32. - A ruha

// Nos, megjöttem. Elnézést kérek a késedelemért... sokat kellett pótolnom a suliban. DE! a lényeg, hogy itt az új rész - röpke egy hónap csúszással.
   Köszönöm a leveleket. Ugyan nem kaptam valami sokat, de örülök, hogy vannak "aktív" olvasóim is. Amint sikerül behoznom a történetet, sort kerítek a ti ötleteitekre is. Tehát nem kell aggódni, én minden tőlem telhetőt megteszek!
   Köszönöm minden olvasómnak, és blogkövetőnek, akik a sok kimaradás ellenére is folytatják az olvasást. Remélem ez az egy hónap nem változtatott semmit a stílusomon és nem rontott blog színvonalán sem. 
Nem is húzom tovább az időtöket. Jó olvasást mindenkinek! :D//



- Lisa figyelsz?! – lépett mellém idegesen Alexy.

- Hagy most… kérlek. – legyintettem el a fejem mellett.

- [hatalmas sóhaj, nagylevegő] Lisa~~! – ordított bele idegesen a fülembe.

- Alexy, normális vagy?! – emelkedtem fel a padról. – Megsüketülök. – tapasztottam mind a két kezem a fülemhez.

- Bocsi, de most már legalább figyelsz. – vigyorgott.

- Ja, rendkívül hatásos volt… – morgolódtam.

- Ne duzzogj már! – ült fel a padomra. – Inkább meséld el, milyen volt eddig a napod. – pillantott rám érdeklődőn.

- Ő~~~ eddig még csak egy órám volt. – értetlenkedtem.

- Jó, de ma van Valentin nap! – tárta szét vidáman a karjait, majd megölelt. – Nem történt semmi izgi?

- Nem igazán. Csak megbolondultak az emberek… de ehhez már hozzászoktam a 17 évem alatt. – vontam vállat.

- Nem! – nevetett. – Én nem egészen erre gondoltam.

- Hanem?

- Kaptál már szerelmes levelet, vagy tett valaki vallomást? – kíváncsiskodott.

- Látom ez a nap az igazán neked való. – mosolyogtam. – Elemedben vagy.

- Jó, jó! Csak válaszolj…

- Őszintén szólva, kaptam egy levelet. – sandítottam fél szemmel a tolltartómra.

- Igen? – kapta fel az említett tárgyat, s már kotorászott is benne. – Itt nincs levél… csak… pár fecni. Ne~~~m!! – pillantott rám elkerekedett szemekkel.

- De~~~! – gúnyolódtam.

- Ki?

- Találhatsz egyet. – vontam fel a szemöldököm.

- Amber. – vágta rá egyértelműen. – Nem értem azt a csajt! Mit ártottál te neki?

- Fogalmam sincs. – sóhajtottam.

- Segítek összerakni! – pattant le az asztalról. – El kell olvasnod! – hangsúlyozta a „kell” szót.

- Ha te mondod…

- De most… – emelte fel a földről a táskáját és kutatni kezdett benne.

- Mi az? – leskelődtem.

- Ne legyél türelmetlen! Csukd be a szemed! – szólt rám határozottan.

- Oké… – engedelmeskedtem.

- Kinyithatod! – szólt újra kedves hangján. Pislogtam párat, majd megpillantottam egy sötétrózsaszín ruhát a kezében.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan! – mutattam remegő kézzel a ruhára.

- De! És fel is fogod próbálni! – ragadta meg a csuklóm, s már rángatott is ki a teremből.

- Lisander, segíts! – nyújtottam karomat drámaian… Ő meg csak vigyorogva vállat vont. Áruló! Végighúzott a folyosón, le a pincébe, valami raktárfélébe. – Ez nem Castiel-ék „gyakorlóterme”?

- De, pont az? – kapcsolta fel mosolyogva a lámpát.

- Neked honnan van kulcsod? – billentettem oldalra a fejem.

- Egyszer rajtakaptam őket, és ezt kaptam a hallgatásomért. – vigyorgott. – Na de te most öltözz át. – Nyomta izgatottan a kezembe a ruhát.

- Én ezt nagyon nem akarom! – dőltem neki a falnak, és lecsúsztam egészen a földig.

- De muszáj lesz! – fonta karba a kezeit.

- Biztos? – néztem rá kérlelőn.

- Igen!

- Jó! [sóhaj] Akkor menny ki. – álltam fel.

- Nem! – vágta rá.

- Mi van? – kerekedtek el a szemeim.

- Maradok. A végén még elszöksz. – bólogatott.

- De...

- Maradok és kész! – erősködött. Alexy előtt öltözzek át? Teljesen elpirultam.

- [sóhaj] Ne szégyenlősködjél már! Tudod, hogy nekem az izmosabbak jönnek be.

- Igen? És Violette? – húztam fel a szemöldököm.

- Elég gonoszul fog hangzani, de ő csak egy próbálkozás… – sóhajtott. – De ne is mondj semmit, mert ha figyeltél volna eddig rám, akkor tudnál róla! – fordult el sértődötten.

- Akkor mi lesz Vie-vel? – aggodalmaskodtam.

- Nem tudom. – hajtotta le szomorúan a fejét. – De most ne romboljuk a hangulatot. Öltözz át!

- Jó, jó! – kezdtem el vetkőzni, majd felhúztam a ruhát. – Na? – forogtam egyet.

- Mintha rádöntötték volna! – ugrott a nyakamba.

- Mi ez a hangzavar? Ki van itt?! – lépett be valaki az ajtón.

- E-elisabeth? – nézett végig rajtam meglepetten Nathaniel.

- Na-nathaniel, me-megmagyarázom! – hadonásztam.

- Nem Elisabeth hibája! Én kértem meg rá! – állt elém védelmezőn Alexy.

- Nincs nagy baj! – sóhajtott. – Csak halkabban kérlek. Ha én meghallottam, akkor az igazgatónő is meghallhatja.

- Huh~ Megnyugodtam. – törölt végig a homlokán kék barátom. – Nem tudtam volna már mást mondani. – mosolygott zavartan.

- Valahogy sejtettem. – nevettem el magam.

- Elisabeth! – nézet el Alexy válla felett Nathaniel. A kékség kapcsolt, és arrébbállt. – Nagyon csinos vagy. – túrt bele idegesen, vörös arccal szőke hajába.

- Kö-köszönöm! – jöttem hirtelen zavarba.

- Jó! Elég volt! Vége a műsornak. Ne legeltesd a szemed Lisa-n! – tolta fel Nathaniel-t Alexy a lépcsőn.

- Mire fel ez a modor? – tettem csípőre a kezem mikor visszaért.

- Egy fiú neked nem elég?

- Ezt meg hogy értsem?! – vágtam rá sértődötten.

- Ha nem tudod, akkor inkább hagyjuk is! – fordult el.

- Nem, most már magyarázd meg!

- E-li-sa-beth! – rohant le a lépcsőn Rosa, majd a nyakamba ugrott. – Iszonyat jól nézel ki! – pörgetett meg maga előtt.

- Köszi! – vigyorogtam elégedetten.

- Mégis megérte rád bízni a dolgot! – veregette háton Alexy-t. Én meg csak értetlenül pislogtam kettejük között.

- Együtt terveltük ki, hogy rád adunk a mai napon egy ruhát. – ölelte át Alexy Rosa vállát.

- Szóval ti szövetkeztek a hátam mögött?! – vontam fel a szemöldököm, majd elnevettem magam.

- De nem egyedül jöttem ám! – dörzsölte össze a tenyerét Rosa. – Ó~ Ly~~~s!! – énekelte. Az említett személy lassan lépkedett le a lépcsőn, s mikor megpillantott, majdhogynem tátva maradt a szája a döbbenettől.

- Hé, azért csukd be a szád! – bökte oldalba Rosa.

- Gyönyörű! – nyögte ki.

- Köszönöm! – mosolyogtam. (Itt már kevésbé éreztem magam kínosan rózsaszínben.) Alexy gyilkos pillantásokat vetett a lány felé, aki pedig csak ártatlanul mosolygott, hol rám, hol Lisander-re nézve.

- Oh, majdnem el is felejtettem! – csapta össze a tenyerét Rosa. – Hoztam neked valamit. – kotorászott a táskájában, majd előhúzott egy nejlonzacskót.

- Mi ez? – kíváncsiskodtam.

- Ez egy cipő! – húzott elő egy fekete magassarkút, majd elém rakta. – Sőt! – kotorászott tovább. – Itt van ez is! – dobott a kezembe egy fekete, csipkés felsőt.

- Köszönöm! – bújtam bele a kapott dolgokba. – Na?

- Zsenik vagyunk! – pacsizott össze Rosa és Alexy.

- Igen. – nevettem. – De most már leveszem.

- Mi? – akadtak ki mind a hárman.

- Nem-nem, nem veheted már le! – tiltakozott Rosa.

- Igen, mindjárt csöngetnek. – szólt hozzá Lisander.

- Pontosan! Így jártál. Ma már így maradsz! – ölelt meg Alexy.

- Alattomosak! – kaptam fel a cuccaim, és felrohantam a folyosóra. Követve a reggeli példámat, megint nekimentem valakinek. Méghozzá újra Castiel-nek.

- Öröm újra látni! – vigyorgott. – Főleg így.

- Ne viccelődj! – morogtam vörös arccal.

- Ez-az! – lépett közénk Rosa. – Épp sikerült meggyőznünk, hogy ne vegye le. Ne bátortalanítsd el. – bökdöste a vörös mellkasát.

- Elbátortalanítani? Dehogy! Igazán szexi. – nézett át a lány felett szokásos mosolyával.

- Ne stíröld! – ugrott közénk még Alexy is. Sikerül úgy közénk furakodnia, hogy elveszítettem az egyensúlyom, s dőltem hátrafelé. Szerencsémre Lisander elkapott, és lábra állított.

- Köszi! – igazgattam meg a ruhám. – Viselkedjetek, légy szíves! – néztem dühösen a srácok felé. Egyszerre bólintottak. Becsöngettek, majd elváltunk. Mindenki ment a saját órájára… vagy az udvarra (Castiel).

A nap további részében elég feszülten éreztem magam. Sokan megbámultak, hol elismerően, hol megvetően. Amber is belémkötött, de Rosa ott volt, s elintézte.

Hazafelé menet Alexy mellém csapódott.

- Hogyhogy te is erre jössz? – érdeklődtem.

- Mondtam, hogy segítek összerakni a leveled, nem? – mosolygott.

Hazaérve ledobtuk a cuccaink, ettünk, s hozzáláttunk a puzzle-hoz. Beletelt vagy két órába, mire renden összerakosgattuk a darabokat. Amint kész lettünk Alexy gyorsan összehajtotta, és zsebre rakta.

- M-most mi van? – értetlenkedtem.

- Először csinálj egy forrócsokit! Utána felolvasom. – húzott fel a földről vigyorogva.

- De sok baj van veled! – nevettem.