11. fázis - Depressziókezelés

// Először is elnézést szeretnék kérni minden olvasótól, hogy ilyen későn hoztam a részt, de így a suli utolsó hete elég húzós volt. DE kiengesztelésképp, egy na~~~gyon hosszú részt hoztam!! :D
   Másodszor: lehet, hogy nem nagy szó, de én igazán hálás vagyok a ~3000 oldalmegjelenítésért!! Köszönöm szépen!! Mindenkinek jó szórakozást! ^^ //

Visszamentem a házba, és elkezdtem készülődni. Végre sikerült összeszednem az elegendő pénzt a gitárra így elhatároztam, hogy még ma megveszem. Egy bőr tasakba beleraktam a pénzt, és bedobtam a táskámba.

Egész nap nagyon vigyáztam rá. Egy pillanatra sem engedtem ki a táskám a kezeim közül. Órák után fogtam magam, és hatalmas vigyorral az arcomon, szinte futva mentem a hangszerbolt felé. Sajnos útközben a lehető legrosszabb személybe ütköztem. Amber.

- Szia Törpicsek! – köszönt gúnyosan. – Hová sietsz ennyire?

- Nem sok közöd van hozzá! – próbáltam nagyívben kikerülni, azonban hirtelen - szokásukhoz híven - megjelentek a barátnői, és visszatartottak.

- Egész nap furcsán viselkedtél. – jelentette ki a szőke a táskámat bámulva. – Valami értékes van nálad? – billentette oldalra a fejét. Erre Li lerángatta a táskám a vállamról, és Amber-nek dobta. Ne~~! – Oh… – húzta elő a pici pénzeszsákomat. – Milyen sok pénz van nálad! – számolgatta a papírokat.

- E-ezt nem teheted!! – próbáltam odamenni, de Charlotte túl erősen fogott. – Eressz már el!! – morogtam rá.

- Há!! Azt hiszed, hallgat rád?! Ugyan! – nevetett kárörvendőn Amber. – Gyertek lányok! – dobta el a hátizsákom. – Meg van, amit akartunk. – fordult meg, s lassan sétált a batyumat dobálgatva. Li utánaszaladt, majd Charlotte a földre taszított, s jó kutya módjára, ő is követte Amber-t. Mire sikerült felállnom, hűlt helyüket sem leltem. Miért velem történik mindig ilyesmit?! Felkaptam a táskám, és lassan haza kullogtam. A szobámba érve elterültem a földön, és mélységes depresszióba estem.

Másnap reggel ugyanott, ugyanabban a pózban ébredtem, ahogyan előtte való délután eldőltem. Gyorsan összekaptam magam. Letusoltam, hajat- és fogat mostam… Reggelire már nem volt időm, így csak egy almát dobtam be a táskámba.

Önkívületi állapotban sétáltam az iskola felé, mikor egy kéz hirtelen megérintette a vállam.

- E-elisabeth! – lihegte Lisander. – Már vagy ötször szólítottalak.

- Ja… Bocsi! – sóhajtottam magam elé.

- Minden rendben van? – nézett rám aggodalmas tekintettel. – Elég… letörtnek tűnsz.

- Áh… semmi különös. – ráztam le magamról a kezét, és folytattam az utam.

- Na, ennyire azért már ismerlek… – kapta el a csukló, és szigorúan nézett rám.

- Jó… Amber. – nevét kiejtve egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.

- Már minden világos. – engedett a szorításból. – Mit tett már megint?

- Elvette az összespórolt pénzem. – homályosult el a látásom. Nem Lis!! Nem szabad sírni!

- Mennyit?

- Egy basszerra valónyit. – magyaráztam.

- Sajnálom! – ölelt meg szorosan. – Van már valami ötleted? – tolt hátrébb, hogy a szemembe nézhessen.

- Mire? – pislogtam értetlenül.

- Hát… hogy hogyan szerezd vissza a pénzt. – mondta tök egyértelműen.

- Nem igazán… Ötlet?

- Először is Nathaniel-lel kell beszélned. – mutatott a DÖK-ös terem ajtajára, mivel már be is értünk a suliba. Ezt hogy? Észre se vettem.

- Igaz! – szorítottam össze az öklöm elhatározottan. – Köszönök mindent! Már kicsit jobban vagyok. – mosolyogtam a fiúra.

- Igazán nincs mit. – pirult el aranyosan Lisander. Intett, majd ment a dolgára.

Vettem egy nagy levegőt, és bekopogtam az ajtón. Szerencsémre Nathaniel épp bent volt, de nem egyedül. Melody épp valami papírmunkában segített neki.

- Sz-sziasztok! – köszöntem feszülten. – Na-nathaniel, beszélhetnénk? – néztem rá kérlelőn. Melody-val összenéztek. A szőke intett a fejével az ajtó felé, jelezve a lánynak, távozzon. Melody csendesen letette a papírokat, gyilkos tekintettel rám nézett, köszönésképpen biccentett, majd hangosan becsukta az ajtót. Megzavartam volna valamit?

- Szóval? – ült fel Nathaniel az asztal tetejére keresztbe tett lábakkal, kezét pedig a rédén összekulcsolta.

- A-amber-ről lenne szó. – simogattam zavartan a tarkóm.

- Ó igen? – mondta gúnyosan.

- Igen! És elég nagy bajt csinált, szóval részletesen elmesélem, és lehetőségeim szerint szeretném megszakítások nélkül elmondani. – néztem rá elszántan. Meglepetten bólintott.

Gyorsan elregéltem a történteket. Próbáltam minél hamarabb túlesni rajta. Nathaniel a történetet hallgatva, idegességében vagy háromszor körbejárta termet… oda és vissza is.

- Ezt nem hiszem el! – mondta szinte üvöltve a végén. Annyira megszeppentem, hogy meg se bírtam szólalni. Hirtelen meghallottam a kinyíló ajtót. Castiel?

- Hallottam Nathaniel-t kiabálni, és úgy voltam vele… ezt látnom kell! – mosolygott önelégülten az ajtófának dőlve. – Mizu? – kacsintott rám. – Kíváncsi vagyok a trükködre. – nevetett.

- Castiel, kérlek most menny ki! – fogta Nathaniel az elkékült homlokát. – Ehhez semmi közöd.

- Valóban? – rugaszkodott el az ajtótól, majd becsukta. – Elisabeth? – lépett mellém. – Te hogy gondolod? – ölelte át a vállam. – Maradjak, vagy menjek? – mosolygott, de nem rám, hanem Nathaniel-re, aki ettől csak még idegesebb lett.

- Maradj… – mormoltam a földet pásztázva, mire Castiel megszorította vállam, majd elengedte. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken.

- Figyelek… – dőlt hátra karba font kézzel, erőltetett komoly arccal. Nathaniel belenyugvóan sóhajtott egyet, majd elém lépett.

- Tényleg ez történt? – kérdezte, félelemmel(?) az arcán.

- Ühüm… ott voltam. – mondtam kicsit unottan. – Miért nem hiszed el végre, hogy a húgod egy kényes kis izé, aki abban leli örömét, hogy mások életét teszi tönkre? – kérdeztem kicsit felháborodva.

- Hú~~~ Leszólták a drága húgocskádat… – nevetett Castiel.

- Castiel!! – morgott a szőke. – Te inkább meg se szólalj!!

- Ugyan miért ne? – állt fel a vörös, és fenyegetően közel lépett Nathaniel-hez.

- Mert tőled tanulta ezt a viselkedést! – lépett hátrébb a szőke. Castiel szóra nyitotta a száját, de a Nathaniel gyorsabb volt. – Mert tetszel neki, és felnéz rád… – válaszolt a fel nem tett kérdésre.

- Várj! – emelte a kezét a vörös a másik elé. – Elisabeth, mit tett Amber?

- Hát… tehetetlenségemet kihasználva ellopta a pénzem. – magyaráztam.

- Őszintén Nathaniel… – fordult vissza sráchoz. – mikor loptam én… védtelen nőktől? – mért végig fél szemmel.

- Soha… – vágta rá a szőke gondolkodás nélkül. – Szégyellem magam… Elnézésedet kérem. Elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. – bocsánatkérőn felém nézet – Mindent elintézek a húgommal kapcsolatban. Visszakapod a pénzed.

- Na ezt már szeretem! – paskolta meg Castiel Nathaniel hátát. – Kell egy igazolás…

- Castiel, ezt már megbeszéltük! – kezdett el pakolászni az asztalon.

- Nem nekem… neki! – biccentett felém.

- Ne-nekem? – mutattam magamra meglepetten. – De, nem is lógtam.

- Ne mond, hogy nincs első órád… – húzta fel egyik szemöldökét Castiel.

- Már ennyi az idő? – néztem az órámra. – Me-megtennéd Nathaniel? – néztem rá a bociszemeimmel.

- Végül is… Az én hibám is, nem igaz? – mosolygott, majd aláfirkantott egy papírt, és a kezembe nyomta. – De lenne egy kérésem…

- Jajj Nathan!! Ez után a jogtalan kiborulásod után, még kérésed is van. – nézet szigorúan Castiel, majd nevetett.

- Légy szíves, ne nagyon kürtöld szét Amber tettét. – mondta, ügyet sem vetve Castiel-re.

- Ezt tudom teljesíteni! – mosolyogtam, és elvettem a papírt. – Köszönöm!!

- Elisabeth! – kiáltott utánam Castiel, mikor már a udvaron voltam. – Ha nem túl indiszkrét a kérdés… Mennyit sikerült Amber-nek ellopni tőled?

- Hát… úgy egészen pontosan 1000 Frankot.

- Hogy mennyit?! – dülledtek ki a szemei. – Miért volt nálad annyi pénz?

- Épp indultam megvenni a basszeromat. – könnyezett bele a szemem a gondolatba.

- Ma-majd megmutatod? – kérdezte apró pírrel az arcán.

- Nem sok időm lesz munka előtt, de nagyon szívesen! – mosolyogtam.

- Akkor órák után a kapunál! – intett, majd távozott.

Az órák szépen lassan elteltek. Nathaniel kérését teljesítve, senkinek nem szóltam a történtekről, és Lisander-t is hallgatásra bírtam. Tanítás után siettem a suli elé. Nem sok időm lesz, szóval gyorsan lezavarom. Castiel ott várt, ahogy mondta. Épp füstölt, szóval nem vette észre, ahogyan a háta mögé osontam.

- Bu!! – súgtam a fülébe. Semmi rezzenés. Ne már! – Legalább színlelhettél volna ijedséget.

- Ó, jajj!! A frászt hoztad rám! – gúnyolódott. – Megfelelt? Indulhatunk? – dobta el a csikket nevetve, majd eltaposta.

- Ühüm. – mosolyogtam.

Odafelé végig gitárokról, gitárosokról, zenekarokról, és a tökéletes hangzásról beszéltünk. Kiderült, hogy neki is Slash a kedvenc gitárosa... Hülyén fogalmaztam. Már hogy ne az lenne?! Minden igazi rockernek Slash a kedvenc gitárosa!

- Tádá~~~! – mutattam a drágaságomat a kirakatban. – Castiel, ő Luna. Luna, ő Castiel.

- Örvendek Luna. – hajolt meg tökéletes tartással(!) Castiel a basszerom előtt.

- Oh stop it, you. – legyintettem.

- Mi? – nézett rám bugyután a vörös.

- Csak szinkronizáltam Lunát, mert szegény lány… hát, hogy is fogalmazzak… nem igazán beszédképes. – nevettem. – De biztos vagyok benne, hogy el lenne tőled olvadva. – kacsintottam rá.

- Reméltem is! – nevetett.

Szépen lassan elindultunk visszafelé. Castiel egészen hazáig kísért. Majd az ajtóban elbúcsúztunk.

- Vigyázz magadra! – kócolta össze a hajam. – Ne hagyd magad kirabolni! Oké?

- Rendben! Mától kezdve gyúrni fogok!! – néztem elszántan.

- Úgy se! – nevetett.

- Igaz! – sütöttem le a szemem, majd vigyorogtam egyet.

- Na, nem tartalak fel! – mosolygott. – Jó munkát!

- Köszi!!

Gyorsan összekaptam magam, és már indultam is. A kávézóban sem beszéltem senkinek az engem ért károkról, próbáltam a megszokott formámat hozni. Többé-kevésbé sikerült is. Egész büszke voltam magamra. A lelkiállapotomhoz képest egész jól teljesítettem. Kicsit furcsálltam, hogy Vince nem dolgozott. Elég lelkes munkaerő volt. Kérdeztem Gabe-et, mi baja, de terelte a témát. Nem erőltettem.

Hazaérve, totálisan kimerültem. Rendbe raktam magam, és bedőltem az ágyba. Szerintem két percre sem volt szükségem, és elaludtam.

10. fázis - Jött és ment...

Amint felébredtem beleszagoltam a levegőbe. Tojás? És… és bacon? Gyorsan kikeltem az ágyból és lekecmeregtem. A konyhába érve elkerekedett szemekkel néztem magam elé.

- A-agatha? – mondtam, szinte hallhatatlanul. Keresztanyám hátranézett, kapkodva elzárta a gázt és szorosan átölelt.

- Jaj kicsim, azt hittem már fel sem ébredsz? – ringatott jobbra-balra.

- Mi? De hisz…

- Vasárnap van! – engedett el. – Nagyon aggódtam ám, de az orvos azt mondta, nincs bajod.

- Orvost is hívtál?

- Ne kérdezz butákat. – húzta ki az egyik széket. – Gyere, egyél, és mesélj el mindent. – Rakott le egy mosolygó reggelit az asztalra. Engedelmesen leültem és elkezdtem enni.

Reggeli után átmentünk a nappaliba, és egymással szemben törökülésben leültünk a kanapéra. Egy darabig csak ültünk… még teljesen fel nem ébredtem, majd minden publikus részletet elmeséltem neki.

- Atya ég! Milyen mozgalmas heted volt! – szorította meg a kezeim. – Kár, hogy nem voltam itt.

- Igazán nem nagy dolog. – mosolyogtam.

- De… – sütötte le a szemét. – Sajnos nemsokára megint el kell mennem egy hosszabb időre…

- Mikor? – kérdeztem szomorúan.

- November 11-én korán reggel indulok. – suttogta. – Addig töltsünk együtt minél több időt, jó? – ölelt át szorosan.

- Rendben. – fúrtam az arcom a hajába.

Ez, az egy közösen töltött hónap nagyon gyorsan eltelt. Suli, munka, Agatha. Suli, Agatha, munka. Minél több időt szerettem volna vele tölteni, mert lehet, hogy csak Karácsonykor látom őt legközelebb. Sajnos így a srácokkal nem töltöttem nagyon sok időt. Lett volna egy Halloween-i parti, Agatha sem volt épp itthon, de dolgoztam, utána pedig már nem volt erőm elmenni. // Ide illik be a Halloween-es történetem.// Nagyon sajnáltam. Pedig Rosa olyan lelkes volt. Minden kis apróságot egyeztetett velem. Tulajdonképpen közösen szerveztük.

Én Castiel-t kerültem, Armin pedig engem került egy darabig.
Lisander időközben hazaért. Hozott nekem az anyukája sütijéből egy kis kóstolót. Isteni volt!
Kaptam hírt Ken felől is. Szegény teljesen ki van. Reggeltől estig edz. Iris szerint egyedül az motiválja, hogy ha megfelel apja elvárásainak, akkor újra láthat engem… Sajnálom őt. Pedig megérdemelné, hogy valaki viszont szeresse.
Elég mozgalmas hónap volt. Kiderült, hogy Violette teljesen bele van habarodva Alexy-be, aki sajnos nem épp úgy érdeklődik iránta. Viszont egész cukik. Vie erőt vett magán, és megkérte a srácot, hogy legyen a modellje egy szakköri feladatához. (Anatómia, 50 rajz a férfi testről…) Vie minden délután vörös arccal rajzolja Alexy-t, aki félpucéran röhögcsélve pózol össze-vissza. Elbohóckodta az egészet. Ennek ellenére már 10 rajz megvan. Siker! (Igen, egyik délután bent maradtam, mert nem hittem a fülemnek, mikor Armin mesélte.)

Agatha-ra visszatérve, elég sűrű volt a napirendünk. Minden nap megnéztünk esténként legalább egy filmet. Délutánonként videó játékoztunk, elmentünk vásárolgatni, sétálni, vidámparkba, állatkertbe. Elvittem őt a hangszerboltba, hogy bemutassam neki Luna-t (így fogom hívni a basszeromat). Voltunk koncerteken. Mind klasszikus, mind könnyűzenei koncerten. Elmentünk kisebb túrákra, de volt, hogy csak otthon ültünk és beszélgettünk egy-egy forrócsoki vagy tea társaságában. Nagyon jól éreztem magam. Sosem töltöttem még vele ennyi időt. Mindig jófejnek tartottam, de most még jobban megkedveltem. Igazi barátnő.
Végül az eltöltött idő alatt sikerült kikotyognom az elhallgatott pillanatokat. „Hülye vagy a szerelemhez”, ennyivel nyugtázta az egészet. Hiába kérdezgettem, nyúztam, nem fejtette ki. Annyit mondott: „Majd eljön az ideje, mikor magadtól rájössz.” Kicsit felkavart a szitu. Miért beszél mindig rébuszokban?

Eljött a november, majd 11-e is. Reggel nagyon korán keltem, hogy én készíthessem el az utolsó közös reggelinket. Bekavartam a gofri tésztáját, majd beraktam a sütőbe. Mikor kész lett az összes, szépen tálaltam őket. Eper, csoki-szósz, tejszínhab… meg ilyesmi. Letettem a tányérokat az asztalra. Azok éppen hogy csak leértek az asztal lapjához, mikor ajtócsapódást hallottam, majd hangos dübögést.

- Te, te go-gofrit sü-sütöttél? – lihegte Agatha elképedve.

- Igen!! – mosolyogtam önelégülten. – Tudom, hogy ez a kedvenced.

- Imádlak! – tárt karokkal lépdelt felém, hogy megöleljen, de a gofri elterelte figyelmét, így csak leült és elkezdte enni. – Nagyon finom! – csámcsogta, majd nyelt egy nagyot. – Te csinálod a világ legfinomabb gofriját. – dobott felém egy puszit kacsintva.

- Köszi! – szúrtam egy falatot a villámra.

Reggeli után keresztanyu összepakolt, majd könnyes búcsút intettünk.

- Legyél jó kislány! Mindenről értesíts! MINDENRŐL, értve?! – nézett rám szigorúan.

- Rendben. – szégyelltem el magam, nem is tudom miért. Már a könnyeimmel küszködtem.

- Jaj, drágám… ne pityeregj! – dobta el utazótáskáját. – Hidd el ez az idő is gyorsan elrepül. – simogatta megnyugtatóan a fejem tetejét. – Igyekszem minél hamarabb visszaérni… oké?

- Rendben! – mosolyogtam, és letöröltem a könnyeim. – Jó leszek! Vigyázz magadra!

- Én? Mindig! – mosolygott. Még nyomott egy puszit az arcomra, mikor megérkezett a taxi… majd elment.

- Szia Lis!!! – integetett a kocsi ablakából.

- Szia! – kiáltottam utána lelkesen integetve.

9. fázis - Ha a naivitás fájna… (last part)

Szóval futottam a kijárat felé. Igazából nem is nevezhetném futásnak, mert két lépés után Armin megmarkolta csuklóm, és visszarántott. Pont az ölébe estem. – Egy próbát azért megért. – mosolyogtam zavaromban. Pedig majdnem…

- Hát ti? Minden jó részből ki akartok hagyni? Ez elég önző dolog ám… – nézett ránk durcásan Alexy. Testvére gyorsan talpra állított, megpillantottam a kék által választott ruhákat… ledöbbentem.

- Figyelj! Kössünk kompromisszumot. – vetettem fel az ötletet.

- Hallgatlak…

- Vagy felpróbálom az összeset, de akkor nincs több „kívánságod”… VAGY kiválasztasz egy, ismétlem egy egész szettet, amit felveszek. Utána pedig kívánhatsz még… – vázoltam a lehetőségeket. – de kérlek, mára legyen ennyi elég! – tettem össze a kezeimet. Gondolkozott egy darabig, majd mélyen sóhajtott.

- Adj két percet és összeállítom a legjobbat. – indult útjára. Megkönnyebbülten felnevettem és legörnyedtem a székre.

- Rendkívüli a meggyőzőerőd. – nevetett az iker másik fele mellettem. – Nekem a 17 év alatt nem sikerült megegyeznem vele. – veregette meg elismerően a vállam.

- Kösz! – mosolyogtam.

Amint Alexy megérkezett a kezembe nyomta az összeállítását, és betolt az egyik fülkébe. Rózsaszín… Felvettem a zoknit, a cipőt, betűztem a kiengedett hajamba a díszt, ahogy gondoltam kell, majd elkezdtem felhúzni a ruhát…

- Lisa!! Mit csinálsz még eddig? – kérdezte a kék idegesen, és hallottam a lépteit közeledni.

- Alexy, még ne… – kezdtem bele mondandómba, de akkorra Alexy már elhúzta függönyt. Lefagytam. Alexy is. Megpillantottam Armin-t szemben velem, aki csak nézett, majd lassan elkezdett folyni a vér az orrából. Amint észbe kaptam elhúztam a függönyt.

- Bo-bocsi. – dadogta a kék. – Miért nem szóltál, hogy még nem vagy kész?

- Én próbáltam… – morogtam. – Segíts inkább a bátyádnak! – utasítottam. Gyorsan magamra rángattam a ruhát.

- Aranyos fehérnemű! – nevetett Alexy. He?! Franc! Tényleg… A pedomacis bugyim van rajtam. Azt is pont ma kellett felvennem. Én balga. – Most már kész vagy? – kérdezte óvatosan.

- Egy pillanat! – válaszoltam. Gyorsan megnéztem magam a tükörben. Végül is, egész cuki… DE NEM EBBEN AZ ÉLETBEN!!!

Határozottan elhúztam a függönyt, mire mind a két fiú felkapta a tekintetét. Ráült a döbbenet az arcukra. Armin lejtette a kezét az orra elől, ám testvére feleszmélt és gyorsan visszaemelte neki.

- E-ez… – dadogta a kék.

- Szörnyű, mi? – emeltem fel a szoknyám két oldalról.

- Dehogy! – ugrott elém. – Csodásan nézel ki!! – ragadta meg kezeimet, és erősen megszorította. – Gyönyörűbb vagy, mint valaha! – nézett mélyen csillogó szemeivel az enyéimbe. Hagyd abba Alexy, különben meleg létedre újra beléd szeretek. – Mondd meg neki Armin!! – engedett el és fordult az említett felé. A srác felállt, elém lépett, zsebre tette a zsepijét, s gyönyörű kék tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Kezeit lágyan arcomra simította…

- Nagyon aranyos vagy!! Oké? – mondta határozottan.

- O-oké! – hebegtem. Arcom égett, ám most az övé nem. Beléd, beléd szerethetek… ugye? De, nem. Neked már valaki tetszik. Akkor miért vagy velem ilyen kedves? Nem, nem szabad. Egy lépést hátráltam, majd végignéztem magamon. – Szóval akkor szerintetek jó? – kérdeztem mosolyogva. Leültek, keresztbetették a lábukat (mindezt tökéletesen egyszerre), majd morfondírozó arccal bámultak. Elég sokáig ahhoz, hogy kellemetlenül érezzem magam.

- Igen! – kiáltották végül egyszerre száz wattos vigyorral az arcukon. Szeretnek felhúzni… És akkor, meghallottam egy gép kattanását.

- Ca-castiel? – néztem ijedtem a fényképet készítő srácra. – Te, te mit csinálsz itt? – kérdeztem teljes kétségbeesetten.

- Gondoltam dokumentálok egy érdekes pillanatot. – vigyorgott, majd készített még egy képet. Eddig észre sem vettem kárörvendő punk társát. Mogorván ránéztem, aki így - tettetett ijedséggel - röhögve elszaladt. – Még a haveromat is elkergetted… – nézett rám szidalmazón. Kaptam a lehetőségen, és a telefonja után ugrottam. Meg van!! Ugyan a telefont sikerült kivennem a kezéből, de én az ő markaiban ragadtam. – Na, most mi lesz? – húzta pajkos mosolyra ajkait.

- Elengedsz. – jelentettem ki teljes higgadtsággal.

- Igen, – nevetett – mert én vagyok a jót tévő tündéranyó. – gúnyolódott.

- Tudod, hogy egyáltalán nem vagy vicces? – néztem rá durcásan. – Letennél? – kértem elég tűrhető hangnemben.

- Mit adsz érte?

- A telefonodat?

- Az már nálam van! – marta ki kezemből az említett eszközt. Egy morgással feleltem a tettére.

- Most zsarolni akarsz?

- Elképzelhető. – nevetett.

- Jó. – sóhajtottam. – Kompromisszum?

- Figyelek… – húzta fel egyik szemöldökét.

- Lehet egy kívánságod, ha eleresztesz, és még egy, ha kitörlöd a képeket. – jelentettem ki.

- Megegyeztünk! – tett le, majd nyújtotta kezét. Megragadtam és kezet ráztunk. – Na~í~v!! – nyújtotta ki a nyelvét, s már kint is volt az üzletből. – Majd felkereslek a kívánságommal, a képeket pedig megtartom. Nem vagyok én telhetetlen. – röhögött, majd intett és eltűnt. Franc!! Ha nem lenne rajtam ez a ruha… Már rég lerohantam volna! Besétáltam a fülkébe és átvedlettem. A ruhákat Alexy kezébe nyomtam.

- Rendben vagy? – nézett rám aggódón. – Akartam segíteni, de nem nagyon tudtam volna mit tenni ellene. – nézett rám szomorúan.

- Semmi baj! – legyintettem. – Az én problémám. – nevettem zavartan. Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. – Igazából, ha odajöttél volna, magam löktelek volna arrébb… – mosolyogtam, majd Armin-ra pillantottam, akinek újra megeredt az orra vére. Szegénykém.

- Sajnos muszáj volt orrba vágnom. – mondta halálnyugodt arccal a kék. – Ha nem teszem még ők ketten összeverekedtek volna. – csóválta a fejét, majd visszahelyezte a ruhákat a helyére.

- Rendben vagy? – kérdeztem a széken ülő feketétől vállára téve a kezem.

- Ühüm… Megvagyok, kösz. – dünnyögte orrhangon.

Amint Alexy visszatért, megköszöntem a fiúknak a délutánt, a ruhákat, és elbúcsúzkodtam. Hazaérve átvizsgáltam az új szerzeményeimet. Fekete fűző; fekete tüllszoknya; fekete ing, apró fehér keresztekkel; Mary Jane-fazonú, fekete cipő; fekete bőrnaci; sötétszürke póló, hatalmas vérző vörösrózsával az elején; szögecses vállú, fekete zakó; reneszánsz stílusú, fekete blúz; zöld, skótkockás szoknya; élénk lila, kapucnis pulcsi, halott-cica mintával az elején; vérvörös farmernadrág; mélybordó, csipkés-ujjú felső és apró kiegészítők (hal-csontvázas hajcsat; zöld és vörös nyakkendő; vörös pamutharisnya; fekete, ujjatlan kesztyű és pár szegecses karkötő). Életem legjobb bevásárlása. És még szakadt dolog sincs közte. Alexy lesz mostantól a személyes stylistom! Ezzel a hatalmas elhatározással, gyorsan bevettem a fürdőt, majd halálfáradtan bebújtam az ágyba. Beszéltem egy sort Aghata-val, aki mondta, hogy holnap körül ér haza. A telefonálás befejeztével, nyugalomra hajtottam a fejem. Öt percbe sem tellett, és elaludtam.

9. fázis - Ha a naivitás fájna... (part1)

- Lisa! – halottam még egyszer a nevem. Hátrafordultam, és kedvenc ikreimet pillantottam meg. (Nem mintha ismernék többet.)

- Sziasztok! – mosolyogtam, Alexy pedig már a nyakamban lógott. – Mizu? – kérdeztem miután sikeresen lehántottam magamról.

- Ne… mond… hogy… ELFELEJTETTED! – rázott meg erősen a kék sík idegben. Meglepetten pislogtam Armin felé, hátha nyújt valamiféle segítséget, de csak röhögött.

- N-nem...– mondtam szinte kérdőn. Lilaszemű barátom eleresztett, és összeszűkült szemekkel pillantott rám.

-Szóval? – fonta karba a kezeit. Zavartan pislogtam minden felé, csak a szemébe ne kelljen néznem. Lilagőzöm sem volt afelől, hogy mit felejthettem el. – Akkor segítek… – sóhajtott egy nagyot. – A plázával kapcsolatos.

- A~ – csaptam a fejemhez. – Ma péntek van! A vásárlás! Tényleg sajnálom. El is felejtettem, hogy megbeszéltük. De felőlem mehetünk, ha még van kedved. – mosolyogtam.

- Már hogy nem ne lenne! – lágyult el az arca, s már vigyorogva húzott is a pláza felé. Armin, nem túl lelkesen, de követett minket.

Az út úgy fél óra volt. Közben Alexy elmesélte, hogy nemrég nyílt egy új „dark” bolt, és azt szerette volna nekem mindenféleképpen megmutatni. Felérve a másodikra gyorsan be is rángatott az említett boltba. Hihetetlen mennyire lelkes tud lenni egy kis vásárlástól. Aranyos. Armin még mindig kedvetlenül követett minket.

- Egy kis mosolyt, ha kérhetek. – böktem lágyan oldalba a srácot. Halványan elmosolyodott.

- Ja. A vásárlás nem nekem való. A ruháimat is Alexy veszi. – nyomkodta tovább a PSP-jét.

- Hm… Akkor hogyhogy jöttél? – billentettem oldalra a fejem értetlenül. Meglepetten leeresztette a kezeit. Konzolját pedig a zsebébe rakta.

- Hát… – vakarta zavartan, vörös arccal a tarkóját.

- Én mondtam, hogy muszáj jönne. – állt közénk Alexy fél perc néma csend után, mint egy megmentő. – Ezeket pedig próbáld fel. – nyomott a kezembe kb. egy tucat ruhadarabot. A bőségbe belezavarodottan álltam, és pislogtam a fiúra. – MOST! – lökött be az egyik próbafülkébe.

- Köszi! – hallottam még Armin hangját, mikor elhúztam a függönyt. Valószínű, Alexy-nek köszönt meg valamit… de mit?

Alexy-nek igazán jó érzéke van a ruhákhoz. Mind jó volt rám, és még tetszettek is. Minden szett felvétele után kisétáltam, és megmutattam magam a srácoknak. Alexy kitörő tapssal dicsért, Armin pedig „láthatatlan” pillantásokat vetett rám… vagyis, ő azt hitte, nem látom, hogy néz. Kicsit zavarba is jöttem tőle. Alexy jó ízlésének hála úgy döntöttem az összes felpróbált darabot megveszem. Már szedtem volna elő a tárcám, de a kék lefogta a kezem.

- Ajándék. – mosolygott kedvesen.

- Nem, nem az! – néztem rá szigorúan.

- De az! – s azzal kikapta a kezemből a tárcám, és Armin-hoz vágta. Szegény csak pislogott, hogy mi van, mikor fejen találta a bizonyos szegecses tárgy. Uff… ez fájhatott. Pár másodpercbe beletelt, de vette a lapot, és a farzsebébe tuszkolta a drágaságomat.

- Ne~~~~ – kiáltottam a tárcám után.

- Ahj… Ne dramatizálj már. – nézett rám szigorúan Armin.

- Az ajándék az ajándék… – paskolta a fejem Alexy.

- D-de, nem hagyhatom, hogy te fizess értük! – néztem rá kétségbeesetten.

- Ne aggódj, én sem fizetek étre. – mosolygott.

- Dafuq! – léptem hátrébb. Mind a két srác röhögésben tört ki.

- Ha, ha most… látnád… az arcod! – tette egyik kezét a vállamra a kék, másik kezével pedig letörölt a szeméből egy könnycseppet.

- Elmondjuk neki? – kérdezte, még mindig röhögve Armin. Alexy csak bólintani tudott. A fekete vett egy nagy lélegzetet, hogy lenyugodjon. Én mindezt csak néztem és értetlenül pislogtam. Most mi van? Mi ilyen vicces? – Ez a pláza az apánké. – jelentette ki Armin.

- He~~~~!? Ez komoly?! – hitetlenkedtem. A srácok bólintottak.

- Szóval, most már elfogadod őket? – kérdezte már nyugodtan a kék.

- Ühüm. – sütöttem le a szemem. Az üzletből kiérve szorosan megöleltem Alexy-t. – Nagyon szépen köszönöm! Bármit megteszek mostantól! – nyomtam egy puszit az arcára.

- Bármit? – mosolyodott el pajkosan. Hevesen bólogattam. – Akkor, először is, köszönd meg szépen Armin-nak is.

- Köszönöm szépen!! – szaladtam az említett személyhez, de húsz centire tőle megtorpantam. – Szabad? – pislogtam rá kérdőn. Látszott rajta, hogy nagyon zavarba jött. Aprócska gondolkodás után bátortalanul bólintott. Felbátorodtam, és a nyakába ugrottam (úgy, ahogyan Alexy szokott az enyémbe). Szorosan tartottam magam a nyakában. A hirtelen súlytöbblet (ez lennék én) miatt szegény „meggörbült”, de ez az állapot nem tartott sokáig, mert erőt vett magán, átkarolta a derekam, és felemelt a földről. Már vagy két perce így álltunk mozdulatlanul mikor enyhítettem a szorításon, de ő nem eresztett. – Még egyszer köszönöm. – súgtam a fülébe, mire lassan letett a földre. Mikor „landoltam” beletúrt a hajamba, felemelte az állam, s közeledett az arcomhoz. Erősen összeszorítottam a szemem. Most mi… m-meg fog csókolni? … Semmi. Kinyitottam óvatosan a szemeim, és Armin meglepett arcát pillantottam meg. Gyorsan elkapta a kezét, és három lépést hátrált.

- Bo-bocsi… nem tudom, hova gondoltam! – sütötte le zavartan a szemét. – Nem fordul elő többet… ígérem! – nézett rám bocsánatkérően.

- O-oké… – mondtam tiszta vörös arccal. Ez… elég kellemetlen volt.

- Ha~~~ – hallottam egy sóhajt magam mellől. – Ez… gyönyörű volt. – dörzsölte csillogó szemeit kék kis barátom. – De, azért azt a csókot még megnéztem volna a végén… – jelentette ki karját átlendítve testvére vállán. Armin-nal egymásra pillantottunk, majd elkaptunk a tekintetünk. Alexy!! Ne hozz már ennél is zavarba ejtőbb helyzetbe.

- Alexy… – sziszegte a fekete, miközben beleöklelt a lilaszemű vállába.

- Jól van, jól van!! Bocs! – nevetett Alexy, majd kézen fogott és elkezdett húzni a következő bolt felé. Egy „Sweet Lady” nevű bolt előtt állt meg.

- Ugye, ezt most nem gondolod komolyan?! – mutattam a boltra. – Én oda be nem megyek! – rántottam vissza a kékséget. Ugyanis a bolt full rózsaszín volt. Rózsaszín falak, rózsaszín ruhák, rózsaszín cipők, rózsaszín kiegészítők… Az az üzlet maga volt a rózsaszín pokol.

- Be kell menned! – mutogatott szidalmazón az ujjával Alexy.

- Ugyan miért is? – fontam karba a kezeimet.

- „Nagyon szépen köszönöm! Bármit megteszek mostantól!” – utánozott gúnyosan a kék.

- T-te most ki-kihasználod a kitörésemet? – dadogtam.

- Ahogy mondod! – nevetett, majd behúzott HelloKitty vakbelébe.

- Igaz, azt mondtam bármit, de azért a jó ízlésnek is van határa… – próbáltam még mindig menekülni a boltból, de pechemre Alexy nem volt egyedül. Armin sikeresen belökött az egyik székbe. Duzzogva karba tettem a kezem, a fekete pedig mellém ült. – Te vagy az őr? – kérdeztem tőle, amint Alexy elment ruhákat válogatni. A fekete bólintott. – Szerinted van esélyem meglógni? – kérdeztem az igenben reménykedve, ám nemlegesen rázta a fejét. Végül is… csak játszik. Nem is figyel rám. A naiv gondolataimmal karöltve fölpattantam, és elkezdtem futni az egyetlen zöld fény irányába (exit). 

8. fázis - Kiki, avagy a padlócirkáló házipatkány

Végre péntek! Sosem volt különösebb bajom a sulival, de mostanában örülök annak, ha vége van… Furcsa. Gyorsan összeszedelőzködtem. Mivel nem volt kedvem szendvicset készíteni magamnak, így csak egy zacskó csokis kekszet dobtam be a táskámba. Erről most eszembe jutott Ken… Vajon hogy lehet? Él még egyáltalán? Gyorsan felkaptam az acélbetkósóm, egy bőrdzsekit, és rohantam a suliba. Ráadásul, ma már csak azért is szegecses, szakadt ruhát vettem fel, hogy kiszúrjam vele Amber szemét…

A suli kapujában összetalálkoztam Nathaniel-lel, aki pár hatalmas dobozt cipelt egymás tetején.

- Szia Nathaniel! Segítsek? – léptem mellé, s levettem a legfelső dobozt, hogy lássam az arcát. Áh, a logika kicsit sem hiányzik… A közel 160 centimmel persze, hogy a legfelső dobozt kellett levennem. Kell a kihívás!

- Kö-köszi! – lihegte. – A DÖK-ös terembe viszem. – intett az állával a suli épülete felé. Bevittük a dobozokat a terembe, és letettük az asztalra. Össze-vissza kapkodtam a levegőt. Tényleg rám férne egy kis edzés. Bár mellettem szóljon, hogy szerintem a legnehezebb dobozt sikerült elvennem tőle.

- Mik vannak bennük? – kíváncsiskodtam.

- Nyomtatópapírok, dossziék… utánpótlás. – mosolygott a dobozokra csodálattal teli arccal. Igen, valaki ennek ennyire tud örülni.

- É~rtem.

- Köszi még egyszer! – kezdte kipakolászni a cuccokat a dobozból.

- Nincs mit! Nem is zavarlak, had pakolássz. – mosolyogtam, majd kiléptem a teremből.

Utam egyenesen a kertészklubba vezetett, hátha van valami dolgom. Összefutottam Jade-del. Beszélgettünk kicsit, majd magamra hagyott. Egy darabig ücsörésztem magamban üres fejjel, de elkezdtem kicsit fázni, szóval fogtam magam, és bementem az épületbe. Egyszer csak elsuhant előttem valami.

- Elisabeth kisasszony!! Miért nem kapta el? – rikácsolta az igazgatónő bele az arcomba.

- Ugyan mit?

- A kiskutyámat, Kiki-t! Épp itt futott el a maga lába előtt!

- Ja~, hogy az egy kutya volt? Már azt hittem patkányok járják a sulit, de megnyugtató a tudat, hogy csak a kutyája volt. – mosolyogtam.

- Ez egyáltalán nem vicces. – ordította. – A helytelen viselkedése miatt, magának kell elkapnia, és visszahoznia nekem!! – bökdöste a mellkasom a tömzsi kis ujjával, ami nem mellesleg hegyes műkörömben végződött. Majdnem lyukat fúrt belém.

- I-igenis! – tisztelegtem, majd elindultam arra, amerre a „kutya” is futott.

Az egész reggelem arra ment, hogy utána koslattam, de sehol sem találtam. Csengetéskor fogtam magam, és bementem a terembe. Én tuti nem foglalkozok egy házipatkánnyal. Utálom a kis dögöket! Mielőtt még bejött volna a tanár, beszéltem Iris-szel, aki mondta, hogy ez évente kétszer-háromszor előfordul ennél a Kiki-nél. Király! Soha többet nem szólok be az dirinek… nem akarok még egyszer patkányt kergetni!

Csöngő után belevetettem magam a keresgélésbe. Mindenhol néztem, de valahogy elkerült.

- Szia Elisabeth! Miért futkározol össze-vissza, mint egy fejetlen csirke? – kérdezte Castiel gúnyos mosollyal az arcán, mikor összefutottunk.

- Szia! Először is, ez egy gyönyörű hasonlat volt! – nevettem, és vállon veregettem. – Másodszor – komorult el az arcom – meg kell találnom az igazgató kutyáját. – sóhajtottam szomorúan, dühösen.

- Igen? – röhögte el magát. – Azt az izét mindig a DÖK-ösök keresik. Hogy kerültél te e képbe?

- Röviden rosszkor voltam, rossz helyen… ráadásul patkánynak néztem a kutyát, és ezt neki is elmondtam. – dünnyögtem magam elé.

- Komoly? – meredt rám. – Elismerésem!

- Kösz! Akkor… segítesz megkeresni? – kacsintottam rá.

- Azért még nem őrültem meg!

- Azért bepróbálkoztam… – hajtottam le a fejem. – Amúgy…

- Igen?

- Neked is van egy kutyád, nincs igazam? – meredtem az ég felé.

- Aha, de honnan tudtad? – pislogott meglepetten.

- Megérzés! – mosolyogtam. – Milyen fajta?

- Belga juhász! – húzta ki magát büszkén.

- Megnyugodtam! Reméltem, hogy neked nem ilyen ki maszlagod van.

- Most úgy komolyan, képzelj el mellém egy padlócirkálót! – alig mondta ki, belőlem már kitört a röhögés. – Befejezted? – kérdezte kicsit idegesen.

- I-igen! – még mindig nevettem. – Te mondtad, hogy képzeljem el…

- Jól van na…

- Hogy hívják?

- Demon.

- Hát persze, más nem is lehetne. – mosolyogtam.

- Most gúnyolódsz velem? – simogatta a hajam az öklével.

- Én? Veled? Soha~! Hogy megtámadjon a kutyád? – nevettem.

- Na menjél, keresd meg azt a dögöt. – mosolygott.

- Ötlet?

- Mihez?

- Hogy kapjam el? – billentettem oldalra fejem.

- Van kajád?

- Kekszem.

- Na, azzal!

- Köszi! – futottam tovább a kutyus keresésére. A kertészklubban találtam egy pórázt, de a patkány sehol. Az udvaron találtam egy zsiráfszerű valamit. Gondolom ez is az övé… Már csak a nyál miatt is. Pfuj! A dög sehol. Visszamentem az épületbe. Elsuhant előttem, be a DÖK terembe. Amikor bementem, ő simán elfutotta a lábaim között. Óh, hogy törne el a lábad! Szétnéztem a teremben, és találtam egy nyakörvet. Ez hogy kivetkőzött magából… Gondolatomon röhögtem egy sort majd mentem volna a kutya után, de becsöngettek. Király! Rámegy még egy szünetem. Pont a „15 perc csak magamra” szünetem… Egész órán depressziós hangulatban voltam. A szellemi nyugalmamhoz szükségem van arra a szünetre… Csöngetés után fogtam a kutyás cuccokat, a kekszemet, és siettem arra, amerre a kutyát reméltem: az udvarra. Ott is volt a kis dög. Gyorsan kinyitottam a kekszes zacskót, kivettem egy darabot.

- Gyere Kiki!! Itt egy kis finomság! – gügyögtem, hátha segít a pozitív hangnem. Szépen lassan odajött, leguggoltam, elé dobtam a kekszet. Amint lehajolt érte gyorsan felkaptam, és már szaladtam is az igazgatóiba. Nagy nehezen bekopogtam… semmi válasz. Ha ő így, akkor én is… Kinyitottam az ajtót, Kiki-t óvatosan beejtettem rajta, majd a cuccait utána dobtam. Hagytam neki pár szem kekszet.

- Legyél jó, és maradj itt! – utasítottam. Remélem, most már nem zaklatnak többé vele.

A szünetemből még mindig maradt úgy 8 perc. Azt kellemesen eltöltöttem. A nap további része már nyugisan telt. Egyik szünetben a diri megköszönte, hogy elkaptam a patkányát. Nem adott semmit. Azért egy igazgatói dicséretet megérdemeltem volna... Tanítás után fogtam magam, és egyenesen hazaindultam. Már kanyarodtam volna le a suli sarkánál, mikor…

- Lisa!!

Az újrakezdés 7. fázisa - Magány… (last part)

Közel egy óra lazítás után kikecmeregtem a kádból, majd rendbe hoztam magam. Két óra készülődés után kész is lettem. Megettem egy almát, és mentem is dolgozni. Beérve gyorsan átöltöztem, és munkába álltam.

- Visszajöttem még az este, de mondták, hogy a tulaj hazaküldött. – jelent meg előttem Vincent egy gonosz mosollyal az arcán. – Mit tettél, amitől ennyire berágott rád. – simított végig az arcomon. A gondolataimban átfutottak az aznapesti „élmények”. Castiel szülei, ahogy megragadja a csuklóm, ahogyan a falhoz nyom, ahogy homlokát az enyémnek szegezi és mélyen a szemeimbe néz… és ahogyan puszit ad a fejemre. Elpirultam.

- Én semmit! Inkább ő volt az, akit tett valamit. – ütöttem le kezét, és duzzogva elfordultam.

- Nocsak-nocsak, de durcás vagy… – nevetett. – Még ilyenek se láttalak.

- Nem, mintha olyan régóta ismernél! – vágtam rá idegesen.

- No, egy kis tiszteletet, ha kérhetek. – nézett rám szidalmazón.

- Bocs, csak elragadtak az indulatok. – néztem megbánón. Elröhögte magát.

- Megbocsájtok, de csak mert olyan édes vagy, amikor dühöngsz. – paskolta meg a fejem, majd továbbállt. Egy darabig csak álltam. Próbáltam helyretenni a gondolataimat, és lenyugodni. Ha továbbra is ilyen ideges maradok, akkor lehet a vendégekkel sem bánok majd a megfelelő módon. Muszáj lehűteni magam.

Mivel épp nem volt dolgom, kiugrottam a hátsóajtón a vendéglő mögötti kis sikátorba. Kilépve az ajtón egy hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Fél pillanattal később észrevettem egy füstölő alakot a kukáknál.

- Gabe, te cigizel? – léptem közelebb hozzá. Hangom hallatán fuldokló köhögésbe kezdett. Na ennél jobban nem is lephettem volna meg…

- Lis… – hallatszott ki a nevem a vad köhögés közül. – Te mit csinálsz itt?

- Épp levegőzni jöttem, de úgy tűnik te épp az ellenkezőjét próbálod… – nevettem.

- Mondhatni. – nyomta el nevetve a csikket. – A kérdésedre válaszolva pedig; alkalmanként. Elég ritkán folyamodom ehhez a fajta „nyugtató szerhez”.

- Mert általában gyógyszerezed magad? – billentettem oldalra a fejem. Ezek után, ez egy teljesen logikus kérdés… Először meglepetten pislogott, majd elröhögte magát.

- Nem, dehogy! Többnyire egy kamillatea is elég, de néha rá kell segíteni. – magyarázta.

- Értem. És működik?

- Elég hatásos, de te nehogy rászokj!! – aggodalmaskodott.

- Távol álljon tőlem! – nevettem. – Ki húzott fel ennyire, ha megkérdezhetem…

- Természetesen Vince. – sóhajtott. – 5 perc vele töltött idő is kínszenvedés, nemhogy egy 4 órás műszak…

- Ennyire nem kedveled őt? – kérdeztem. Gabe már épp válaszra nyitotta volna a száját…

- Elisabeth!! Gabriel!!! – hallottam egy hangot bentről, majd kicsapódott az ajtó. Mindketten odakaptuk a tekintetünk. – Hát itt vagytok!! – lihegte Camille. – Munka van, nincs idő cseverészésre. – húzott be minket a konyhába. – Gabe 2-es, Lis 6-os. Sipirc!! – nyomott egy-egy jegyzettömböt és tollat a kezünkbe. Gabe-bel összemosolyogtunk, bólintottunk, és rohantunk az asztalainkhoz.

A munka kellemesen telt. Senkivel nem kerültem összetűzésbe. A műszakom végén siettem átöltözni, és indultam is haza. Az épületből kilépve meglepetten konstatáltam, hogy Lisander-rel állok szemben.

- Hello! – köszönt kedvesen.

- Szia… Te mit csinálsz itt?

- Téged vártalak. – mondta még mindig nyugodt arccal.

- Miért, és honnan tudod, hogy itt dolgozom? Mióta állsz itt? Elég késő van, nem? – bombáztam kérdéseimmel. Eddig bírta komoly arccal, elnevette magát.

- Mert beszélni szeretnék veled. Castiel mondta, hogy itt dolgozol, és hogy tízkor végzel. Úgy öt perce érkeztem.

- Holnap nem érne rá? – kérdeztem fáradsággal a hangomban.

- Sajnos holnap elutazom egy időre, szóval nem, nem érne rá. – ragadta meg a csuklóm. – Viszont hazakísérlek. Útközben beszélhetünk.

- Rendben. – ásítottam. – Szóval, – szólaltam meg egy sarokkal később – miről szeretnél beszélni?

- Nem igazán tudom, hogy mivel, de megbántottalak… szeretnék elnézést kérni. – mondta egyenesen előre meredve.

- Megvolt. – mosolyogtam. – Igazából nem a te hibád volt, csak ideges voltam. Nekem kellene bocsánatot kérnem. – sóhajtottam. – Viszont mennyit láttál az „amberes” ügyből reggel.

- Hm… úgy a „ahhoz nincs közöd, hogy mit hordok magammal a suliba!” résznél kapcsolódtam be.

- És miért is vagyok vicces lány? – érdeklődtem.

- Mert mindenki tudja, hogy az Violette báránya… – nevetett.

- Ez komoly? De…

- … Violette nem tud róla. – fejezte be a mondatom. – Amber is valószínűleg azért lepődött meg annyira, mert nem tagadtad, hogy tiéd lenne. – magyarázta.

- Értem. Szegény Violette meg teljesen be volt parázva…

Lisander nagyon kedves volt. Elmesélte, hogy meglátogatja a szüleit, akik jelenleg Franciaország túlsó végében tartózkodnak. Egy hétig lesz távol. Kérdezett a munkahelyemről, de nem sok mindent tudtam elmesélni, hiszem tulajdonképpen még csak egy teljes műszakot vittem véghez. A kapuhoz érve kaptam egy rövid ölelést, majd elköszöntünk egymástól. Gyorsan letusoltam, ettem valamit, majd indultam aludni. A szokásoshoz képest egész korán. Bebújtam a jó meleg ágyikómba, és a csendben újra előbújtak a mélyebb tartalmú gondolataim. Ne mo~st!! Elfelejtettem a fiúkon gondolkodni… Mindegy, lehet jobb is nem túlgondolni ezt az egészet. Ezzel a gondolattal elintézve fogtam magam, és elaludtam.

Az újrakezdés 7. fázisa - Magány… (part1)

Reggel mondhatni csodásan keltem így kb. 3 óra alvás után. De most komolyan. Tényleg kipihent voltam. A gamer élet megedzett az évek során. Azok az insták… Mégsem hagyhattam, hogy bannoljanak. A régi szép idők! Az átjátszott éjszakák. Fincsi…

Gyorsan összeszedtem magam, megreggeliztem, és indultam a suliba. Elég korán elkészültem, de nem baj… Az út magányosan telt. A fülemben visszhangzó Lonely Day csak fokozta ezt az érzést. Hiányzik Aghata. Furcsa egyedül lakni. Az udvarba érve hirtelen elterült előttem valaki.

- Violette!! Minden rendben?! – siettem felsegíteni.

- I-igen persze?

- Biztos? Nem ütötted meg magad? – egyenesítettem ki.

- Nem, nem, jól vagyok. – mosolygott. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Nem igazán szoktam aggódni az emberek miatt, többnyire csak röhögök, ha elesik egy, de Violette olyan törékenynek tűnik…

- Hova siettél ennyire, hogy meg kellet pihenned útközben? – kérdeztem rezzenéstelen arccal. Elröhögte magát. Siker!! – Szóval, mi ilyen sürgős.

- Elhagytam valami olyat, amit nem igazán kellett volna. – sütötte le a szemét.

- Hm… Ilyen korán? Még fél sincs? Mióta vagy itt, hogy már el is hagytál valamit?! – estem kétségbe.

- Nem… – nevetett – Még tegnap hagytam el, de csak otthon vettem észre. Muszáj megtalálnom. Senki sem láthatja meg! Főleg Amber nem.

- Jogos. – jelentettem ki. – És mi lenne az, már ha megkérdezhetem.

- Ki fogsz nevetni… – simogatta zavartan az alkarját.

- Szerintem ez igazán nem nagy ár, hogy megtaláld. Még segítenék is… – mosolyogtam. – De szerintem ismersz annyira, hogy nem nevetlek ki.

- Igaz. – sóhajtotta. – Egy plüssállat. – súgta a lehető leghalkabban.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Én is imádom őket!! Van tarantulám, kobrám, békám, sőt még egy ET-m is. – soroltam az ujjaimra szedve.

- Hát… – nevetett zavartan.

- Jó-jó, tudom, téged nem az ilyenek hoznak lázba. – veregettem meg a vállát. – Vannak ám - úgymond - „normális” plüsseim is. Nos, milyen kis valamit is keresünk? – vettem komolyra a szót.

- Egy bárányt…

- Értem. Merre kerested már, és hol kellene még keresnünk. Még van időnk.

- Mindenhol megnéztem, már csak a termek maradtak.

- Akkor lássunk is hozzá. – javasoltam, majd indultam is a termek felé. Még szerencse, hogy ilyen korán van, szinte senki sincs még itt. Minél hamarabb megtalálom, annál kisebb az esélye, hogy valaki kellemetlen személybe (Amber) ütközök.

Felkutattam pár termet, végül a sajátunkban megtaláltam. Miért nem itt kezdtem… Én hülye! Eldugtam a bárányt a táskámba, és siettem megkeresni Violette-et. Amint kiléptem éreztem, hogy a lehető legrosszabb helyzetben vagyok, amiben csak lehetek. Amber-rel egyszerre léptünk a folyosóra. Eddig sikerült elkerülnöm. Mintha megérezte volna, hogy épp most talál rajtam fogást; szélesen elvigyorodott, és felém csörtetett. A táskám gyorsan még jobban a hátam mögé löktem.

- Nocsak-nocsak! A punk csaj végre nem szakadt ruhákban járkál. – nyávogta. Nem is tudom honnan, de megjelent a két pincsije is. – Látjátok lányok? Milyen jólnevelt! Hallgat a szép szóra. – kacagott, majd mutatóujjával megbökte a homlokom. Már bánom, hogy így öltöztem.

- Kérlek, hagyj békén. Épp indulni készültem! – mondtam, majd próbáltam átmenni köztük… sikertelenül. Teljesen körbevettek.

- Jé, megszólalt a kis csitri! – lepődött meg, persze ironikusan. – Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – mordult rám. – Fizess, és mehetsz! – tartotta elém a tenyerét.

- Nincs nálam pénz! Pont az ilyen esetek miatt!

- Persze, majd hiszek is neked! – rántotta le a vállamról a táskám majd ellökött. Komolyan, gyúrni fogok járni. Ez megengedhetetlen. Hogy lehetek ilyen gyenge?! – Ez meg mi a szent fene? //írói megj.: Nem írok csúnya szavakat a blogomba. ˇ^ˇ Bár ezt már az előző részekben is észrevehettétek. Többnyire a fenét vagy a francot használom mindenre. ^^’ Ez a kulturált káromkodásom. Egyfajta cenzúra. Mondjuk a World még ezeket is „durva, obszcén vagy bántó szó”-nak titulálja.// Egy plüssbárány?! Ti is látjátok ezt? A nagyszájú egy plüssállattal jár a suliba! Micsoda lúzer. Sajnálom szüleid…

- Befejezted?! Mert tényleg lenne jobb dolgom nálad! – vettem ki a táskát és a barit a kezéből. – Sem a szüleimhez, sem ahhoz nincs közöd, hogy mit hordok magammal a suliba! – taszítottam arrébb, majd szinte futva távoztam a helyszínről. Gyorsan betuszkoltam a plüsst a táskámba.

- Lisander? Te mit…

- Tényleg vicces lány vagy… – mosolygott.

- Kösz a bíztatást! – intettem, és rohantam tovább. A kertészklubban kifújtam magam. Megjelent Violette is.

- Te-tessék Violette, itt a bárányod! – nyújtottam felé.

- Hallottam mindent! – nézett szomorúan. – Miattam piszkáltak.

- De…

- Nem, az én hibám volt. Sajnálom! És nagyon szépen köszönök mindent. – ölelt meg szorosan.

- Nincs mit! – mosolyogtam.

A nap többi része nyugisan telt. Hogy pontosítsak, unalmasan. Lisander-re kicsit dühös voltam. Valószínűleg mindent látott, és most nevet rajtam magában. Nem volt kedvem senkivel sem beszélgetni a reggel történtek után. Órákon próbáltam a tananyagra figyelni, hátha az lenyugtat, de csak bealudtam. Szünetekben pedig csak a PSP-m volt a társam, mint a legtöbb esetben. Tanítás után egyenesen haza mentem. Semmi kitérő. Senki kísérő.

Otthon megengedtem egy nagy kád forró vizet, gyertyákkal díszítettem körbe és besötétítettem. Bekapcsoltam egy kis nyugtató klasszikus zenét, majd becsobbantam a kádba. Relax time!!