16. fázis - Doki bá'

Decenber 27, péntek. Vége a Karácsonynak, vége a „családi idillnek”. Persze, a szüleim idén is csak felhívtak, „Boldog Karácsont!” kívántak. Mindig ez volt. Felhívtak, feladtak egy rejtvényt, amiből kiderült, hova rejtették az ajándékom. Igen, ez valahogy úgy 8 éves koromig enyhítette azt a körülményt, hogy ők SOSEM VOLTAK OTT. Sosem mondtam, miért is mondtam volna, de nagyon rosszul esett. Persze, hétköznapokon szinte sosem találkoztak a beosztásuk miatt… megértem, hogy együtt akarták tölteni az ünnepeket. Mindig is megértettem. Toleráltam. Néha azért jól esett volna, ha velem is töltöttek volna egy kis időt. Nem mondom, hogy nem szeretem a szüleimet, de magányos voltam… úgy, hogy tulajdonképpen velem éltek. És mégis. Többnyire a napjaimat, beleértve az ünnepeket is dadákkal töltöttem. Mindet kikészítettem és elkergettem. Nem is! Egyiküket kedveltem. Az utolsót. Több mint egy évig bírta. Tovább is bírta volna szerintem, de el kellett költöznöm. Most, hogy így eszembe jutott, hiányzik Virginia //virdzsínia// néni... Oops! Egy kicsit elterelődtek a gondolataim. Szóval…

Délután kettő körül csengettek.

- Nyitom! – kiáltottam felkászálódva a kanapéról.

- Köfi! – dünnyögte Agatha egy croissant-nal a szájában a gépe mögül.

- Hali! – köszönt rám Castiel(!), mikor ajtót nyitottam.

- T-te mit keresel itt? – hőköltem hátrébb.

- Igazán meleg fogadtatás… - mosolygott bájosan.

- Bo-bocsi… csak meglepődtem. Mit szeretnél?

- Beszélgetni. – nézett elszántan a szemembe.

- Ki az! – kérdezte Agatha.

- Nem fontos, de most elmegyek egy kicsit! Max egy fél óra! – kezdtem felhúzni a bakancsom. – Szia! – emeltem le a kabátom a fogasról, majd kilibbentem az ajtón.

- Szóval… miről szeretnél beszélgetni? – húztam fel a cipzárt, majd elindultam a Tér felé.

- Rólad. Rólam. Rólunk. – magyarázta, a „rólunknál” mélyen a szemembe nézve.

- Kezdjük veled. – ajánlottam fel. – Mesélj magadról!

- Röviden, tömören? – mosolygott.

- Pontosan! – viszonoztam mosolyát.

- Hol is kezdjem… – sóhajtott.

- Az elején… Ha már ez emlékeimet rakjuk össze, legyenek sorban. – nevettem.

- Oké, akkor egy bandában játszom veled. Hobbim a gitározás, a zeneírás. Van egy kutyám Demon, aki nem mellesleg imád téged. A szüleimmel élek. Anyukám, Émilie szintén imád. – nevetett.

- Émilie az anyukád? – lepődtem meg.

- Igen, rá emlékszel? – követte a példám.

- Persze, hosszú karmazsinvörös haj, smaragdzöld szemek és hófehér bőr… sosem felejteném el. Nagyon szép anyukád van! – mosolyogtam.

- Tudom…

- Akkor Cast2 a te…

- Mondtam már, hogy ne hívd így… – akadt ki – olyan zavarba ejtő, főleg, hogy... – Ledermedt. – Bocs. Mindig elfelejtem. – sütötte le a szemét.

- Semmi gond! – mosolyogtam. – Neked sem lehet könnyű. – simítottam meg a hátát.

- Emlékszel már valamire? – kérdezte óvatosan.

- Bárcsak… de nem. Viszont! Biztos vagyok benne, hogy jó barátok vagyunk. – öleltem meg. Lágyan belesimított a hajamba, és a fülemhez hajolt. Mi a…

- Bárcsak emlékeznél… – súgta a hajamba. Homlokát a homlokomhoz nyomta. Mi is van köztünk pontosan? Mikor meglátta megszeppent, vörös arcomat, hirtelen eltolt magától. – Ha-hazakísérlek! – ragadta meg a kezem. Némán hazamentünk, majd egy-egy intés kíséretében elbúcsúztunk.

- Na, mi volt? – kérdezte Agatha izgatottan, és lehuppant mellém a kanapéra. – Láttam ám kivel mentél el… – bökdöste az arcom.

- Semmi érdekes. – dőltem el, és egy párnát húztam az arcom elé.

- Na~~~ Látom rajtad! – feküdt rám. Kicsusszantam alóla, ő pedig leesett. – Ouch! Ez gonosz volt.

- Majd elmesélem, de most megyek és alszok egyet… – indultam fel a lépcsőn. – Majd kelts fel fél órával azelőtt, hogy megyünk az orvoshoz.! – kiáltottam még le.

- Mi? Lis, de még három óra sincs! És mi az, hogy fél óra? 30-ára van időpontunk!

- Legalább lesz időm végre egy kicsit aludni! – csuktam be az ajtóm. Elterültem a pihe-puha szőnyegemen, és a plafont bámultam üres fejjel.

Lassan eljött 30-a. Egész hétvégén bezárkóztam, csak enni voltam hajlandó lemászni. Nem akartam senkivel találkozni, beszélgetni meg végképp. Főleg nem Castiel-lel, aki az elmúlt két napban vagy tízszer keresett. Telefonált, SMS-t küldött…

- Lis!! Fél óra múlva indulunk!! Készülődj! – kiáltott fel Agatha.

- Oké!

Gyorsan letusoltam, fogat mostam, felöltöztem. A hajammal nem sok kedvem volt kezdeni valamit, így csak simán lófarokba kötöttem.

Nyitottam az ajtót, hogy kilépjek rajta, de a nagy lendületemmel beleütköztem valakibe…

- C-c-c-castiel?

- Hali! – mosolygott.

- T-t-te…

- Nyugi Lis! – tette a vállamra a kezét Agatha. – Doki mondta, hogy jobb, ha ő is jön.

- Nem tudtad volna ez hamarabb mondani? – néztem rá idegesen.

- Nyugi, nem fogok veled beszélgetni… – nevetett a vörös.

- Nos, akkor induljunk! – karolt belénk Agatha, és húzott a kocsi felé.

Röpke negyed óra autóút után megérkeztünk. Vártunk egy fél órát a dokira, majd alaposan megvizsgált. Belevilágított a szemembe, a fülembe, meg csinált egy csomó tök fölösleges dolgot. Rutinvizsgálat. Ezek után beszélgettünk egy kicsit, hogy megbizonyosodjon róla, mennyire súlyos a helyzet.

- Hm… – sóhajtott az öreg.

- Nos, Doki bá’, mennyire súlyos? – kérdeztem mosolyogva.

- Hát Lisácska, az amnéziádat nem fizikai sérülés okozta. Hogy idézzek kedvenc művemből: „Minden fejben dől el.” Lényeg, ami lényeg [köhög] az amnéziád pszichés eredetű. Valamilyen cselekedet, tett, történés idézte elő. Arra kell már csak rájönnünk, mi lehetett az. Az fontos viszont, hogy magadtól jöjj rá, mert ha nem, az kétféleképpen sülhet el. Jobb esetben, visszatér az össze emléked az elfeledett személyről [itt Castiel-re pillantott…], rosszabb esetben pedig a memóriád kiürül az utolsó cseppig.

- Az utolsóig? – kérdeztem vissza megszeppenve.

- Az utolsóig. – bólogatott.

- Tudnánk rajta valamiféleképpen segíteni? Felgyorsítani a folyamatot? – kérdezte Castiel apró kétségbeeséssel a hangjában.

- Lassanként kell adagolni neki az emlékeket. Nem szabad egyszerre rázúdítani. Az is segít, ha elviszed olyan helyekre, ahol közösen voltatok, elmeséled mit csináltatok, miről beszélgettetek. – mosolygott bátorítóan, megnyugtatón.

- Lis, várnál egy kicsit odakint? – simította meg a hátam Agatha, és kikísért az ajtón.

- Van más választásom? – forgattam a szemem. – Ne! Ne mondj semmit, költői kérdés volt…

- Köszi! – vigyorgott, s lassan hajtotta be az ajtót, én pedig az ajtó csukódásával együtt hajoltam oldalra, hogy lássam Doki és Castiel miről beszélgetnek a háttérben.

- Castiel fiam, van ötleted? – fonta karba a kezeit.

- Az igazat megvallva… – vakarta zavartan a tarkóját. – Van.

A fejem koccant a mellettem lévő ülésen. HOGY MI VAN?!

15. fázis - Karácsony napjai

Reggel iszonyatos fájdalmak között ébredtem az előző napi ruháimban. Letusoltam és átöltöztem. Az ünnepre velő tekintettel egy fehér, szakadt farmert, és egy mamám által kötött pulcsit vettem fel. Mamám mindig is iszonyat aranyos volt. Hiányzik. A humora is remek volt… vagyis, hasonlított az enyémre, így jól kijöttünk. A fekete kötött pulcsim elején dühös hóemberek hógolyócsatáznak. Imádom! Lassan lecsörtettem. A konyhában rend, tisztaság és Agatha fogadott.

- Boldog Karácsonyt Lis! – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Neked is! – mosolyogtam. – Kitakarítottam volna. – néztem körül, majd leültem.

- Hagytam is volna, ha korábban kelsz. – nevetett, majd visszaállt a gáztűzhelyhez.

- Már ennyi az idő! – néztem az órára, ami 11-et mutatott.

- Jó volt a koncert?

- Igen nagyon élveztem, csak… – fogtam a fejem.

- Másnaposság?

- Azt hiszem…

- Tessék! – rakott egy nagy pohár vizet elém. – Idd csak meg! Segíteni fog.

- Köszi! – mosolyogtam.

- És, mi történt itt a konyhában? – Faggatózott tovább.

- Itt volt pár barátom a koncert előtt. – ásítottam. – Rosa és Alexy segítettek öltözködni. A srácok meg sütöttek mézeskalácsot…

- Már mindent értek. – nevetett. – Kik voltak?

- Armin, Lisander, Leigh és Nathaniel. – számoltam az ujjamon.

- Castiel nem jött? – csodálkozott.

- K-ki? – lepődtem meg. – Castiel?

- Igen, a dögös vörös… – magyarázta.

- Iris-nek hívják, és nem igazán hívnám dögösnek…

- Ne~~m! – nevetett. – Castiel… tudod, a gitáros a bandátokban. Ne játszd a hülyét!

- É-én n-nem játszom… – döbbentem le. – Tényleg nem emlékszek ilyen nevű személyre.

- Jaj kicsim! – zárta el kapkodva a gázt, és elém guggolt. – Mi történt tegnap, édesem? – tapogatta az arcom.

- Srácok, koncert, hazajövetel… Nem emlékszem, hogy történt volna valami különleges.

- Egyedül jöttél? – állt fel.

- Azt hiszem igen, de homályosak a részletek. – kezdtem én is pánikba esni.

- Semmi baj! – ölelt meg. – Máris kérek időpontot, és a lehető leghamarabb elmegyünk orvoshoz. Rendben?

- Oké!

Amint mind a ketten lenyugodtunk, befejeztük az ebédfőzést, megebédeltünk, majd ajándékot osztottunk. A délután és az este folyamán karácsonyi filmeket néztünk, és az új Xbox-ommal játszottunk.

Másnap reggel nyolckor már ébren voltam, és gofrit sütöttem. Próbáltam terelni valahogy a gondolataimat arról, hogy elfelejtettem egy személyt az életemből. Lehet, hogy örökre. Lehetséges ez egyáltalán?!

- Jó reggelt! – ásított Agatha helyet foglalva az asztalnál.

- Reggelt! Kérsz gofrit? – mosolyogtam.

- Természetesen! – pattantak fel a szemei. Egyszerre eltűnt a tekintetéből az álmosság.

- Ma lesz a baráti Karácsony. – emlékeztettem Agatha-t.

- Tudom. – majszolta az édes tésztát.

- Kicsit aggódom Castiel miatt. Valószínűleg ő is ott lesz… én meg még csak nem is emlékszem rá. Mi van, ha engem húzott? – aggodalmaskodtam.

- Emiatt ne fájjon a fejed! Nem ő húzott. – nyomott egy puszit a fejemre, majd elkezdett mosogatni.

- Honnan tudod? – lepődtem meg.

- Titok! – kacsintott. – De indulj, mert nem illik késni! – legyintett az ajtó felé.

- Szia!! – kiáltottam, megragadtam az ajándékom, és rohantam is.

Az „átadás” Lisander-ék házában lesz. Mindazok ott lesznek, akik a koncerten, plusz Melody és Iris… és valószínűleg Castiel. Mindig, mikor a srácra gondoltam, belesajdult a szívem. Hogy felejthettem el? Miért felejtettem el? Lassan, de biztosan megérkeztem a takaros kis kertvárosi házba, a tengerpartra.

- Boldog Karit! – üdvözölt Rosa ajtót nyitva. – Már nagyon vártalak! – húzott beljebb vigyorogva.

- Boldog Karácsonyt! – köszöntem a bennlévőknek, majd ledobáltam a fölös ruhadarabjaimat.

- Neked is! – kiáltották egyszerre.

- Akkor kezdhetjük is az ajándékosztást! – mondta Rosa.

- De Cast még nincs itt. – nézet körbe Armin.

- Ő késni fog, és úgyis én húztam… szóval rendben van. – mosolygott a lány.

- Jól van! – csapta össze a tenyerét Leigh (aki nem mellesleg a banda managere). – Akkor először mindenki adja át az ajándékát, és majd együtt kibontjuk…

Mindenki megkereste a személyt, akit húzott, majd egy ölelés kíséretében átadta. Én Lisander-től kaptam és Rosa-nak adtam. Rosa-val egymással szemben leültünk a földre, majd széttépkedtük a csomagolást. Az ajándékunkra néztünk, majd egymáséra…

- Pulcsitesók! – kiáltottunk fel, a magasba emelve a két ruhadarabot.

- Gyere, vegyük fel! – húzott be az egyik szobába Rosa. A szoba elegáns volt. Egy felnőtté. A levegőt testes parfüm illata lengte be. – Ez Leigh szobája. – mosolygott. Gyorsan magunkra kaptuk a pulcsikat, és kiszaladtunk. Rosa-n egy fekete, combközépig érő, kötött pulcsi volt, cicafüles kapucnival… rajtam pedig, ennek a fehér, nyuszifüles változata. Beálltunk Charlie angyalai pózba, amin az egész társaság szakadt a röhögéstől. Odaszaladtunk Lisander-hez egy hármasölelésre, és letaroltuk.

A délelőtt folyamán nagyon jól éreztem magam. Társasoztunk, Activity-ztünk… Harmadnapos lévén senki sem ivott. Én pláne nem, nehogy még valakit elfelejtsek. Soha többé nem iszom!! SOHA!

Ahogy telt az idő, egyre feszültebben éreztem magam. Lehuppantam az egyik fal tövébe, és kezeim átkulcsoltam a térdeimen. Meredtem a semmibe és ismételgettem magamban az ismeretlen nevet: Castiel, hátha eszembe jut… de nem sikerült.

- Rendben vagy Elisabeth? – guggolt elém aggodalmas tekintettel Armin. – Elég sápadtnak tűnsz… – tapogatta a homlokom.

- Kicsit rosszul érzem magam. – mondtam halkan.

- Lehet le kéne dőlnöd. – tette a kezét vállamra Lisander.

- Hány óra van? Hazamegyek. – próbálkoztam felállni, de sehogy sem sikerült.

- Egy, és itt is van ágy. – jelentette ki Leigh, és már fel is kapott.

- Tudok a lábamon menni! – ellenkeztem.

- Igen… mind láttuk. – nevetett Armin.

- Lei~~~gh! Olyan vagy, mint egy igazi apuka! – olvadozott Rosa, körülöttünk pattogva, ahogyan Leigh Lisander(!) szobája felé cipelt.

- Mi-miért nem a te szobádba viszel? – kérdeztem vörös arccal. Nem mintha nem akarnám látni Lisander hálóját, de a gondolattól is furcsa érzések kavarognak bennem.

- Időközben Alexy-nek volt egy kisebb… [köhög] balesete. – magyarázta. – Most ő van a szobámban.

- Mi történt?

- Felelsz vagy mersz?-ben azt a feladatot kapta, hogy egyen meg egy zacskó őrölt fahéjat. – magyarázta Rosa. – Most gyengélkedik szegény.

- Ó~~

- Itt is vagyunk. – tett le az ágyra Leigh. – Pihenj egy kicsit! – mosolygott.

- Aludj egyet! – ölelt meg Rosa. – Majd még benézek… jó?

- Köszönöm… – motyogtam. A pár kézen fogva kisétált és halkan becsukták az ajtót. A zár kattanása után elterültem az ágyon, és beleszagoltam a levegőbe. Mindennek Lisander illata van. A szobában hatalmas rend uralkodott. A zöld és a fekete a domináns szín. A falak, a szekrények, az ágy… minderről virított, hogy az Lisander szobája. Tökéletesen passzolt hozzá. El tudtam képzelni, amint éjszaka, az ablak párkányán ülve, a hold fényében a csillagokat bámulja. Igen, ez a szoba maga Lisander. Találtam magam mellett egy aranyos plüssnyulat. Gondoltam, nem bánja, ha azzal alszom. Bocs Lisander! Magamhoz öleltem a nagy, fehér nyuszit, és álomba szenderültem.

- E-li-sa-beth! – suttogta egy hang. A hanghoz tartozó személy pedig lágyan csapkodta az arcom.

- I-igen? – nyitottam ki lustán a szemeim, és megpillantottam… Vörös haj, szürkésbarna szemek és egy helyes arc. – Ca- castiel? Há-ány óra? – ültem fel hirtelen, amibe beleszédültem.

- Nyugi van Nyuszifül! – nevetett halkan. – Négy körül lehet… beszélni akarok veled. – változott komorrá a hangja.

- Nuszifü… ó~~! A pulcsim…

- Pontosan! És ha meghallgatsz, nem mondom el Lis-nek, hogy a kedvenc plüssnyusziját molesztáltad álmodban.

- Mi? Figyelj, én meghallgatlak szívesen, de tudnod kell valamit, mielőtt hozzákezdesz… – tettem vissza a nyuszit a helyére, és Castiel mellé ültem az ágy szélére. – Én nem tudom ki vagy. – mondtam komoly arccal. Castiel erre elröhögte magát.

- Na ne már! Komolyan beszélek. A koncert estéjéről lenne szó…

- Én rohadtul komoly vagyon! – kiáltottam rá a könnyeimmel küszködve. – Még én sem fogtam fel teljesen, hogy sikerült kitörlődnöd az emlékezetemből… Szerinted ez nekem milyen? – sírtam el magam.

- Mi folyik itt? – csörtetett be Lisander. – Castiel te…

- Elisabeth! – rohant hozzám Rosa és szorosan átölelt. – Mi történt?

- Castiel, mit csináltál?! – ordította Lisander.

- Semmit! Én csak beszélni akartam vele! – háborodott fel a vörös. – Aztán azt mondta… elfelejtett. – halkult el fokozatosan a hangja.

- Mi? – lepődtek meg mind a ketten.

- Igaz ez? – nézett a szemembe Rosa. Bólogattam. – Miért nem mondtad?

- Elhitted volna? – törölgettem a szemem.

- Kénytelen lettem volna… – mosolygott.

- Csak csináltál valamit! – markolta meg a szürke Castiel pólóját.

- Fogalmam sincs, oké?! – lökte el magától. – Nem igazán emlékszem, mi történt akkor este. Hazakísértem, de a többi az sötét… Ezért akartam vele beszélni. – magyarázta. Lisander sóhajtott egyet.

- Az lesz a legjobb, ha mindenki hazamegy, lehűti magát, és alszik rá egyet… – mondta a szürke.

- Hazakísérem Elisabeth-et! – fogta meg a csuklóm Rosa, és húzott ki az ajtón.

- Megyek én is! – jött utánunk Lisander.

- Inkább ne! – súgta a lány.

- Értem! – torpant meg a szürke. – Akkor… sziasztok! – mosolygott, majd becsukta utánunk az ajtót.

- Mi lesz Castiel-lel? – kérdeztem felhúzva a bakancsom.

- Lisander… elbeszélget vele. – húzta fel a cipzárt a kabátján.

- Mit fog csinálni? – léptem ki az ajtón a lány után. Rosa megfogta a kezem. Sétáltunk pár utcányit…

- Eszébe fogja juttatni, mit tett akkor. – magyarázta komoly arccal.

- De ugye nem fognak verekedni?! – szorítottam meg a kezét.

- Dehogy! – nevetett meglepetten. – Megijesztettelek?

- Kicsit… – mosolyogtam zavaromban.

Némán sétáltunk tovább. Az ajtóban elbúcsúztunk. Levetettem a cuccaim, és beültem egy kád forróvízbe. Kikapcsoltam az agyam, és relaxáltam. Addig ültem ott, míg teljesen ki nem hűlt a víz. Szétáztam. Úgy néztem ki, mint egy mazsola.

- Akarsz beszélni róla? – kérdezte Agatha vacsora közben.

- Majd később. – mosolyogtam.

Vacsi után felbattyogtam a szobámba, fogat mostam, majd lefeküdtem. Mi történt akkor, ami ezt okozta velem? Tudni akarom!

14. fázis - Karácsonyi ajándék?

Pár perccel a kezdés előtt érkeztünk. A Dark Flame előtt kígyózó sor állt. Az épülettől kétutcányira volt a vége. És… ilyenkor szerencsések a résztvevők. A fellépő-kártyáinkat, és VIP-jegyeinket felmutatva beléptünk az apró fekete ajtón. A látvány ámulatba ejtett. Vörös tapéta, vörös padlószőnyeg… vörös mindenütt. A színpad mögé érkeztünk. Átszűrődött az épen játszó banda zenéje. Nagyon ügyesek! Mindenfelé intézők szaladgáltak egyenpólóban és egyensapkában. Az egyikük észrevett minket, és odaszaladt hozzánk. Nem sokkal volt idősebb nálunk. Hosszú platinaszőke haja lófarokba kötve lógott ki a baseballsapkájából.

- Sziasztok! – mosolygott. – Emma vagyok, örvendek! – rázott kezet Leigh-el. – Bandanév?

- Grim Silence! – mondta büszkén Castiel.

- Már vártalak titeket! Gyertek megmutatom az öltözőket. – indult el a tabletjét babrálva. – Ez lesz az. – mutatott egy rozsdás vasajtóra. – Ide le tudjátok pakolni a cuccaitokat. Ha bármi van, keresettek engem. Jó szórakozást! – mosolygott. – Van… úgy húsz percetek a kezdésig. – vizslatta tovább a gépét. – Kicsit csúszunk. – magyarázta, és már el is tűnt. Végül Lisander vett magán erőt, és benyitott. Az ajtó hangos nyikorgások közepette kitárult. A helyiség nem volt túl nagy, de mi simán elfértünk kényelmesen. Egyik oldalon egészen a fal hosszúságában tükrök, pult és bárszékek. (4 férőhelyes.) Amolyan „sminkes részleg”. A mellette és a vele szemben lévő falak mentén kanapék, és dohányzóasztalok. Az ajtó mellett két oldalról pedig egy-egy fogas. Itt is a vörös volt a domináns. Mindenki lecuccolt, és alaposabban körbenézett.

- Egész pofás ki helyiség. – nyugtázta Armin lehuppanva az egyik kanapéra.

- Nem rossz! – mosolyogtam Luna-t előkapva.

- Mit csinálsz? Még van bőven időtök. – mondta Alexy értetlenkedve.

- Felmelegítem Luna-t.

- Miért?

- Hogy ne fázzon!

- De hát… – fogta a fejét. – Miért viselkedsz vele úgy, mintha élne?

- H-há-hát… – hápogtam döbbenetemben.

- Hagy csak Elisabeth! – karolt át Castiel. – Ő ezt nem értheti… Sarah-ra én is mindig odafigyelek.

- Kösz! – mosolyogtam.

Nagyban beszélgettünk, és iszogattunk, mikor kopogást hallottunk. Violette lépett be az ajtón. Mindenkinek köszönt, majd Alexy-t egy puszival üdvözölte. Még mindig szokatlan együtt látni őket. Igen, Alexy és Vie a szülinapom után pár nappal összejöttek. Nagyon ártatlan az egész. Puszival köszönnek egymásnak, és kézen fogva beszélgetnek, meg sétálgatnak. Nagyon édesek.

- Grim Silence! – hallottuk a banda nevét az ajtó túloldaláról.

- Srácok, ti jöttök! – nyitott be idegesen Emma.

- Igenis! – kiáltottunk fel egyszerre, és már rohantunk is Emma után.

Elértünk a színpad lábához, és felsegítettük egymást. A függöny még el volt húzva, így a tömeg még nem láthatott. VIP-jegyes barátainkat leküldték a tömegbe, a helyükre. Első sor. A legjobb.

Lassan elkezdtünk behangolni, amitől a nép egyre hangosabb, idegesebb lett. Elhangzott a felkonf, és elhúzták a függönyt.

- Show time! – üvöltötte Castiel a fülembe, hogy túlharsogja a tömeget, majd a húrok közé csapott, amitől egy csoport lány felsikított: „CASTIEL!!!” – A fanclubom! – vigyorgott öntelten.

- Neked olyan is van? – nevettem.

- Nem vagyunk ám olyan zöldfülűek, mint te! – csípett bele az arcomba, majd átbillegett a színpad túloldalára.

Nathaniel nyomott egy apró dobszólót, amitől egy másik csoport lány az ő nevét sikoltozta. Én is lejátszottam pár taktust, de az én nevemet nem sikoltotta egy lánycsoport sem. Igen, mivelhogy többnyire fiúkból álló bandák léptek fel, így a nézők többsége lányokból állt. Ugyan lánysikolyt nem kaptam, pár elismerő füttyöt igen. Utánunk jött Lisander.

- Üdvözlök mindenkit itt, a DFC-ben!! Boldog Karácsonyt! – nyomta az alkalomhoz illő szöveget heterokróm barátunk. Erre újabb csoport lánysikoly. – Mi a Gri… – kezdett a mondandójába, de hirtelen egy pink-szőke hajú kislány lolita ruhában Lisander nevét üvöltözve tápászkodott fel a színpadra. Az egyik nagydarab biztonsági fogta, és fél kézzel a tömegbe dobta. Én még mindig nagyban le voltam döbbenve, mikor Lisander halálnyugodtan folytatta a szövegét. – Szóval, mi vagyunk a Grim Silence. Először is szeretném bemutatni legújabb tagunkat, Elisabeth Smith-t. – fogta meg a csuklóm, és a színpad elejébe húzott. – Basszus és vocal. Mióta Maxime elhagyta az országot, nem találtunk megfelelő helyettest… és akkor, a legjobb pillanatban iratkozott be a sulinkba Elisabeth, hogy megmentse a csapatot a végleges feloszlástól. Nagyon jól tolja… – kacsintott rám. – Talán még Max barátunknál is jobb. – súgta a mikrofonba, majd elém tolta. Vettem a célzást.

- Hali! A nevemet már tudjátok. Remélem meg lesztek velem elégedve! – mosolyogtam zavartan. Lisander enyhén megszorította a csuklóm bíztató jelleggel, és tapsvihar közepette visszalépdeltem a helyemre.

- És, akkor a már ismert tagok: Castiel, gitár és vocal. [tapsvihar, sikítozó lányok], a doboknál Nathaniel, aki már többször beállt Christian helyett, ezzel kiegészítve a csapatot. [tapsvihar, sikítozó lányok…] Köszönjük neki!

- És végül, de nem utolsó sorban Lisander, az énekes! [tudjátok…] – kiáltotta bele Castiel a mikrofonjába. Ősz társunk meghajolt, majd összemosolyogtak a vörössel. – DE… most már igazán kezdhetnénk! Nem igaz srácok!?! – emelte fel az öklét a magasba, majd hirtelen megszólaltak a dobok. A koncert elkezdődött.

Pár számmal és egy órával később - a közönség nagy bánatára természetesen - a fellépésünknek vége lett. Castiel és én a hátunkra vetettük a gitárjainkat, majd mindannyian Lisander mellé sétáltunk. Egymás vállát átölelve meghajoltunk. Az első sorban megpillantottam tomboló barátainkat, akik egy fővel szaporodtak. Kim!

- Nagy voltál csajszi! – olvastam le a szájáról vigyorogva.

A tömeg skandálni kezdte a zenekar nevét, mire Lisander jött az ötlettel, hogy dobjunk be valamit a tömegbe.

- Van filcem! – mondtam, majd előhúztam a bakancsomból az említett tárgyat.

- Te aztán felkészültél! – nevetett reneszánszka.

- Sosem lehet tudni… – vontam vállat. Nathaniel elvette a tollat, aláírta z egyik dobverőt, a másikat pedig a tollal együtt átnyújtotta Lisander-nek. Ő is aláírta a sajátját, Castiel-lel mi pedig a pengetőinket firkantottuk alá. Egyenként repültek a tömegbe a hangszertartozékok, mindegyik után egy-egy lánycsoport vetődött… kivéve az enyém után. Bár ez, a fentebb említett okokból kifolyólag, nem meglepő.

- Boldog Karácsonyt mindenkinek!! – kiáltottuk egyszerre a mikrofonba, majd szépen lassan lemásztunk a színpadról.

- Iszonyat jók voltatok! – ugrott a nyakamba Rosa, mikor ő is beért az öltözőbe.

- Köszi! – mosolyogtam.

- Emma~~~! – kiáltotta el magát Castiel.

- Igen? – nyitott be lihegve a lány.

- Meddig maradhatunk itt? – mutatott a vörös az öltöző padlójára mutatva.

- Ó… Zárásig a tiétek, szóval… – pillantott az órájára. – Még két és fél órát szabadon. – mosolygott. – Jók voltatok! – mondta, majd el is tűnt.

- Srácok… ti is arra gondoltok, amire én? – kérdezte Castiel sejtelmes mosollyal.

- BULI!! – kiáltotta el mindenki magát.

A hangulat remek volt. Az utánunk következő banda zenéje erőteljesen behallatszott, amit nem bántunk. Természetesen az alkohol is vendég volt a bulinkon, de sajnos a végét már nem élte meg. A felállás hasonló volt, mint a szülinapomon Kim-mel kiegészítve. (Nathaniel most is lelépett. Nagyon rövid pórázon fogják.) Záráskor fogtunk magunk és elindultunk haza, ki-ki a maga útján. Leigh és Lisander hazakísérte Rosa-t, Armin és Alexy Vie-t, Kim pedig megvárta az egyik ott dolgozó barátnőét. Én és Castiel maradtunk.

- Most megengeded, hogy hazakísérjelek? – kérdezte, kicsit vontatottan.

- Szerintem inkább nekem kéne téged… – válaszoltam hasonló állapotban. – Várj csak! Hogy érted, hogy „most”, és hogy „megengedem”?

- Emlékszel az első napodra? Mert én igen! – lépett közelebb.

- Ó!

- Igen, ó…

- De Castiel, 10 percnyire lakom a sulitól. Hazataláltam, és még élek… mint látod. – magyaráztam.

- Innen messzebb laksz? – lépett még közelebb.

- Kicsit. – súgtam magam elé, erre ő egy are-you-fucking-kidding-me nézéssel meredt rám. – Jó! – tártam szét megadóan a kezeimet. – Nagyon…

- Akkor… – ragadta meg a kezem, és már el is indult.

Síri csendben tettük meg a hazafalé vezető utat. (Közel egy órás útról van szó…) Á~, csak kicsit volt kellemetlen a szitu. De, valahogy úgy éreztem, ezzel jóvátehetem azt, hogy megbántottam akkor. Végig fogta a kezem. Nem engedett a szorításból… egy pillanatra sem. Az utcák üresek voltak, sötétek. Ha egyedül kellett volna megtennem az utat, már meghaltam volna félelmemben, ezért kifejezetten örültem, hogy mellettem van. Az elején még gondoltam párbeszéd kezdeményezésére, de amikor felnéztem rá, mindig olyan elszánt arcot vágott, hogy nem volt merszem megszólalni.

A kapunkhoz érve elengedte a kezem, és szembefordult velem.

- Köszönöm, hogy hazakísértél! Nagyon hálás vagyok! – mosolyogtam. Az alkohol még mindig nem szállt ki belőlem… Kicsit imbolyogtam.

- Máskor is. – nézett komoly arccal. Az én mosolyom is leolvadt. Mélyen a szemembe nézett, ugyanazzal az elszánt tekintettel, mellyel séta közben meredt előre. Éreztem, ahogyan a vér az arcomba folyik, amint tekintete szemeimről az ajkamra vándorol. Egyre közelebb hajolt. Közelebb. Közelebb. Közelebb, majd ajkai az enyéimre tapadtak. Magam sem tudom miért, valószínűleg a bennem felhalmozódott alkohol, és a koncert alatt összegyűjtött adrenalin miatt, de visszacsókoltam. Ajkai puhák voltak, csókja szenvedéllyel teli. Élveztem. Az egész lényem belezsibbadt. Karjait a gitárom és a háta közéfűzte, majd szorosan átfonta velük a derekam és közelebb vont magához. Példáját követve, kezeimet lazán a hátára csúsztattam, és belemarkoltam a kabátjába. Egy hosszú perc után ajkaink levegőért sóvárogva szétváltak. Castiel homlokomnak támasztotta sajátját, úgy meredt bele a tekintetembe. Pár pillanattal később magamhoz tértem, így mikor Castiel újabb csókért közeledett, eltoltam magamtól.

- Ezt nem szabadna… – mondtam, és berohantam a házba hangosan becsapva magam után az ajtót. A nappaliban ledobáltam az összes cuccomat, majd felrohantam a szobámba, és bevetődtem az ágyamba. El kell ezt felejtenem! El kell felejtenem! EL KELL FELEJTENEM!

13. fázis - Koncertkészületek Karácsonnyal ötvözve

Szépen lassan teltek a napok, a hetek. A széljárás megfordult. Hozta a hideget a hegyek felől. Winter is coming. //Bocsi… ^^ nagy Trónok harca rajongó vagyok!! ;)// Minden délután gyakorolgattam, tanulgattam. Edzésben tartottam Luna-t. Napról napra egyre jobban haladtam. A szokásosnál is gyorsabban fejlődtem. Decemberben már a fiúkkal próbáltam. Castiel-éknek hatalmas házuk van egy hatalmas, tökéletesen felszerelt garázzsal. Szinte a lakásommá vált az a helyiség ezalatt a pár hét alatt. Sajnos a srácok dobosa éppen városon kívül tartózkodik, így Nathaniel(?) állt be a helyére. Meglepett, mikor megkaptam a hírt, de nagyon jól dobol.

December 13-án, pénteken a fiúk hivatalos Grim Silence taggá avattak. Nem volt durva beavatás. Ki kellett mennem a temetőbe virágot szedni. Ez eddig rendben is volt, de jött valami Dimitry nevű pasas, és ki akarta szívni a vérem. Na, ott rendesen beparáztam… Szerencsémre a srácok végig szemmel tartottak, szóval, mikor megesett volna a dolog, elkergették. Milyen őrültek vannak manapság. Kislányokat éjszaka a temetőben ijesztgetni…

Elérkezett december 24-e, a várva várt nap. Leigh-nek sikerült beszervezni a csapatot a helyi klub karácsonyi fesztiváljának zenekarai közé. Többnyire helyi zenészek léptek fel, de voltak, akik a környező kisebb településről érkeztek.

Este alig bírtam elaludni az izgalomtól, így elég nyűgösen keltem. Megmosakodtam, megreggeliztem. Előkerestem Agatha műfenyőét. Rózsaszín… Nem is ő lenne. Miután sikerült eltüntetni a grimaszt az arcomról, elkezdtem díszeket is keresni. Végül találtam egy ütött-kopott fémdobozkát „Bernadette” felirattal. Anyu? Gyorsan kinyitottam a dobozt, és a tartalmára majdnem könnyezni kezdtem. Nem csalódtam benned! Miután sikerült összeszedni magam, felrakosgattam a fára anyum fekete(!) és vérvörös(!) karácsonyfadíszeit. Dolgom végeztével elégedetten néztem végig a fán. A lehető legjobbat hoztam ki, abból a rózsaszín förmedvényből. Ittam egy forrócsokit, és a fában gyönyörködtem. Tíz óra körül fogtam magam, és elindultam a megbeszélt próbára. Felvettem egy vastagabb bőrdzsekit és egy bakancsot, majd Luna-t is a hátamra kaptam. Szépen lassan battyogtam a rideg, elhagyatott utcákon, majd megálltam „második otthonom” előtt. A garázs ajtaja a hidegre való tekintettel most csukva volt.

- Megjött a Mikulás!! – dörömböltem az ajtón nevetve. Az lassan felnyílt, majd megpillantottam a három srácot és Castiel anyukáját, Émilie-t.

- Szia Elisabeth! – ugrott a nyakamba a nő. Óvatosan visszaszorítottam, mert már pocakja van. Igen, Castiel-nek kistesója lesz. Kiderült, hogy Castiel akkor tudta meg, mikor a szülei hazautaztak. Ezért volt olyan durcás, mikor találkoztam a szüleivel a kávézóban.

- Szia! (Ezalatt az egy hónap alatt tegező viszonyba kerültem Castiel szüleivel.) És hogy van Cast2? – vigyorogtam a hasát tapogatva.

- Jaj, ne hívd már így! – morgott Castiel. – Inkább igyál kakaót. – nyomott a kezembe egy forró bögrét.

- Miért, szerintem tök cuki! – röhögött Lisander.

- Mikor kezdünk! – szürcsölte idegesen a bögréje tartalmát Nathaniel.

- Amint Luna felmelegszik… – dobtam a kabátom az egyik székre. Előhúztam Luna-t, és az ölembe vettem. Őt ölelgetve iszogattam a kakaómat.

- Én nem is zavarlak titeket. – monda Émilie, majd nyomott egy nagy puszit Castiel arcára. – Légy ügyes. – mosolygott.

- Jaj, anyu!! – morgolódott a vörös. Émilie pedig kuncogva besétált a házba.

Luna felmelegedte után rögtön neki is láttunk a próbának. Eljátszottuk az összes lehetséges számot. Lisander sajnos csak párat énekelt ezek közül, nehogy a hangja rovására menjen. Elég kellemetlen lenne, ha koncert előtt, vagy közben menne el.

Kettő körül abbahagytuk a próbát, és mindenki ment a dolgára. Hazaérve néma csend fogadott. Agatha valószínűleg ma már nem ér haza. Besétáltam a konyhába, és elővettem a híres forrócsokim alapanyagait. A koncert csak nyolckor kezdődik… mit kezdjek addig. Amint ezt végiggondoltam, varázsütésre megszólalt a csengő.

- Szia Lisa!! – vigyorgott rám Alexy és Armin.

- Hali! Hát ti? Gyertek beljebb. – mutattam a ház belseje felé.

- A szüleink a kanadai havazás miatt, nem érnek haza Szentestére, így gondoltuk téged boldogítunk. – magyarázta Alexy.

- Azaz, Alexy unatkozott, és ez lett a vége. – nevetett Armin, és megpaskolta testvére fejét.

- Örülök, hogy jöttetek! – mosolyogtam. – Épp azon gondolkodtam, mivel múlathatnám el az időt. – mondtam, miközben felakasztgattam a fiúk kabátjait a fogasra.

- Na látod Armin, mi vagyunk a megm… Wá~~~ RÓZSASZÍN FA~~~! – szaladt a karácsonyfa elé a kék, és ámulatba ejtve bámulta.

- Hát… csak ezt találtam. – nevettem. – kértek a perfekcionális forrócsokimból? – kacsintottam feléjük.

- Már hogy a viharba ne? – huppant le a földre Armin a testvére mellé.

- Van ám magasabb rendű ülőhelyünk is. – nevettem.

- Innen közelebb van a fa. – mondta Alexy, kicsit beszívott hangnemben.

- Jogos…

Megfőztem a karácsonyi mesterművem, majd mindenki kezébe nyomtam egy bögrét. Helyet foglaltam az ikrek között, és transzba esve bámultuk a fát. Úgy fél óra múlva már mocorogtunk kicsit kényelmetlenségünkben.

- Nincs kedvet csinálni is valamit? – kérdezte Armin sóvárogva bárminemű cselekvés után.

- De~ – sóhajtottunk fel egyértelműen Alexy-vel.

Elkezdtünk videojátékozni, de miután Alexy nyavalygott egy sort, áttértünk társasjátékra. Nagyon jól éreztem magam. A fiúk mellett gyorsan elrepült az idő. Fél hat körül újabb csengetés. Fél pillanatba sem telt, és ajtót nyitottam. Rosa?

- Szia! – toporgott idegesen. – Azt hittem már ki sem nyitod… – lépett be, ledobta a csizmáját, majd a fogasra akasztotta a kabátját. – Vendégeid vannak? – lepődött meg.

- Ühüm.

- Szia! – köszöntek a fiúk szinkronban mosolyogva. Rosalia biccentett, és már húzott is fel a szobámba.

- Rosa! Nem hagyhatom itt őket. – mordultam a lányra.

- De nyugodtan! – mosolygott Armin. – Elleszünk!

- Én is látni akarom a szobádat! – kiáltotta Alexy, és már meg is előzött minket a lépcsőn.

- Vagy nem… – nevetett idegesen a fekete, és ő is követett minket.

- Hát ez lenne a szobám. – mutattam köbe a két új „jövevénynek”.

- Szép… – mondta halkan a kék, és már nyitotta is a szekrényem. – Milyen rend van itt! – lepődött meg. – Nem gondoltam volna!

- Te sosem gondolsz semmit! – szidta Armin, és próbálta elcibálni testvérét a szekrényemtől. – Szerintem… mi… most megyünk. – próbálkozott továbbra is sikertelenül.

- Dehogy mentek! – mondta meglepetésemre Rosalia. Ahogy láttam, a fiúk is meglepődtek. – Nektek is adok ám feladatot. – mosolygott. A srácok ijedten hátrébbhőköltek, és próbáltak elszaladni, de Rosa elkapta csuklójukat. – Alexy, te itt segítesz nekem.

- Igenis! – húzta ki magát a kék.

- Armin… te, nyiss ajtót!

- De hát… nem is jött senki. – mondta, de mire befejezte csöngettek is.

- Dehogynem! – mosolygott Rosa. – Mész? – kérdezte idegesen.

- Ja. – dünnyögte a fekete, és engedelmeskedett.

- Rosa!! Nem beszélhetsz így velük. – szidtam le, mikor magamhoz tértem a meglepődöttségtől.

- Feleselsz! – fonta karba a kezeit.

- N-nem. – görnyedtem össze. Kezdek félni Rosalia-tól…

- Rögtön gondoltam… Irány befelé fürödni!! – tolt be a fürdőszobába. – És semmi szájalás. – csapta be az ajtót.

Röpke negyven perc alatt elkészültem. Rosa az utolsó tíz percben vagy hatszor idegesen bekopogott. Mikor kiértem, két kisimult barátom várt az ágyamon törökülésben.

- És a mai összeállítás… – kezdte Alexy.

- … magassarkú, fekete bakancs, – folytatta Rosa.

- neonlila pamutharisnya… meg ne fázz,

- fekete tüllszoknya,

- egy, a harisnyával harmonizáló top,

- és végül, de nem utolsó sorban…

- egy fekete, rongyosra szakadt csipkeblúz. – mutattak végül a felakasztott összeállításra.

- Köszönöm!! – pattogtam örömömben.

- Szóra sem érdemes. – mosolygott Rosa.

- A személyi stylistjaid szolgálatodra! – csókolta meg a kezem Alexy. – Rosalia a Díva… – mutatott a lányra, aki egy lila boával pózolt. (Nem tőlem szerezte!)

- És Alexy a… Profi! – hajolt meg a srác előtt, aki fentebb tolta sötétített lencséjű szemüvegét (Ő… ez sem tudom, honnan van!) orrnyergén.

Egy pillanatra lefagytam majd elröhögtem magam…

- Ezt próbáltátok, amíg bent voltam? – kérdeztem nevetne.

- Lehet… – jelentette ki komoly arccal Alexy.

- Mi folyik odalenn? – kérdeztem, mikor meghallottam a felszűrődő hangokat. Vitázó férfiak. Csúnya szavak.

- Öltözz fel, és nézzük meg. – kacsintott Rosa.

Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, Alexy megcsinálta a hajam, Rosa pedig kisminkelt. Mikor leértem a konyhába, megdöbbenve tapasztaltam a furcsa jelenséget: Armin, Lisander, Leigh, Castiel és Nathaniel sütöttek. Igen, SÜTÖTTEK. Mézeskalácsot. Az egész konyha tiszta ragacs volt. Tészta pacsnik és cukormáz mindenütt. DE meglepetésemre a fiúkon, a kötényükön kívül egyetlen kosz foltocska nem volt.

- H-hát ez? – pislogtam a fiúkra.

- Meglepetés. – mondta szinte kérdezve Armin.

- Ha az, akkor sikerült! – nevettem. A többiek sem bírták. Mind röhögésben törtek ki.

- Egy adag sikerült! – emelte fel büszkén Castiel.

- Siker! – nevetett Rosa mellettem.

- Viszont lassan indulnunk kéne! – pillantott az órára Nathaniel.

- Ja, lassan negyed. – egyértelműsködött Castiel. – És én még be akarok dobni előtte egy forralt bort.

A „forralt borra” mindenkinek felcsillant a szeme, és hirtelen tolongani kezdtek a fogasnál, és kapkodták magukra a kabátjaikat.

- Persze, én majd eltakarítok! – nevettem.

- Mi is így gondoltuk! – kacsintott rám Castiel.

Amint felöltöztünk, és magunkhoz vettük a hangszereinket, indultunk is a Térre. Az adventi vásár előnye: legálisan ihatsz az utcán. Mindenki legurított egy felest az egyik standnál, majd egy másiknál vettünk egy-egy pohár forralt bort. Lassan szürcsölgetve indultunk a Dark Flame Club felé. Az első közös fellépésünk helyszíne felé.

12. fázis - Meglepi

Reggel furcsamód boldogan keltem. Valamiért pozitív érzések jártak át. Dúdolgatva készülődtem, reggelit készítettem magamnak, sőt… még szendvicset is csináltam. A suliba vezető utam is hasonló érzések közepette telt el. Nomy-tól a Cocaine című számot hallgattam, és végig vigyorogtam azt az egy km-t.

- Szia Elisabeth! – állított meg a kapuban Lisander.

- Hali!! – vigyorogtam, mivel még mindig nem tudtam lekaparni magamról.

- Mi ez a derűs arc? – nevetett.

- Hagyd, csak meglátta, hogy közeledem… – lépett mellénk Castiel.

- Nem dehogy! – mosolyogtam. – Csak ilyen kedvem van… De ne kérdezzétek miért! – legyintettem.

- Ki vagy te és hová tetted Elisabeth-et? – bökdöste Castiel az arcom kételkedő tekintettel.

- De hát itt vagyok! – pördültem meg, és a végén rájuk kacsintottam. A fiúk egy „ez hülye” nézéssel egymás felé fordultak.

- Fura~~~! – mondák egyszerre. Nem is foglalkoztam velük. Bugyuta vigyorral oldalra billentettem a fejem és dúdolgattam a Pokémon főcímdalát.

- Na figyu! – csettintett az arcom előtt Castiel, amitől visszatértem a Földre. – Ha már ilyen jó kedven van, biztos igent fogsz mondani…

- Mire? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Lenne kedved eljönni velünk délután valahová? – kérdezte Lisander.

- Persze, természetesen! Hová? Mikor? – pattogtam. A srácok összenevettek. Majd Castiel átnyújtott egy cetlit.

- Öt körül ide tudsz érni? – mosolygott. Megvizsgáltam a papíron lévő címet.

- Térképetek van? – kérdeztem tök komoly arccal.

- Ez komoly? – dülledt ki Castiel szeme. – Kb. 3 utcányira laksz a helytől. – mutatott a házunk irányába.

- Ó~~~! Akkor meg minek kérdezel hülyeségeket? – paskoltam meg a vállát. – 5 perc alatt bőven odaérek.

- Ennek örülök. Akkor majd dobj egy üzit, amikor indulsz. A számom ott van a lapon. – intett, és már el is tűnt.

Lisander-rel összenéztünk, majd elnevettünk magunk. Lassan mi is elindultunk órára.

Az órák gyorsan elteltek. Még élveztem is őket. Volt, amelyikre oda is figyeltem. Igen, magamat is megleptem vele, de érdekesnek találtam. Ki hitte volna! Tanítás után hazamentem, ebédeltem(!), majd leültem PSP-zni a tv elé. Egyszer csak, úgy fél négy magasságában csöngettek. Kapkodva kinyitottam az ajtót. Rosa?

- E-li-sa-beth!! – ugrott a nyakamba. – Gyere gyorsan be, sok dolgunk van! – kiáltott, már a szobámból(!). WTF? Ezt meg hogy? – Mire vársz még?

- Megyek! – szaladtam fel a lépcsőn. A szobám látványa ledöbbentett. A szekrényem tartalma szanaszét a szobámban. Rosalia-nak sikerül a másodperc tized része alatt kipakolni az egészet. – Te meg mit…

- Igazán nincs erre időnk! – mordult rám. – Gyorsan tusolj le, moss hajat… meg mit tudom én! – tolt be a fürdőbe, és rámcsapta az ajtót. Engedelmes kislány módjára teljesítettem a parancsát. Mire kiértem a szobám úgy nézett ki, mint mielőtt Rosa megérkezett volna. Rend és tisztaság. Egyetlen szett lógott a szekrényem ajtaján

- Hát ez? – mutattam a ruhadarabokra.

- Ezt sikerült összehoznom. – mosolygott elégedettem. – Szerintem elég „elisabethes” lett.

- Valóban! Ügyes vagy! – paskoltam meg a fejét. – De… miért is? – néztem rá kérdőn.

- Hát tudod… hallottam, hogy Castiel és Lisander elhívott valahova… – kezdte zavartan. – Gondoltam, jó barátnő módjára segítek készülődni. – ölelt meg.

- Akkor köszönöm szépen!

Gyorsan felkaptam a kikészített ruhákat, majd beálltam a tükör elé. Fekete ing, zöld nyakkendő, skótkockás szoknya (az új zöld), fekete harisnya és egy zöld converse. Elégedetten végigmértem magam. Tényleg… „elisabethes”.

- Nagyon csinos vagy! – tapsikolt Rosa törökülésben az ágyamon. – Még megcsinálom a hajad, meg a sminked, és mehetünk is! – mosolygott.

- Mehetünk? – billentettem oldalra a fejem

- Igen! Gondoltam elkísérlek! – vágott olyan fejet, mintha rögtön le kellet volna esnie. – Baj? – nézett szomorúan.

- Dehogy! – tiltakoztam. – Épp ellenkezőleg! Feszülten éreztem volna magam egyedül. – nevettem.

- Akkor jó! – vigyorgott, majd elkezdett ügyködni a hajammal.

Lassan, de biztosan (és persze tökéletesen) elkészült a sminkem és a frizurám. Nagy, füstös szemek és a rakoncátlan hullámaim loknikba rendezgetve. Amikor a tükörbe néztem kicsit elérzékenyültem. Sosem éreztem még magam ilyen csinosnak, mint most.

- Kö-köszönöm Rosa! – szipogtam.

- Jaj… nehogy sírj emiatt!! – mosolygott. – Még elkened a sminked! – mondta plázapicsásan, majd elnevette magát. – Megérdemled! – ölelt meg.

- Tényleg köszönöm!

- Nos, ha készen vagyunk, akkor mehetnénk is! – fogta meg a csuklóm, kezembe nyomta az egyik fekete táskám, és már húzott is lefelé a lépcsőn. Fölkaptuk a kabátjainkat, s már úton is voltunk. Gyorsan dobtam egy üzit Castiel-nek, ahogy megígértem.

Szerencsémre Rosalia tudta, hova kell menni, így nem tévedtünk el. (Ha rajtam múlt volna… sikerül.) Nagyban beszélgettünk, majd Rosa hirtelen megállt. Egy hatalmas, raktárépület féleség elé értünk. Acél falak, törött ablakok.

- Megérkeztünk! – jelentette ki Rosa az említett épületre mutatva.

- Ide? – kérdeztem, kicsit hátrébb hőkölve.

- Igen! – mosolygott. – Meglátod majd… nagyon jó kis hely. – húzott az ajtó felé. Odaérve kettőt dübörgött az ajtón. – Ro-sa-li-a vagyok!! – kiáltotta. Egy halk kattanás, majd Rosa lenyomta a kilincset. – Jaj, ne legyél már ennyire megszeppenve. – nevetett. Beléptünk. Koromsötétség. Némacsend. Kezdek félni… Egyre erősebben szorítottam Rosa kezét idegességemben.

- MEGLEPETÉS!! – felgyúltak a fények, és minden sulis ismerősöm előttem állt és vigyorgott.

- Boldog szülinapot! – ugrott a nyakamba Rosa. – Meglepődtél?

- Mi-milyen nap van? Már november 13-a lenne? – néztem megdöbbenve magam elé.

- Na~~~ elfelejtetted a saját szülinapod? – nézett rám Alexy dádá tekintettel.

- Hát… – nevettem zavartan. – lehet.

- Nem is te lennél! – kacsintott rám Jade.

- Köszönöm szépen! – mondtam a könnyeimmel küszködve.

- Ó~~~~~~~ – hallatszott egy hatalmas sóhaj a társaságtól.

- Csoportos ölelés! – kiáltotta mellőlem Rosa. Nem is kellett több, az összes emberke jött, és rámvetődött. Minden túlzás nélkül. Sikerült elesnünk. Mindenki röhögésben tört ki.

- Ez még csak az eleje! – jelentette ki Castiel. – Van egy ajándékunk is! – vigyorgott sejtelmesen.

- Ajándék? Nekem? – pislogtam. – Igazán nem kellett volna! Már ez a buli is több, mint amiről álmodtam. – szipogtam.

- Lisa~~! – ölelt át szorosan Alexy könnyes szemmel. – Ne sírj, mert én is sírni fogok.

- De… még sosem volt szülinapi bulim… – törölgettem óvatosan a könnyeimet.

- Soha? – lepődött meg mindenki.

- A szüleim sosem voltak otthon. Barátaim nem voltak. Nem volt, aki rendezzen. – magyaráztam.

- Most viszont már vannak barátaid. – ölelte át a vállam mosolyogva Armin, majd Castiel-hez vezetett. A vörös éppen babrált valamit egy kanapé háta mögött.

- Csukd be a szemed. – morogta idegesen. Erre Armin letakarta a szemeim. Hallottam, ahogyan körém gyűlik a tömeg, és idegesen sugdolózik. – Kinyithatod! – mondta végül vidáman.

- Ez komoly?! – képedtem el, mikor megláttam az ajándékom. – Lu-luna!! – súgtam magam elé, és lassan odasétáltam hozzá. Megsimogattam. – De… hogyan? – pislogtam Castiel felé.

- Elintéztem. – mosolygott rám Nathaniel. – Remélem, nem fordul elő többet.

- Kö-köszönöm! – vigyorogtam. – Mindenkinek!!

Ezután beindult a buli. Maxon szóltak a kedvenc rockballadáim. Úgy 6-7 óra felé a társaság fele lelécelt. Megjelent egy helyes, feketehajú srác, Leigh. Kiderült, hogy Rosa barátja, Lisander bátyja, és ő intézte a parti helyszínét. A fiúk 8 körül eltűntek egy fél órára, majd fejenként négy üveg szesszel tértek vissza. Mindenki legurított két felest. Még Vie is… ki hitte volna. Már az is meglepett, hogy maradt.

Rosa és Leigh bizalmas viszonyban iszogattak az egyik kanapén. Egy másikon Alexy és Vie követték a példájukat. Na, talán Vie helyes útra tereli Alexy-t… Mi, többiek (Castiel, Lisander, Armin és én) egy asztalt ültünk körül, úgy irtottuk az alkoholt. (Persze csak mértékkel, mert másnap suli…)

- Elisabeth… – kezdte Lisander – mennyi idő, még megtanulsz gitározni?

- Attól függ, mennyire vagyok elszánt… – magyaráztam.

- Vagy annyira elszánt, hogy egy hónap alatt megtanulj? – folytatta.

- Hát…

- Lisander csak azt szeretné mondani – vette át a szót Castiel –, hogy lenne egy koncertünk 24-én, és kellenél.

- Ko-komoly? – csillant fel a szemem. – Menni fog!! – álltam fel hirtelen. Majdnem sikerült felborítanom az asztalt.

- Elszántnak eléggé az vagy, az biztos… – nevetett Armin.

- Akkor? Belépsz? – húzta fel a szemöldökét Castiel.

- Természetesen!!