31. - Agymosás a köbön

[2014. február 14.]

- Lis! Jó reggelt! – köszönt rám vidáman Agatha a konyhában szorgoskodva.

- Neked is! – ásítottam, és leültem az asztalhoz.

- Jó étvágyat! – rakott elém vidáman egy tányér tükörtojást. Egy darabig farkasszemet néztem vele, majd:

- Ez meg mi akar lenni? – mutattam grimaszolva, a határozottan szívecske alakú tojásokra.

- Reggeli. Ha nem tetszik, nem kell megenni! – fordult el sértődötten.

- Mi van? Most komolyan… miért? – értetlenkedtem.

- Csak kedveskedni akartam neked a szeretet ünnepén. – ült le velem szembe a saját adagjával.

- Szeretet ünnepe? – szúrtam bele a villám a tojás sárgájába. (Imádom, ahogyan kifolyik belőle. Olyan, mint a vér. :3)

- Valentin nap! – mondta, mintha tök hülye lennék. Mondjuk ehhez én nem is nagyon értek.

- O~~h, hogy az! – mondtam vontatottan. – Még csak most lett vége, de már megint kezdik. Ez szörnyű…

- Hogy mondhatod ezt?!

- Ez nem igazi ünnep. Csak a nagyobb haszon érdekében találták ki az egészet. – álltam fel, s a mosogatóba pakoltam a tányéromat.

- Akkor gondolom, az a pár szem csokis eper sem kell, amit a hűtőbe tettem. – húzta fel a szemöldökét.

- Csokis eper? – fordultam vissza ártatlanul pislogva.

- Csak nem kéne? – nevetett.

- Ez nem vicces! – kaptam fel durcásan a táskám, és elindultam kifelé. – Este még a hűtőben szeretném látni őket! – kiáltottam vissza az ajtóból.

- Ja, ja persze! – nevetett tovább. Agatha~~!

A suliba érve konkrétan megszédültem a látványtól. Neki is sikerült mennem pár embernek, akik csak kedvesen mosolyogtak… és még ők kértek elnézést. Mi a fa... Mi van ma az emberekkel?! Menekülőre vettem az utat. Ki, az udvarra. „Szerencsémre” ott is sikerült beleütköznöm valakibe.

- Bo-bocsi! – ráztam meg a fejem.

- Elisabeth? – meredt rám meglepetten Castiel.

- Castiel? Áh, csak te vagy? – flegmáztam. Épp kerültem volna meg, mikor megragadta a csuklóm.

- Minden rendben? Elég zaklatottnak tűnsz. – kérdezte aggódó arccal. Mo-most tényleg érdekli?

- Mióta érdekelnek téged az én érzéseim? – fontam össze a karjaim. Igen, így jó. Mutasd keménynek magad.

- Lazíts már egy kicsit. – kérlelt azzal a hülye mosolyával az arcán. Ami, hogy őszinte legyek elég szexis. Nem Lis! Ilyenekre ne is gondolj!

- Mi van, ez a nap belőled is hippit csinált?! – fakadtam ki.

- Hippit? – nevetett. – Ezt meg hogy értsem?

- Mindenki bugyuta mosollyal az arcán mereng a semmibe, sétál sehova, és bocsánatot kér, ha neki megyek… – soroltam. – Te meg… jössz ezzel a „lazíts” szövegeddel. Jó, hogy nem még füves cigivel kínálsz! Hippi!

- Úgy látom, nem szereted ezt a napot. – morfondírozott.

- Nem igazán. És egy eleve rossznak induló napot nem szeretnék veled eltölteni, szóval…

- Szeretnék veled beszélni.

- Jó. – sóhajtottam. – De ne ma. Kérlek!

- Rendben. Akkor majd hétfőn. – mosolygott.

Jó, ezt letudtam egy időre. Már csak valahogy épségben be kellene jutnom a terembe. Áttuszkoltam magam a rózsaszín transzparensek és a vigyorgó emberek tömegén. Egészen a szekrényemig sikerült eljutnom. Ez meg van. Már csak a matekcuccom kell, és mehetek. Amint kinyitottam a szekrényt, egy levél hullott a földre. Ez meg mi? Felvettem a levelet. A nevem állt rajta, nagy nyomtatott betűkkel. Már épp nyitottam volna ki, mikor valaki becsapta a szekrényem ajtaját.

- Ugye nem gondolod, hogy valaki tényleg szerelmes levelet küldene neked?! – röhögött Amber.

- Őszintén? Meg se fordult a fejemben. De, ha nem bánod, azért szeretném elolvasni. – nyitottam ki a szekrényem, és felkaptam a cuccaim. – Ha megbocsájtasz… – csuktam be az ajtót, és próbáltam átcsusszanni közte és a szekrények között. Csupán egy lépést sikerült épségben megtennem, Amber már a szekrénysornak nyomott, és kitépte e levelet a kezemből.

- Ha megbocsájtasz… – mondta gúnyosan. – Ezt most elkobzom. És… – egy gonosz vigyorral az arcán apró darabokra tépte a levelet.

- Ezt most miért kellett?! – fakadtam ki.

- Mi a probléma? – lépett mellénk Lisander.

- Semmi. – fordult meg Amber, s a papír fecniket a háta mögé szórta, majd elbillegett.

- Mit csinált már megint? – sóhajtott a fiú.

- Csak a szokásos. – vontam vállat, majd lehajoltam felvenni a cafatokat. – Viszont, neki hála, most puzzle-ozhatok otthon. – Szórtam bele a darabkákat a tolltartómba.

- Mi volt az? – nézte gyanakvóan a mozdulataimat.

- Fogalmam sincs. Nekem levélnek tűnt… – sétáltunk be a terembe.

- Kitől? – kíváncsiskodott.

- Nem tudom. Nem írta rá a nevét. Viszont amint hazaértem, kiderül. – mosolyogtam.

Becsöngettek, a tanár is megérkezett. Mindenki gyorsan helyet foglalt. Elkezdődött az óra.

- Tessék. – nyújtotta felém a jegyzetfüzetét.

- Mi ez? – pislogtam meglepetten.

- Írtam egy verset, amit te ihlettél. Gondoltam érdekelhet. – súgta elpirulva.

- P-persze. – dadogtam zavaromban. Egy vers, amit én ihlettem? Ez aranyos.

Elvettem a füzetecskét, majd elolvastam a verset. A szöveg elolvasása után ledermedtem. Lesokkolt a vers szépsége. Összeszedtem magam.

„Ez gyönyörű! :O” – írtam egy cetlire üzenet gyanánt.

„Tényleg tetszik?” – érkezett a válasz.

„Persze, hogy igen!”

„Akkor, mit szólnál, ha Castiel megzenésítené, és ez lenne az egyik új dalunk?”

- Az csodás lenne! – pattantam fel a székemből.

- Úgy gondolja kisasszony? – csillantak fel Herr Grausam szemei. – Rendben, akkor hétfőn megírjuk a kör és az egyenes viszonyából a témazárót. – csapta lelkesen össze a tenyerét, az osztály pedig felhördült és gyilkos pillantásokat vetettek rám. Mi?

- T-tanár úr… é-én nem… – dadogtam össze-vissza.

- Mindjárt sejtettem. – csóválta csalódottan a fejét. – Kérem, üljön le Elisabeth. Lisander!

- Igen tanár úr? – húzta ki magát a srác.

- Maga pedig kérem, ne vonja el Elisabeth figyelmét az óráról.

- Igen tanár úr!

Ezután óvatosan leültem a helyemre, és próbáltam figyelni a körökre és az egyenesekre. Már amennyire ez lehetséges azok után, hogy tulajdonképpen pár perce kaptam egy dalt. Óra után kiszipolyozott aggyal, hatalmasat sóhajtva terültem el a padon. És ez még csak az első óra volt…

- Li~~~sa~~~! – csilingelt az édes kis hangocska… amitől most a falhoz tudnám vágni szegény srácot.