11. fázis - Depressziókezelés

// Először is elnézést szeretnék kérni minden olvasótól, hogy ilyen későn hoztam a részt, de így a suli utolsó hete elég húzós volt. DE kiengesztelésképp, egy na~~~gyon hosszú részt hoztam!! :D
   Másodszor: lehet, hogy nem nagy szó, de én igazán hálás vagyok a ~3000 oldalmegjelenítésért!! Köszönöm szépen!! Mindenkinek jó szórakozást! ^^ //

Visszamentem a házba, és elkezdtem készülődni. Végre sikerült összeszednem az elegendő pénzt a gitárra így elhatároztam, hogy még ma megveszem. Egy bőr tasakba beleraktam a pénzt, és bedobtam a táskámba.

Egész nap nagyon vigyáztam rá. Egy pillanatra sem engedtem ki a táskám a kezeim közül. Órák után fogtam magam, és hatalmas vigyorral az arcomon, szinte futva mentem a hangszerbolt felé. Sajnos útközben a lehető legrosszabb személybe ütköztem. Amber.

- Szia Törpicsek! – köszönt gúnyosan. – Hová sietsz ennyire?

- Nem sok közöd van hozzá! – próbáltam nagyívben kikerülni, azonban hirtelen - szokásukhoz híven - megjelentek a barátnői, és visszatartottak.

- Egész nap furcsán viselkedtél. – jelentette ki a szőke a táskámat bámulva. – Valami értékes van nálad? – billentette oldalra a fejét. Erre Li lerángatta a táskám a vállamról, és Amber-nek dobta. Ne~~! – Oh… – húzta elő a pici pénzeszsákomat. – Milyen sok pénz van nálad! – számolgatta a papírokat.

- E-ezt nem teheted!! – próbáltam odamenni, de Charlotte túl erősen fogott. – Eressz már el!! – morogtam rá.

- Há!! Azt hiszed, hallgat rád?! Ugyan! – nevetett kárörvendőn Amber. – Gyertek lányok! – dobta el a hátizsákom. – Meg van, amit akartunk. – fordult meg, s lassan sétált a batyumat dobálgatva. Li utánaszaladt, majd Charlotte a földre taszított, s jó kutya módjára, ő is követte Amber-t. Mire sikerült felállnom, hűlt helyüket sem leltem. Miért velem történik mindig ilyesmit?! Felkaptam a táskám, és lassan haza kullogtam. A szobámba érve elterültem a földön, és mélységes depresszióba estem.

Másnap reggel ugyanott, ugyanabban a pózban ébredtem, ahogyan előtte való délután eldőltem. Gyorsan összekaptam magam. Letusoltam, hajat- és fogat mostam… Reggelire már nem volt időm, így csak egy almát dobtam be a táskámba.

Önkívületi állapotban sétáltam az iskola felé, mikor egy kéz hirtelen megérintette a vállam.

- E-elisabeth! – lihegte Lisander. – Már vagy ötször szólítottalak.

- Ja… Bocsi! – sóhajtottam magam elé.

- Minden rendben van? – nézett rám aggodalmas tekintettel. – Elég… letörtnek tűnsz.

- Áh… semmi különös. – ráztam le magamról a kezét, és folytattam az utam.

- Na, ennyire azért már ismerlek… – kapta el a csukló, és szigorúan nézett rám.

- Jó… Amber. – nevét kiejtve egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.

- Már minden világos. – engedett a szorításból. – Mit tett már megint?

- Elvette az összespórolt pénzem. – homályosult el a látásom. Nem Lis!! Nem szabad sírni!

- Mennyit?

- Egy basszerra valónyit. – magyaráztam.

- Sajnálom! – ölelt meg szorosan. – Van már valami ötleted? – tolt hátrébb, hogy a szemembe nézhessen.

- Mire? – pislogtam értetlenül.

- Hát… hogy hogyan szerezd vissza a pénzt. – mondta tök egyértelműen.

- Nem igazán… Ötlet?

- Először is Nathaniel-lel kell beszélned. – mutatott a DÖK-ös terem ajtajára, mivel már be is értünk a suliba. Ezt hogy? Észre se vettem.

- Igaz! – szorítottam össze az öklöm elhatározottan. – Köszönök mindent! Már kicsit jobban vagyok. – mosolyogtam a fiúra.

- Igazán nincs mit. – pirult el aranyosan Lisander. Intett, majd ment a dolgára.

Vettem egy nagy levegőt, és bekopogtam az ajtón. Szerencsémre Nathaniel épp bent volt, de nem egyedül. Melody épp valami papírmunkában segített neki.

- Sz-sziasztok! – köszöntem feszülten. – Na-nathaniel, beszélhetnénk? – néztem rá kérlelőn. Melody-val összenéztek. A szőke intett a fejével az ajtó felé, jelezve a lánynak, távozzon. Melody csendesen letette a papírokat, gyilkos tekintettel rám nézett, köszönésképpen biccentett, majd hangosan becsukta az ajtót. Megzavartam volna valamit?

- Szóval? – ült fel Nathaniel az asztal tetejére keresztbe tett lábakkal, kezét pedig a rédén összekulcsolta.

- A-amber-ről lenne szó. – simogattam zavartan a tarkóm.

- Ó igen? – mondta gúnyosan.

- Igen! És elég nagy bajt csinált, szóval részletesen elmesélem, és lehetőségeim szerint szeretném megszakítások nélkül elmondani. – néztem rá elszántan. Meglepetten bólintott.

Gyorsan elregéltem a történteket. Próbáltam minél hamarabb túlesni rajta. Nathaniel a történetet hallgatva, idegességében vagy háromszor körbejárta termet… oda és vissza is.

- Ezt nem hiszem el! – mondta szinte üvöltve a végén. Annyira megszeppentem, hogy meg se bírtam szólalni. Hirtelen meghallottam a kinyíló ajtót. Castiel?

- Hallottam Nathaniel-t kiabálni, és úgy voltam vele… ezt látnom kell! – mosolygott önelégülten az ajtófának dőlve. – Mizu? – kacsintott rám. – Kíváncsi vagyok a trükködre. – nevetett.

- Castiel, kérlek most menny ki! – fogta Nathaniel az elkékült homlokát. – Ehhez semmi közöd.

- Valóban? – rugaszkodott el az ajtótól, majd becsukta. – Elisabeth? – lépett mellém. – Te hogy gondolod? – ölelte át a vállam. – Maradjak, vagy menjek? – mosolygott, de nem rám, hanem Nathaniel-re, aki ettől csak még idegesebb lett.

- Maradj… – mormoltam a földet pásztázva, mire Castiel megszorította vállam, majd elengedte. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken.

- Figyelek… – dőlt hátra karba font kézzel, erőltetett komoly arccal. Nathaniel belenyugvóan sóhajtott egyet, majd elém lépett.

- Tényleg ez történt? – kérdezte, félelemmel(?) az arcán.

- Ühüm… ott voltam. – mondtam kicsit unottan. – Miért nem hiszed el végre, hogy a húgod egy kényes kis izé, aki abban leli örömét, hogy mások életét teszi tönkre? – kérdeztem kicsit felháborodva.

- Hú~~~ Leszólták a drága húgocskádat… – nevetett Castiel.

- Castiel!! – morgott a szőke. – Te inkább meg se szólalj!!

- Ugyan miért ne? – állt fel a vörös, és fenyegetően közel lépett Nathaniel-hez.

- Mert tőled tanulta ezt a viselkedést! – lépett hátrébb a szőke. Castiel szóra nyitotta a száját, de a Nathaniel gyorsabb volt. – Mert tetszel neki, és felnéz rád… – válaszolt a fel nem tett kérdésre.

- Várj! – emelte a kezét a vörös a másik elé. – Elisabeth, mit tett Amber?

- Hát… tehetetlenségemet kihasználva ellopta a pénzem. – magyaráztam.

- Őszintén Nathaniel… – fordult vissza sráchoz. – mikor loptam én… védtelen nőktől? – mért végig fél szemmel.

- Soha… – vágta rá a szőke gondolkodás nélkül. – Szégyellem magam… Elnézésedet kérem. Elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. – bocsánatkérőn felém nézet – Mindent elintézek a húgommal kapcsolatban. Visszakapod a pénzed.

- Na ezt már szeretem! – paskolta meg Castiel Nathaniel hátát. – Kell egy igazolás…

- Castiel, ezt már megbeszéltük! – kezdett el pakolászni az asztalon.

- Nem nekem… neki! – biccentett felém.

- Ne-nekem? – mutattam magamra meglepetten. – De, nem is lógtam.

- Ne mond, hogy nincs első órád… – húzta fel egyik szemöldökét Castiel.

- Már ennyi az idő? – néztem az órámra. – Me-megtennéd Nathaniel? – néztem rá a bociszemeimmel.

- Végül is… Az én hibám is, nem igaz? – mosolygott, majd aláfirkantott egy papírt, és a kezembe nyomta. – De lenne egy kérésem…

- Jajj Nathan!! Ez után a jogtalan kiborulásod után, még kérésed is van. – nézet szigorúan Castiel, majd nevetett.

- Légy szíves, ne nagyon kürtöld szét Amber tettét. – mondta, ügyet sem vetve Castiel-re.

- Ezt tudom teljesíteni! – mosolyogtam, és elvettem a papírt. – Köszönöm!!

- Elisabeth! – kiáltott utánam Castiel, mikor már a udvaron voltam. – Ha nem túl indiszkrét a kérdés… Mennyit sikerült Amber-nek ellopni tőled?

- Hát… úgy egészen pontosan 1000 Frankot.

- Hogy mennyit?! – dülledtek ki a szemei. – Miért volt nálad annyi pénz?

- Épp indultam megvenni a basszeromat. – könnyezett bele a szemem a gondolatba.

- Ma-majd megmutatod? – kérdezte apró pírrel az arcán.

- Nem sok időm lesz munka előtt, de nagyon szívesen! – mosolyogtam.

- Akkor órák után a kapunál! – intett, majd távozott.

Az órák szépen lassan elteltek. Nathaniel kérését teljesítve, senkinek nem szóltam a történtekről, és Lisander-t is hallgatásra bírtam. Tanítás után siettem a suli elé. Nem sok időm lesz, szóval gyorsan lezavarom. Castiel ott várt, ahogy mondta. Épp füstölt, szóval nem vette észre, ahogyan a háta mögé osontam.

- Bu!! – súgtam a fülébe. Semmi rezzenés. Ne már! – Legalább színlelhettél volna ijedséget.

- Ó, jajj!! A frászt hoztad rám! – gúnyolódott. – Megfelelt? Indulhatunk? – dobta el a csikket nevetve, majd eltaposta.

- Ühüm. – mosolyogtam.

Odafelé végig gitárokról, gitárosokról, zenekarokról, és a tökéletes hangzásról beszéltünk. Kiderült, hogy neki is Slash a kedvenc gitárosa... Hülyén fogalmaztam. Már hogy ne az lenne?! Minden igazi rockernek Slash a kedvenc gitárosa!

- Tádá~~~! – mutattam a drágaságomat a kirakatban. – Castiel, ő Luna. Luna, ő Castiel.

- Örvendek Luna. – hajolt meg tökéletes tartással(!) Castiel a basszerom előtt.

- Oh stop it, you. – legyintettem.

- Mi? – nézett rám bugyután a vörös.

- Csak szinkronizáltam Lunát, mert szegény lány… hát, hogy is fogalmazzak… nem igazán beszédképes. – nevettem. – De biztos vagyok benne, hogy el lenne tőled olvadva. – kacsintottam rá.

- Reméltem is! – nevetett.

Szépen lassan elindultunk visszafelé. Castiel egészen hazáig kísért. Majd az ajtóban elbúcsúztunk.

- Vigyázz magadra! – kócolta össze a hajam. – Ne hagyd magad kirabolni! Oké?

- Rendben! Mától kezdve gyúrni fogok!! – néztem elszántan.

- Úgy se! – nevetett.

- Igaz! – sütöttem le a szemem, majd vigyorogtam egyet.

- Na, nem tartalak fel! – mosolygott. – Jó munkát!

- Köszi!!

Gyorsan összekaptam magam, és már indultam is. A kávézóban sem beszéltem senkinek az engem ért károkról, próbáltam a megszokott formámat hozni. Többé-kevésbé sikerült is. Egész büszke voltam magamra. A lelkiállapotomhoz képest egész jól teljesítettem. Kicsit furcsálltam, hogy Vince nem dolgozott. Elég lelkes munkaerő volt. Kérdeztem Gabe-et, mi baja, de terelte a témát. Nem erőltettem.

Hazaérve, totálisan kimerültem. Rendbe raktam magam, és bedőltem az ágyba. Szerintem két percre sem volt szükségem, és elaludtam.