14. fázis - Karácsonyi ajándék?

Pár perccel a kezdés előtt érkeztünk. A Dark Flame előtt kígyózó sor állt. Az épülettől kétutcányira volt a vége. És… ilyenkor szerencsések a résztvevők. A fellépő-kártyáinkat, és VIP-jegyeinket felmutatva beléptünk az apró fekete ajtón. A látvány ámulatba ejtett. Vörös tapéta, vörös padlószőnyeg… vörös mindenütt. A színpad mögé érkeztünk. Átszűrődött az épen játszó banda zenéje. Nagyon ügyesek! Mindenfelé intézők szaladgáltak egyenpólóban és egyensapkában. Az egyikük észrevett minket, és odaszaladt hozzánk. Nem sokkal volt idősebb nálunk. Hosszú platinaszőke haja lófarokba kötve lógott ki a baseballsapkájából.

- Sziasztok! – mosolygott. – Emma vagyok, örvendek! – rázott kezet Leigh-el. – Bandanév?

- Grim Silence! – mondta büszkén Castiel.

- Már vártalak titeket! Gyertek megmutatom az öltözőket. – indult el a tabletjét babrálva. – Ez lesz az. – mutatott egy rozsdás vasajtóra. – Ide le tudjátok pakolni a cuccaitokat. Ha bármi van, keresettek engem. Jó szórakozást! – mosolygott. – Van… úgy húsz percetek a kezdésig. – vizslatta tovább a gépét. – Kicsit csúszunk. – magyarázta, és már el is tűnt. Végül Lisander vett magán erőt, és benyitott. Az ajtó hangos nyikorgások közepette kitárult. A helyiség nem volt túl nagy, de mi simán elfértünk kényelmesen. Egyik oldalon egészen a fal hosszúságában tükrök, pult és bárszékek. (4 férőhelyes.) Amolyan „sminkes részleg”. A mellette és a vele szemben lévő falak mentén kanapék, és dohányzóasztalok. Az ajtó mellett két oldalról pedig egy-egy fogas. Itt is a vörös volt a domináns. Mindenki lecuccolt, és alaposabban körbenézett.

- Egész pofás ki helyiség. – nyugtázta Armin lehuppanva az egyik kanapéra.

- Nem rossz! – mosolyogtam Luna-t előkapva.

- Mit csinálsz? Még van bőven időtök. – mondta Alexy értetlenkedve.

- Felmelegítem Luna-t.

- Miért?

- Hogy ne fázzon!

- De hát… – fogta a fejét. – Miért viselkedsz vele úgy, mintha élne?

- H-há-hát… – hápogtam döbbenetemben.

- Hagy csak Elisabeth! – karolt át Castiel. – Ő ezt nem értheti… Sarah-ra én is mindig odafigyelek.

- Kösz! – mosolyogtam.

Nagyban beszélgettünk, és iszogattunk, mikor kopogást hallottunk. Violette lépett be az ajtón. Mindenkinek köszönt, majd Alexy-t egy puszival üdvözölte. Még mindig szokatlan együtt látni őket. Igen, Alexy és Vie a szülinapom után pár nappal összejöttek. Nagyon ártatlan az egész. Puszival köszönnek egymásnak, és kézen fogva beszélgetnek, meg sétálgatnak. Nagyon édesek.

- Grim Silence! – hallottuk a banda nevét az ajtó túloldaláról.

- Srácok, ti jöttök! – nyitott be idegesen Emma.

- Igenis! – kiáltottunk fel egyszerre, és már rohantunk is Emma után.

Elértünk a színpad lábához, és felsegítettük egymást. A függöny még el volt húzva, így a tömeg még nem láthatott. VIP-jegyes barátainkat leküldték a tömegbe, a helyükre. Első sor. A legjobb.

Lassan elkezdtünk behangolni, amitől a nép egyre hangosabb, idegesebb lett. Elhangzott a felkonf, és elhúzták a függönyt.

- Show time! – üvöltötte Castiel a fülembe, hogy túlharsogja a tömeget, majd a húrok közé csapott, amitől egy csoport lány felsikított: „CASTIEL!!!” – A fanclubom! – vigyorgott öntelten.

- Neked olyan is van? – nevettem.

- Nem vagyunk ám olyan zöldfülűek, mint te! – csípett bele az arcomba, majd átbillegett a színpad túloldalára.

Nathaniel nyomott egy apró dobszólót, amitől egy másik csoport lány az ő nevét sikoltozta. Én is lejátszottam pár taktust, de az én nevemet nem sikoltotta egy lánycsoport sem. Igen, mivelhogy többnyire fiúkból álló bandák léptek fel, így a nézők többsége lányokból állt. Ugyan lánysikolyt nem kaptam, pár elismerő füttyöt igen. Utánunk jött Lisander.

- Üdvözlök mindenkit itt, a DFC-ben!! Boldog Karácsonyt! – nyomta az alkalomhoz illő szöveget heterokróm barátunk. Erre újabb csoport lánysikoly. – Mi a Gri… – kezdett a mondandójába, de hirtelen egy pink-szőke hajú kislány lolita ruhában Lisander nevét üvöltözve tápászkodott fel a színpadra. Az egyik nagydarab biztonsági fogta, és fél kézzel a tömegbe dobta. Én még mindig nagyban le voltam döbbenve, mikor Lisander halálnyugodtan folytatta a szövegét. – Szóval, mi vagyunk a Grim Silence. Először is szeretném bemutatni legújabb tagunkat, Elisabeth Smith-t. – fogta meg a csuklóm, és a színpad elejébe húzott. – Basszus és vocal. Mióta Maxime elhagyta az országot, nem találtunk megfelelő helyettest… és akkor, a legjobb pillanatban iratkozott be a sulinkba Elisabeth, hogy megmentse a csapatot a végleges feloszlástól. Nagyon jól tolja… – kacsintott rám. – Talán még Max barátunknál is jobb. – súgta a mikrofonba, majd elém tolta. Vettem a célzást.

- Hali! A nevemet már tudjátok. Remélem meg lesztek velem elégedve! – mosolyogtam zavartan. Lisander enyhén megszorította a csuklóm bíztató jelleggel, és tapsvihar közepette visszalépdeltem a helyemre.

- És, akkor a már ismert tagok: Castiel, gitár és vocal. [tapsvihar, sikítozó lányok], a doboknál Nathaniel, aki már többször beállt Christian helyett, ezzel kiegészítve a csapatot. [tapsvihar, sikítozó lányok…] Köszönjük neki!

- És végül, de nem utolsó sorban Lisander, az énekes! [tudjátok…] – kiáltotta bele Castiel a mikrofonjába. Ősz társunk meghajolt, majd összemosolyogtak a vörössel. – DE… most már igazán kezdhetnénk! Nem igaz srácok!?! – emelte fel az öklét a magasba, majd hirtelen megszólaltak a dobok. A koncert elkezdődött.

Pár számmal és egy órával később - a közönség nagy bánatára természetesen - a fellépésünknek vége lett. Castiel és én a hátunkra vetettük a gitárjainkat, majd mindannyian Lisander mellé sétáltunk. Egymás vállát átölelve meghajoltunk. Az első sorban megpillantottam tomboló barátainkat, akik egy fővel szaporodtak. Kim!

- Nagy voltál csajszi! – olvastam le a szájáról vigyorogva.

A tömeg skandálni kezdte a zenekar nevét, mire Lisander jött az ötlettel, hogy dobjunk be valamit a tömegbe.

- Van filcem! – mondtam, majd előhúztam a bakancsomból az említett tárgyat.

- Te aztán felkészültél! – nevetett reneszánszka.

- Sosem lehet tudni… – vontam vállat. Nathaniel elvette a tollat, aláírta z egyik dobverőt, a másikat pedig a tollal együtt átnyújtotta Lisander-nek. Ő is aláírta a sajátját, Castiel-lel mi pedig a pengetőinket firkantottuk alá. Egyenként repültek a tömegbe a hangszertartozékok, mindegyik után egy-egy lánycsoport vetődött… kivéve az enyém után. Bár ez, a fentebb említett okokból kifolyólag, nem meglepő.

- Boldog Karácsonyt mindenkinek!! – kiáltottuk egyszerre a mikrofonba, majd szépen lassan lemásztunk a színpadról.

- Iszonyat jók voltatok! – ugrott a nyakamba Rosa, mikor ő is beért az öltözőbe.

- Köszi! – mosolyogtam.

- Emma~~~! – kiáltotta el magát Castiel.

- Igen? – nyitott be lihegve a lány.

- Meddig maradhatunk itt? – mutatott a vörös az öltöző padlójára mutatva.

- Ó… Zárásig a tiétek, szóval… – pillantott az órájára. – Még két és fél órát szabadon. – mosolygott. – Jók voltatok! – mondta, majd el is tűnt.

- Srácok… ti is arra gondoltok, amire én? – kérdezte Castiel sejtelmes mosollyal.

- BULI!! – kiáltotta el mindenki magát.

A hangulat remek volt. Az utánunk következő banda zenéje erőteljesen behallatszott, amit nem bántunk. Természetesen az alkohol is vendég volt a bulinkon, de sajnos a végét már nem élte meg. A felállás hasonló volt, mint a szülinapomon Kim-mel kiegészítve. (Nathaniel most is lelépett. Nagyon rövid pórázon fogják.) Záráskor fogtunk magunk és elindultunk haza, ki-ki a maga útján. Leigh és Lisander hazakísérte Rosa-t, Armin és Alexy Vie-t, Kim pedig megvárta az egyik ott dolgozó barátnőét. Én és Castiel maradtunk.

- Most megengeded, hogy hazakísérjelek? – kérdezte, kicsit vontatottan.

- Szerintem inkább nekem kéne téged… – válaszoltam hasonló állapotban. – Várj csak! Hogy érted, hogy „most”, és hogy „megengedem”?

- Emlékszel az első napodra? Mert én igen! – lépett közelebb.

- Ó!

- Igen, ó…

- De Castiel, 10 percnyire lakom a sulitól. Hazataláltam, és még élek… mint látod. – magyaráztam.

- Innen messzebb laksz? – lépett még közelebb.

- Kicsit. – súgtam magam elé, erre ő egy are-you-fucking-kidding-me nézéssel meredt rám. – Jó! – tártam szét megadóan a kezeimet. – Nagyon…

- Akkor… – ragadta meg a kezem, és már el is indult.

Síri csendben tettük meg a hazafalé vezető utat. (Közel egy órás útról van szó…) Á~, csak kicsit volt kellemetlen a szitu. De, valahogy úgy éreztem, ezzel jóvátehetem azt, hogy megbántottam akkor. Végig fogta a kezem. Nem engedett a szorításból… egy pillanatra sem. Az utcák üresek voltak, sötétek. Ha egyedül kellett volna megtennem az utat, már meghaltam volna félelmemben, ezért kifejezetten örültem, hogy mellettem van. Az elején még gondoltam párbeszéd kezdeményezésére, de amikor felnéztem rá, mindig olyan elszánt arcot vágott, hogy nem volt merszem megszólalni.

A kapunkhoz érve elengedte a kezem, és szembefordult velem.

- Köszönöm, hogy hazakísértél! Nagyon hálás vagyok! – mosolyogtam. Az alkohol még mindig nem szállt ki belőlem… Kicsit imbolyogtam.

- Máskor is. – nézett komoly arccal. Az én mosolyom is leolvadt. Mélyen a szemembe nézett, ugyanazzal az elszánt tekintettel, mellyel séta közben meredt előre. Éreztem, ahogyan a vér az arcomba folyik, amint tekintete szemeimről az ajkamra vándorol. Egyre közelebb hajolt. Közelebb. Közelebb. Közelebb, majd ajkai az enyéimre tapadtak. Magam sem tudom miért, valószínűleg a bennem felhalmozódott alkohol, és a koncert alatt összegyűjtött adrenalin miatt, de visszacsókoltam. Ajkai puhák voltak, csókja szenvedéllyel teli. Élveztem. Az egész lényem belezsibbadt. Karjait a gitárom és a háta közéfűzte, majd szorosan átfonta velük a derekam és közelebb vont magához. Példáját követve, kezeimet lazán a hátára csúsztattam, és belemarkoltam a kabátjába. Egy hosszú perc után ajkaink levegőért sóvárogva szétváltak. Castiel homlokomnak támasztotta sajátját, úgy meredt bele a tekintetembe. Pár pillanattal később magamhoz tértem, így mikor Castiel újabb csókért közeledett, eltoltam magamtól.

- Ezt nem szabadna… – mondtam, és berohantam a házba hangosan becsapva magam után az ajtót. A nappaliban ledobáltam az összes cuccomat, majd felrohantam a szobámba, és bevetődtem az ágyamba. El kell ezt felejtenem! El kell felejtenem! EL KELL FELEJTENEM!