Életjel

Sziasztok!

Hamarosan vége a sulinak, ami azt jelenti, nemsokára kezdődik az érettségi-szezon. Személy szerint 20-án kapom meg a bizonyítványomat (ha sikerül!), ez annyit tesz, hogy egy kisebb pihenőszünet után (ami abból fog állni, hogy elolvasom az eddigi részeket felelevenítés céljából; valamint lejátszom az eddig kijött epizódokat – ugyanis én leragadtam a 13 epizódnál – tehát lényegében visszacsöppenek ebbe világba…) – szociális életem híján – nagy valószínűséggel folytatom a blogot.

Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik eddig türelmesen vártak! Remélem, kihúzzátok még egy kicsit. Ígérem, igyekezni fogok!

Most így eszembe jutott, hogy az első come back lehetne visszaemlékezés… Ilyen „ez történt eddig” rész. De majd meglátom… Nektek mi a véleményetek?

…Sok idő az még~~~~

Köszöntem a figyelmet! További szép napot! :D

43. - Játékterem

// Nagyon sajnálom, hogy már megint sajnálkozok a rész hiánya miatt, mintsem hogy időben hoznék néha egy-egy részt... De tényleg. Szégyenlem is magam... :/
   Mindenesetre így utólag is kellemes karácsonyt, valamint most már boldog új évet is! :D //


[2014. február 20.]

Reggel egy csöppet elaludtam, s mire elkészültem Arminék már megérkeztek, s a hidegre való tekintettel Agatha természetesen beinvitálta őket. Ezzel a tudattal rögtön elkezdtem kapkodni, mert hát tudjuk milyen az én „tündéri” keresztanyám… Mikor leértem a konyhába, mindkét srác előtt gőzölgött egy bögre tea és a reggeli. Armin arca vörös volt, Alexy pedig épp, hogy nem fulladt meg a röhögéstől.

- Agatha, mit csináltál már megint? – néztem rá gyanakvó tekintettel.

- Én ugyan semmit! – mentegetőzött, s letette az asztalra a tükörtojásomat.

- Armin? – fordultam a fiú felé, de ő csak zavartan, néma csendben falta be az adagját. – Miért kell mindig szegény srácot zavarba hoznod? – sóhajtottam, mert rájöttem, úgy sem fogom megtudni.

- Tudod, milyen vagyok! – nyugtázta ennyivel mosogatás közben. Erre mindenki csak bólintott, majd folytattuk a reggelit. Miután végeztünk, fogtuk magunkat, s elindultunk a suliba.

- Milyen volt az első edzés? – kérdezte út közben Armin.

- Egész jó, bár… meglepődtem, mikor kiderült, hogy Nathaniel lesz az edzőpartnerem.

- Nath? Én azt hittem Kimmel fogsz erősíteni. – hallatszott ki egy kis meglepettség a hangjából.

- Én is azt reméltem, de így is muris volt. – mosolyogtam. – Képzeld, véletlenül bevertem neki egyet. – nevettem el magam. – Szegénynek be is lilult... Kezdhetsz félni. – kacsintottam rá.

- Az én erőm nem mérhető össze Nathanielével. – húzta ki magát.

- Ez így igaz. – helyeseltem. – Bár nem abban az értelemben, ahogy te gondolod.

- Hát ez égés tesó! – karolta át Alexy a vállát. – Amúgy a témától eltérve… Csöppet elhanyagolva érzem magam, mióta jártok. – állt meg, s felfújt arccal elfordult. Arminnal összenéztünk, majd két oldalról kinyomtuk a levegőt a pukkadt kékségből.

- Ugyan Alexy! – paskolta meg Armin a fejét. – Tudod, hogy sose hagynánk magadra igazából.

- Pontosan! – nyomtam egy puszit az arcára, majd szorosan átöleltem. – Nem szabadulsz meg tőlünk ilyen könnyen. – vigyorogtam gonoszan. Alexy sóhajtott egy nagyot.

- Egyetlen mód van rá, hogy megbocsájtsak. – fonta karba a kezeit. Arminnal összenéztünk.

- Elmegyünk vásásrolni. – mondtuk egyszerre mindhárman.

***

Tanítás után gyorsan összeszedtem a fiúkat, majd elindultunk a plázába.

- Azon gondolkodtam, nézhetnénk valami filmet is. – vetette fel az ötletet Alexy.

- Teljes mértékben a tiéd vagyok egészen 5 óráig, mert 6-kor kezdődik a műszakom. 2 óra van, úgy osztod be ezt az időt, ahogy szeretnéd.

- Akkor ejtjük a mozit. – mondta, s már új lehetőség után kutatott sétálva a pláza előcsarnokában. – Mit szólnátok ahhoz? – mutatott egy játékteremre.

- Benne vagyok! – halottam Armint, de már nem is mellettem volt, hanem bent a játékteremben.

- Akkor ez eldőlt! – vontam vállat nevetve. Már indultam Armin után, mikor Alexy visszahúzott a bejáratból. – Most mi van? – értetlenkedtem.

- Most velem vagy! – húzott messzebb. – Ő el lesz itt egy pár óráig anélkül, hogy észrevenné, nem vagyunk itt. – kacsintott.

- D-de én szeretnék bemenni hozzá. – néztem bánatosan a barátom felé, aki mit sem sejtve testvére sunyi tervéről, már bedobta apróját a gépbe, s nagyban Pac-Manezeik. Armin…

- De még tartozol egy lélekápolással is ám. Ráadásul, most én osztom be az idődet. – húzta össze a szemeit.

- Rendben! – sóhajtottam. – Kérésed számomra parancs. De azért még visszajövünk érte, ugye?

- Persze-persze. – válaszolt szórakozottan, majd behúzott egy kávézóba. Amint megérkezett a rendelésünk, jelentőségteljesen beleittam a kávémba.

- Mondd, mi nyomja a szíved. – toltam az orrom hegyére a szemüvegem, hátradőltem a székben, s keresztbetettem a lábam és a kezem.

- Ne hülyéskedd már el! – nevetett. – Komolyan.

- Rendben. – helyezkedtem el normális pózban. – Fülelek.

- Nos, arra az álláspontra jutottam, mivel nagyon kedvelem Viet, így őszinte leszel vele. Összeszedem magam, és minél hamarabb szakítani fogok vele. – kavargatta a forró csokiját.

- Értem. – döbbentem le egy kicsit. – Ez lesz a legjobb mindkettőtöknek, ha tényleg nem vagy szerelmes belé.

- Hát az a baj, magam sem tudom, mit érzek. – fogta a fejét. – Nagyon is kedvelem, de… hogy is mondjam… nem… vonzódom hozzá.

- Semmi gond. – simítottam meg az arcát. – Te megpróbáltad. – mosolyogtam bíztatóan. Alexy megfogta a kezem, s becsukta a szemét.

- A közeledben mindig megnyugszom. Ha vonzódnék a lányokhoz, biztos beléd szeretnék. – nézett mélyen a szemembe. – Még az sem érdekelne, hogy Arminnal jársz. Mindent megtennék, hogy megszerezzelek magamnak. – Komoly hangviselése és tekintete, megijesztett, de elpirultam szavaitól. – De mivel nem így van, így nem kell aggódni. – mosolyodott el végül, amitől megszűnt a nyomasztó érzés a bensőmben.

- És… – néztem izgatottan körbe.

- Meddig jutottunk? – forgatta a szemeit.

- Gondolatolvasó. – könyököltem az asztalra, s a tenyerembe fektettem az arcom vigyorogva.

- Hát… Valentin nap volt egy rendes csók. – pirult el.

- Ez volt az első? Mármint nem Vievel, hanem amúgy. Ilyen téren elég keveset tudok róla.

- Igen. És gondolom kíváncsi vagy, hogy fiúval volt-e már valami. [bólintottam] Nem. Mindig csak messziről csodáltam őket. Sosem mertem bepróbálkozni.

- Hát ezt nem néztem volna ki belőled.

- Ne zavarjon meg az eleven személyiségem, a fiúk közelében elég szégyenlős vagyok.

- Értem.

- És ti?

- És mi?

- Ne tettesd a hülyét! – pöckölte meg a homlokom. – Ti meddig jutottatok? – figyelt kíváncsi tekintettel.

- Hát bocs… Mi tulajdonképpen még csak pár napja járunk, ti meg november óta. – sértődtem meg a feltételezésen.

- Jó! – sóhajtott – De köztetek már első alkalommal izzott a levegő. – magyarázta.

- Hát… Ha őszinte akarok lenni, akkor először te loptad be magad a szívembe... nem Armin. – vallottam be. Nagyon meglepettnek látszott.

- Igen?

- Ühüm. – vörösödtem el. – De ne aggódj, most Arminnak bérelt lakosztálya van benne. – mentegetőztem.

- Egy egész?!

- Ahogy mondod. – bólintottam, majd mindketten elnevettük magunk. Még egy kicsit elbeszélgettünk, utána pedig visszamentünk a játékterembe. Armin már egy másik gépnél ült, de nem úgy tűnt, mint aki észrevette volna, hogy elmentünk. Maradt még egy kis időnk, így szétnéztünk a teremben, s találtunk egy olyan plüsshalászós játékot. Alexynek megtetszett az egyik maci, én pedig mindent megtettem, hogy megszerezzem neki. Sikerült is! Nagyon hálás volt.

Öt óra körül elindultunk. A srácok hazakísértek. Útközben őszinteségrohamom volt, és bevallottam Arminnak, hogy magára hagytuk a játékteremben. Egy csöppent sem döbbent meg. Kihasználta a helyzetet, és azt mondta, meg kell fizetnem a bűneimért. Végül megegyeztünk abban, hogy holnap délután az övé vagyok, és azt csináljuk, amit ő szeretne. Örültem, hogy végül tudtam egy kis időt Alexyvel kettesben tölteni. Nem sajnáltam, hogy elrángatott. Sőt azt se bántam, hogy törlesztenem kell Arminnak. Kicsit se…

Jó volt velük lenni, kicsit feltöltődtem munka előtt. Úgy érzem szükségem is lesz erre a plusztöltésre.

42. - K.O.

Két perc futás után kimerülten szálltam le a futópadról. Ha így visszagondolok, igazán szexi látvány lehettem lihegve, izzadtan. Na, mindegy. Futás után Nath egy üresebb részre vezetett. Felakasztott boxzsákok és ugrókötelek lógtak a fal mentén.

- Mit fogunk itt csinálni? – néztem körbe félőn.

- Majd meglátod. – mosolygott sejtelmesen. – De előtte melegítsünk be. – Beleegyezően bólintottam, s neki is láttunk. Pár gyakorlat után Nath elismerően mosolygott.

- Ügyes voltál. Kezdhetjük?

- Igen! – lelkesedtem. Nathan lassan odasétált egy zsákhoz, s intett, hogy én is menjek.

- Ezen fogunk gyakorolni. Barátkozzatok össze. – fonta a karom a zsák köré. – Mindjárt jövök. – Amint elment gonoszan néztem a zsákra. Aztán bánj velem kedvesen! Két perccel később Nathaniel egy köteg fáslival tért vissza.

- Erre mi szükség van? – mutattam a fehér gombolyagra a kezében.

- Ne aggódj, csak lekötöm a kezed. Úgy, mint az enyémet. – emelte fel a másik karját. Értetlenül néztem.

- Ez azért fontos, mert az ujjaid közti bőrréteg nagyon vékony, és a zsákra mért ütésektől megsérülhetnek, felszakadhatnak. Ez még az elején nagyon fontos, de később akár le is veheted.

- Értem. – bólintottam. Nath felemelte a karom, majd óvatosan rátekerte a csuklómra és a kézfejemre a fáslit.

- Nem túl szoros?

- Nem, pont jó.

- Rendben, akkor üss bele jó erősen. – ragadta meg a boxzsákot, aminek bevittem egy bal egyenest.

- Egész ügyes vagy. – nézett meglepetten. – Mos erősebben. –szorította meg határozottabban.

Egyre erősebben és erősebben püföltem a zsákot. A végére már lihegtem, teljesen leizzadtam. 20 perc ütögetés után Nath lecsúsztatta a kezeit a zsákról, majd csípőre tette őket.

- Már sokkal jobb. – biccentett komoly arccal. – Akkor legyen még egy utolsó és nyújtsunk. –fogta meg újra a boxzsákot, és rákészült az ütésemre. Az utolsó ütés tiszteletére beleadtam minden erőmet, s belevágtam a jobb öklömet a zsákba. Ám túlságosan a szélére sikeredett, s a kézfejem megcsúszott a ponyván, és egyenesen Nathaniel arcának csapódott. Nath hanyatt esett, szentségelt és kezét az arcára tapasztotta.

- Nath, jól vagy?! Annyira sajnálom! – guggoltam le mellé.

- Semmi baj. – próbált mosolyogni. – Ez egy nagyon jó ütés volt. Csak így tovább!

- Ne viccelődj. – nevettem. – Gyere, elmegyünk az elsősegélyibe. – emeltem át a karját a vállamon, s felállítottam.

- Hol találom az elsősegélyi szobát? – kérdeztem egy épp felénk siető lányt.

- Egyenesen azon a folyosón, majd balra az első ajtó. – mutatott a szoba irányába. – Segítsek valamit?

- Köszönöm, boldogulok! – mosolyogtam. Elbotorkáltunk a szoba ajtajáig, bekopogtam, majd benyitottam. Nincs itt senki. Nathaniel-t elkísértem az ágyig, és leültettem rá.

- Ne mozdulj, mindjárt keresek valamit. – tettem a kezem a vállára. Nath egy halvány mosollyal az arcán bólintott. Idegesen körbeszaladtam a szobán, s benéztem a fiókokba, szekrényekbe. Az egyik üvegajtós szekrényben találtam kenőcsőt, ami biztos, hogy segíteni fog rajta. Leültem mellé az ágyra, se felé fordultam.

- Nathan, vedd el a kezed. – szóltam lágyan. Óvatosan leeresztette a karját, s megpillantottam a közzel kétszeresére dagadt, halványlilára színeződött jobboldali járomcsontját.

- Nagyon durva? – pillantott rám csillogó szemivel.

- Á-á-á n-nem a-annyira. – dadogtam mindenhova nézve, csak a szemébe nem.

- Szóval az! – sóhajtott.

- De ne izgulj, ez meggyógyítja majd. – mutattam fel lelkesen a tubust. Letekertem a kupakot, s kinyomtam egy keveset az ujjbegyeimre. – Ez egy kicsit hideg lesz. – figyelmeztettem. Másik kezemet a tarkójára csúsztattam, s megfogtam a fejét, majd lassan felvittem a krémet az arcára. Először felszisszent, majd csendben tűrte, ahogyan lágyan szétmasszíroztam a bőrén. – Kész is! – mosolyogtam. Nath megfogta a kezem, s mélyen a szemembe nézett.

- Köszönöm szépen.

- U-ugyan! – pirultam el. – Hiszen én okoztam. Ez a legkevesebb.

- Nem azt, hogy elláttál, hanem, hogy ilyen gyengéd voltál. – szorított egyet a kezemen.

- É-értem. Tényleg semmiség. – vörösödött el most már az egész arcom. – Hát, akkor... – húztam volna el a kezem, mikor kinyílt a szoba ajtaja.

- Oops! Azt hiszem megzavartunk valamit Maxie //mekszi//. – Elkaptam a kezem, s felpattantam, Nathaniel pedig az ellenkező irányba nézett.

- Ne hívj már így. – lökte meg Kimet a csípőjével Max. – De úgy látom, igazad van. – nézett gonosz mosollyal az arcomra. – Valaki bekapcsolva hagyta a futógépet, én meg nem vettem észre, és ráléptem… Pff, gondolhatod. – terelte a témát. – Lehorzsoltam térdem. – ült fel Nathaniel bal oldalára az ágyra, felhúzta a térdét az arcáig, s kiskutyaszemekkel nézett rám. – Látod? – biggyesztette le az ajkát.

- Én ezt nem vagyok hajlandó nézni. – forgatta a szemét Kim. – Sok sikert csajszi ehhez a szerencsétlenhez. – csukta be az ajtót maga után.

- Menny csak! – kiáltott utána Max. – Találtam szebb nővérkét! – öltötte ki a nyelvét, majd vigyorogva visszafordult. – Amúgy ti hogyhogy itt vagytok? – nézett kíváncsian. Nath felé fordult és rámosolygott. – Úristen! Ki tette ezt veled haver? – csúszott arrébb. – Azt hittem, te profi vagy. Eddig még senki nem ütött ki.

- Valóban. – nevetett. – És végül úgy tűnik egy lánynak sikerült. – Max lassan elfordította a fejét, s rám nézett.

- Te? – súgta maga elé.

- Teljes mértékben véletlen volt. – szabadkoztam. – Megcsúszott a kezem a boxzsákon.

- Ez lenne az, amit úgy hívnak a kezdők szerencséje. – koccantotta össze a vállát Nathaniel-ével.

- Én ezt inkább balszerencsének hívnám. – simítottam végig a tarkómon.

- Ugyan, ne szerénykedj! – fogta meg a kezem, s megrázta. – De… úgy látom, az ő baját már elláttad. [apró nevetés] Hülye szóvicc… Ellátsz engem is? – mutatott a térdére, s újra bevetette a „mágikus erővel” bíró szemeit.

- Persze. – sóhajtottam. Elmentem a fiókhoz, ahol az előbb láttam az elsősegélydobozt. Feltettem az ágyra, kinyitottam. Letérdeltem Max elé, majd a Nathaniel-nél használt kenőcsből nyomtam a kezemre. – Ez egy kicsit hideg lesz. – mondtam, majd bemasszíroztam a bőrébe a krémet. Tettem rá egy kis darab gézt, a fogammal téptem négy sáv ragtapaszt, és leragasztottam a fehér lapot.

- Te, annyira gyengéd vagy. – nézett rám csillogó szemekkel. – Mostantól mindig téged foglak megkérni. – Ölelt meg. – Kim mindig csak rácsap egy sima ragtapaszt, majd leüvölt: „Hogy lehetsz ilyen gyerekes?!” – szorított rajtam egyet.

- Rendben van. – nevettem. – De hagyj lélegezni… – préseltem ki magamból az utolsó köb decit levegőt is.

- Jaj, elnézést. – tolt el magától és elpirult. – Na, én megyek vissza edzeni. – állt fel hirtelen. – Remélem legközelebb is itt leszel. – kacsintott, majd eltűnt az ajtó mögött.

- Nekünk is le kellene nyújtanunk. – támaszkodott fel Nath.

- Nem hiszem, hogy olyan állapotban vagy, hogy nyújts. – nevettem.

- De neked muszáj lesz. – mosolygott. És elindult az ajtó felé. – Na, mi lesz, sérült létemre előbb fogok odaérni, mint te? – csukta be előttem az ajtót.

- Csak hiszed! – szaladta utána.

Mikor visszaértünk a boxzsákokhoz, Nathan lecsúszott a fal mentén a földre, s onnan diktálta a mozdulatokat. Miután végeztünk, átöltözünk, majd hazakísértem.

- Köszönöm szépen az edzést.

- Nincs mit. Viszont, ha azt szeretnéd, hogy hatékony legyen, hetente legalább egyszer meg kellene ismételnünk. Hidd el sokat fog segíteni. – mosolygott.

- Rendben! És tényleg nagyon köszönöm. – öleltem meg köszönésképp, majd elindultam haza.

Otthon az első dolgom az volt, hogy felszaladtam a fürdőbe, megengedtem a kádat forró vízzel, ledobtam a ruháim, s egy órán át áztattam magam. Hihetetlen jó érzés volt. Az edzés kellemesen lefárasztott, ez a fürdő pedig a cseresznye volt a hab tetején. Fürdés után ágyba bújtam, s rögtön el is aludtam. Rég volt már ilyen.

Visszatértem!

Nos, újra itt vagyok, méghozzá tele ötletekkel és lelkesedéssel, ami remélem nem fog lelohadni pár nap múlva. Sajnálatos módon közel 4 hónap kimaradt a fici életéből, de én ugyanott folytatom, ahol abbahagytam. Ami viszont számomra felemelő, hogy a blog ezalatt a tétlenül tengődő idő alatt elérte a +15000 nézettséget, amiért hálás köszönet! De tényleg! Szavakban nem is tudom kifejezni, mennyire örülök, hogy vannak emberek, akiknek annyira tetszik, amit csinálok, hogy amíg szünetet tartottam, addig is figyelték az oldalt. Tényleg nagyon hálás vagyok! (Kicsit elérzékenyültem, bocsi...)

És ezúton újra felhívnám figyelmeteket a Közérdekű közlemény-ben meghirdetett "te is szólj a történethez" mozgalomra. Nagyon szívesen várok még mindig és állandóan történetötleteket, amiket valamilyen úton-módon megpróbálok belecsempészni a történetbe. Ha nem is a fő szálba sikerül, de akár álomként (vagy nem is tudom) is megjelenhet.

Reméltem örültök, hogy visszatértem! ^^

Ui.: Észrevettétek a kis fülecskéket a Főoldal mellett? Folyamatosan bővítem majd azokat is. Sok érdekes dolgot olvashattok majd a szereplőkről.

Jó olvasást! :D

41. - Let's train!

- E-li-sa-beth! – szaladt utánam Stéphanie az utcán. – Úgy volt, hogy beszélünk munka után. – nézett rám szidalmazón.

- Biztos most akarsz beszélni? – ásítottam.

- Hát, ha a Con-ról nem is, de a bandáról mindenféleképpen. Van egy olyan érzésem, hogy te tudsz valamit! – hajolt közel az arcomhoz gyanakodó tekintettel.

- Rendben. – emeltem fel a kezeim megadóan. – Ott voltam a koncerten.

- Igen? Kik játszottak? – csillogott a szeme.

- Lisander, Castiel, Nathaniel…

- Nathaniel. Őszintén szólva, valamiért nem bírom azt a srácon. Nem ismerem, de valahogy a hideg kiráz tőle. – borzongott bele a gondolatba.

- Néha tényleg idegesítő tud lenni. – nevettem. – De türelmes és segítőkész.

- Ismered személyesen? – lepődött meg.

- Egy suliba járunk, valamint…

- Értem, de akkor ki játszott basszusgitáron, ha nem Maxime? – vágott a szavamba.

- Látom, nem tudod türtőztetni magad. – sóhajtottam. – Én, én basszeroztam.

- Ne vi… Ez ko… Hihetetlen! – esett le az álla. – Mióta?

- Decemberben lettem beavatott tag.

- Egyszer látni akarom.

- Ha szeretnéd, adhatok VIP-jegyet.

- Ha eddig még nem mondtam volna: IMÁDLAK! – ugrott a nyakamba. – Ezért most hazakísérlek. Nem is, mostantól mindig hazakísérlek!

- E-ez igazán nem szükséges.

- Dehogynem! – ragadta meg a kezem, s már el is indult.

- Lehetetlen neked nemet mondani. – nevettem.

***

[2014. február 19.]

Reggel elhatároztam, hogy ma elmegyek Kim-el edzeni. A suliban kérdeztem Armin-t lenne-e kedve eljönni velem, de csak legyintett, és azt mondta, nem szeretne nekem nehézséget okozni. Igazán el van telve magától. Na de majd ha lenyomom…

Órák után hazaszaladtam, bepakoltam, s menetem is a megadott edzőterembe. A Kim által rajzolt térképet követve egy hatalmas üvegépület előtt lyukadtam ki. Kicsit vonakodva, ám határozottan benyitottam az ajtón. Megszeppenve néztem körül, s kétségbeesetten ismerős arc után kutattam. Hirtelen valaki megkocogtatta a vállam, s ijedten hátrafordultam.

- Elisabeth! Akkor jól gondoltam, hogy te vagy az. – mosolygott rám Max. – Te vagy az egyetlen ilyen pici lány, akit ismerek. – nézett végig rajtam.

- Nem szép dolog mások méreteivel viccelődni, csak azért mert neked ideális a magasságod (180 cm). – fontam karba a kezeim.

- Fájópont? – emelte fel egyik szemöldökét. Egy grimasszal válaszoltam.

- Nem számít. – sóhajtottam. – Nem tudod véletlenül, hol találom Kim-et?

- De, odakísérlek. És, mikor lesz a következő koncert?

- Március végén. Eljössz?

- Persze! Attól, hogy már nem zenélek, még a Grim Silence tagja maradok. Ezt nem vehetik el tőlem. – meredt a semmibe komoly arccal.

- Tényleg, hallottam, hogy valami baleseted volt.

- Igen. Eltörtem a jobb kezem. A műtét után pedig már nem voltak olyan mozgékonyak az ujjaim. – nevetett szomorúan.

- Hogy törted el a karod?

- Hát, ennek a másik szenvedélyem volt az okozója. Egy balul sikerült trükk és vége a zenei karriernek. De miután ez történt, teljesen a deszkázásnak életem, és azóta már profi vagyok. Amerikában sok új sráccal találkoztam, új trükköket tanultam. És minden versenyen taroltam. – az utolsó mondatnál elégedetten kihúzta magát. – Ráadásul, lekopogom, azóta egy balesetem sem volt.

- Hihetetlen. Egyszer mindenféleképpen meg kell néznem, hogyan deszkázol.

- Ha gondolod, taníthatok neked majd pár trükköt. De… – mért végig. – Előtte fittebbé kell válnod. Nagyon kis csontos vagy.

- Nem is! Nézd! – feszítettem be a bicepszem.

- Ezzel csak engem igazolsz. – röhögte el magát.

- Jól van, jól van! – sértődtem be. – Hol van Kim?

- Itt vagyok csajszi. – állt mellém az említett személy. – Azaz Duli-fuli. – csípett bele vigyorogva az arcomba.

- Kim! – morogtam.

- Okay! – emelte fel megadóan a kezeit. – Gyere Max, eddzünk.

- Mi? Velem mi lesz? – fordultam Kim felé kétségbeesetten. – Itt hagysz egyedül?

- Azt hitted én leszek az edződ? – nevette el magát. – Az enyéimnél jobb kezekbe adlak. Nézd csak! – fordította a fejem a ring felé, ahol két félmeztelen srác lefáslizott kezekkel és lábakkal, valamint fura sisakban püfölte egymást. A szőke srác kiütötte a másikat, felsegítette, majd kezet fogott vele, s megveregette a vállát.

- Szép volt Nath! – dobott neki egy törölközőt Kim, mikor kilépett a ringből.

- Kösz! – vette le a sisakot Nathaniel(!).

- Na-nathaniel?! – esett le az állam.

- Szia Elisabeth! Hát te? – törölte meg arcát a szőkeség, majd a nyakába tette a törülközőt.

- A kiscsaj erősebbé akar válni. – karolt át Kim. – Légy a mestere. – hajolt meg, hátba veregetett, majd Max-el együtt eloldalgott.

- Mi a célod?

- Le akarom nyomni Armin-t.

- Ezt hogy érted? – nézett kérdőn. – Miben?

- Hát, csak úgy. – vontam vállat. – Úgy képzelem el, hogy ellököm, lefogom a két karját, ráülök a lábaira, míg nem mozog. A szemébe nézek, majd az arcához közel hajolva, egy édes mosoly kíséretében azt súgom neki: „Nyertem!” Majd vadul megcsókolom. – mosolyogtam.

- O-oké! – nézett rám zavartan. – Először is melegítsünk be. Kövess, ifjú padavanom!

- Ne~! Star Wars-ból idézel? Nem néztem volna ki belőled. – mondtam meghökkenve.

- Sokan nem tudják, de szeretem a fantasy-t és a sci-fi-t.

- Hihetetlen! – a döbbenettől még mindig nem tudtam mást mondani. Azonban megpillantottam Nathaniel hátát, s az azon díszelgő hatalmas lila foltokat. – Mi történt a hátaddal.

- Oh, az? Azok csak… csak… sportsérülések. – vakarta a tarkóját. Ez hihetetlenül meggyőző volt Nath. Mindenesetre nem firtattam. Nem az én dolgom. Belementem a játékba.

- De ugye nekem nem lesznek ilyenjeim. – kezdtem el bökdösni az egyik padlizsánszínű foltot.

- Ne aggódj!

- Fáj? – folytattam a bökdösést.

- Nem különösebben, de kérlek hagy abba. – ragadta meg a csuklómat.

- Bocsi! Mivel kezdünk?

- Futás. – mutatott a futópadok irányába.

- Ez tök jó! Eddig még csak a tévében láttam ilyet. – szaladtam a gépek mellé, közben Nath szégyenkezve fogta a fejét. Tipikus „nem ismerem őt” arcot vágott. – Csak nem szégyellsz? – tettem csípőre a kezem.

- Dehogy is! Hihetetlenül aranyos, hogy ennyire lelkesedsz egy futópadért, de a helyedben nem reklámoznám egy edzőteremben, hogy eddig csak a tévében láttam ilyet. – nevetett.

- Rendben! – bólintottam határozottam.

- Akkor állj fel rá. – Követtem az utasítást. – Most elindítom, ne ijedj meg. Először csak sétálni fogsz, hogy belejöjj. – Bólintottam. Megnyomta a start gombot, a szalag pedig lassan elindult a lábam alatt. – Itt tudod szabályozni a tempót, itt látod eddig hány km-t tettél meg, itt pedig hogy hány perc telt el. – Bólintottam egyet megértésem jeléül. – Most felszállok a melletted lévő padra. Átadom az irányítást.

- Komoly itt hagysz?! – néztem kétségbeesetten a panelra.

- Mondom, melletted leszek. Ha baj lesz, csak átnyúlok. Rendben? – nevetett.

- Baj lesz? Milyen baj? – néztem rá hullafehér arccal.

- Ne aggódj már ennyit! Csak fuss! – nyomta meg párszor a plusz-gombot, amitől egyre gyorsabb és gyorsabb lett a szalag. Lassan felszállt a mellettem lévő padra, s ő is elkezdett futni. – Látod? Nincs semmi baj.

- Igaz. – mosolyogtam. Még!

40. - Ismeretlen ismerős

[2014. február 18.]

- Mi volt veled tegnap? Nem tudtalak elérni telefonon. – szakította meg a csendet Armin, míg a tízórainkat fogyasztottuk a suli háta mögött.

- Kutyát sétáltattam délután és csak lefekvésnél vettem észre, hogy lemerült a telefonom. – mondtam megilletődve. – Bocsi. – nyomtam egy puszit az arcára.

- Kutyát sétáltattál? – kerekedtek el a szemei. – Milyen kutyát?

- Castiel belga juhászát.

- K-kibékültetek? – tette el a szendvicse maradékát. – Mikor?

- Tegnap. – vontam össze a szemöldököm. – Csak nem féltékeny vagy? – vigyorodtam el.

- Dehogy is! – fordult el, de a piros füléből tudtam, hogy igazam van.

- A-r-mi~n! – öleltem át a nyakánál. – Tudom, hogy a fiúk büszkeségét sérti, ha aranyosnak hívják, de ez, ez iszonyat cuki! – pusziltam a nyakába, majd összeborzoltam a haját. Gyilkos tekintettel fordult felém, majd sóhajtott egy nagyot. – Nem kell aggódnod. Castiel-lel csak barátok vagyunk. Megbeszéltük, hogy nem fordul elő még egyszer olyasmi. Vagyis úgy-ahogy megbeszéltük. Csak bízz bennem!

- Nem veled van a baj. Én Castiel-ben nem bízom. Ha egyszer megtette, semmi nem akadályozza meg, hogy egy adandó alkalommal megismételje.

- Hát… majd ha legközelebb iszunk, akkor nem hagyom, hogy hazakísérjen. De akkor ott kell lenned. – mosolyogtam.

- Ez megoldható.

***

Suli után Castiel-lel és Lisander-rel dolgoztunk az új dalon. Lassan fél éve vagyok a banda tagja, de még sosem láttam egy dal születésének a menetét. Iszonyat izgalmas és megtisztelő volt, hogy én is segíthettem. Sajnos mennem kellett dolgozni, így félbehagytuk, de egész jól haladunk. Hazaszaladtam, elkészültem és mentem is a kávézóba.

Viszonylag időben érkeztem. Beköszöntem Camille-nek az irodába, hogy lássa, megjöttem, majd indultam átöltözni. Az öltözőbe érve deja vu érzésem támadt.

- Ez komoly? – fojtottam vissza a nevetést.

- Úgy tűnik, mindig jókor toppansz be. – mosolygott Gabe meztelen felsőtesttel. – Bár van egy kis különbség. – mutatott a szekrények irányába, ahol Steph épp a harisnyáját rángatta magára. – Nem vagyunk egyedül.

- Elisa! – ugrott a nyakamba a rózsaszín-szőke lány, Gabe jelenlétével mit sem törődve, fehérneműben.

- Te aztán nem vagy szégyenlős. – nevettem.

- Hozzád képest tényleg nem az. – húzta fel az ingét a kékség.

- Már miért kellene szégyenlősnek lennem pont előtte? – kérdezte Steph őszinte meglepődöttséggel a hangjában.

- Hát csak…

- Szerintem inkább öltözzetek, mert Camille le fog szidni. – lépett ki az ajtón Gabe teljes pompában.

- I-igaz! – vakarta zavartan a tarkóját a lány. Na, ez fura volt. Valamit titkolnak.

Iszonyat kíváncsi voltam, de igyekeznem kellett. Ugyan még nem láttam Camille-t dühösen, de Vince már mesélt róla rémtörténeteket. Tényleg nem szeretném átélni.

- Gyere, menjünk! – karolt belém Steph és kirángatott az ajtón. – Amúgy… – fordult velem szembe – már meg akartam kérdezni: lenne kedved elmenni velem valahová? Moziba, vásárolni vagy egy meet-re. – hangsúlyozta az utolsó ötletet.

- Miféle meet-re? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva. Érzem, hogy valamire rá fog venni.

- Nem kell csinálnod semmit, csak felveszed, amit mondok és megjelensz.

- Nem javítasz a helyzeten. – fontam karba a kezeim.

- Ne izélj már! – fújta fel durcásan az arcát, majd körbenézett és megragadta Gabriel-t a karjánál, és elém húzta. – Gabe is jön.

- Mi van?! – hőkölt hátra a kékség. – Hová megyek és miért is?

- Tartozol eggyel! – vigyorgott Steph. – Behajtom. – borzolta össze a srác haját.

- Rendben. –sóhajtott Gabe. – Mikor?

- Jövő szombat és vasárnap.

- És akkor mi is lesz ez pontosan? – sürgettem.

- AmineCon. – ugrált lelkesen.

- Oh, tényleg! – csapott az öklével a tenyerébe Gabe.

- Anime… Con? – értetlenkedtem.

- Jaja. Egy találkozó az otakuknak.

-Aha.. – billentettem oldalra a fejem.

- Lányok! – tette a vállunkra a kezét Vincent. – Gabe. – villantott egy gonosz mosolyt a testvérére. – Ne most csevegjetek. Van pár rátok váró asztal. Ideje dolgozni. – csúsztatott egy-egy jegyzettömböt Steph és az én kötényzsebembe, majd egyet Gabe fejéhez koccintott. – Nem most kell csajozni. – kacsintott. Steph kuncogott egyet, majd szaladt is az egyik asztal várakozó vendégeihez. Gabriel kikapta Vince kezéből a füzetet, s ő is az egyik asztalhoz sietett.

- Jó látni, hogy kibékültetek. – mosolyogtam.

- Nem szerettem volna, hogy emiatt érezd rosszul magad. – paskolta meg a fejem tetejét és továbbállt. Egy csöppet belepirultam, de nem zavaromban. Kicsit megsértődtem. Mi az, hogy megpaskolja a fejem? Mi vagyok én, kiskutya?

- Elisabeth, hatos! – hallottam az utasítást, s már indultam is.

- Csajszi~! – virult fel Kim arca, mikor az asztal mellé léptem.

- Sziasztok! Ki a barátod? – néztem a mellette ülő srácra.

- El, ő itt Maxime //mekszim – tök poén fonetikusan leírni//. – mutatott a szeplős fiúra. – Max //meksz/, Elisabeth.

- Már sokat hallottam rólad. – rázta meg a kezem mosolyogva.

- Örültem. – reagáltam kicsit megszeppenve.

- Nem fogta fel szegény. – súgta Kim Maxime-nek.

- Akkor bemutatkozom. Khm… Maxime vagyok, a Grim Silence exbasszerosa. – húzta ki magát. Köpni-nyelni nem tudtam. Exbasszeros? Maxime, aki elhagyta az országot? Miután ezeket megtudtam jobban szemügyre vettem a srácot. Vörösesbarna félhosszú haj, igéző mélyazúr szemek, szeplőkkel telített helyes arc. Sötétszürke pólóját egy Vasember-maszk díszítette. Burgundi vörös farmerja itt-ott már kissé megkopott, ahogyan szürke deszkás cipője is. Csuklóin textil- és bőrkarkötők ékeskedtek.

- Ma-Maxime? – szólaltam meg még mindig kicsit zavartan.

- Neked csak Max. – kacsintott, mire Kim látva idegességem a vállába boxolt. – Bocsi. – nevetett. – Mond csak!

- M-miért jöttél vissza? – kérdeztem jogos félelemmel a hangomban.

- Nem foglak kitúrni a bandából, ha arra gondolsz. – Mosolya őszinte volt. Megnyugtatott. – Eddig külföldön dolgoztam nyelvgyakorlás céljából, de elhatároztam, hogy továbbtanulok, tehát visszajöttem. – magyarázta.

- Értem. Akkor sok sikert. – mosolyogtam megkönnyebbülten. – De a munka. Mit kértek? – húztam ki a füzetecskémet a kötényemből.

- Egy Ír kávét és egy… – Max mélyen Kim szemébe nézett – Café au lait-t. – mondta hirtelen, Kim helyeslően bólintott, mire elégedettem kihúzta magát. Én csak meglepetten pislogtam.

- Ne dőlj be neki! – legyintett Kim. – Mindig ezt csinálja egy új helyen. Ezzel szokott bevágódni a csajoknál. Egyszerűen csak tudja, hogy mindig ezt iszom. – magyarázta.

- Értem. – nevettem. – Már is hozom.

- Ismerősök? Mázlista. – bökött oldalba Steph, mikor leadtam a rendelést. – Én meg szenvedek a nyálcsorgatós lányokkal. – sóhajtott. – Persze, Gabe cuki meg minden, de ha engem kérdezel, Vince több pontot érdemel. – bólogatott karba font kézzel.

- Csak nem? – vigyorodtam el gonoszan.

- Nem mondtam semmit! – vörösödött el. – De~ most nézem, hogy az ott Maxime a Grim Silence-ből, ugye?

- Ismered? – pislogtam meglepetten.

- Persze! Imádom azt a zenekart. Bár már rég nem hallottam felőlük, és a legutóbbi koncertjükre sem sikerült eljutnom. – hajtotta le szomorúan a fejét.

- Akkor minden világos! – mosolyogtam.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett.

- Max már nem a banda tagja.

- Hogy mi? – esett le az álla. – Pedig nagyon jól játszik. Bár ez megmagyarázza, miért nem hallottam felőlük. De akkor hogy koncerteztek?

- Hát… – kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.

- Már megint csak cseverésztek? – hajolt közénk Vince. – Nem ártana dolgozni is. Ha csak nem ti akartok zárni.

- Munka után beszélünk. – mondta Steph olyan határozottan, hogy csak bólintottam. Vince mosolyogva rázta fejét, majd a vállamra tette a kezét.

- Ne hagyd, hogy elvonja a figyelmed. A végén még te is olyan szeleburdi leszel, mint ő. – kacsintott rám, majd végig simítva a karomon elsétált. Mindenféleképpen meg kell tudnom, mi van hármójukkal.

12 000+

Sziasztok!

Csak azért zavarlak titeket, mert szeretném megköszönni a 12.000+ oldalmegjelenítést. Lehet valaki azt mondja, ez nem valami sok, de nekem igenis nagyon sokat jelent, mert megmutatja nekem, hogy megéri írni.
Valamint azoknak is köszönöm, akik a részekhez hozzászólnak, még akkor is, ha csak leszidnak a lassúságom miatt. Azoknak is örülök, mert ez is azt jelenti, hogy szeretitek, amit csinálok. Q.Q

Köszönöm!! ^^