33. - A levél

Hozzáláttam a forró csoki főzéséhez, közben Alexy az asztalon ülve lógatta a lábát, és valami dalocskát dúdolgatott.

- Mikor lesz már kész? – szakította meg a dalt.

- Nemsokára. – nevettem. Nagyra nőtt gyerek…

- Tessék! – nyomtam két perc elteltével mosolyogva a kezébe a forró bögrét.

- Ya~y! – kiáltotta, s már szürcsölte is a csokit. Már épp rá akartam szólni, hogy „lassabban, mert forró” mire egy halk sikoly kíséretében majdnem a földre öntötte a csésze tartalmát.

- Óvatosabban! – nevettem el magam. – Mikor tudom meg, mi van a levélben? – kérdeztem óvatosan felülve mellé az asztalra.

- Majd. – vágta rá határozottan. Addig szuggeráltam, míg meg nem adta magát. – Jó! Ha megittam, felolvasom.

Én már rég felhörpintettem az összes löttyöt, de a kékség még mindig csigázott. Türelmetlenül felhördültem és eldőltem az asztalon. Még úgy két percig fetrengtem sóhajtások közepette, majd hirtelen nagylendülettel leugrott az asztalról. Követtem minden mozdulatát. Valamilyen ötlettől vezérelve elkezdte elmosogatni a bögréket.

- Te most direkt húzod az agyam.

- Mire gondolsz? – vigyorgott. – Csak rendes ember módjára eltakarítok magam után. Blő~~~ Na persze!

- Igen?! – fontam karba a kezeim. – Eddigi ittléteid alatt hogyhogy nem jutott ez eszedbe?

- Nem tudom. Talán a veled töltött idő más emberré tett! – nézett drámaian a semmibe. Fogtam egy széket, mögé raktam és felálltam rá.

- Ne csináld ezt velem! – borultam a nyakába nyafogva.

- Jól van, na. – törölte meg a kezét. – Gyere a szobádba! – emelt le a székről, majd csuklón ragadva felhúzott az említett helyiségbe, ahol helyet foglaltunk - a már sokat dícsért - pihe-puha szőnyegemen. Izgatottan, csillogó szemekkel lestem, ahogy lassan előveszi zsebéből az apró darabkákból összeragasztott papírlapot. Próbáltam bele-belenézni, de mindig elhúzta, és rám szólt: „Türelem!” Már hogy lehetnék ilyenkor türelmes?! Nagy levegőt vett, s elkezdte felolvasni:

Elisabeth!

Nem erősségem az érzéseim bármilyen jellegű kifejezése, de ma, így Valentin napon úgy érzem, ideje bevallanom. Lehet, hogy klisésen hangzik, de amikor megláttalak, éreztem valami furcsát. Valami egészen mást. Valamit, amit még sohasem ezelőtt. Nem tudom és nem is merem határozottan kijelenteni, de azt hiszem beléd szerettem. Nem várom el, hogy te is így érezz irántam, csak jobbnak éreztem, ha tudatom veled. Szeretlek és szeretni foglak, még ha te nem is tudod, ki vagyok.

Egy Ismeretlen Ismerős

- Mi? – az ámulattól csak ennyit tudtam kinyögni. Ki? Mikor? Hogyan?

- Áh~~~ Egy szerelmes levél! – ölelgette a lapocskát. – Hát nem édes? – nyomta az arcomba az írást. Szó nélkül elvettem és átolvastam a sorokat. Alexy nem hülyült… tényleg ez van benne.

- Ki? – villogtam újabb tőkérdésemmel.

- Hát… egy ismeretlen ismerős. – nézett rám bugyután. – Azt hiszem ő úgy gondolta, amint elolvasod sejteni fogod, ki is... Na? Ötlet? – csúszott egyre közelebb.

- Nem igazán akarok találgatni.

- Hm… összeszedjük?

- Ühüm!

- Jó! Akkor… én biztos nem voltam. – mondta egyértelműen. – Castiel?

- Vele beszéltem pár pillanatig. Akár ő is lehetett, de nekem nem úgy tűnt…

- Lisander?

- Ő biztos nem! Tőle kaptam már egy verset. Ráadásul ő nem ilyen jellegű levelet írna. A versek határozottabban közelebb állnak hozzá.

- Nathaniel?

- Vele nem igazán vagyok jóban. Csak úgy formálisan, mint diák és DÖK-elnök. Még barátnak sem mondanám. Havernak maximum.

- Másról nem igazán tudom elképzelni… Jade?

- Ő már nagyon rég járt a suli felé. Nem hiszem.

- Ken visszatért! – kiáltotta be hirtelen pár pillanat néma csend után.

- Ezzel ne is viccelődj! – nevettem.

- Kit hagytunk ki? – mondta miután rendesen kiröhögte magát.

- Hát… Már csak Armin maradt. De nem, ő biztos nem… Várjunk csak! Armin-t nem láttam ma suliban. Mi van vele?

- Tudod neki sem a szíve csücske ez a nap… vagyis inkább csak a körítése nem szimpatizál neki. Csak nem…

- De. Nem lehet, hogy ő írta?

- Hogy hozta be? – hüledezett.

- Ő… nem is tudom. – néztem körül a szobában. – Van egy ikertestvére! – csaptam a vállára.

- Áhá! Logikus lenne, de Armin nem lenne képes leírni ilyen dolgokat. Túl… túl… félős. Szépen fogalmazva.

- Ha te mondod. Van benne valami. Akkor fogalmam sincs, ki lehetett. – sóhajtottam.

- Majd hétfőn körbekérdezősködünk, de nekem most mennem kell. – tápászkodott fel. – Randim van Violette-el. – sóhajtott. – Kívánj sok szerencsét!

- Gonosz! – fújtam fel az arcom.

- Most meg miért? – forgatta a szemeit.

- Ha tényleg nem szereted őt, akkor miért, miért áltatod szegényt? – szegeztem rá a kérdést.

- Én legalább próbálkozom! – fakadt ki. – Tudnál mindenről, ha figyeltél volna, de ahelyett, hogy krízishelyzetekben a barátodra figyelnél, srácokat bámulsz!

- De…

- Kicsit, nem is… nagyon örültem neki, hogy ez a srác Armin volt. DE! Nem teszel annak érdekében semmit, hogy összejöjjön a dolog. Én legalább próbálok segíteni a kapcsolatunkon valahogy! – szaladt ki az ajtómon. Döbbenetemben meg sem tudtam moccanni. A bejárati ajtó csapódására eszméltem csak fel. Mi? Még sosem láttam ilyennek Alexy-t. És… Nem! Jogos volt, amit mondott, de mit tehetnék én? Ennek ellenére sem hiszem, hogy nekem kellene kezdeményeznem. Tehetetlenül eldőltem, akár egy rongybaba. Vagy még is? Fogtam egy párnát, és az arcomba nyomtam. Áhr! Reménytelen vagyok! Hozzávágtam a párnát a szekrényemhez, majd oldalra fordultam. Mi van velem? Nem voltam én ilyen… önző és figyelmetlen. Mit tegyek? Még mindig kilátástalan helyzetemen töprengve fetrengtem a földön, depresszióba kergetve magam, mikor megszólalt a telefonom.

- Ki lehet az ilyenkor? – mérgelődtem. Nagy nehezen feltápászkodtam és elsétáltam az asztalomig. Felemeltem a telefont és elmosolyodtam. Szamár!