41. - Let's train!

- E-li-sa-beth! – szaladt utánam Stéphanie az utcán. – Úgy volt, hogy beszélünk munka után. – nézett rám szidalmazón.

- Biztos most akarsz beszélni? – ásítottam.

- Hát, ha a Con-ról nem is, de a bandáról mindenféleképpen. Van egy olyan érzésem, hogy te tudsz valamit! – hajolt közel az arcomhoz gyanakodó tekintettel.

- Rendben. – emeltem fel a kezeim megadóan. – Ott voltam a koncerten.

- Igen? Kik játszottak? – csillogott a szeme.

- Lisander, Castiel, Nathaniel…

- Nathaniel. Őszintén szólva, valamiért nem bírom azt a srácon. Nem ismerem, de valahogy a hideg kiráz tőle. – borzongott bele a gondolatba.

- Néha tényleg idegesítő tud lenni. – nevettem. – De türelmes és segítőkész.

- Ismered személyesen? – lepődött meg.

- Egy suliba járunk, valamint…

- Értem, de akkor ki játszott basszusgitáron, ha nem Maxime? – vágott a szavamba.

- Látom, nem tudod türtőztetni magad. – sóhajtottam. – Én, én basszeroztam.

- Ne vi… Ez ko… Hihetetlen! – esett le az álla. – Mióta?

- Decemberben lettem beavatott tag.

- Egyszer látni akarom.

- Ha szeretnéd, adhatok VIP-jegyet.

- Ha eddig még nem mondtam volna: IMÁDLAK! – ugrott a nyakamba. – Ezért most hazakísérlek. Nem is, mostantól mindig hazakísérlek!

- E-ez igazán nem szükséges.

- Dehogynem! – ragadta meg a kezem, s már el is indult.

- Lehetetlen neked nemet mondani. – nevettem.

***

[2014. február 19.]

Reggel elhatároztam, hogy ma elmegyek Kim-el edzeni. A suliban kérdeztem Armin-t lenne-e kedve eljönni velem, de csak legyintett, és azt mondta, nem szeretne nekem nehézséget okozni. Igazán el van telve magától. Na de majd ha lenyomom…

Órák után hazaszaladtam, bepakoltam, s menetem is a megadott edzőterembe. A Kim által rajzolt térképet követve egy hatalmas üvegépület előtt lyukadtam ki. Kicsit vonakodva, ám határozottan benyitottam az ajtón. Megszeppenve néztem körül, s kétségbeesetten ismerős arc után kutattam. Hirtelen valaki megkocogtatta a vállam, s ijedten hátrafordultam.

- Elisabeth! Akkor jól gondoltam, hogy te vagy az. – mosolygott rám Max. – Te vagy az egyetlen ilyen pici lány, akit ismerek. – nézett végig rajtam.

- Nem szép dolog mások méreteivel viccelődni, csak azért mert neked ideális a magasságod (180 cm). – fontam karba a kezeim.

- Fájópont? – emelte fel egyik szemöldökét. Egy grimasszal válaszoltam.

- Nem számít. – sóhajtottam. – Nem tudod véletlenül, hol találom Kim-et?

- De, odakísérlek. És, mikor lesz a következő koncert?

- Március végén. Eljössz?

- Persze! Attól, hogy már nem zenélek, még a Grim Silence tagja maradok. Ezt nem vehetik el tőlem. – meredt a semmibe komoly arccal.

- Tényleg, hallottam, hogy valami baleseted volt.

- Igen. Eltörtem a jobb kezem. A műtét után pedig már nem voltak olyan mozgékonyak az ujjaim. – nevetett szomorúan.

- Hogy törted el a karod?

- Hát, ennek a másik szenvedélyem volt az okozója. Egy balul sikerült trükk és vége a zenei karriernek. De miután ez történt, teljesen a deszkázásnak életem, és azóta már profi vagyok. Amerikában sok új sráccal találkoztam, új trükköket tanultam. És minden versenyen taroltam. – az utolsó mondatnál elégedetten kihúzta magát. – Ráadásul, lekopogom, azóta egy balesetem sem volt.

- Hihetetlen. Egyszer mindenféleképpen meg kell néznem, hogyan deszkázol.

- Ha gondolod, taníthatok neked majd pár trükköt. De… – mért végig. – Előtte fittebbé kell válnod. Nagyon kis csontos vagy.

- Nem is! Nézd! – feszítettem be a bicepszem.

- Ezzel csak engem igazolsz. – röhögte el magát.

- Jól van, jól van! – sértődtem be. – Hol van Kim?

- Itt vagyok csajszi. – állt mellém az említett személy. – Azaz Duli-fuli. – csípett bele vigyorogva az arcomba.

- Kim! – morogtam.

- Okay! – emelte fel megadóan a kezeit. – Gyere Max, eddzünk.

- Mi? Velem mi lesz? – fordultam Kim felé kétségbeesetten. – Itt hagysz egyedül?

- Azt hitted én leszek az edződ? – nevette el magát. – Az enyéimnél jobb kezekbe adlak. Nézd csak! – fordította a fejem a ring felé, ahol két félmeztelen srác lefáslizott kezekkel és lábakkal, valamint fura sisakban püfölte egymást. A szőke srác kiütötte a másikat, felsegítette, majd kezet fogott vele, s megveregette a vállát.

- Szép volt Nath! – dobott neki egy törölközőt Kim, mikor kilépett a ringből.

- Kösz! – vette le a sisakot Nathaniel(!).

- Na-nathaniel?! – esett le az állam.

- Szia Elisabeth! Hát te? – törölte meg arcát a szőkeség, majd a nyakába tette a törülközőt.

- A kiscsaj erősebbé akar válni. – karolt át Kim. – Légy a mestere. – hajolt meg, hátba veregetett, majd Max-el együtt eloldalgott.

- Mi a célod?

- Le akarom nyomni Armin-t.

- Ezt hogy érted? – nézett kérdőn. – Miben?

- Hát, csak úgy. – vontam vállat. – Úgy képzelem el, hogy ellököm, lefogom a két karját, ráülök a lábaira, míg nem mozog. A szemébe nézek, majd az arcához közel hajolva, egy édes mosoly kíséretében azt súgom neki: „Nyertem!” Majd vadul megcsókolom. – mosolyogtam.

- O-oké! – nézett rám zavartan. – Először is melegítsünk be. Kövess, ifjú padavanom!

- Ne~! Star Wars-ból idézel? Nem néztem volna ki belőled. – mondtam meghökkenve.

- Sokan nem tudják, de szeretem a fantasy-t és a sci-fi-t.

- Hihetetlen! – a döbbenettől még mindig nem tudtam mást mondani. Azonban megpillantottam Nathaniel hátát, s az azon díszelgő hatalmas lila foltokat. – Mi történt a hátaddal.

- Oh, az? Azok csak… csak… sportsérülések. – vakarta a tarkóját. Ez hihetetlenül meggyőző volt Nath. Mindenesetre nem firtattam. Nem az én dolgom. Belementem a játékba.

- De ugye nekem nem lesznek ilyenjeim. – kezdtem el bökdösni az egyik padlizsánszínű foltot.

- Ne aggódj!

- Fáj? – folytattam a bökdösést.

- Nem különösebben, de kérlek hagy abba. – ragadta meg a csuklómat.

- Bocsi! Mivel kezdünk?

- Futás. – mutatott a futópadok irányába.

- Ez tök jó! Eddig még csak a tévében láttam ilyet. – szaladtam a gépek mellé, közben Nath szégyenkezve fogta a fejét. Tipikus „nem ismerem őt” arcot vágott. – Csak nem szégyellsz? – tettem csípőre a kezem.

- Dehogy is! Hihetetlenül aranyos, hogy ennyire lelkesedsz egy futópadért, de a helyedben nem reklámoznám egy edzőteremben, hogy eddig csak a tévében láttam ilyet. – nevetett.

- Rendben! – bólintottam határozottam.

- Akkor állj fel rá. – Követtem az utasítást. – Most elindítom, ne ijedj meg. Először csak sétálni fogsz, hogy belejöjj. – Bólintottam. Megnyomta a start gombot, a szalag pedig lassan elindult a lábam alatt. – Itt tudod szabályozni a tempót, itt látod eddig hány km-t tettél meg, itt pedig hogy hány perc telt el. – Bólintottam egyet megértésem jeléül. – Most felszállok a melletted lévő padra. Átadom az irányítást.

- Komoly itt hagysz?! – néztem kétségbeesetten a panelra.

- Mondom, melletted leszek. Ha baj lesz, csak átnyúlok. Rendben? – nevetett.

- Baj lesz? Milyen baj? – néztem rá hullafehér arccal.

- Ne aggódj már ennyit! Csak fuss! – nyomta meg párszor a plusz-gombot, amitől egyre gyorsabb és gyorsabb lett a szalag. Lassan felszállt a mellettem lévő padra, s ő is elkezdett futni. – Látod? Nincs semmi baj.

- Igaz. – mosolyogtam. Még!

40. - Ismeretlen ismerős

[2014. február 18.]

- Mi volt veled tegnap? Nem tudtalak elérni telefonon. – szakította meg a csendet Armin, míg a tízórainkat fogyasztottuk a suli háta mögött.

- Kutyát sétáltattam délután és csak lefekvésnél vettem észre, hogy lemerült a telefonom. – mondtam megilletődve. – Bocsi. – nyomtam egy puszit az arcára.

- Kutyát sétáltattál? – kerekedtek el a szemei. – Milyen kutyát?

- Castiel belga juhászát.

- K-kibékültetek? – tette el a szendvicse maradékát. – Mikor?

- Tegnap. – vontam össze a szemöldököm. – Csak nem féltékeny vagy? – vigyorodtam el.

- Dehogy is! – fordult el, de a piros füléből tudtam, hogy igazam van.

- A-r-mi~n! – öleltem át a nyakánál. – Tudom, hogy a fiúk büszkeségét sérti, ha aranyosnak hívják, de ez, ez iszonyat cuki! – pusziltam a nyakába, majd összeborzoltam a haját. Gyilkos tekintettel fordult felém, majd sóhajtott egy nagyot. – Nem kell aggódnod. Castiel-lel csak barátok vagyunk. Megbeszéltük, hogy nem fordul elő még egyszer olyasmi. Vagyis úgy-ahogy megbeszéltük. Csak bízz bennem!

- Nem veled van a baj. Én Castiel-ben nem bízom. Ha egyszer megtette, semmi nem akadályozza meg, hogy egy adandó alkalommal megismételje.

- Hát… majd ha legközelebb iszunk, akkor nem hagyom, hogy hazakísérjen. De akkor ott kell lenned. – mosolyogtam.

- Ez megoldható.

***

Suli után Castiel-lel és Lisander-rel dolgoztunk az új dalon. Lassan fél éve vagyok a banda tagja, de még sosem láttam egy dal születésének a menetét. Iszonyat izgalmas és megtisztelő volt, hogy én is segíthettem. Sajnos mennem kellett dolgozni, így félbehagytuk, de egész jól haladunk. Hazaszaladtam, elkészültem és mentem is a kávézóba.

Viszonylag időben érkeztem. Beköszöntem Camille-nek az irodába, hogy lássa, megjöttem, majd indultam átöltözni. Az öltözőbe érve deja vu érzésem támadt.

- Ez komoly? – fojtottam vissza a nevetést.

- Úgy tűnik, mindig jókor toppansz be. – mosolygott Gabe meztelen felsőtesttel. – Bár van egy kis különbség. – mutatott a szekrények irányába, ahol Steph épp a harisnyáját rángatta magára. – Nem vagyunk egyedül.

- Elisa! – ugrott a nyakamba a rózsaszín-szőke lány, Gabe jelenlétével mit sem törődve, fehérneműben.

- Te aztán nem vagy szégyenlős. – nevettem.

- Hozzád képest tényleg nem az. – húzta fel az ingét a kékség.

- Már miért kellene szégyenlősnek lennem pont előtte? – kérdezte Steph őszinte meglepődöttséggel a hangjában.

- Hát csak…

- Szerintem inkább öltözzetek, mert Camille le fog szidni. – lépett ki az ajtón Gabe teljes pompában.

- I-igaz! – vakarta zavartan a tarkóját a lány. Na, ez fura volt. Valamit titkolnak.

Iszonyat kíváncsi voltam, de igyekeznem kellett. Ugyan még nem láttam Camille-t dühösen, de Vince már mesélt róla rémtörténeteket. Tényleg nem szeretném átélni.

- Gyere, menjünk! – karolt belém Steph és kirángatott az ajtón. – Amúgy… – fordult velem szembe – már meg akartam kérdezni: lenne kedved elmenni velem valahová? Moziba, vásárolni vagy egy meet-re. – hangsúlyozta az utolsó ötletet.

- Miféle meet-re? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva. Érzem, hogy valamire rá fog venni.

- Nem kell csinálnod semmit, csak felveszed, amit mondok és megjelensz.

- Nem javítasz a helyzeten. – fontam karba a kezeim.

- Ne izélj már! – fújta fel durcásan az arcát, majd körbenézett és megragadta Gabriel-t a karjánál, és elém húzta. – Gabe is jön.

- Mi van?! – hőkölt hátra a kékség. – Hová megyek és miért is?

- Tartozol eggyel! – vigyorgott Steph. – Behajtom. – borzolta össze a srác haját.

- Rendben. –sóhajtott Gabe. – Mikor?

- Jövő szombat és vasárnap.

- És akkor mi is lesz ez pontosan? – sürgettem.

- AmineCon. – ugrált lelkesen.

- Oh, tényleg! – csapott az öklével a tenyerébe Gabe.

- Anime… Con? – értetlenkedtem.

- Jaja. Egy találkozó az otakuknak.

-Aha.. – billentettem oldalra a fejem.

- Lányok! – tette a vállunkra a kezét Vincent. – Gabe. – villantott egy gonosz mosolyt a testvérére. – Ne most csevegjetek. Van pár rátok váró asztal. Ideje dolgozni. – csúsztatott egy-egy jegyzettömböt Steph és az én kötényzsebembe, majd egyet Gabe fejéhez koccintott. – Nem most kell csajozni. – kacsintott. Steph kuncogott egyet, majd szaladt is az egyik asztal várakozó vendégeihez. Gabriel kikapta Vince kezéből a füzetet, s ő is az egyik asztalhoz sietett.

- Jó látni, hogy kibékültetek. – mosolyogtam.

- Nem szerettem volna, hogy emiatt érezd rosszul magad. – paskolta meg a fejem tetejét és továbbállt. Egy csöppet belepirultam, de nem zavaromban. Kicsit megsértődtem. Mi az, hogy megpaskolja a fejem? Mi vagyok én, kiskutya?

- Elisabeth, hatos! – hallottam az utasítást, s már indultam is.

- Csajszi~! – virult fel Kim arca, mikor az asztal mellé léptem.

- Sziasztok! Ki a barátod? – néztem a mellette ülő srácra.

- El, ő itt Maxime //mekszim – tök poén fonetikusan leírni//. – mutatott a szeplős fiúra. – Max //meksz/, Elisabeth.

- Már sokat hallottam rólad. – rázta meg a kezem mosolyogva.

- Örültem. – reagáltam kicsit megszeppenve.

- Nem fogta fel szegény. – súgta Kim Maxime-nek.

- Akkor bemutatkozom. Khm… Maxime vagyok, a Grim Silence exbasszerosa. – húzta ki magát. Köpni-nyelni nem tudtam. Exbasszeros? Maxime, aki elhagyta az országot? Miután ezeket megtudtam jobban szemügyre vettem a srácot. Vörösesbarna félhosszú haj, igéző mélyazúr szemek, szeplőkkel telített helyes arc. Sötétszürke pólóját egy Vasember-maszk díszítette. Burgundi vörös farmerja itt-ott már kissé megkopott, ahogyan szürke deszkás cipője is. Csuklóin textil- és bőrkarkötők ékeskedtek.

- Ma-Maxime? – szólaltam meg még mindig kicsit zavartan.

- Neked csak Max. – kacsintott, mire Kim látva idegességem a vállába boxolt. – Bocsi. – nevetett. – Mond csak!

- M-miért jöttél vissza? – kérdeztem jogos félelemmel a hangomban.

- Nem foglak kitúrni a bandából, ha arra gondolsz. – Mosolya őszinte volt. Megnyugtatott. – Eddig külföldön dolgoztam nyelvgyakorlás céljából, de elhatároztam, hogy továbbtanulok, tehát visszajöttem. – magyarázta.

- Értem. Akkor sok sikert. – mosolyogtam megkönnyebbülten. – De a munka. Mit kértek? – húztam ki a füzetecskémet a kötényemből.

- Egy Ír kávét és egy… – Max mélyen Kim szemébe nézett – Café au lait-t. – mondta hirtelen, Kim helyeslően bólintott, mire elégedettem kihúzta magát. Én csak meglepetten pislogtam.

- Ne dőlj be neki! – legyintett Kim. – Mindig ezt csinálja egy új helyen. Ezzel szokott bevágódni a csajoknál. Egyszerűen csak tudja, hogy mindig ezt iszom. – magyarázta.

- Értem. – nevettem. – Már is hozom.

- Ismerősök? Mázlista. – bökött oldalba Steph, mikor leadtam a rendelést. – Én meg szenvedek a nyálcsorgatós lányokkal. – sóhajtott. – Persze, Gabe cuki meg minden, de ha engem kérdezel, Vince több pontot érdemel. – bólogatott karba font kézzel.

- Csak nem? – vigyorodtam el gonoszan.

- Nem mondtam semmit! – vörösödött el. – De~ most nézem, hogy az ott Maxime a Grim Silence-ből, ugye?

- Ismered? – pislogtam meglepetten.

- Persze! Imádom azt a zenekart. Bár már rég nem hallottam felőlük, és a legutóbbi koncertjükre sem sikerült eljutnom. – hajtotta le szomorúan a fejét.

- Akkor minden világos! – mosolyogtam.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett.

- Max már nem a banda tagja.

- Hogy mi? – esett le az álla. – Pedig nagyon jól játszik. Bár ez megmagyarázza, miért nem hallottam felőlük. De akkor hogy koncerteztek?

- Hát… – kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.

- Már megint csak cseverésztek? – hajolt közénk Vince. – Nem ártana dolgozni is. Ha csak nem ti akartok zárni.

- Munka után beszélünk. – mondta Steph olyan határozottan, hogy csak bólintottam. Vince mosolyogva rázta fejét, majd a vállamra tette a kezét.

- Ne hagyd, hogy elvonja a figyelmed. A végén még te is olyan szeleburdi leszel, mint ő. – kacsintott rám, majd végig simítva a karomon elsétált. Mindenféleképpen meg kell tudnom, mi van hármójukkal.

12 000+

Sziasztok!

Csak azért zavarlak titeket, mert szeretném megköszönni a 12.000+ oldalmegjelenítést. Lehet valaki azt mondja, ez nem valami sok, de nekem igenis nagyon sokat jelent, mert megmutatja nekem, hogy megéri írni.
Valamint azoknak is köszönöm, akik a részekhez hozzászólnak, még akkor is, ha csak leszidnak a lassúságom miatt. Azoknak is örülök, mert ez is azt jelenti, hogy szeretitek, amit csinálok. Q.Q

Köszönöm!! ^^

39. - Szent a béke!

- Ezt nem hiszem el! – vágtam ki a tető ajtaját.

- Ugyan már, csak egy szál, és amúgy is a tetőn vagyok. – morgott Castiel.

- Én nem a cigiről beszélek! – legyintettem. – De, ha már itt tartunk… – vettem ki a kezéből a szálat, elnyomtam, majd ledobtam a tetőről.

- N-ne már! – hajolt a csikkje után, majd kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. – Sosem fogom megérteni a nőket. – túrt bele meggyötört arccal a hajába.

- Ja-ja persze, de láttad a hirdetőtáblát mostanság? – ültem fel a párkányra, s a város fölé lógattam a lábam.

- Az egyenruhára gondolsz? – ült fel mellém háttal.

- Felháborító, nem?!

- Fálható folt. – mondta teli szájjal, majd egy kattanás hallatszott. A lehető leggyilkosabb tekintettemmel néztem rá. – Jól van, elteszem! – emelte fel megadóan kezeit, és zsebre vágta a dobozt.

- Egy bolhafingnyit sem érdekel, mit teszel a testeddel, de amíg a környezetemben károsítod, az rám is kihat. – billentettem hátra a fejem, s bámultam a felhőket. Csak akkor emeltem Castiel-re a tekintetem, mikor kicsit sem leplezve röhögést préselt ki magából. – Most mi van?!

- Mióta érdekel téged az egészséged? – törölte ki szeméből a könnycseppeket. – Már nem azért, de szinte minden reggeledet 2 adag „gofricsodával” kezded, amihez nem kevés csoki szósz, tejszínhab és eper is dukál. Mostanság naponta megiszol legalább 3 bögre forrócsokit pillecukorral, ja és nem akartam mondani, de 6 bögre kakaó egy próba alatt azért kicsit sok. – a végére alig bírta visszatartani, s végül kidőlt belőle a nevetés.

- A csoki-imádatnak nincsenek korlátai! – fordultam el durcásan.

- Rendben, bocs, fájópont! – szuszogott még mindig a nevetéstől. – De eddig nem zavart, hogy dohányzom a közeledben.

- Igaz, de mióta összejöttem Armin-nal kicsit másképp látom a dolgokat. – lóbáltam a lábam.

- Tehát végül összejöttetek. – komorult el az arca. – De amiért itt vagyunk. – ugrott le, s nyújtózott egyet. Ettől a mozdulatsortól úgy éreztem, nekem is le kellene szállnom. Így is tettem, s szembe álltam a vörössel. – Azt hiszem most már tényleg meg kellene beszélnünk azt a december 24-ét. – vakarta a tarkóját. Nagyot sóhajtottam. – Csak hallgass végig csendben. – Bólintottam. – A saját nézőpontodból már teljesen átvizsgáltad a dolgokat, de arra egy cseppet sem gondoltál, hogy én miként éltem át. Vagyis, azt mondat „kihasználtalak”. De az megfordult egyáltalán a fejedben, hogy a koncert után kissé fel voltam pörögve az adrenalintól, ráadásul még ittam is, tehát nem igazán voltam beszámítható abban a pillanatban, mikor megcsókoltalak? Hidd el józanul nem tettem volna meg. Ennyi tisztelet azért van bennem irántad és a banda iránt. Megértesz? – nézett rám könyörgő arccal.

- Meg. – sóhajtottam. – Bevallom, így utólag azt hiszem kicsit túlreagáltam a dolgot.

- Kicsit? – emelte fel egyik szemöldökét.

- Ne kezd! Nem vagy abban a helyzetben! – mutogattam fenyegetően, de nem bírtam sokáig, és elnevettem magam.

- Szent a béke? – tartotta a tenyerét.

- De az ám! – csaptam bele, majd magamhoz rántottam és megöleltem. – De ne forduljon elő még egyszer ilyen! – vetettem rá szidalmazó tekintetet.

- Nem ígérek semmit. – vigyorodott el, kiöltötte a nyelvét és elkezdett lefelé rohanni a lépcsőn.

- Mi ez a válasz? – rohantam utána röhögve. – Ha elkaplak, megbánod!

38. - Egyveleg

- Ez mekkora már! – szaladt utánunk Alexy. – Hercegnő beült a kocsiba, és sírva simogatja a kormányt. – röhögött.

- Már csak ezért megérte. – röhögte el magár Armin is. Hagytam kiröhögcsélni őket, de egy kihalt folyosóra érve:

- Most miért kellett ezt?! – korholtam le Armin-t. Szegény azt se tudta, hova nézzen meglepettségében. – Tudod, hogy Amber milyen kis dög tud lenni. Semmi sem garantálja, hogy betartja, amit mondott. Miért kockáztatsz?

- De…

- Semmi de! Alexy és én is meg tudjuk magunkat védeni, ha kell. Persze jól esett, hogy kiálltál értünk, de Amber képes beköpni a dirinél, aki gondolkodás nélkül kirúghat. – Bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Figyelj. Nem kell „nagylegénynek” lenned ahhoz, hogy kedveljelek. Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Szóval, ne tegyél hülyeségeket. – öleltem meg szorosan. Lassan eltolt magától, majd adott egy puszit.

- Rendben van, de azért ne korlátolj le túlságosan. – nevetett.

- Amíg nem verekszel, és vagy nem rúgatod ki magad, addig azt csinálsz, amit akarsz. – vigyorogtam rá, majd hozzábújtam.

- Hát ez gyönyörű! – sóhajtott édes hangon a kékség.

- Alexy! – mordult rá testvére.

- Jól van, na! – hátrált röhögve, majd a csöngő hallatán elindult a terme felé. – Na, gyere hős szerelmes. – ragadta meg Armin sálát. – Fizikánk lesz, és ha Herr Grausam előttünk ér be, nem éljük túl a mai napot. Tengerszemű barátom még nyomott egy puszit a homlokomra, majd Alexy-t egy tockossal megajándékozva elfordultak a sarkon. Sóhajtottam egyet, majd nagy lendülettel én is elindultam a termem felé. Azonban mire megfordultam már bele is ütköztem a szembejövőbe, s mindketten hátraestünk néhány papírral együtt.

- Nem látsz a szemedtől ember?! – hallatszott az ismerős hang. Feltápászkodtam, s megpillantottam a szintén ismerős vörös tincseket.

- B-bocsi! – kezdtem el összekapkodni a kottákat.

- Elisabeth? – nyitotta ki meglepetten a szemeit, majd elmosolyodott. – Nosztalgiázni volt kedved? Tényleg eszméletlen volt a bemutatkozásod, de legközelebb csak szóban emlékezzünk vissza. – állt fel nevetve, majd felsegített. – De legalább most értelmét nyerte a „Ne fuss a folyosón!” szabály.

- Oh, tehát mégiscsak figyelsz órán. – nyújtottam át a papírköteget.

- Nem is hinnéd általánosban milyen jó gyerek voltam. – kacsintott.

- Még mindig szeretnél velem beszélgetni? – támadtam le a kérdéssel, ami mindvégig a fejemben járt.

- Igen. – komorodott el az arca.

- Suli után?

- A tetőn.

- Ott leszek. – mosolyogtam, majd célba vettem a termemet. Szerencsémre már minden komplikáció nélkül beértem a terembe, és el is foglaltam a helyemet.

- Hogyhogy ilyen későn. – mosolygott Lisander. – Várj, tudom. Amber?

- Amber. – nevettem, s elmeséltem az egész sztorit.

- Te összejöttél Armin-nal?! – kiáltotta, mire persze az egész osztály minket figyelt. (Még jó, hogy az ofő nem hamarkodja el az órára-járást.) Gyorsan felpattantam és befogtam Lisander száját.

- Nincs itt semmi látnivaló, mindenki forduljon vissza. – erőltettem magamra egy zavart mosolyt. – Mit csinálsz? – súgtam idegesen a szürkének, mikor szabadon engedtem. – Még az kéne, hogy Mr. Faraize maghallja. Tudod, milyen szemét tud lenni ebben a témában.

- Jól van, elnézést. De mégis mikor? Hogyan? – faggatózott.

- Emlékszel arra a pár fecnire, amiről azt gondoltam, levél?

- Persze.

- Hát, az volt. Armin írta. – magyaráztam, majd folytattam a történetet. A végén nagyot sóhajtott.

- Értem.

- Csalódottnak tűnsz. – Erre elvörösödött, mindenhova nézett, csak rám nem, majd összeszedte magát.

- [köhintés] Én úgy gondoltam, valamiféle zenésszel fogsz majd összejönni. – igazgatta a gallérját.

- Félig kocka is vagyok, tehát ez is egy végkimenetel volt. – nevettem. – Most, hogy így elmeséltem a történteket, beugrott, hogy beszélnem kell Kim-mel.

- Milyen ügyben?

- Majd meglátod. – kacsintottam.

Amikor Mr. F. végre megérkezett, kezdetét vette egy iszonyatosan unalmas történelemóra. Csengetés után rögtön el is indultam felkeresni Kim-et. A termük ajtaján épp egy hosszú barnahajú, elegánsan felöltözött lány lépett ki.

- Szia! Bocsi a zavarásért, de Kim bent van? – Kicsit megilletődött, majd elmosolyodott.

- Szia! Sajnos már nincs, de a kézműves-szakkörben megtalálod.

- Köszönöm szépen! Amúgy Elisabeth vagyok. – nyújtottam a karom.

- Melody. Örülök a találkozásnak. – rázta meg a kezem.

- Úgyszintén. – mosolyogtam.

- Te vagy az új lány, igaz?

- Hát annyira már nem vagyok új. – nevettem.

- Dehogynem! – nevetett ő is. – Ez egy elég elit iskola. Ritkán vannak új tanulók. Kevés osztály, kis osztálylétszám. Mindenki ismer mindenkit. Most, hogy mondja, tényleg max. húszan lehetünk az osztályban.

- Hát, én alig ismerek valakit. Valamit rosszul csinálhatok. – vakartam a tarkóm.

- Dehogy is! A legtöbben kerülik az új tanulókat. Nem szeretik a változást. Az osztályok nagy része olyan, hogy már óvodás koruk óta ismerik egymást. Nehéz újként beilleszkedni. Neked elég jól sikerült. – mosolygott. – Most mennem kell, de majd még beszélünk. – intett, és már el is tűnt. Pechemre, mire beszélhettem volna Kim-el, becsengettek, de mondtam neki, hogy következő szünetben újra megkeresem.

***

- Kim! – futottam utána. – Iszonyat milyen gyorsan sétálsz azzal a két métereddel és hosszú lábaiddal. – lihegtem.

- Ugyan, még elpirulok. – röhögött. – Na, mit szeretnél ennyire csajszi, hogy még futni is képes vagy érte? – karolta át a vállam. – Amúgy, maradjon kettőnk között, de… csupán 175 centi vagyok.

- Mindegy, így is vagy 20 centivel magasabb vagy nálam. – legyintettem. – Na, de amiért kereslek. Edzeni akarok. – jelentettem ki elszántan. Kim csak pislogott, majd hirtelen kitört belőle a röhögés. Úgy egy percbe telt, míg lenyugodott. – Szó~val. Segítesz?

- Persze. – elővett egy papírt, majd ráfirkantott valamit és átnyújtotta. – Bármikor jöhetsz. Én négy után zárásig ott szoktam lenni. Gyere bátran. – paskolta meg a fejem. – De nehogy lesérülj nekem előtte!

- Nem fogok.

Csengetéskor elváltak útjaink. Ezt is letudtam. Majd a héten talán benézek.

A maradék négy órát nyugton végigültem. Szünetekben PSP-ztem. Most itt azt kérdezitek, miért nem Armin-nal voltam. Nos, azért, mert a suli neve ellenére néhány tanár nem igazán kedveli a párokra jellemző megnyilvánulásokat (kézfogás, puszi, ölelés, csók). Sőt van pár elmebeteg tag, aki szünetekben fel-alá járkál, s direkt ezeket a dolgokat fürkészi. Egyetlen rossz mozdulat megrovást vonhat maga után. Mi pedig megbeszéltük, hogy nem kockáztatunk. Reggel viszont szerencsére szinte egy ilyen tanár sincs bent. Viszont azok a percek nagyon durvák tudnak lenni. No meg estefelé, mikor megy le a nap. Na, akkor nem fogják vissza magukat. Huh… kicsit elkalandoztam. Tehát tanítás után épp indultam a Castiel-el megbeszélt helyre, mikor megpillantottam a hirdetőtáblán nagybetűkkel a végzetem. Egyenruha? Ez most komoly?!

Életjel

Sziasztok!

Mindenek előtt a szokásos történet, mikor is a bocsánatotokért esedezem a kimaradásért. Tényleg nagyon sajnálom, de valahogy csak most kezd visszatérni az erőm. (Épp ideje volt, mi?)
Remélem mostantól minden rendben lesz, és heti rendszerességgel tudom majd hozni a részeket. (Ez nem ígéret!) Valószínű nem tudom betartani, de mindent megteszek.

Ui.:Itt a nyár én meg még mindig csak februárnál járok. Jól le vagyok maradva. Bele kell húznom! :D

37. - Autó

[2014. február 17.]

- Lis, ha így folytatod, el fogsz késni!

- Kelek már! – rántottam le magamról a takarót, s bámultam a plafont. Két perc bambulás után nekiláttam a reggeli teendőknek, majd leszaladtam és hozzáláttam a reggelimhez. Miután végeztem bedobtam az uzsimat a táskába, felkaptam a kabátom, majd a bakancsom és egy puszit nyomva Agatha arcára elindultam. A kapuban már ott várt Armin és Alexy. A fekete szokásosan nyomkodta a PSP-jét, a kék pedig, mint valami Duracell-nyuszi pattogott és integetett.

- Sziasztok! – köszöntem, majd megragadva Armin sálját közelebb húztam magamhoz és adtam neki egy puszit a szájára. Erre halványan elégedett mosolyra húzta a száját, s még egy puszi után visszafordult a játékához és elindultunk.

- Én ezt sose fogom megszokni! – hadonászott Alexy maga előtt.

- Pedig muszáj lesz. – nevettem. – De mesélj, mi volt pénteken! – A kékség arca elkomorodott.

- Úgy láttam jól érezte magát. Meg is csókoltam. – túrt bele a hajába.

- Ez remek! De, miért látom úgy, hogy te ennek nem igazán örülsz?

- Én még mindig nem vagyok annyira biztos ebben a dologban. – sóhajtott. – De nem akarom megbántani se. Látom mennyire szerelmes belém, én meg gonosznak érzem magam, hogy nem szeretem annyira, mint ő engem.

- Nincs értelme egy olyan kapcsolatban lenned, amiben nem érzed jól magad. Amúgy meg, minél tovább halogatod az igazságot, annál jobban fog fájni neki is és neked is.

- Lehet, de akkor sincs szívem megmondani neki. – gyűltek könnyek a szemébe.

- Várj! – ragadtam meg a kezét és egy padhoz húztam. Felugrottam rá. – Na, gyere ide! – vontam közelebb és erősen magamhoz szorítottam. – Valaki azt mondta, hogy egy ölelés sosem árt. – mosolyogtam Armin-ra, aki elpirult. Tehát ő sem felejtette el.

- Ez tényleg segített. – mosolyodott el Alexy. – De miért kellett padra állnod? – értetlenkedett.

- Mert pici vagyok, és nehezen tudtam volna a fejedet a mellkasomra hajtani.

- Mi? És az miért fontos?

- Mert természeténél fogva megnyugtatja az embert, ha szívdobogást hall. – kócoltam össze a haját, majd leugrottam a padról, és mentem tovább.

- Te tényleg rohadt okos vagy! – karolt át, mikor utolért.

- Nem okos vagyok, csak hallok dolgokat. – Hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét. Armin-nal együtt. – Most mi van?

- Nem vágsz át. – bökdöste az arcom vigyorogva.

- Hah! Látom az agresszív törpe jól összemelegedett a kocka-meleg párossal. – nyávogta a hirtelen elénk lépő Amber. Minden izmom megfeszült az idegességtől.

- Hagyd, nem éri meg. A diri a csatlósa. – nyugtatott Alexy. Hasonló célból pillantott volna testvérére, de hűlt helyét találta. – Ho-hol van Armin?

- Nem mellettünk volt? – néztünk körbe.

- Hé, a kocsim! – sikította el magát a hercegnő, és idegesen szalad kis kedvence irányába. A látványtól majdnem elröhögtem magam, de csak kíváncsian figyeltem, mi lesz belőle. Armin bent ült az ezüst Porsche-ban és egy tollat szegezett a kocsira. – Meg ne karcold, kocka! Lányok, szedjétek ki! – toporzékolt.

- Ha közelebb jöttök, oda a fényezésnek! – kattintotta be a tollat.

- Mi van már veled?! – sipította.

- Csak annyi, hogy ha még egy rossz szót mersz szólni Elisabeth-re vagy Alexy-re elköszönhet a szép új kocsidtól. És megígérem, könnyes lesz a búcsú.

- Rendben! – egyezett bele nagy nehezen. – De most azonnal szállj ki! – mutatott maga alá a földre. Fekete lovagom egy könnyed mozdulattal kiugrott a kocsiból, megcsókolt, majd kézen fogva a felgyülemlett tömegen átfurakodva besétáltunk a suliba.