12 000+

Sziasztok!

Csak azért zavarlak titeket, mert szeretném megköszönni a 12.000+ oldalmegjelenítést. Lehet valaki azt mondja, ez nem valami sok, de nekem igenis nagyon sokat jelent, mert megmutatja nekem, hogy megéri írni.
Valamint azoknak is köszönöm, akik a részekhez hozzászólnak, még akkor is, ha csak leszidnak a lassúságom miatt. Azoknak is örülök, mert ez is azt jelenti, hogy szeretitek, amit csinálok. Q.Q

Köszönöm!! ^^

39. - Szent a béke!

- Ezt nem hiszem el! – vágtam ki a tető ajtaját.

- Ugyan már, csak egy szál, és amúgy is a tetőn vagyok. – morgott Castiel.

- Én nem a cigiről beszélek! – legyintettem. – De, ha már itt tartunk… – vettem ki a kezéből a szálat, elnyomtam, majd ledobtam a tetőről.

- N-ne már! – hajolt a csikkje után, majd kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. – Sosem fogom megérteni a nőket. – túrt bele meggyötört arccal a hajába.

- Ja-ja persze, de láttad a hirdetőtáblát mostanság? – ültem fel a párkányra, s a város fölé lógattam a lábam.

- Az egyenruhára gondolsz? – ült fel mellém háttal.

- Felháborító, nem?!

- Fálható folt. – mondta teli szájjal, majd egy kattanás hallatszott. A lehető leggyilkosabb tekintettemmel néztem rá. – Jól van, elteszem! – emelte fel megadóan kezeit, és zsebre vágta a dobozt.

- Egy bolhafingnyit sem érdekel, mit teszel a testeddel, de amíg a környezetemben károsítod, az rám is kihat. – billentettem hátra a fejem, s bámultam a felhőket. Csak akkor emeltem Castiel-re a tekintetem, mikor kicsit sem leplezve röhögést préselt ki magából. – Most mi van?!

- Mióta érdekel téged az egészséged? – törölte ki szeméből a könnycseppeket. – Már nem azért, de szinte minden reggeledet 2 adag „gofricsodával” kezded, amihez nem kevés csoki szósz, tejszínhab és eper is dukál. Mostanság naponta megiszol legalább 3 bögre forrócsokit pillecukorral, ja és nem akartam mondani, de 6 bögre kakaó egy próba alatt azért kicsit sok. – a végére alig bírta visszatartani, s végül kidőlt belőle a nevetés.

- A csoki-imádatnak nincsenek korlátai! – fordultam el durcásan.

- Rendben, bocs, fájópont! – szuszogott még mindig a nevetéstől. – De eddig nem zavart, hogy dohányzom a közeledben.

- Igaz, de mióta összejöttem Armin-nal kicsit másképp látom a dolgokat. – lóbáltam a lábam.

- Tehát végül összejöttetek. – komorult el az arca. – De amiért itt vagyunk. – ugrott le, s nyújtózott egyet. Ettől a mozdulatsortól úgy éreztem, nekem is le kellene szállnom. Így is tettem, s szembe álltam a vörössel. – Azt hiszem most már tényleg meg kellene beszélnünk azt a december 24-ét. – vakarta a tarkóját. Nagyot sóhajtottam. – Csak hallgass végig csendben. – Bólintottam. – A saját nézőpontodból már teljesen átvizsgáltad a dolgokat, de arra egy cseppet sem gondoltál, hogy én miként éltem át. Vagyis, azt mondat „kihasználtalak”. De az megfordult egyáltalán a fejedben, hogy a koncert után kissé fel voltam pörögve az adrenalintól, ráadásul még ittam is, tehát nem igazán voltam beszámítható abban a pillanatban, mikor megcsókoltalak? Hidd el józanul nem tettem volna meg. Ennyi tisztelet azért van bennem irántad és a banda iránt. Megértesz? – nézett rám könyörgő arccal.

- Meg. – sóhajtottam. – Bevallom, így utólag azt hiszem kicsit túlreagáltam a dolgot.

- Kicsit? – emelte fel egyik szemöldökét.

- Ne kezd! Nem vagy abban a helyzetben! – mutogattam fenyegetően, de nem bírtam sokáig, és elnevettem magam.

- Szent a béke? – tartotta a tenyerét.

- De az ám! – csaptam bele, majd magamhoz rántottam és megöleltem. – De ne forduljon elő még egyszer ilyen! – vetettem rá szidalmazó tekintetet.

- Nem ígérek semmit. – vigyorodott el, kiöltötte a nyelvét és elkezdett lefelé rohanni a lépcsőn.

- Mi ez a válasz? – rohantam utána röhögve. – Ha elkaplak, megbánod!

38. - Egyveleg

- Ez mekkora már! – szaladt utánunk Alexy. – Hercegnő beült a kocsiba, és sírva simogatja a kormányt. – röhögött.

- Már csak ezért megérte. – röhögte el magár Armin is. Hagytam kiröhögcsélni őket, de egy kihalt folyosóra érve:

- Most miért kellett ezt?! – korholtam le Armin-t. Szegény azt se tudta, hova nézzen meglepettségében. – Tudod, hogy Amber milyen kis dög tud lenni. Semmi sem garantálja, hogy betartja, amit mondott. Miért kockáztatsz?

- De…

- Semmi de! Alexy és én is meg tudjuk magunkat védeni, ha kell. Persze jól esett, hogy kiálltál értünk, de Amber képes beköpni a dirinél, aki gondolkodás nélkül kirúghat. – Bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Figyelj. Nem kell „nagylegénynek” lenned ahhoz, hogy kedveljelek. Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Szóval, ne tegyél hülyeségeket. – öleltem meg szorosan. Lassan eltolt magától, majd adott egy puszit.

- Rendben van, de azért ne korlátolj le túlságosan. – nevetett.

- Amíg nem verekszel, és vagy nem rúgatod ki magad, addig azt csinálsz, amit akarsz. – vigyorogtam rá, majd hozzábújtam.

- Hát ez gyönyörű! – sóhajtott édes hangon a kékség.

- Alexy! – mordult rá testvére.

- Jól van, na! – hátrált röhögve, majd a csöngő hallatán elindult a terme felé. – Na, gyere hős szerelmes. – ragadta meg Armin sálát. – Fizikánk lesz, és ha Herr Grausam előttünk ér be, nem éljük túl a mai napot. Tengerszemű barátom még nyomott egy puszit a homlokomra, majd Alexy-t egy tockossal megajándékozva elfordultak a sarkon. Sóhajtottam egyet, majd nagy lendülettel én is elindultam a termem felé. Azonban mire megfordultam már bele is ütköztem a szembejövőbe, s mindketten hátraestünk néhány papírral együtt.

- Nem látsz a szemedtől ember?! – hallatszott az ismerős hang. Feltápászkodtam, s megpillantottam a szintén ismerős vörös tincseket.

- B-bocsi! – kezdtem el összekapkodni a kottákat.

- Elisabeth? – nyitotta ki meglepetten a szemeit, majd elmosolyodott. – Nosztalgiázni volt kedved? Tényleg eszméletlen volt a bemutatkozásod, de legközelebb csak szóban emlékezzünk vissza. – állt fel nevetve, majd felsegített. – De legalább most értelmét nyerte a „Ne fuss a folyosón!” szabály.

- Oh, tehát mégiscsak figyelsz órán. – nyújtottam át a papírköteget.

- Nem is hinnéd általánosban milyen jó gyerek voltam. – kacsintott.

- Még mindig szeretnél velem beszélgetni? – támadtam le a kérdéssel, ami mindvégig a fejemben járt.

- Igen. – komorodott el az arca.

- Suli után?

- A tetőn.

- Ott leszek. – mosolyogtam, majd célba vettem a termemet. Szerencsémre már minden komplikáció nélkül beértem a terembe, és el is foglaltam a helyemet.

- Hogyhogy ilyen későn. – mosolygott Lisander. – Várj, tudom. Amber?

- Amber. – nevettem, s elmeséltem az egész sztorit.

- Te összejöttél Armin-nal?! – kiáltotta, mire persze az egész osztály minket figyelt. (Még jó, hogy az ofő nem hamarkodja el az órára-járást.) Gyorsan felpattantam és befogtam Lisander száját.

- Nincs itt semmi látnivaló, mindenki forduljon vissza. – erőltettem magamra egy zavart mosolyt. – Mit csinálsz? – súgtam idegesen a szürkének, mikor szabadon engedtem. – Még az kéne, hogy Mr. Faraize maghallja. Tudod, milyen szemét tud lenni ebben a témában.

- Jól van, elnézést. De mégis mikor? Hogyan? – faggatózott.

- Emlékszel arra a pár fecnire, amiről azt gondoltam, levél?

- Persze.

- Hát, az volt. Armin írta. – magyaráztam, majd folytattam a történetet. A végén nagyot sóhajtott.

- Értem.

- Csalódottnak tűnsz. – Erre elvörösödött, mindenhova nézett, csak rám nem, majd összeszedte magát.

- [köhintés] Én úgy gondoltam, valamiféle zenésszel fogsz majd összejönni. – igazgatta a gallérját.

- Félig kocka is vagyok, tehát ez is egy végkimenetel volt. – nevettem. – Most, hogy így elmeséltem a történteket, beugrott, hogy beszélnem kell Kim-mel.

- Milyen ügyben?

- Majd meglátod. – kacsintottam.

Amikor Mr. F. végre megérkezett, kezdetét vette egy iszonyatosan unalmas történelemóra. Csengetés után rögtön el is indultam felkeresni Kim-et. A termük ajtaján épp egy hosszú barnahajú, elegánsan felöltözött lány lépett ki.

- Szia! Bocsi a zavarásért, de Kim bent van? – Kicsit megilletődött, majd elmosolyodott.

- Szia! Sajnos már nincs, de a kézműves-szakkörben megtalálod.

- Köszönöm szépen! Amúgy Elisabeth vagyok. – nyújtottam a karom.

- Melody. Örülök a találkozásnak. – rázta meg a kezem.

- Úgyszintén. – mosolyogtam.

- Te vagy az új lány, igaz?

- Hát annyira már nem vagyok új. – nevettem.

- Dehogynem! – nevetett ő is. – Ez egy elég elit iskola. Ritkán vannak új tanulók. Kevés osztály, kis osztálylétszám. Mindenki ismer mindenkit. Most, hogy mondja, tényleg max. húszan lehetünk az osztályban.

- Hát, én alig ismerek valakit. Valamit rosszul csinálhatok. – vakartam a tarkóm.

- Dehogy is! A legtöbben kerülik az új tanulókat. Nem szeretik a változást. Az osztályok nagy része olyan, hogy már óvodás koruk óta ismerik egymást. Nehéz újként beilleszkedni. Neked elég jól sikerült. – mosolygott. – Most mennem kell, de majd még beszélünk. – intett, és már el is tűnt. Pechemre, mire beszélhettem volna Kim-el, becsengettek, de mondtam neki, hogy következő szünetben újra megkeresem.

***

- Kim! – futottam utána. – Iszonyat milyen gyorsan sétálsz azzal a két métereddel és hosszú lábaiddal. – lihegtem.

- Ugyan, még elpirulok. – röhögött. – Na, mit szeretnél ennyire csajszi, hogy még futni is képes vagy érte? – karolta át a vállam. – Amúgy, maradjon kettőnk között, de… csupán 175 centi vagyok.

- Mindegy, így is vagy 20 centivel magasabb vagy nálam. – legyintettem. – Na, de amiért kereslek. Edzeni akarok. – jelentettem ki elszántan. Kim csak pislogott, majd hirtelen kitört belőle a röhögés. Úgy egy percbe telt, míg lenyugodott. – Szó~val. Segítesz?

- Persze. – elővett egy papírt, majd ráfirkantott valamit és átnyújtotta. – Bármikor jöhetsz. Én négy után zárásig ott szoktam lenni. Gyere bátran. – paskolta meg a fejem. – De nehogy lesérülj nekem előtte!

- Nem fogok.

Csengetéskor elváltak útjaink. Ezt is letudtam. Majd a héten talán benézek.

A maradék négy órát nyugton végigültem. Szünetekben PSP-ztem. Most itt azt kérdezitek, miért nem Armin-nal voltam. Nos, azért, mert a suli neve ellenére néhány tanár nem igazán kedveli a párokra jellemző megnyilvánulásokat (kézfogás, puszi, ölelés, csók). Sőt van pár elmebeteg tag, aki szünetekben fel-alá járkál, s direkt ezeket a dolgokat fürkészi. Egyetlen rossz mozdulat megrovást vonhat maga után. Mi pedig megbeszéltük, hogy nem kockáztatunk. Reggel viszont szerencsére szinte egy ilyen tanár sincs bent. Viszont azok a percek nagyon durvák tudnak lenni. No meg estefelé, mikor megy le a nap. Na, akkor nem fogják vissza magukat. Huh… kicsit elkalandoztam. Tehát tanítás után épp indultam a Castiel-el megbeszélt helyre, mikor megpillantottam a hirdetőtáblán nagybetűkkel a végzetem. Egyenruha? Ez most komoly?!

Életjel

Sziasztok!

Mindenek előtt a szokásos történet, mikor is a bocsánatotokért esedezem a kimaradásért. Tényleg nagyon sajnálom, de valahogy csak most kezd visszatérni az erőm. (Épp ideje volt, mi?)
Remélem mostantól minden rendben lesz, és heti rendszerességgel tudom majd hozni a részeket. (Ez nem ígéret!) Valószínű nem tudom betartani, de mindent megteszek.

Ui.:Itt a nyár én meg még mindig csak februárnál járok. Jól le vagyok maradva. Bele kell húznom! :D

37. - Autó

[2014. február 17.]

- Lis, ha így folytatod, el fogsz késni!

- Kelek már! – rántottam le magamról a takarót, s bámultam a plafont. Két perc bambulás után nekiláttam a reggeli teendőknek, majd leszaladtam és hozzáláttam a reggelimhez. Miután végeztem bedobtam az uzsimat a táskába, felkaptam a kabátom, majd a bakancsom és egy puszit nyomva Agatha arcára elindultam. A kapuban már ott várt Armin és Alexy. A fekete szokásosan nyomkodta a PSP-jét, a kék pedig, mint valami Duracell-nyuszi pattogott és integetett.

- Sziasztok! – köszöntem, majd megragadva Armin sálját közelebb húztam magamhoz és adtam neki egy puszit a szájára. Erre halványan elégedett mosolyra húzta a száját, s még egy puszi után visszafordult a játékához és elindultunk.

- Én ezt sose fogom megszokni! – hadonászott Alexy maga előtt.

- Pedig muszáj lesz. – nevettem. – De mesélj, mi volt pénteken! – A kékség arca elkomorodott.

- Úgy láttam jól érezte magát. Meg is csókoltam. – túrt bele a hajába.

- Ez remek! De, miért látom úgy, hogy te ennek nem igazán örülsz?

- Én még mindig nem vagyok annyira biztos ebben a dologban. – sóhajtott. – De nem akarom megbántani se. Látom mennyire szerelmes belém, én meg gonosznak érzem magam, hogy nem szeretem annyira, mint ő engem.

- Nincs értelme egy olyan kapcsolatban lenned, amiben nem érzed jól magad. Amúgy meg, minél tovább halogatod az igazságot, annál jobban fog fájni neki is és neked is.

- Lehet, de akkor sincs szívem megmondani neki. – gyűltek könnyek a szemébe.

- Várj! – ragadtam meg a kezét és egy padhoz húztam. Felugrottam rá. – Na, gyere ide! – vontam közelebb és erősen magamhoz szorítottam. – Valaki azt mondta, hogy egy ölelés sosem árt. – mosolyogtam Armin-ra, aki elpirult. Tehát ő sem felejtette el.

- Ez tényleg segített. – mosolyodott el Alexy. – De miért kellett padra állnod? – értetlenkedett.

- Mert pici vagyok, és nehezen tudtam volna a fejedet a mellkasomra hajtani.

- Mi? És az miért fontos?

- Mert természeténél fogva megnyugtatja az embert, ha szívdobogást hall. – kócoltam össze a haját, majd leugrottam a padról, és mentem tovább.

- Te tényleg rohadt okos vagy! – karolt át, mikor utolért.

- Nem okos vagyok, csak hallok dolgokat. – Hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét. Armin-nal együtt. – Most mi van?

- Nem vágsz át. – bökdöste az arcom vigyorogva.

- Hah! Látom az agresszív törpe jól összemelegedett a kocka-meleg párossal. – nyávogta a hirtelen elénk lépő Amber. Minden izmom megfeszült az idegességtől.

- Hagyd, nem éri meg. A diri a csatlósa. – nyugtatott Alexy. Hasonló célból pillantott volna testvérére, de hűlt helyét találta. – Ho-hol van Armin?

- Nem mellettünk volt? – néztünk körbe.

- Hé, a kocsim! – sikította el magát a hercegnő, és idegesen szalad kis kedvence irányába. A látványtól majdnem elröhögtem magam, de csak kíváncsian figyeltem, mi lesz belőle. Armin bent ült az ezüst Porsche-ban és egy tollat szegezett a kocsira. – Meg ne karcold, kocka! Lányok, szedjétek ki! – toporzékolt.

- Ha közelebb jöttök, oda a fényezésnek! – kattintotta be a tollat.

- Mi van már veled?! – sipította.

- Csak annyi, hogy ha még egy rossz szót mersz szólni Elisabeth-re vagy Alexy-re elköszönhet a szép új kocsidtól. És megígérem, könnyes lesz a búcsú.

- Rendben! – egyezett bele nagy nehezen. – De most azonnal szállj ki! – mutatott maga alá a földre. Fekete lovagom egy könnyed mozdulattal kiugrott a kocsiból, megcsókolt, majd kézen fogva a felgyülemlett tömegen átfurakodva besétáltunk a suliba. 

36. - Oops...

[2014. február 15.]

Reggel hatalmas vigyorral ébredtem, amit sehogy sem tudtam lekaparni az arcomról… nem mintha le akartam volna. Armin-nak háttal feküdtem, aki szorosan ölelt magához, egyik lábát átvetette az enyéimen, arcát pedig a hajamba fúrta. Hogy nem fulladt meg? Halkan felnevettem, majd óvatosan lehámoztam magamról a karját és a lábát. Persze szívesen maradtam volna még a csöppet sem kellemetlen helyzetben, de a természet szava szent: ha hív, menni kell. Tehát lassan, óvatosan másztam ki az ágyból, nehogy felébredjen. Egy lépést sikerült megtennem, Armin máris visszarántott az ágyba.

- Szökni próbálsz? – csókolt bele a nyakamba.

- Dehogy is! – nevettem. – Csak épp lenne egy fél perces találkám a természettel. – próbáltam kikászálódni a szorításából, mire maga alá fordított és rámnehezedett.

- Kibírod. – ásított. Még párszor próbálkoztam, majd megadóan elernyesztettem az izmaimat. Ettől kissé figyelmetlen lett. Kihasználva ezt, gyorsan a hátára löktem, lefogtam a csuklóit, és a csípőjére ültem.

- Mondtam én, hogy egyszer lenyomlak! – mosolyogtam elégedetten. Sejtelmesen elvigyorodott, amitől teljesen kirázott a hideg.

- Nem engedem, hogy ilyen könnyen megnyerd a fogadást! – lökött hátra, s felvettük az előbbi pozíciót, de már Armin volt felül. – Gyúrnod kell még. – nevetett, s egy csókra közeledett. Engedtem neki egy puszit, majd fogtam egy párnát és az arcába vágtam. Ettől egyszerűen eldőlt.

- Gonosz! – nyújtottam ki a nyelvem.

- Miért? Mert nem hagylak nyerni? – dobta vissza a párnát.

- Pontosan! – ugrottam rá és elkezdtem püfölni a párnával. Szegény már félig lelógott az ágyról és röhögve próbálta védeni ütéseimet.

- Khm… – A hangra mindketten felkaptuk a fejünket. Alexy és egy nő állt az ajtóban.

- Csak semmi hirtelen mozdulat. – súgta Armin. Nyeltem egy nagyot, majd lassan felültünk az ágy szélére. Armin megfogta a kezem, én meg értetlenül pislogtam a két jövevényre. Alexy hol rám, hol Armin-ra, hol pedig a kezünkre nézett. Úgy két perces kínos csend után, a kékség elvigyorodott.

- Annyira örülök nektek! – ugrott a nyakunkba, ezzel eldöntve mindnyájunkat. – Olyan régóta várom már ezt! – mondta könnyes szemmel. A feketével összemosolyogtunk és átöleltük Alexy-t. Újabb köhintés. Alexy szinte repülve szaladt a nőhöz, kézen ragadta és elénk rángatta.

- Elisabeth, ő itt az anyukánk, Anne. – ölelte át a kékség a hölgy vállát. Hölgy, hölgy… nem is tudom behatárolni a korát. Nem hiszem, hogy nagyon fiatal lehetne, mindenesetre nagyon jól tartja magát. Hosszú, fekete, hullámos haj, és tengerkék szemek. Armin határozottan rá ütött. Bőre viszont egy-két árnyalattal sötétebb az általunk ismert srácénál.

Kicsit megszeppenve álltam fel és óvatosan nyújtottam a karom a nő felé, hogy kezet foghassunk. Ő hirtelen a vállamnál fogva magához rántott, s majdhogynem kiszorította belőlem az összes belsőszervemet.

- Jaj, Elisabeth! Már annyira meg akartalak ismerni téged! – dülöngélt jobbra-balra. É~~~s meg van, honnan Alexy hiperaktivitása. Kicsit távolabb tolt magától, és végigmért. – Igazán csinos kislány vagy te. – paskolta meg az arcom. – Csak jó ízlése van az én fiacskámnak! – borzolt bele a srác fekete hajába.

- Anya~~! – morgott Armin, és elkezdte kitolni a két hívatlan vendéget a szobájából.

- Hé, én szeretnék Elisabeth-el beszélgetni…

- Majd lent! – csapta be az ajtót. – Bocsi. – sóhajtott.

- Tisztára ti! – nevettem.

- Mi van?! – grimaszolt.

- Olyanok vagytok Alexy-vel, mintha anyukátok kettévált volna.

- Most hogy mondod. – nevette el magát ő is. – Reggelizünk?

- Persze, de előtte most már tényleg el kell mennem WC-re. – rohantam ki az ajtón, be a fürdőbe.

***

- Nos, Elisabeth, örülök, hogy végre megismerhetlek. – tett le elém egy tányér omlettet mosolyogva.

- Én is örülök! – mosolyogtam kedvesen. Miután mindenki elé tett egy-egy tányért ő is leült közénk.

- É~~~s mesélj! Mit csináltatok kettesben az üres házban? – könyökölt az asztalra. Alexy pedig tükörként utánozta mozdulatait. Armin elkezdett fulladozni, én meg csak néztem ki meredten a fejemből.

- Se-semit. – válaszoltuk egyszerre magas hangon vörös fejjel.

- Anya, ha ezt tovább folytatod, soha többet nem fog ide jönni. – tette hozzá Armin.

- Persze, persze, ez magánügy. – sóhajtott csalódottan. – De én azért szeretném tudni. – hadarta. Kijelentését Armin egy gyilkos tekintettel jutalmazta, majd némán ettük tovább a reggelit. Kí~~nos.

Miután megettük az omlettet megköszöntem, s elkezdtem leszedni az asztalt.

- Mit csinálsz? – kapta ki a kezemből a tányérokat Anne. – Ez nem a vendég dolga.

- Pedig az a legkevesebb, hogy elmosogatok egy ilyen finom reggeli után. – kacsintottam rá.

- Ha ennyire akarod, segíthetsz. – adta meg magát drámaian.

A srácok valamikor felszívódtak, mi pedig elkezdtünk mosogatni.

- Örülök, hogy Armin végre talált valakit. Kicsit aggódtam, mert ő nem olyan nyílt, mint Alexy.

- Ez igaz. – nevettem. – De szerintem ez aranyos.

- Nem, te nem ismered annyira. Régen más volt. Ebben a tanévben változott. Sokkal barátságosabb lett. Bár nagyobb lett a szája is. – mosolygott. – Úgy hiszem te változtattad meg.

- Én?

- Ha te vagy az „új lány”, akkor igen. – zárta el a csapot. – Annak ellenére, hogy egy kis lázadót csináltál a fiamból, nagyon örülök, hogy találkoztatok. – ölelt meg.

- Pont jókor jött, hogy megmentsen a beégéstől. Örök hálám neki és persze Alexy-nek is.

- Ezt hogy érted? – tolt el magától, s kérdőn pislogott.

- Hosszú történet, de akkor találkoztunk először. – futottak végig az agyamon a történtek. Ha belegondolok, már akkor tetszett… csak még nem vettem észre. Ezek szerint fejlődtem az érzelmek felismerése terén. Pacsi nekem.

- Nyálas női csevej? – dőlt vállával az ajtónak Armin.

- Mi?! – léptem felé felgyűrve a pulcsim ujját, mire futásnak eredt. Szaladtam utána. Már majdnem bejutott a szobájába, de én gyorsabb voltam és rávetődtem, így elterültünk a folyosón.

- Próbálkozhatsz, de úgy sem fogsz nyerni. – jelentette ki halál nyugodtan.

- Mi… – kezdtem bele, de megakadt a hangom, amikor Armin hirtelen maga alá fordított. Morcosan néztem rá, ő pedig csak vigyorgott. – Csak szerencséd volt. – duzzogtam. Felhúzta az egyik szemöldökét, majd mintha valami átvillant volna az agyán komollyá vált az arca.

- Igen, szerencsés vagyok, mert vagy nekem. – nézett mélyen a szemembe csillogó kék szemeivel, majd megcsókolt. Minden lehetőséget kihasználsz, mi?

Helyzetjelentés ^^

Sziasztok!

Minden olvasótól szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen későn hozom a következő részt. Mentségemre szóljon, teljesen szét vagyok szórva. Ugye április 6-án elkezdődött a Trónok harca... Nos, hát én mióta láttam az első részt (ápr. 15. vagy 16.) azóta teljesen kisültem. Minden értelemben.
Igazából már nagyon régóta írom a 36. részt. Szerintem rögtön neki is láttam, amint feltettem a 35-et. A baj csak ugye az, hogy nincs ihlet. (Meg valamikor a lélek sem visz rá, hogy leüljek gépelni.) Úgy átlagosan minden nap kierőszakoltam magamból 1-2 mondatot, de - mint látjátok - nem mentem vele valami sokra. DE! már több, mint 600 szónál járok és egy rész úgy 800 és 1000 szó körül szokott mozogni... Röviden, szerintem - persze csak ha minden jól megy - hétvégére megleszek vele.
Szurkoljatok! ^^

Ui.: Remélem, azért nem haragszotok rám! Q.Q