38. - Egyveleg

- Ez mekkora már! – szaladt utánunk Alexy. – Hercegnő beült a kocsiba, és sírva simogatja a kormányt. – röhögött.

- Már csak ezért megérte. – röhögte el magár Armin is. Hagytam kiröhögcsélni őket, de egy kihalt folyosóra érve:

- Most miért kellett ezt?! – korholtam le Armin-t. Szegény azt se tudta, hova nézzen meglepettségében. – Tudod, hogy Amber milyen kis dög tud lenni. Semmi sem garantálja, hogy betartja, amit mondott. Miért kockáztatsz?

- De…

- Semmi de! Alexy és én is meg tudjuk magunkat védeni, ha kell. Persze jól esett, hogy kiálltál értünk, de Amber képes beköpni a dirinél, aki gondolkodás nélkül kirúghat. – Bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Figyelj. Nem kell „nagylegénynek” lenned ahhoz, hogy kedveljelek. Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Szóval, ne tegyél hülyeségeket. – öleltem meg szorosan. Lassan eltolt magától, majd adott egy puszit.

- Rendben van, de azért ne korlátolj le túlságosan. – nevetett.

- Amíg nem verekszel, és vagy nem rúgatod ki magad, addig azt csinálsz, amit akarsz. – vigyorogtam rá, majd hozzábújtam.

- Hát ez gyönyörű! – sóhajtott édes hangon a kékség.

- Alexy! – mordult rá testvére.

- Jól van, na! – hátrált röhögve, majd a csöngő hallatán elindult a terme felé. – Na, gyere hős szerelmes. – ragadta meg Armin sálát. – Fizikánk lesz, és ha Herr Grausam előttünk ér be, nem éljük túl a mai napot. Tengerszemű barátom még nyomott egy puszit a homlokomra, majd Alexy-t egy tockossal megajándékozva elfordultak a sarkon. Sóhajtottam egyet, majd nagy lendülettel én is elindultam a termem felé. Azonban mire megfordultam már bele is ütköztem a szembejövőbe, s mindketten hátraestünk néhány papírral együtt.

- Nem látsz a szemedtől ember?! – hallatszott az ismerős hang. Feltápászkodtam, s megpillantottam a szintén ismerős vörös tincseket.

- B-bocsi! – kezdtem el összekapkodni a kottákat.

- Elisabeth? – nyitotta ki meglepetten a szemeit, majd elmosolyodott. – Nosztalgiázni volt kedved? Tényleg eszméletlen volt a bemutatkozásod, de legközelebb csak szóban emlékezzünk vissza. – állt fel nevetve, majd felsegített. – De legalább most értelmét nyerte a „Ne fuss a folyosón!” szabály.

- Oh, tehát mégiscsak figyelsz órán. – nyújtottam át a papírköteget.

- Nem is hinnéd általánosban milyen jó gyerek voltam. – kacsintott.

- Még mindig szeretnél velem beszélgetni? – támadtam le a kérdéssel, ami mindvégig a fejemben járt.

- Igen. – komorodott el az arca.

- Suli után?

- A tetőn.

- Ott leszek. – mosolyogtam, majd célba vettem a termemet. Szerencsémre már minden komplikáció nélkül beértem a terembe, és el is foglaltam a helyemet.

- Hogyhogy ilyen későn. – mosolygott Lisander. – Várj, tudom. Amber?

- Amber. – nevettem, s elmeséltem az egész sztorit.

- Te összejöttél Armin-nal?! – kiáltotta, mire persze az egész osztály minket figyelt. (Még jó, hogy az ofő nem hamarkodja el az órára-járást.) Gyorsan felpattantam és befogtam Lisander száját.

- Nincs itt semmi látnivaló, mindenki forduljon vissza. – erőltettem magamra egy zavart mosolyt. – Mit csinálsz? – súgtam idegesen a szürkének, mikor szabadon engedtem. – Még az kéne, hogy Mr. Faraize maghallja. Tudod, milyen szemét tud lenni ebben a témában.

- Jól van, elnézést. De mégis mikor? Hogyan? – faggatózott.

- Emlékszel arra a pár fecnire, amiről azt gondoltam, levél?

- Persze.

- Hát, az volt. Armin írta. – magyaráztam, majd folytattam a történetet. A végén nagyot sóhajtott.

- Értem.

- Csalódottnak tűnsz. – Erre elvörösödött, mindenhova nézett, csak rám nem, majd összeszedte magát.

- [köhintés] Én úgy gondoltam, valamiféle zenésszel fogsz majd összejönni. – igazgatta a gallérját.

- Félig kocka is vagyok, tehát ez is egy végkimenetel volt. – nevettem. – Most, hogy így elmeséltem a történteket, beugrott, hogy beszélnem kell Kim-mel.

- Milyen ügyben?

- Majd meglátod. – kacsintottam.

Amikor Mr. F. végre megérkezett, kezdetét vette egy iszonyatosan unalmas történelemóra. Csengetés után rögtön el is indultam felkeresni Kim-et. A termük ajtaján épp egy hosszú barnahajú, elegánsan felöltözött lány lépett ki.

- Szia! Bocsi a zavarásért, de Kim bent van? – Kicsit megilletődött, majd elmosolyodott.

- Szia! Sajnos már nincs, de a kézműves-szakkörben megtalálod.

- Köszönöm szépen! Amúgy Elisabeth vagyok. – nyújtottam a karom.

- Melody. Örülök a találkozásnak. – rázta meg a kezem.

- Úgyszintén. – mosolyogtam.

- Te vagy az új lány, igaz?

- Hát annyira már nem vagyok új. – nevettem.

- Dehogynem! – nevetett ő is. – Ez egy elég elit iskola. Ritkán vannak új tanulók. Kevés osztály, kis osztálylétszám. Mindenki ismer mindenkit. Most, hogy mondja, tényleg max. húszan lehetünk az osztályban.

- Hát, én alig ismerek valakit. Valamit rosszul csinálhatok. – vakartam a tarkóm.

- Dehogy is! A legtöbben kerülik az új tanulókat. Nem szeretik a változást. Az osztályok nagy része olyan, hogy már óvodás koruk óta ismerik egymást. Nehéz újként beilleszkedni. Neked elég jól sikerült. – mosolygott. – Most mennem kell, de majd még beszélünk. – intett, és már el is tűnt. Pechemre, mire beszélhettem volna Kim-el, becsengettek, de mondtam neki, hogy következő szünetben újra megkeresem.

***

- Kim! – futottam utána. – Iszonyat milyen gyorsan sétálsz azzal a két métereddel és hosszú lábaiddal. – lihegtem.

- Ugyan, még elpirulok. – röhögött. – Na, mit szeretnél ennyire csajszi, hogy még futni is képes vagy érte? – karolta át a vállam. – Amúgy, maradjon kettőnk között, de… csupán 175 centi vagyok.

- Mindegy, így is vagy 20 centivel magasabb vagy nálam. – legyintettem. – Na, de amiért kereslek. Edzeni akarok. – jelentettem ki elszántan. Kim csak pislogott, majd hirtelen kitört belőle a röhögés. Úgy egy percbe telt, míg lenyugodott. – Szó~val. Segítesz?

- Persze. – elővett egy papírt, majd ráfirkantott valamit és átnyújtotta. – Bármikor jöhetsz. Én négy után zárásig ott szoktam lenni. Gyere bátran. – paskolta meg a fejem. – De nehogy lesérülj nekem előtte!

- Nem fogok.

Csengetéskor elváltak útjaink. Ezt is letudtam. Majd a héten talán benézek.

A maradék négy órát nyugton végigültem. Szünetekben PSP-ztem. Most itt azt kérdezitek, miért nem Armin-nal voltam. Nos, azért, mert a suli neve ellenére néhány tanár nem igazán kedveli a párokra jellemző megnyilvánulásokat (kézfogás, puszi, ölelés, csók). Sőt van pár elmebeteg tag, aki szünetekben fel-alá járkál, s direkt ezeket a dolgokat fürkészi. Egyetlen rossz mozdulat megrovást vonhat maga után. Mi pedig megbeszéltük, hogy nem kockáztatunk. Reggel viszont szerencsére szinte egy ilyen tanár sincs bent. Viszont azok a percek nagyon durvák tudnak lenni. No meg estefelé, mikor megy le a nap. Na, akkor nem fogják vissza magukat. Huh… kicsit elkalandoztam. Tehát tanítás után épp indultam a Castiel-el megbeszélt helyre, mikor megpillantottam a hirdetőtáblán nagybetűkkel a végzetem. Egyenruha? Ez most komoly?!

Életjel

Sziasztok!

Mindenek előtt a szokásos történet, mikor is a bocsánatotokért esedezem a kimaradásért. Tényleg nagyon sajnálom, de valahogy csak most kezd visszatérni az erőm. (Épp ideje volt, mi?)
Remélem mostantól minden rendben lesz, és heti rendszerességgel tudom majd hozni a részeket. (Ez nem ígéret!) Valószínű nem tudom betartani, de mindent megteszek.

Ui.:Itt a nyár én meg még mindig csak februárnál járok. Jól le vagyok maradva. Bele kell húznom! :D

37. - Autó

[2014. február 17.]

- Lis, ha így folytatod, el fogsz késni!

- Kelek már! – rántottam le magamról a takarót, s bámultam a plafont. Két perc bambulás után nekiláttam a reggeli teendőknek, majd leszaladtam és hozzáláttam a reggelimhez. Miután végeztem bedobtam az uzsimat a táskába, felkaptam a kabátom, majd a bakancsom és egy puszit nyomva Agatha arcára elindultam. A kapuban már ott várt Armin és Alexy. A fekete szokásosan nyomkodta a PSP-jét, a kék pedig, mint valami Duracell-nyuszi pattogott és integetett.

- Sziasztok! – köszöntem, majd megragadva Armin sálját közelebb húztam magamhoz és adtam neki egy puszit a szájára. Erre halványan elégedett mosolyra húzta a száját, s még egy puszi után visszafordult a játékához és elindultunk.

- Én ezt sose fogom megszokni! – hadonászott Alexy maga előtt.

- Pedig muszáj lesz. – nevettem. – De mesélj, mi volt pénteken! – A kékség arca elkomorodott.

- Úgy láttam jól érezte magát. Meg is csókoltam. – túrt bele a hajába.

- Ez remek! De, miért látom úgy, hogy te ennek nem igazán örülsz?

- Én még mindig nem vagyok annyira biztos ebben a dologban. – sóhajtott. – De nem akarom megbántani se. Látom mennyire szerelmes belém, én meg gonosznak érzem magam, hogy nem szeretem annyira, mint ő engem.

- Nincs értelme egy olyan kapcsolatban lenned, amiben nem érzed jól magad. Amúgy meg, minél tovább halogatod az igazságot, annál jobban fog fájni neki is és neked is.

- Lehet, de akkor sincs szívem megmondani neki. – gyűltek könnyek a szemébe.

- Várj! – ragadtam meg a kezét és egy padhoz húztam. Felugrottam rá. – Na, gyere ide! – vontam közelebb és erősen magamhoz szorítottam. – Valaki azt mondta, hogy egy ölelés sosem árt. – mosolyogtam Armin-ra, aki elpirult. Tehát ő sem felejtette el.

- Ez tényleg segített. – mosolyodott el Alexy. – De miért kellett padra állnod? – értetlenkedett.

- Mert pici vagyok, és nehezen tudtam volna a fejedet a mellkasomra hajtani.

- Mi? És az miért fontos?

- Mert természeténél fogva megnyugtatja az embert, ha szívdobogást hall. – kócoltam össze a haját, majd leugrottam a padról, és mentem tovább.

- Te tényleg rohadt okos vagy! – karolt át, mikor utolért.

- Nem okos vagyok, csak hallok dolgokat. – Hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét. Armin-nal együtt. – Most mi van?

- Nem vágsz át. – bökdöste az arcom vigyorogva.

- Hah! Látom az agresszív törpe jól összemelegedett a kocka-meleg párossal. – nyávogta a hirtelen elénk lépő Amber. Minden izmom megfeszült az idegességtől.

- Hagyd, nem éri meg. A diri a csatlósa. – nyugtatott Alexy. Hasonló célból pillantott volna testvérére, de hűlt helyét találta. – Ho-hol van Armin?

- Nem mellettünk volt? – néztünk körbe.

- Hé, a kocsim! – sikította el magát a hercegnő, és idegesen szalad kis kedvence irányába. A látványtól majdnem elröhögtem magam, de csak kíváncsian figyeltem, mi lesz belőle. Armin bent ült az ezüst Porsche-ban és egy tollat szegezett a kocsira. – Meg ne karcold, kocka! Lányok, szedjétek ki! – toporzékolt.

- Ha közelebb jöttök, oda a fényezésnek! – kattintotta be a tollat.

- Mi van már veled?! – sipította.

- Csak annyi, hogy ha még egy rossz szót mersz szólni Elisabeth-re vagy Alexy-re elköszönhet a szép új kocsidtól. És megígérem, könnyes lesz a búcsú.

- Rendben! – egyezett bele nagy nehezen. – De most azonnal szállj ki! – mutatott maga alá a földre. Fekete lovagom egy könnyed mozdulattal kiugrott a kocsiból, megcsókolt, majd kézen fogva a felgyülemlett tömegen átfurakodva besétáltunk a suliba. 

36. - Oops...

[2014. február 15.]

Reggel hatalmas vigyorral ébredtem, amit sehogy sem tudtam lekaparni az arcomról… nem mintha le akartam volna. Armin-nak háttal feküdtem, aki szorosan ölelt magához, egyik lábát átvetette az enyéimen, arcát pedig a hajamba fúrta. Hogy nem fulladt meg? Halkan felnevettem, majd óvatosan lehámoztam magamról a karját és a lábát. Persze szívesen maradtam volna még a csöppet sem kellemetlen helyzetben, de a természet szava szent: ha hív, menni kell. Tehát lassan, óvatosan másztam ki az ágyból, nehogy felébredjen. Egy lépést sikerült megtennem, Armin máris visszarántott az ágyba.

- Szökni próbálsz? – csókolt bele a nyakamba.

- Dehogy is! – nevettem. – Csak épp lenne egy fél perces találkám a természettel. – próbáltam kikászálódni a szorításából, mire maga alá fordított és rámnehezedett.

- Kibírod. – ásított. Még párszor próbálkoztam, majd megadóan elernyesztettem az izmaimat. Ettől kissé figyelmetlen lett. Kihasználva ezt, gyorsan a hátára löktem, lefogtam a csuklóit, és a csípőjére ültem.

- Mondtam én, hogy egyszer lenyomlak! – mosolyogtam elégedetten. Sejtelmesen elvigyorodott, amitől teljesen kirázott a hideg.

- Nem engedem, hogy ilyen könnyen megnyerd a fogadást! – lökött hátra, s felvettük az előbbi pozíciót, de már Armin volt felül. – Gyúrnod kell még. – nevetett, s egy csókra közeledett. Engedtem neki egy puszit, majd fogtam egy párnát és az arcába vágtam. Ettől egyszerűen eldőlt.

- Gonosz! – nyújtottam ki a nyelvem.

- Miért? Mert nem hagylak nyerni? – dobta vissza a párnát.

- Pontosan! – ugrottam rá és elkezdtem püfölni a párnával. Szegény már félig lelógott az ágyról és röhögve próbálta védeni ütéseimet.

- Khm… – A hangra mindketten felkaptuk a fejünket. Alexy és egy nő állt az ajtóban.

- Csak semmi hirtelen mozdulat. – súgta Armin. Nyeltem egy nagyot, majd lassan felültünk az ágy szélére. Armin megfogta a kezem, én meg értetlenül pislogtam a két jövevényre. Alexy hol rám, hol Armin-ra, hol pedig a kezünkre nézett. Úgy két perces kínos csend után, a kékség elvigyorodott.

- Annyira örülök nektek! – ugrott a nyakunkba, ezzel eldöntve mindnyájunkat. – Olyan régóta várom már ezt! – mondta könnyes szemmel. A feketével összemosolyogtunk és átöleltük Alexy-t. Újabb köhintés. Alexy szinte repülve szaladt a nőhöz, kézen ragadta és elénk rángatta.

- Elisabeth, ő itt az anyukánk, Anne. – ölelte át a kékség a hölgy vállát. Hölgy, hölgy… nem is tudom behatárolni a korát. Nem hiszem, hogy nagyon fiatal lehetne, mindenesetre nagyon jól tartja magát. Hosszú, fekete, hullámos haj, és tengerkék szemek. Armin határozottan rá ütött. Bőre viszont egy-két árnyalattal sötétebb az általunk ismert srácénál.

Kicsit megszeppenve álltam fel és óvatosan nyújtottam a karom a nő felé, hogy kezet foghassunk. Ő hirtelen a vállamnál fogva magához rántott, s majdhogynem kiszorította belőlem az összes belsőszervemet.

- Jaj, Elisabeth! Már annyira meg akartalak ismerni téged! – dülöngélt jobbra-balra. É~~~s meg van, honnan Alexy hiperaktivitása. Kicsit távolabb tolt magától, és végigmért. – Igazán csinos kislány vagy te. – paskolta meg az arcom. – Csak jó ízlése van az én fiacskámnak! – borzolt bele a srác fekete hajába.

- Anya~~! – morgott Armin, és elkezdte kitolni a két hívatlan vendéget a szobájából.

- Hé, én szeretnék Elisabeth-el beszélgetni…

- Majd lent! – csapta be az ajtót. – Bocsi. – sóhajtott.

- Tisztára ti! – nevettem.

- Mi van?! – grimaszolt.

- Olyanok vagytok Alexy-vel, mintha anyukátok kettévált volna.

- Most hogy mondod. – nevette el magát ő is. – Reggelizünk?

- Persze, de előtte most már tényleg el kell mennem WC-re. – rohantam ki az ajtón, be a fürdőbe.

***

- Nos, Elisabeth, örülök, hogy végre megismerhetlek. – tett le elém egy tányér omlettet mosolyogva.

- Én is örülök! – mosolyogtam kedvesen. Miután mindenki elé tett egy-egy tányért ő is leült közénk.

- É~~~s mesélj! Mit csináltatok kettesben az üres házban? – könyökölt az asztalra. Alexy pedig tükörként utánozta mozdulatait. Armin elkezdett fulladozni, én meg csak néztem ki meredten a fejemből.

- Se-semit. – válaszoltuk egyszerre magas hangon vörös fejjel.

- Anya, ha ezt tovább folytatod, soha többet nem fog ide jönni. – tette hozzá Armin.

- Persze, persze, ez magánügy. – sóhajtott csalódottan. – De én azért szeretném tudni. – hadarta. Kijelentését Armin egy gyilkos tekintettel jutalmazta, majd némán ettük tovább a reggelit. Kí~~nos.

Miután megettük az omlettet megköszöntem, s elkezdtem leszedni az asztalt.

- Mit csinálsz? – kapta ki a kezemből a tányérokat Anne. – Ez nem a vendég dolga.

- Pedig az a legkevesebb, hogy elmosogatok egy ilyen finom reggeli után. – kacsintottam rá.

- Ha ennyire akarod, segíthetsz. – adta meg magát drámaian.

A srácok valamikor felszívódtak, mi pedig elkezdtünk mosogatni.

- Örülök, hogy Armin végre talált valakit. Kicsit aggódtam, mert ő nem olyan nyílt, mint Alexy.

- Ez igaz. – nevettem. – De szerintem ez aranyos.

- Nem, te nem ismered annyira. Régen más volt. Ebben a tanévben változott. Sokkal barátságosabb lett. Bár nagyobb lett a szája is. – mosolygott. – Úgy hiszem te változtattad meg.

- Én?

- Ha te vagy az „új lány”, akkor igen. – zárta el a csapot. – Annak ellenére, hogy egy kis lázadót csináltál a fiamból, nagyon örülök, hogy találkoztatok. – ölelt meg.

- Pont jókor jött, hogy megmentsen a beégéstől. Örök hálám neki és persze Alexy-nek is.

- Ezt hogy érted? – tolt el magától, s kérdőn pislogott.

- Hosszú történet, de akkor találkoztunk először. – futottak végig az agyamon a történtek. Ha belegondolok, már akkor tetszett… csak még nem vettem észre. Ezek szerint fejlődtem az érzelmek felismerése terén. Pacsi nekem.

- Nyálas női csevej? – dőlt vállával az ajtónak Armin.

- Mi?! – léptem felé felgyűrve a pulcsim ujját, mire futásnak eredt. Szaladtam utána. Már majdnem bejutott a szobájába, de én gyorsabb voltam és rávetődtem, így elterültünk a folyosón.

- Próbálkozhatsz, de úgy sem fogsz nyerni. – jelentette ki halál nyugodtan.

- Mi… – kezdtem bele, de megakadt a hangom, amikor Armin hirtelen maga alá fordított. Morcosan néztem rá, ő pedig csak vigyorgott. – Csak szerencséd volt. – duzzogtam. Felhúzta az egyik szemöldökét, majd mintha valami átvillant volna az agyán komollyá vált az arca.

- Igen, szerencsés vagyok, mert vagy nekem. – nézett mélyen a szemembe csillogó kék szemeivel, majd megcsókolt. Minden lehetőséget kihasználsz, mi?

Helyzetjelentés ^^

Sziasztok!

Minden olvasótól szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen későn hozom a következő részt. Mentségemre szóljon, teljesen szét vagyok szórva. Ugye április 6-án elkezdődött a Trónok harca... Nos, hát én mióta láttam az első részt (ápr. 15. vagy 16.) azóta teljesen kisültem. Minden értelemben.
Igazából már nagyon régóta írom a 36. részt. Szerintem rögtön neki is láttam, amint feltettem a 35-et. A baj csak ugye az, hogy nincs ihlet. (Meg valamikor a lélek sem visz rá, hogy leüljek gépelni.) Úgy átlagosan minden nap kierőszakoltam magamból 1-2 mondatot, de - mint látjátok - nem mentem vele valami sokra. DE! már több, mint 600 szónál járok és egy rész úgy 800 és 1000 szó körül szokott mozogni... Röviden, szerintem - persze csak ha minden jól megy - hétvégére megleszek vele.
Szurkoljatok! ^^

Ui.: Remélem, azért nem haragszotok rám! Q.Q

35. - Vallomás

- E-ez mi akar lenni?! – emelte fel Armin a lapot, s közben idegesen markolászta a térdét.

- Hol találtad? – kérdeztem idegesen, s leültem mellé.

- Kieshetett a zsebedből mikor kimetél. A földön volt. – magyarázta. – Tehát… Mi ez és miért van nálad?

- Öhm… Ma találtam a szekrényemben. De nem hiszem, hogy rád tartozik. – vettem volna el a papírt a kezéből, de elhúzta.

- Hogy került a szekrényedbe? – faggatózott tovább.

- Gondolom valaki belerakta. – válaszoltam gúnyosan.

- Eddig én is eljutottam, de ki? [apró szünet] Megölöm! Megölöm, ha hazaér. – szorította ökölbe a kezeit, amitől összegyűrődött a már így is elég viseltes lapocska.

- Hé! A levél. – kaptam ki a kezéből. Szépen eligazgattam, kiegyenesítettem, összehajtottam és elraktam. – Na! Miért is akarod megölni Alexy-t? – mosolyogtam.

- [nagy sóhaj] Most már úgy is mindegy. Nem sokat veszíthetek vele, ha elmondom. – vakarta zavartan a tarkóját.

- Mit is? – billentettem oldalra a fejem.

- Én írtam azt a levelet. – vallotta be, majd erősen összeszorította a szemhéjait. Miután csak a síri csend fogadta vallomását, (igen ugyanis teljesen lefagytam) óvatosan kinyitotta szemét, de csak az elképedt arcomat láthatta. (Ismételten) csettintett párat az arcom előtt, mire feleszméltem.

- Megmagyaráznád? – csúszott ki a számon azonnal. Erre csak halványan elmosolyodott és elkezdte mondani.

- Valamelyik nap Alexy berontott a szobámba, hogy sürgősen meg kell tennem valamit. Azt hittem tényleg életbevágó lehet a dolog, mert tisztára kétségbe volt esve. Átmentem a szobájába, leültetett az asztala mellé, elém rakott egy papírt és azt mondta, írjam le az érzéseimet irántad. Furcsálltam a helyzetet, de megtettem… nem hittem, hogy sunyi módon fogja magát, átfogalmazza levélnek, és bedobja a szekrényedbe. – magyarázta.

- Nai~~v! – öltöttem ki a nyelvem, ő meg csak értetlenül nézett. – Én már megtanultam, hogy Alexy-nek ilyenkor mindig vannak hátsószándékai. Te a testvére vagy, régebb óta ismered és így bedőlsz neki? – nevettem.

- Van ilyen. – nevette el magát ő is.

Néztem, ahogy édesen nevet és leesett, miről is beszéltünk eddig. MI?! Armin írta a levelet? A-akkor én tetszem neki?

- E-li-sa-beth! – pakolta óvatosan az arcom valaki. Lassan felnyitottam a szemem, s megpillantottam a fölém hajoló Armin aggódó tekintetét. Mikor meglátta nyitott szemeimet megkönnyebbülten sóhajtott és felültetett. – Jól vagy? Eléggé meglepett a kidőlésed. – mosolygott.

- Tényleg tetszem neked? – támadtam le a kérdéssel, hiszen nekem még mindig csak ez járt a fejemben. A srác fülig pirult, s megszakította a szemkontaktust. – Hm? – hajoltam az arca elé. Kicsit meglepődött, de úgy tűnt össze is szedte magát. A pír eltűnt az arcáról és elmondhatatlan eltökéltség tükröződött kék szemeiben. Felegyenesedett és erőteljesen fürkészte arcom minden mozzanatát. Hirtelen előrehajolt, s ajkait az enyéimhez nyomta. Hátrahőköltem, aminek következtében leborultam a babzsákról, ezzel elrontva az egész hangulatot.

- A mai srácok csak így fogják magukat és megcsókolják a lányokat? Nem azért, de erről őket sem ártana tájékoztatni… – tápászkodtam fel.

- Hah! Mintha a lányok nem tennének ilyet! – húzta fel egyik szemöldökét.

- Mire célzol? – értetlenkedtem.

- Emlékszel arra az éjszakára, amikor nálad aludtam?

- Igen. – válaszoltam szinte kérdezve.

- Oh! És rémlik az a pillanat, amikor bejössz a szobádba, kikapcsolod a gépet, kiveszed a kezemből a kontrollert, rám terítesz egy takarót, majd később mellém fekszel és…

- Ne~~~m! – esett le.

- És megcsókolsz! – vigyorgott önelégülten.

- Te ébren voltál? – hitetlenkedtem.

- Még is melyik ember ne ébredne fel arra, hogy lesmárolják? – akadt ki. – Persze rajtad kívül! – csatolta hozzá egyértelműen.

- Mi? – kérdeztem egy oktávval feljebb.

- Miután elaludtál, én is nyomtam egy puszit a szádra. – vonta meg a vállát.

- Képes voltál ilyet tenni álmomban? Félre ismertelek! Te perverz állat! – játszottam a sértődöttet és hozzávágtam egy párnát.

- Hé! Te kezdted! – dobta vissza az említett tárgyat.

- Én lány vagyok… az más! – dobtam vissza.

És ez ment mindaddig, míg ki nem fáradtunk. Miután többszörösen is körbefutottuk a szobát, lihegve ugrottam be az ágyba, Armin pedig mellém feküdt. Amint a légzésünk beállt a megszokott tempójába, Armin négykézláb fölém emelkedett, s az arcomat vizslatta. Tekintete tiszta érzéseket tükrözött, még is titokzatos volt. Nem tudtam eldönteni, mire gondol.

- Megváltoztál. – Kérdőn pislogott rám. – Más vagy, mint az-az Armin, akit megismertem. Mi történt? – kérdeztem komoly arccal. Halványan elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Eldöntöttem, hogy megszerezlek. – helyezte homlokát a puszi helyére.

- Mi vagyok én, valami tárgy? – vettem durcásra a figurát.

- Dehogy is. – tiltakozott higgadtan. – Te vagy a mindenem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

Nem látszott rajta az igyekezet, így átvettem a kezdeményezést. Kezeimet átkulcsoltam a nyaka körül és magamhoz húztam, míg ajkaink össze nem értek. Éreztem amint elmosolyodik.

- Kis mohó! – nevetett fel halkan. Gyengéden rámnehezedett, s szenvedélyesen megcsókolt. Még sosem éreztem ilyen azelőtt. A testem lángolt és mindenhol bizsergett, ahol Armin teste az enyémhez simult. Egyik kezével támaszkodott másikkal finoman a hajam simogatta. Nem nyúlt rossz helyre, egyszerűen azt akarta, hogy én jól érezzem magam. Kezét lassan végigcsúsztatta a karomon, majd összefűzte az ujjainkat és fejem mellé emelte a kezünket. Mikor belejött a nyitjába, felbátorodott és egyre vadabbul csókolt, persze csak a jólesés határáig. A levegőhiány szakította szét ajkainkat. Némán fürkésztük egymás arcát mindaddig, míg ismét a megszokott tempóban nem vettük a levegőt. Armin lassan közeledett felém, majd egy halvány puszit nyomott a homlokomra. Egy pillanatra jóleső borzongás futott végig a testemen. Elmosolyodtuk, majd Armin visszadőlt mellém, de a kezemet nem engedte el.

Ugyan nem ez volt az első csókom, de ez volt az első, amit olyannal váltottam, akit igazán szeretek. (Nem mellesleg ez a beleegyezésemmel történt.) Mindenesetre, határozottan kijelenthetem: ez volt az eddigi legjobb csókom.

34. - Ez mi akar lenni?

- Szia Elisabeth! Mi újság? – szólt kedvesen a telefonba.

- Szia Armin! Hogyhogy hívsz?

- Alexy tiszta ideg volt, mikor hazaért. Amikor megkérdeztem, mi a baj, csak annyit mondott „Elisabeth”, majd bezárkózott fél órára a fürdőbe. Aztán mikor ott végzett, már ment is Violette-hez. – hadarta el. – Mi történt? – kérdezte aggódó hangon.

- Hosszú. – sóhajtottam.

- Én ráérek. – jelentette ki nyugodt hangon.

- Nem tudom, nem szívesen beszélnék róla telefonban. Nem mondhatom neki, hogy „figyu, azon vesztünk össze, hogy én ugyan szerelmes vagyok beléd, de tök beszari vagyok, és nem lépek semmit…”

- Akkor gyere át. Úgy is csak egyedül fetrengek unalmamban. Én egész este ráérek.

- Hogy? Menjek át? – kerekedtek ki a szemeim.

- Átmehetek én is… – Gyorsan körülnéztem a szobámban.

- Megyek én! – válaszoltam egy oktávval feljebb.

- Rendben akkor várlak! – hallottam, amint elmosolyodik.

- Egy fél óra… max egy és ott vagyok. – kaptam a vállamra sietve egy törölközőt.

- Oké!

- Szia! – nyomtam ki a telefont, majd az ágyamra dobtam.

Mit csinálok? Most én át fogok menni Armin-hoz? Ne~~~m! Nem mehetek. Visszaszaladtam a mobilomhoz, már épp tárcsáztam volna Armin-t, mikor megcsörrent.

- El!!! – sivított bele Rosa a fülembe.

- Neked is szia. – nevettem.

- Mit csinálsz éppen? – kérdezte. Felismertem a hangot. A gyanakvó. A lelkembe lát, és nagyon zavar. Mostanában elég sűrűn találkoztam ezzel a hanggal, a hozzájáró arckifejezéssel és beállással. Tökéletesen mellé tudtam képzelni, ahogyan az egyik lábára nehezedik, kezeit a csípőjére helyezi, szemeit egész picire összeszűkíti, és egyik szemöldökét felhúzza. Most is úgy áll. Érzem.

- Őhm… tusolni készülök. – válaszoltam szinte kérdezve.

- Ezt most kérdezed vagy mondod?

- Mondom. – szintén ugyanazzal a hanglejtéssel.

- Ne szórakozz már velem! Tisztára olyan, mintha be lennél ijedve tőlem.

- Már nem azért, de te adsz rá okot.

- Mi?

- Tudod, hogy milyen jól tudsz időzíteni?

- Tehát felteszem még egyszer a kérdést, kicsit máshogy. Mit akartál csinálni, mielőtt hívtalak?

- [ideges sóhaj] Ha tudnád, mennyire utálom, hogy nem tudok neked hazudni!

- Öröm hallani! – nevetett. – Tehát?

- Armin-t akartam felhívni?

- Ez remek! – örvendezett. – De ezt miért nem tudtad elmondani? [síri csend] Elisabeth!

- Azért, mert meggondoltam az átmenetelt.

- Mi? Áthívott magához, elfogadtad, de most vissza akarnád mondani? Hát hülye vagy?! [nagy sóhaj] Még mindig nem békéltem bele, hogy az a srác tetszik, de látszik, hogy fülig szerelmes vagy. Legalább is előtte még nem láttalak ilyennek… ne rontsd már el!

- Te nem kedveled Armin-t?

- Szóval neked csak ennyi jött le, mi?

- Öhm…

- Na, szedd össze az összeszednivalót, és vonszold át magad a sráchoz, mert ha nem, én magam cipellek át!

- Na, e~~z, ez fenyegetés. – röhögtem el magam.

- Ennyire akarsz ma este látni?

- A hangodból ítélve… nem?

- Jó kislány! Na, most már menny! – válaszolta újra megszokott, kedves hangján.

- Szia!

- Légy jó!

- Köszi! – mosolyogtam. Fogalmam sincs miért, de a Rosa-val való beszélgetés kicsit feltöltött és erőt adott.

Beszaladtam a fürdőbe, gyorsan letusoltam, fogat mostam, felöltöztem… Egy táskába bedobtam pár cuccot meg nasst, majd lent bekaptam pár falatot. Írtam egy cetlit Agatha-nak, hogy ne aggódjon, és elindultam. Az út 20 percnél kevesebb időt igényelt. Nem sokkal hét után érkeztem az ikrek házához. Két perc toporgás után végre erőt vettem magamon, s - ugyan határozatlanul, de - bekopogtam. Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és megpillantottam Armin 100 Wattos mosolyát. Olyan jól esett most ez a mosoly, hogy majdnem elaléltam.

- Szia! – üdvözölt kedves, szexi hangján. (Mi? Szexi? Azért ne vaduljunk! Maradjon csak kedves… Én nem mondtam semmi ilyesmit!)

- Sz-szia! – köszöntem vissza bátortalanul.

- Ne ácsorogj kint a hidegen! Gyere beljebb! – nevetett, s beinvitált.

Óvatosan átléptem a küszöböt és körülnéztem. Nem elég, hogy a ház kívülről is gyönyörű, s bár kicsinek tűnt, de belülről hatalmasnak hat. Elegáns, modern és mégis klasszikus francia lakás.

- Na, azért csukd be a szád! – nevetett.

- Bo-bocs, de ez a ház gyönyörű. Hozzáteszem, nem sűrűn mondok ilyet. – mosolyogtam.

- Hát kösz! Anyum érdeme. – büszkélkedett.

Néhány perc formális beszélgetés után eldöntöttük, hogy felmegyünk Xbox-ozni. (Mily meglepő…) Belépve Armin szobájába elámultam. Az ajtótól balra lévő fal közepén egy hatalmas tv helyezkedett el, ami monitorként funkcionált a számítógéphez, valamint a többi játékkonzolhoz. Mellette két nagy mélynyomó, előtte pedig három babzsák-fotel. A szoba minden felső sarkában egy-egy apró hangfal lógott a térhatás érdekében. A bal fal maradandó részét végig polcok töltötték ki, amik tele voltak mindenféle játékkal, mindenféle konzolhoz. Jobb oldalt, a szemben lévő fal mentén helyezkedett el az ágya. Mellette egy íróasztal, és egy szekrénysor. De ami a legérdekesebb volt, az nem más volt, mint az ajtó bal oldalára eső falrészébe épített akvárium.

Ő gyorsan lehuppant az egyik babzsákba, én pedig lassított felvételként, végignézve szobája minden szegletén helyezkedtem el a mellette lévőben. Párat csettintett a szemem előtt, mire feleszméltem, hogy egy joystick van a kezemben és vesztésre állok. Kihasználod az ámulatom? Megmutatom én neked! Hatalmas röhögések közepette játszottunk, nassoltunk, meg amit ilyen színvonalú meccseken szokás: kárörvendtünk a másikon.

- Merre van a mosdó? – szakítottam meg a játékfolyamot a természet hívogató szavára.

- Kimész, majd balra a második ajtó. – mosolygott.

Elintéztem az elintézni valót, és röpke két perccel később vissza is értem. Mikor beléptem a szobába holtra sápadt arccal, zombiként sétáltam Armin-hoz, aki épp… olvasott. Nem mást, mint AZT a levelet. A fejemben lejátszódott a képsorozat, amint egy hosszú „ne” kíséretében rávetődöm, kiragadom a papírt a kezéből, s mohón befalom az egészet. De lefagytam.

- E-ez mi akar lenni?!