Az újrakezdés 1. fázisa - A kommunikáció (part2)

Képzelődtem, vagy tényleg mintha nem is törődött volna a külsőmmel. Nagyon kedves volt. Még egy aprócska megvető pillantást sem vetett rám… sőt.

Már majdnem beértem a terembe, de sikerült beleütköznöm valakibe a folyosó közepén. A papírok csak úgy szálltak minden felé. Rögtön letérdeltem, hogy segítsek a vörösnek összeszedni a papírjait. Kották voltak.

- Na-nagyon sajnálom. – nyújtottam felé egy kisebb papírköteget. – Dalokat írsz?

- Igen. – lassan végigmért, és egy elismerő tekintettel jutalmazott. – Szép póló!

- Kössz!! – húztam ki magam. – a tiéd sem rossz! Látom hasonlít a zenei stílusunk. – dobtam meg egy kedves mosollyal.

Na, ilyen is történhet velem, ha a kedvenc HIM-es pólómban díszelgek.

- Úgy tűnik! – mosolygott vissza.

- De sajnos sietnem kell! – néztem az órámra. – Még a tanár előtt be kéne érnem…

Csak nyugodtan! Amúgy Castiel vagyok. Az udvaron általában megtalálsz, ha beszélni lenne kedved. – indult is kifelé.

- Elisabeth vagyok! – kiáltottam utána, és már a teremben is voltam.

Automatikusan indultam a terem végébe. Mondjuk a célom eléréséhez jobb lett volna előre ülni, de már nem fordulhatok vissza. Elég gáz lenne. Szóval mentem az utolsó padsor felé, ahol megpillantottam egy valódi egyéniséget…

Szürke-fehér haj, felemás szemek, viktoriánus stílusú ruhák. Összekapcsolódott a tekintetünk. Mindketten elég meglepetten néztük egymást, majd egy megkönnyebbült sóhaj és mosoly kíséretében lehuppantam mellé.

A tanár belépett. Mindenki felállt, majd leült. Az óra kezdetét vette. A mellettem ülő heterokróm srác egy aprócska jegyzetfüzetet csúsztatott elém.

„Lisander vagyok. Téged hogy hívnak?”

„Elisabeth” – látszott a tőlem megszokott rövid válasz.

„Új lány vagy igaz? Honnan jöttél?”

„Londonból. Nyáron költöztem ide.”

„És eddig hogy tetszik?”

„Nem nagyon néztem még körbe. A suli az első hely, ahova jöttem.”

„D:>”

Ezen elnevettem magam. Nem hittem, hogy hangulatjelet fog használni.

„A szocializálódás nem az én világom, de igyekszem tenni ellene.” – magyarázkodtam.

„Értem. Ha gondolod, valamikor majd megmutathatok pár jó helyet.”

„Azt megköszönném.”

Az írás is kommunikációnak számít, nem? Igazam van, vagy igazam van? Semmi kétség. Társalogtam, még ha csak egy füzet lapjain is.

Egész órán leveleztünk. Megtudtam, hogy Lisander-rel is hasonló zenéket kedvelünk, sőt, hogy neki is van egy zenekara, ahol ő az énekes. Ő írja a dalok szövegét és egy másik tag pedig magát a dalokat. Mutatott pár szöveget is. Nagyon szép verseket ír. Szívesen meghallgatnám őket…

Én elmeséltem, milyen voltam a régi sulimban, és hogy én is szeretek írni. Novellákat. Nekem valahogy a versírás túl komplikált. A rímek még csak-csak meglennének, de a többi… Ekkor elnevette magát.

Nagyon jól éreztem magam a társaságában. Egy róla készült rajzocskával köszöntem el tőle az óra végén. Siettem megkeresni Castiel-t.

- Várj, Elisabeth! – egy gyönyörű, selymes, lágyan simogató, mély férfihang szólt utánam.

- Csak nem? – fordultam meg. - Lisander? Nem csodálom, hogy énekes. Ezzel a hanggal? Hallanom kell!!

- M-majd még beszéljünk, jó? – billentette oldalra fejét és mosolygott.

- Istenem, de aranyos!! – a gondolatba bele is pirultam. – Re-rendben! Mindenféleképpen. – mosolyogtam vissza, és már mentem is az udvarra.

Castiel az egyik fa alatt ült és a kottáit vizslatta.

- Szia! – köszöntem és melléültem.

- Helló! Milyen volt az első óra! – kérdezte kedvesen.

- Valóban érdekel? – húztam fel egyik szemöldököm.

- Próbáltam kedves lenni, de ha ez téged zavar…

Bedühödött, de elpirult... Egy ilyen keményfiút vörös arccal látni… Álom. Hihetetlenül édes.

- Csak vicceltem! Egész jó volt. Megismertem egy srácot, és vele leveleztem egész órán. – meséltem vidáman.

- Tényleg? – nézett rám… nem is tudom behatárolni hogyan. – Véletlenül nem Lisander-nek hívják?

- Honnan tudta? – szemeim tágra nyíltak. Meglepődtem. – Ismered?

- Igen. Egy zenekarban játszunk. Barátok vagyunk.

- Komoly? Ez tök jó!

Feltérdeltem, hogy a szemébe tudjak nézni.. (Egész nyáron a kommunikáció alapjait tanulmányoztam. Azt olvastam, a szemkontaktus nagyon fontos, hogy kialakulhasson egy kölcsönös bizalom a beszédpartnerek között. //írói megj.: A feltevésnek semmi valós alapja nincs, csak kitaláltam. Ettől függetlenül lehet igaz. Nem olvastam utána.//)

- Akkor te írod a dalokat, igaz?

- Igen. Mit mondott még Lisander?

- Eh?! Most mi van? Nem értem. Mintha nem tetszene neki, hogy Lisander-rel leveletem. Lehet nem akarta, hogy tudjak a bandáról? Semmi különöset. Azt írta, ő az énekes, és az egyik társa írja a dalokat. Megmutatta még pár versét… de ennyi.

- Értem. De honnan tudtad, hogy én írom a dalokat?! – értetlenkedett.

- Kikövetkeztettem. – válaszoltam határozottan jobb mutatóujjamat az ég felé emelve.

- Ügyes. – dícsért meg egy elismerő mosoly kíséretében.

- Majd megmutatod a dalaidat? Kíváncsi vagyok. Ahogyan az előbb azokat a kottákat nézted, úgy éreztem, a zene a mindened. Nagy odaadással dolgozhatsz a dalokon. Biztos szépek. – mondtam, közben lassan visszaültem mellé és az eget vizslattam. A végén pedig rámosolyogtam.

- Talán egyszer megmutatom. – fordult az ellenkező irányba.

- Zavarba hoztam? Nem is olyan kemény, mint amilyennek látszik… - nevettem el magam.

- Most mit nevetsz? – húzta föl magát.

- Nyugi! Csak azon gondolkodtam, milyen jófej srác vagy.

Eléggé meglepettnek tűnt. Felálltam, leporoltam magam, és felé nyújtottam a kezem.

- Gyere, mindjárt csöngetnek.

Oldalra billentettem a fejem és mosolyogtam. Ó pedig a tenyerét mutatta felém.

- Kössz nem! A matek nem a kedvencem…

- Hát akkor rendben. Majd még találkozunk. – indultam az épületbe.

- Suli után! – kiáltott utánam.

- Tessék? – fordultam vissza.

Castiel odafutott hozzám, és kezét a vállamra tette.

- Suli után találkozzunk a lépcsőknél. – lihegte.

- Rendben. Akkor suli után...

Meghallottam a csengőt, szóval futottam az órára.

Az újrakezdés 1. fázisa - A kommunikáció (part1)

- Lis! – hallom a nevem, de olyan távolinak tűnik. – Lis, ideje felkelni! – egyre hangosabb.

- Csak öt percet… csak had aludjak még.

– LIS!!!!

- Kelek már, kelek már… - hátamra fordulok, ledobom magamról a takarót, és a plafon felé bambulok. Valahogy elveszett a tegnapi lelkesedésem. Nem is értem. Semmi veszteni valóm sincs.

- Lis, kérlek, ne húzd az időt! – mintha közelebbről szólna. Be fog jönni… - Lis, mi a fenét tudsz mé…

- Jó reggelt!! – vágok a szavába. Sikerült felülnöm, és egy száz-wattos mosollyal köszöntenem őt.

- Végre, hogy felkeltél. El fogsz késni. És mi ez az ijesztő mosoly?! – nézett kétségbeesetten rám.

- Próbálkozni már csak lehet… nem? – felálltam és indultam is a reggeli rutinra. Egy gyors tus, fogmosás, öltözködés… Már csak a táskám és indulhatok is.

- Reggeli nélkül sehova kislány? – meglepő látvány. Keresztbe font karok, fejcsóva és „dádá” tekintet.

- Ez… ez neked nagyon nem áll jól! – nem bírtam megállni… muszáj volt röhögnöm.

- Le-lehetséges… - engedte le karjait és köhögött. Nem tudta leplezni a zavarát… – De végre sikerült kicsikarni belőled egy valódi mosolyt. – nevette el magát. – Kaja nélkül akkor sem mész suliba. Tessék enni szépen valamit!

- Rendben… - sóhajtottam, és elővettem egy müzli-szeletet, amit meg is ettem.

- Csináltam neked uzsonnát is. Vidd el! – nyomott kezembe egy papírzacskót.

- Neked aztán nem lehet nemet mondani… - mosolyogtam. Megfogtam a zacskót, és rohantam is. – Szia! Majd jövök!

- Szia! Ha valami fiúnál alszol, dobj egy üzit!! – kiáltotta utánam a kapuból.

Legalább öten néztek rám, mikor ezt meghallották. Éreztem, hogy az egész arcom vörös.

- Agatha most komolyan. Ezt miért kellett?!

20 perc séta után elértem a sulit. Hatalmas. Tuti el fogok veszni benne. A tömeg is óriási.

- Mi lesz itt velem?! – gondoltam kétségbeesetten. – Muszáj lesz elindulnom. Először is beszélnem kell az igazgatónővel.

- Jó reggelt!! – sikerült megtalálnom az igazgatóit, és szerencsémre a keresett személy is bent volt.

- Jó reggelt! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen az idős hölgy.

Látszott a tekintetén, hogy nem tetszett neki a külsőm, de örülök, hogy nem az volt az első, hogy leordítson a megjelenésem miatt.

- Új diák vagyok, és úgy tudom önt kellett megkeresnem először. – ez volt az első beszélgetésem idegennel Ken óta. Eléggé zavarban voltam.

- Elisabeth Smith kisasszony? Igen. Van pár papír, amit még alá kell írnia. Az iratokat a DÖK elnöknél találja. Natanielt keresse. – kísért a DÖK terem elé.

- Kö-köszönöm szépen a segítséget! – bólintottam határozottan.

- Igazán nem tesz semmit. Érezze jól magát nálunk! – mosolygott, és útnak indult.

Figyeltem, míg el nem kanyarodott a folyosó végén, majd bekopogtam az előttem álló ajtón.

- Jó reggelt! – nyitottam be az ajtón félénken.

- Szia! Kit keresel? – kérdezte kedvesen a bent lévő srác.

Egy szőke hajú, mézbarna szemű fiú állt előttem, meglehetősen elegáns, ám laza öltözetben.

- A DÖK elnököt keresem… (apró gondolkodási szünet) Natanielt.

- Akkor az én lennék. Miben segíthetek?

- Az igazgatónő küldött aláírandó iratok miatt. – mondtam… és elég összeszedetten. Nem dadogtam, és nem is rontottam el. Büszke vagyok magamra.

- Rendben… Elnézést, de hogy is hívnak? – zavartan elmosolyodott és a mutató ujjával az arcát vakargatta.

- Ez a beállás hihetetlenül aranyos. – gondoltam magamba.

Egy darabig a hatása alatt lehettem, mert Nataniel „figyelmeztető köhögése” hozott vissza.

- E-elisabeth Smith! – dadogtam égő arccal.

- Ügyes kislány! Sikerült… pedig eddig olyan jól ment! – szidtam magam.

Keresgélt egy kicsit a papírok között, majd előhúzott egy sárga mappát, és kinyitva az asztalra tette.

- Meg is van. – nyújtott felém egy tollat. – Itt kéne aláírni. – mutatott egy lapalján lévő vonalra.

- Re-rendben! – elvettem a tollat, és aláfirkantottam.

Felvette a dossziét. Lapozgatta. Majd egy határozott, gyors mozdulattal összecsapta. A csapódás hangjába belerezzentem. Ő pedig bocsánatkérő pillantást vetett rám.

- Hiányzik még valami. – nézett mélyen a szemembe. – Szükség lenne még egy igazolványképre is. Tudsz szerezni?

- Pe-persze! Nem akadály. Mindig van nálam. – mutattam a táskámra. Rövid keresgélés után meg is találtam a pénztárcámat. Előhúztam belőle a szükséges képet, és felé nyújtottam. – Ez megfelel?

- Igen, tökéletes. – húzta mosolyra a száját. Majd a pénztárcámra pillantott és, hogy is tudnám leírni… felcsillant a szeme. – A-az te vagy?!

- Eh?! – néztem kérdően rá. Majd bevillant, hogy a tárcámban hordok magamról egy kiskori képet. – Igen, itt 10 éves voltam!

- Megnézhetem? – nézett rám boci szemekkel.

- Persze! – nyújtottam felé büszkén a képet.

Ugyanis sosem féltem bevallani, hogy büszke vagyok a kiskori énemre. Iszonyat cuki voltam akkoriban. És ez nem egoizmus. Még a legkritikusabb emberek is azt mondanák - igen, egész aranyos.

Ahogy Nataniel a rólam készült képet nézte, legjobban egy kisfiúra emlékeztetett, aki épp most kapta meg azt a kisautót, amire mindig is vágyott.

- Nagyon aranyos voltál! – mutatott a képre, közben csillogó szemeivel mélyen az enyéimbe nézett.

- Kö-köszönöm! – mondtam zavartan.

- Na tessék! Már megint. Az az érzés, mint reggel. Az összes vér az arcomba folyt. Biztos úgy néztem ki, mint egy… mint egy… mint egy paradicsom. Igen, egy paradicsom. Tiszta égő. Nataniel rólam alkotott első képe: PARADICSOM! Egy szép érett paradicsom. Az első benyomás fontos. Erre én bevörösödök, és paradicsom lesz a becenevem.

Csak ezek a hülye gondolatok kavarogtak bennem. Nem is vettem észre mennyire eltelt az idő. Becsöngettek.

- Akkor most már minden rendben lesz? – hadartam.

- I-igen persze! – Nataniel idegesen nyújtotta felém a képet, és még egyszer gyorsan átfutotta a mappát. Majd rám nézett és bólintott.

- Még egy kérdésem lenne! – elővettem az órarendet, és az első órára mutattam. – Hová kell mennem?! – néztem rá kétségbeesetten.

- Hm… - Nataniel a semmibe nézet, majd gyorsan válaszolt – Ne aggódj a szemben lévő teremben lesz órád.

- Köszönök mindent! – kiáltottam az ajtóból. És már rohantam is.

Bemutatkozás

Az első előtti nap

Elisabeth vagyok, Elisabeth Smith. 17 éves. Egyke. Anyukám francia író, apukám pedig angol tudós, akit pár éve lovaggá ütött a királynő. Nem rég kötöztem Franciaországba. Eddig Londonban éltem, de a szüleim elhatározták, hogy világkörüli útra mennek… természetesen nélkülem. Egyetlen fogadóképes ismerősük pedig Nice-ben él, és ő nem más, mint az én kedves keresztanyám. Mindig is ő volt az egyetlen, akiben bíztam annyira, hogy tanácsokat kérjek. Mondhatni a legjobb barátnőm volt mindig is.

A költözéssel kapcsolatban ambivalens érzések kavarogtak bennem. Örültem, hogy újra találkozhatok Ahatha-val, és féltem az új suli miatt. A régi sulimban sem voltam valami „népszerű”. Pontosabban semmi társasági életet nem éltem. A legtöbben kerültek, mert egyedi stílusom van legjobban a „színes punk” összetétellel tudnám körülírni). Agatha a „művész lélek” jelzővel szokott illetni… Ez magyarul annyit tesz, „különc”, „fura” és egyesek számára még talán „taszító”.

A tanórákon többnyire megbújtam a terem végében. Zenét hallgattam, rajzoltam, aludtam, vagy épp a telefonomon vagy a PSP-men játszottam. Ha érdekesebbnek gondoltam az órát, akkor pedig csukott szemmel füleltem. Magam sem értem hogyan, de jó tanuló voltam… annak ellenére, hogy az órák nagy részén nem figyeltem, otthon pedig inkább zongoráztam, számítógépeztem, olvastam vagy Lilith-tel, a tarantulámmal játszottam. (Szegényt el kellet ajándékoznom, mert nem hozhattam magammal. Hiányzik.) A dogák sikerültek valahogy, felelni pedig sosem feleltem. Ugyanis betanultam a „figyelem elterelés” módszerét. //írói megj.: Kuroko no Basuke behatás… Az animében a Kuroko nevű szereplő képes volt saját magáról elterelni a figyelmet, és ezzel tökéletes passzokat végrehajtani a kosármeccseken, valamint vicces pillanatokat okozni a mindennapokban.// Konkrétan beolvadtam a falba. A tanárok nem is ismertek.

A szünetekben próbáltam kerülni a tömeget. Az idő nagy részét a suli tetején vagy az épület mögötti zöld területen töltöttem egy fa tövében. Festettem, rajzoltam vagy épp játszottam zenehallgatás közben. Volt egy fiú egy másik osztályból, akinek „megmozgathattam a fantáziáját”, mert állandóan követett. Kezdetben csak nézett messziről, majd egyre közelebbről. Később már mellettem ült csendben és figyelte, éppen mit alkotok.  Az utolsó hetekben pedig beszélgettünk is, már amennyire ez velem lehetséges. A „beszélgetés” többnyire abból állt, hogy feltett egy kérdést, amire válaszoltam és visszakérdeztem ugyan azt… Állandóan csokis kekszet evett, és azzal kínált. Furcsa srác volt, de aranyos volt tőle, hogy egy olyan különccel szóba állt, mint én. Ő volt az első, akivel beszélgettem a suliban… az első barátom.

Remélem, le tudom vetkőzni a gátlásaimat, és az új suliban új életet kezdhetek. Lehet, még barátaim is lesznek. Netán beleszeretek valakibe, amiről eddig még csak álmodni sem mertem.

Holnap kezdődik a suli. Csak pozitív gondolatok juthatnak addig eszembe. „Minden rendben lesz. Kedves diákokkal találkozom majd. Találok „lelki társakat”, akikkel beszélgethetek. Jófejek lesznek a tanárok.” Mindenesetre hiányozni fognak a magányos napjaim… DE meg kell változnom!

Kívánjatok sok sikert!