2014. április 4., péntek

32. - A ruha

// Nos, megjöttem. Elnézést kérek a késedelemért... sokat kellett pótolnom a suliban. DE! a lényeg, hogy itt az új rész - röpke egy hónap csúszással.
   Köszönöm a leveleket. Ugyan nem kaptam valami sokat, de örülök, hogy vannak "aktív" olvasóim is. Amint sikerül behoznom a történetet, sort kerítek a ti ötleteitekre is. Tehát nem kell aggódni, én minden tőlem telhetőt megteszek!
   Köszönöm minden olvasómnak, és blogkövetőnek, akik a sok kimaradás ellenére is folytatják az olvasást. Remélem ez az egy hónap nem változtatott semmit a stílusomon és nem rontott blog színvonalán sem. 
Nem is húzom tovább az időtöket. Jó olvasást mindenkinek! :D//



- Lisa figyelsz?! – lépett mellém idegesen Alexy.
- Hagy most… kérlek. – legyintettem el a fejem mellett.
- [hatalmas sóhaj, nagylevegő] Lisa~~! – ordított bele idegesen a fülembe.
- Alexy, normális vagy?! – emelkedtem fel a padról. – Megsüketülök. – tapasztottam mind a két kezem a fülemhez.
- Bocsi, de most már legalább figyelsz. – vigyorgott.
- Ja, rendkívül hatásos volt… – morgolódtam.
- Ne duzzogj már! – ült fel a padomra. – Inkább meséld el, milyen volt eddig a napod. – pillantott rám érdeklődőn.
- Ő~~~ eddig még csak egy órám volt. – értetlenkedtem.
- Jó, de ma van Valentin nap! – tárta szét vidáman a karjait, majd megölelt. – Nem történt semmi izgi?
- Nem igazán. Csak megbolondultak az emberek… de ehhez már hozzászoktam a 17 évem alatt. – vontam vállat.
- Nem! – nevetett. – Én nem egészen erre gondoltam.
- Hanem?
- Kaptál már szerelmes levelet, vagy tett valaki vallomást? – kíváncsiskodott.
- Látom ez a nap az igazán neked való. – mosolyogtam. – Elemedben vagy.
- Jó, jó! Csak válaszolj…
- Őszintén szólva, kaptam egy levelet. – sandítottam fél szemmel a tolltartómra.
- Igen? – kapta fel az említett tárgyat, s már kotorászott is benne. – Itt nincs levél… csak… pár fecni. Ne~~~m!! – pillantott rám elkerekedett szemekkel.
- De~~~! – gúnyolódtam.
- Ki?
- Találhatsz egyet. – vontam fel a szemöldököm.
- Amber. – vágta rá egyértelműen. – Nem értem azt a csajt! Mit ártottál te neki?
- Fogalmam sincs. – sóhajtottam.
- Segítek összerakni! – pattant le az asztalról. – El kell olvasnod! – hangsúlyozta a „kell” szót.
- Ha te mondod…
- De most… – emelte fel a földről a táskáját és kutatni kezdett benne.
- Mi az? – leskelődtem.
- Ne legyél türelmetlen! Csukd be a szemed! – szólt rám határozottan.
- Oké… – engedelmeskedtem.
- Kinyithatod! – szólt újra kedves hangján. Pislogtam párat, majd megpillantottam egy sötétrózsaszín ruhát a kezében.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan! – mutattam remegő kézzel a ruhára.
- De! És fel is fogod próbálni! – ragadta meg a csuklóm, s már rángatott is ki a teremből.
- Lisander, segíts! – nyújtottam karomat drámaian… Ő meg csak vigyorogva vállat vont. Áruló! Végighúzott a folyosón, le a pincébe, valami raktárfélébe. – Ez nem Castiel-ék „gyakorlóterme”?
- De, pont az? – kapcsolta fel mosolyogva a lámpát.
- Neked honnan van kulcsod? – billentettem oldalra a fejem.
- Egyszer rajtakaptam őket, és ezt kaptam a hallgatásomért. – vigyorgott. – Na de te most öltözz át. – Nyomta izgatottan a kezembe a ruhát.
- Én ezt nagyon nem akarom! – dőltem neki a falnak, és lecsúsztam egészen a földig.
- De muszáj lesz! – fonta karba a kezeit.
- Biztos? – néztem rá kérlelőn.
- Igen!
- Jó! [sóhaj] Akkor menny ki. – álltam fel.
- Nem! – vágta rá.
- Mi van? – kerekedtek el a szemeim.
- Maradok. A végén még elszöksz. – bólogatott.
- De...
- Maradok és kész! – erősködött. Alexy előtt öltözzek át? Teljesen elpirultam.
- [sóhaj] Ne szégyenlősködjél már! Tudod, hogy nekem az izmosabbak jönnek be.
- Igen? És Violette? – húztam fel a szemöldököm.
- Elég gonoszul fog hangzani, de ő csak egy próbálkozás… – sóhajtott. – De ne is mondj semmit, mert ha figyeltél volna eddig rám, akkor tudnál róla! – fordult el sértődötten.
- Akkor mi lesz Vie-vel? – aggodalmaskodtam.
- Nem tudom. – hajtotta le szomorúan a fejét. – De most ne romboljuk a hangulatot. Öltözz át!
- Jó, jó! – kezdtem el vetkőzni, majd felhúztam a ruhát. – Na? – forogtam egyet.
- Mintha rádöntötték volna! – ugrott a nyakamba.
- Mi ez a hangzavar? Ki van itt?! – lépett be valaki az ajtón.
- E-elisabeth? – nézett végig rajtam meglepetten Nathaniel.
- Na-nathaniel, me-megmagyarázom! – hadonásztam.
- Nem Elisabeth hibája! Én kértem meg rá! – állt elém védelmezőn Alexy.
- Nincs nagy baj! – sóhajtott. – Csak halkabban kérlek. Ha én meghallottam, akkor az igazgatónő is meghallhatja.
- Huh~ Megnyugodtam. – törölt végig a homlokán kék barátom. – Nem tudtam volna már mást mondani. – mosolygott zavartan.
- Valahogy sejtettem. – nevettem el magam.
- Elisabeth! – nézet el Alexy válla felett Nathaniel. A kékség kapcsolt, és arrébbállt. – Nagyon csinos vagy. – túrt bele idegesen, vörös arccal szőke hajába.
- Kö-köszönöm! – jöttem hirtelen zavarba.
- Jó! Elég volt! Vége a műsornak. Ne legeltesd a szemed Lisa-n! – tolta fel Nathaniel-t Alexy a lépcsőn.
- Mire fel ez a modor? – tettem csípőre a kezem mikor visszaért.
- Egy fiú neked nem elég?
- Ezt meg hogy értsem?! – vágtam rá sértődötten.
- Ha nem tudod, akkor inkább hagyjuk is! – fordult el.
- Nem, most már magyarázd meg!
- E-li-sa-beth! – rohant le a lépcsőn Rosa, majd a nyakamba ugrott. – Iszonyat jól nézel ki! – pörgetett meg maga előtt.
- Köszi! – vigyorogtam elégedetten.
- Mégis megérte rád bízni a dolgot! – veregette háton Alexy-t. Én meg csak értetlenül pislogtam kettejük között.
- Együtt terveltük ki, hogy rád adunk a mai napon egy ruhát. – ölelte át Alexy Rosa vállát.
- Szóval ti szövetkeztek a hátam mögött?! – vontam fel a szemöldököm, majd elnevettem magam.
- De nem egyedül jöttem ám! – dörzsölte össze a tenyerét Rosa. – Ó~ Ly~~~s!! – énekelte. Az említett személy lassan lépkedett le a lépcsőn, s mikor megpillantott, majdhogynem tátva maradt a szája a döbbenettől.
- Hé, azért csukd be a szád! – bökte oldalba Rosa.
- Gyönyörű! – nyögte ki.
- Köszönöm! – mosolyogtam. (Itt már kevésbé éreztem magam kínosan rózsaszínben.) Alexy gyilkos pillantásokat vetett a lány felé, aki pedig csak ártatlanul mosolygott, hol rám, hol Lisander-re nézve.
- Oh, majdnem el is felejtettem! – csapta össze a tenyerét Rosa. – Hoztam neked valamit. – kotorászott a táskájában, majd előhúzott egy nejlonzacskót.
- Mi ez? – kíváncsiskodtam.
- Ez egy cipő! – húzott elő egy fekete magassarkút, majd elém rakta. – Sőt! – kotorászott tovább. – Itt van ez is! – dobott a kezembe egy fekete, csipkés felsőt.
- Köszönöm! – bújtam bele a kapott dolgokba. – Na?
- Zsenik vagyunk! – pacsizott össze Rosa és Alexy.
- Igen. – nevettem. – De most már leveszem.
- Mi? – akadtak ki mind a hárman.
- Nem-nem, nem veheted már le! – tiltakozott Rosa.
- Igen, mindjárt csöngetnek. – szólt hozzá Lisander.
- Pontosan! Így jártál. Ma már így maradsz! – ölelt meg Alexy.
- Alattomosak! – kaptam fel a cuccaim, és felrohantam a folyosóra. Követve a reggeli példámat, megint nekimentem valakinek. Méghozzá újra Castiel-nek.
- Öröm újra látni! – vigyorgott. – Főleg így.
- Ne viccelődj! – morogtam vörös arccal.
- Ez-az! – lépett közénk Rosa. – Épp sikerült meggyőznünk, hogy ne vegye le. Ne bátortalanítsd el. – bökdöste a vörös mellkasát.
- Elbátortalanítani? Dehogy! Igazán szexi. – nézett át a lány felett szokásos mosolyával.
- Ne stíröld! – ugrott közénk még Alexy is. Sikerül úgy közénk furakodnia, hogy elveszítettem az egyensúlyom, s dőltem hátrafelé. Szerencsémre Lisander elkapott, és lábra állított.
- Köszi! – igazgattam meg a ruhám. – Viselkedjetek, légy szíves! – néztem dühösen a srácok felé. Egyszerre bólintottak. Becsöngettek, majd elváltunk. Mindenki ment a saját órájára… vagy az udvarra (Castiel).
A nap további részében elég feszülten éreztem magam. Sokan megbámultak, hol elismerően, hol megvetően. Amber is belémkötött, de Rosa ott volt, s elintézte.
Hazafelé menet Alexy mellém csapódott.
- Hogyhogy te is erre jössz? – érdeklődtem.
- Mondtam, hogy segítek összerakni a leveled, nem? – mosolygott.
Hazaérve ledobtuk a cuccaink, ettünk, s hozzáláttunk a puzzle-hoz. Beletelt vagy két órába, mire renden összerakosgattuk a darabokat. Amint kész lettünk Alexy gyorsan összehajtotta, és zsebre rakta.
- M-most mi van? – értetlenkedtem.
- Először csinálj egy forrócsokit! Utána felolvasom. – húzott fel a földről vigyorogva.
- De sok baj van veled! – nevettem.

7 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. hát... nemsokára kiderül mi lesz a levéllel... ;)

      Törlés
  2. Tegnap előtt találtam rá erre a blogra és már elolvastam a lehető összes részt. Követelem a levelet!! Xd :D Nagyon tetszik a történet! Így tovább! :) ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát akkor örülök, hogy tetszik és maradtál. Remélem, így is marad! :D

      Törlés