mindig elfelejtem. – sütötte le a szemét.

- Semmi gond! – mosolyogtam. – Neked sem lehet könnyű. – simítottam meg a hátát.

- Emlékszel már valamire? – kérdezte óvatosan.

- Bárcsak… de nem. Viszont! Biztos vagyok benne, hogy jó barátok vagyunk. – öleltem meg. Lágyan belesimított a hajamba, és a fülemhez hajolt. Mi a…

- Bárcsak emlékeznél… – súgta a hajamba. Homlokát a homlokomhoz nyomta. Mi is van köztünk pontosan? Mikor meglátta megszeppent, vörös arcomat, hirtelen eltolt magától. – Ha-hazakísérlek! – ragadta meg a kezem. Némán hazamentünk, majd egy-egy intés kíséretében elbúcsúztunk.

- Na, mi volt? – kérdezte Agatha izgatottan, és lehuppant mellém a kanapéra. – Láttam ám kivel mentél el… – bökdöste az arcom.

- Semmi érdekes. – dőltem el, és egy párnát húztam az arcom elé.

- Na~~~ Látom rajtad! – feküdt rám. Kicsusszantam alóla, ő pedig leesett. – Ouch! Ez gonosz volt.

- Majd elmesélem, de most megyek és alszok egyet… – indultam fel a lépcsőn. – Majd kelts fel fél órával azelőtt, hogy megyünk az orvoshoz.! – kiáltottam még le.

- Mi? Lis, de még három óra sincs! És mi az, hogy fél óra? 30-ára van időpontunk!

- Legalább lesz időm végre egy kicsit aludni! – csuktam be az ajtóm. Elterültem a pihe-puha szőnyegemen, és a plafont bámultam üres fejjel.

Lassan eljött 30-a. Egész hétvégén bezárkóztam, csak enni voltam hajlandó lemászni. Nem akartam senkivel találkozni, beszélgetni meg végképp. Főleg nem Castiel-lel, aki az elmúlt két napban vagy tízszer keresett. Telefonált, SMS-t küldött…

- Lis!! Fél óra múlva indulunk!! Készülődj! – kiáltott fel Agatha.

- Oké!

Gyorsan letusoltam, fogat mostam, felöltöztem. A hajammal nem sok kedvem volt kezdeni valamit, így csak simán lófarokba kötöttem.

Nyitottam az ajtót, hogy kilépjek rajta, de a nagy lendületemmel beleütköztem valakibe…

- C-c-c-castiel?

- Hali! – mosolygott.

- T-t-te…

- Nyugi Lis! – tette a vállamra a kezét Agatha. – Doki mondta, hogy jobb, ha ő is jön.

- Nem tudtad volna ez hamarabb mondani? – néztem rá idegesen.

- Nyugi, nem fogok veled beszélgetni… – nevetett a vörös.

- Nos, akkor induljunk! – karolt belénk Agatha, és húzott a kocsi felé.

Röpke negyed óra autóút után megérkeztünk. Vártunk egy fél órát a dokira, majd alaposan megvizsgált. Belevilágított a szemembe, a fülembe, meg csinált egy csomó tök fölösleges dolgot. Rutinvizsgálat. Ezek után beszélgettünk egy kicsit, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire súlyos a helyzet.

- Hm… – sóhajtott az öreg.

- Nos, Doki bá’, mennyire súlyos? – kérdeztem mosolyogva.

- Hát Lisácska, az amnéziádat nem fizikai sérülés okozta. Hogy idézzek kedvenc művemből: „Minden fejben dől el.” Lényeg, ami lényeg [köhög] az amnéziád pszichés eredetű. Valamilyen cselekedet, tett, történés idézte elő. Arra kell már csak rájönnünk, mi lehetett az. Az fontos viszont, hogy magadtól jöjj rá, mert ha nem, az kétféleképpen sülhet el. Jobb esetben, visszatér az össze emléked az elfeledett személyről [itt Castiel-re pillantott…], rosszabb esetben pedig a memóriád kiürül az utolsó cseppig.

- Az utolsóig? – kérdeztem vissza megszeppenve.

- Az utolsóig. – bólogatott.

- Tudnánk rajta valamiféleképpen segíteni? Felgyorsítani a folyamatot? – kérdezte Castiel apró kétségbeeséssel a hangjában.

- Lassanként kell adagolni neki az emlékeket. Nem szabad egyszerre rázúdítani. Az is segít, ha elviszed olyan helyekre, ahol közösen voltatok, elmeséled mit csináltatok, miről beszélgettetek. – mosolygott bátorítóan, megnyugtatón.

- Lis, várnál egy kicsit odakint? – simította meg a hátam Agatha, és kikísért az ajtón.

- Van más választásom? – forgattam a szemem. – Ne! Ne mondj semmit, költői kérdés volt…

- Köszi! – vigyorgott, s lassan hajtotta be az ajtót, én pedig az ajtó csukódásával együtt hajoltam oldalra, hogy lássam Doki és Castiel miről beszélgetnek a háttérben.

- Castiel fiam, van ötleted? – fonta karba a kezeit.

- Az igazat megvallva… – vakarta zavartan a tarkóját. – Van.

A fejem koccant a mellettem lévő ülésen. HOGY MI VAN?!